TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Végtelen pillanat

Szerző: Eve Rigel

Illusztráció: Lány a vonaton
.
A vonat lassan haladt, a lehúzott ablakokon alig áramlott be levegő, a kocsi belseje olyan volt, mint egy kazán. Az utasok a reggeli hőségtől aléltan újságot, könyvet olvastak, de a többség aludt.
Krisztina egy nedves kendővel megtörölte arcát, és kibámult az ablakon. Fogalma sem volt, merre jár a vonat, alig érzékelte a szeme előtt elsuhanó tájat. Egybefüggő színes masszát látott, mely előtt felderengett Kálmán mosolygó arca és csábító tekintete.
Meghallotta a szemből érkező figyelmeztető köhécselést.
„Jézusom, ez folytatni akarja?!”
Krisztina kedves mosolyra igazította száját, és újra az idős asszony felé fordult azzal az udvarias figyelemmel, amely látványos, tisztelettudó, de jól el lehet rejtőzni az álarca mögött.
Az asszony éppen a kilencedik szülését kezdte mesélni. Minden apró részletet magába foglaló pontossággal írta le, hogy a köldökzsinór hogyan csavarodott a magzat nyaka köré, hogyan szorult be a szülőcsatornába és milyen lila volt a kis feje, amikor végre kibújt.
– Majdnem megfulladt szegény Jencikém! – közölte kissé feldúltan az emlék hatására. – Nem sok híja volt! De elvitték azok a jó doktorok, és néhány nap múlva úgy megszépült, hogy csodájára jártak a nővérek kórházban. – Az asszony felsóhajtott, szeme sarkában elmorzsolt néhány könnycseppet, és rendületlenül folytatta tovább: – Hála Istennek már egészen megemberesedett a Jencike. Ha most látná, kedveském, nagyon meglepődne!
Krisztina kábultan bólogatott. Hát persze, biztosan meglepődne, mivel sosem látta még ezt a Jencikét.
Az asszony ekkor elővett a bokái között tartott kosárból egy üdítős palackot, lecsavarta a tetejét, beleivott, majd kézfejével megtörölte a száját, és Krisztinát is megkínálta az itallal.
– Igyon bátran, kedveském! Szörnyű meleg van ma!
Krisztina egy bájos mozdulattal elhárította. Az asszony jóval túl lehetett a hatvanon, talán a hetvenen is. Hófehér haja takarosan rövidre vágva, hullámos tincsekben tapadt a fejére. Széles, szlávos arca egészen kipirult a fullasztó hőségtől. Vékony, makacs száját időnként furcsa grimaszra húzta. Meleg, őzbarna szemével meglepő éberséggel és vidámsággal tekintett a külvilágra. Nagydarab, de arányos testét, mint puha, hófehér felhő lengte körül a ruhája.
Krisztina nem nagyon értette a furcsa bizalmat, amit egyetlen pillanat alatt elnyert. Attól kezdve, hogy kimerülten, a hosszú rohanástól verejtékezve megérkezett a vonatra, és leült, az asszony mosolyogva beszélni kezdett, mintha régi, jó ismerősök lettek volna.
Mire a vonat Szolnokra ért, már ismerte az összes gyerek nevét, foglalkozását, házastársaik nevét, sőt még az unokákét is. Máskor, más körülmények között még szórakoztató is lett volna a megállíthatatlan szófolyam, de most, amikor szeretett volna elmerülni gondolataiban, amikor szeretett volna kizárólag egy valakire koncentrálni, megterhelőnek érezte.
Mindezt persze elkerülhette volna, ha nem veszi szó szerint az „ülj fel az első vonatra, és gyere” felszólítást! Igazán megvárhatta volna a gyorsvonatot, vagy az IC-t!
Az asszony szavai kizökkentették merengéséből.
– Megkérdezhetem a nevét, kedveském? Ha már ilyen jól elbeszélgettünk, legalább ismerkedjünk össze!
„Még hogy beszélgettünk! Csak te beszélsz már két órája.”
– Krisztina vagyok – mosolygott megkönnyebbülten, hiszen a kérdés végre valódi beszélgetéssé alakította a szóáradatot. – Örülök, hogy megismerhetem, asszonyom.
– Szólítson csak Matild néninek! Az asszonyom, olyan idegen. Mondja csak, maga még lány, vagy már asszony?
Krisztina egy egészen rövidke pillanatra mérges lett. Mi köze ennek a… Matild néninek ahhoz, hogy milyen a családi állapota? Aztán belenézett az őszinte, kíváncsi szemekbe, és csak annyit válaszolt:
– Még nem mentem férjhez… vagyis… talán hamarosan.
– Ó, csak nem?! – csapta össze kezét az asszony. – Sejtettem én, hogy egy ilyen gyönyörű teremtés nem marad sokáig pártában, annak gyorsan bekötik a fejét. Tudja, maga egészen olyan, mint az unokamenyem, a Bözsi. Neki is ilyen vállig érő, dús barna haja van. A szeme is csudára ilyen égszínkék. Még a szája vonala is ilyen. Biztos odavannak a férfiak a karcsú derekáért. Hány éves maga, kedveském?
„A fene vigye el! Mit képzel ez magáról? Azért sem mondom meg neki!”
– Júliusban leszek huszonhárom.
– Na, szép! Én a maga korában már túl voltam a harmadik szülésen. Megboldogult uram mindig azt mondogatta „úgy vigyázz Kisbogaram, hogy meg sem állunk tízig!” Tudja kedveském, nagy huncut volt az én uram! Néha, amikor nem volt kedvem hozzábújni a paplan alatt, azt mondta, „jól vigyázz, Kisbogaram, mert annyi asszony van még rajtad kívül, mint égen a csillag.” Mondtam neki ilyenkor évődve „de olyat nem találsz, mint, amilyen én vagyok”. Erre ő… „nem is kell az olyan, mindegy az, csak szűk legyen és meleg, ha meg csúnya, legfeljebb letakarom a fejét”.
Krisztina az út során először nevetett felszabadultan. Végre kezdett oldódni benne a görcs, ami a reggeli telefon óta beleállt a gyomrába. A kapkodva készülődés, a szokásos dugó az Erzsébet-hídon, majd a taxit otthagyva a metró zsúfoltsága, végül az idióta, arrogáns pasas a pénztárnál, aki nem akarta előreengedni, hiába közölte, hogy csak a telefonon megrendelt jegyét akarja átvenni, kiborította.
És aztán ez a Matild néni! Először nagyon bosszantotta a karattyolása, később belenyugodott, nem keresett másik helyet, mostanra pedig szinte megkedvelte.
Volt az asszonyban valami megfoghatatlan erő és bölcsesség. Csak úgy a maga természetes módján.
– Azt mesélte Matild néni, hogy kilenc gyermeke van. Mi lett a tizedikkel?
– Hát… mire hozzáfoghattunk volna, szegény uramat megütötte a guta, és meghalt.
– Agyvérzést kapott?
– Igen, úgy is nevezik.
Krisztina együtt érzően bámult az asszonyra.
– Sajnálom… nem lehetett könnyű. Nem sokan képesek felnevelni kilenc gyermeket egyedül. De látom, maga olyan asszony, aki erre a feladatra született.
Matild néni csodálkozva közelebb hajolt.
– Jaj, kedveském! Senki nem születik jó anyának, mint ahogy jó tanárnak vagy remek zenésznek sem. Idővel válik azzá az ember. – Aztán intett, hogy Krisztina is hajoljon közelebb. – Elmondok valamit, amit csak megboldogult uram tudott rajtam kívül.
– De Matild néni, igazán nem kellene…
– Csitt! Elmondom és kész. Tudja, Krisztina mi akartam lenni fiatal lány koromban?
– Nem tudom.
– Színésznő.
Krisztina meglepetten elmosolyodott: – Ez rendkívül érdekes! Én is színésznő szeretnék lenni. Éppen ma délután tartják az első meghallgatást az egyetemen.
– Akkor most miért nem ott van, miért itt a vonaton? – kérdezte az asszony.
Krisztina válaszolni akart, de nem jött ki hang a torkán. Elpirult.
– Látom én, itt jön a képbe az a vőlegény – fenyegette meg tréfásan az ujjával az asszony.
– Igen… most is hozzá utazom Debrecenbe.
Matild néni hümmögött és a fejét ingatta hozzá.
– Nincs ez így jól… nincs jól. Látom én, hogy nincs minden rendjén ezzel a kapcsolattal.
– Ezt miből látja?!
– A pirulásodból – váltott át tegezésbe az asszony. – Tudod, sokféle pirulás van. A siheder lánykáé, amikor először szerelmes lesz… aztán a fiatalasszonyé, amikor először kerül másállapotba. Külön pirulásuk van a szerelmeseknek, amikor egymásról ábrándoznak. De a tiéd egészen más. Volt benne valamiféle dac, szembefordulás a világgal. Valami, amiről azt hiszed, senki más nem értheti meg rajtad kívül.
Krisztina elkerekedett szemmel bámulta az asszonyt.
„Mi a fenének üti bele az orrát a dolgomba? Hogy jön ahhoz, hogy szentbeszédet tartson itt nekem? Nem tud rólam semmit! Most kéne felállni, megköszönni a beszélgetést, és átmenni egy másik kocsiba!”
– Ő még nem a vőlegényem, vagyis, ő még… neki még el kell válnia – buktak ki Krisztina száján a szavak akarata ellenére.
– Tehát, ez egy nős ember. És azt ígérte neked, hogy elválik?
– Igen. Csak nem megy olyan könnyen, mint remélte. Kálmán azt mondta, a felesége nagyon bosszúálló nőszemély. Kisemmizné a vagyonából, még a házat is elvenné, és a gyerekeket sem láthatná többé.
– Igen, általában erre szoktak hivatkozni. Mondd csak, hány éves ez a Kálmán?
– Negyvenhat.
– Jaj, Krisztina! Te nem tudod még, hogy a középkorú férfiak sosem válnak? Legfeljebb kirúgják őket.
– Kálmán egészen más. Ő nagyszerű ember, nagyon önzetlen.
– És ez miből derült ki? Tudsz olyat mondani, amikor tisztán, önzetlenül tett érted valamit?
– Szeretjük egymást. Úgy érzem, rá vártam egész életemben.
– És vajon ő is rád várt egész életében? Van ennek a Kálmánnak gyereke?
– Egy fiú és két lány.
– Tehát e miatt a férfi miatt utazol most Debrecenbe…
– Reggel telefonált, hogy végre sikerült a feleségével megbeszélnie a dolgot, és azonnal menjek – magyarázta Krisztina. Persze a bizsergető szavakat, az izgató suttogásokat nem említette, aminek emlékétől még most is átforrósodott a teste.
– Tudod, mit gondolok erről az egészről? – felelte Matild néni tűnődve.
„Kit érdekel! Semmi közöd hozzá! Tartsd meg magadnak a véleményedet!”
– A feleség rájött a viszonyotokra, megelégelte a dolgot, összecsomagolt, és elment. A gyerekeket valószínűleg otthagyta, és most éli világát valahol az ország másik felén.
– Ezt… ezt nem hiszem! Miből gondolja?!
– Mert a helyében én is ezt tettem volna. Inkább legyek elhagyó, mint elhagyott.
– Maga is pont úgy beszél, mint az anyám. Ő sem szereti Kálmánt, és nem akar megérteni engem.
– Az édesanyád valószínűleg nem Kálmán ellen tiltakozik, hanem a fura helyzet ellen. Gondold végig! Itt vagy fiatalon, csinosan, előtted az élet. És te ahelyett, hogy egy hasonló korú, jóképű, tehetséges fiatalemberrel töltenéd az idődet, Debrecenbe rohangálsz egy nős ember miatt, aki semmivel sem tud többet nyújtani neked, de elég sok önfeláldozást követel.
– Az önfeláldozás gyönyörű dolog.
– Ha van értelme.
– Maga is feláldozta magát a családjáért, a férjéért. Szülte a gyerekeket sorra, miközben lemondott az álmairól, a vágyairól. Magát sem lehet meggyőzni! Maga is csak ugyanazt hajtogatja, mint az anyám.
Krisztina sírva fakadt. Idegesen kutatott a táskájában zsebkendő után, miközben a szeme sarkából figyelte, milyen hatást váltott ki nagyjelenetük az utastársak körében.
Semmilyent. Senki nem törődött velük. Mindenki a saját problémájával volt elfoglalva.
– Kedves, Krisztina! – nézett a lány szemébe komolyan az asszony. – Engem meg lehet győzni, de egyáltalán nem szükséges. Én elhagytam az álmaimat valahol a múlt ködében, de sohasem éreztem önfeláldozásnak. Élveztem az életem minden pillanatát, hiszen csak örömem telt benne. Kisgyerekkora óta ismertem az uramat, minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Mindenünket megosztottuk egymással, és amíg élt… Isten nyugosztalja… nagy szerelemben voltunk. De te egy olyan férfihez akarod kötni az életed, aki sokat kér, de semmit sem ad cserébe.
– Maga nem is ismer minket! – jelentette ki vádlón Krisztina. – Hogy mer ítélkezni felettünk?!
– Én nem ítélkezem, kedveském, de ismerem az életet. Ahogy az egyszerű emberek mondják mifelénk, kutyából nem lesz szalonna! De tudod, mit mondok én neked? A változtatásra bármelyik pillanat jó. Ha az egyiket elszalasztottad, mindig jön a következő…
.
A hátralévő negyedórát szótlanul töltötték. Matild néni elővett a táskájából egy réginek tűnő, megsárgult hímzést. Feltette olvasószemüvegét, és munkához látott nagy figyelemmel.
Krisztina hátradőlt az ülésen, szemét lecsukta.
„A fene vigye el! Ettől a melegtől nem lehet pihenni!”
Aztán elővett egy újságot, olvasni próbált.
„Ez nem lehet igaz! Muszáj annak a férfinak olyan hangosan horkolnia”
Végül felállt, kikönyökölt az ablakon.
„Össze kellett volna fognom a hajam! Teljesen összekuszálja a szél.”
Közben a vonat szép lassan bedöcögött a pályaudvarra.
Az utasok összeszedték táskáikat, és sietve elhagyták órákig tartó szenvedéseik színhelyét.
Krisztina is felkapta a táskáját, és megállt az asszony mellett tétován.
– Köszönök, mindent, Matild néni. – Váratlanul lehajolt, és arcon csókolta az asszonyt. – Maga nagyon kedves volt velem, sajnálom, ha megbántottam. – A lépcsőről még visszaszólt: – Ne féltsen egem! A végén mindig jó döntést hozok.
.
Krisztina az utasok lassan ritkuló tömegében nagy sokára fedezte fel Kálmánt.
„Végre! Erre a pillanatra vártam évek óta!”
A férfi még nem vette észre őt, az utasokat bámulta különös figyelmet fordítva a női egyedekre. Magas nyúlánk alakja, széles válla, barna haja, sötéten csillogó szeme, frissen borotvált arca nem kevesebb figyelmet kapott ugyanezen nők részéről.
Aztán észrevette Krisztinát, szélesen elmosolyodott, és előkapta a háta mögött rejtegetett hatalmas, vörös rózsacsokrot.
A hosszú, perzselő csók után Krisztina kibontakozott az ölelésből. Arcát befúrta a rózsaszirmok közé, úgy suttogta:
– Most azonnal menjünk hozzád! Annyira hiányoztál!
– Gyere, megiszunk egy kávét. Vagy inkább együnk valamit?
– Én most egészen másra vágyom, drágám!
– Még nem mehetünk haza, Kicsim – mondta a férfi zavartan. – Mária ott van a lakásban. Éppen most szedegeti össze a holmiját.
– Reggel a telefonban azt mondtad, még az este elment.
– Nem, dehogy! Valamit félreértettél.
– Mikor mondtad el neki, hogy engem szeretsz, és el akarsz válni?
– Jaj, Kicsim! Hagyjuk ezt most! Ne rontsuk el a szép pillanatot!
– Csak szeretném tudni, hogyan zajlott le a beszélgetés. Nagyon kiabált? Hisztizett? Sírógörcsöt kapott?
Kálmán hátrébb lépett, megdörgölte az orrát, kezét zsebre vágta.
– Semmi különös nem történt. Odaálltam Mária elé… elmondtam, mi a helyzet. Ő tudomásul vette. Ennyi.
– Nem volt nagyjelenet, átkozódás, fenyegetőzés, hisztériás roham?
– Dehogy. Mária annál sokkal nagyvonalúbb. Intelligens, okos asszony. Sokban hasonlítasz rá. Ha ismertétek volna egymást régről, biztosan barátnők lettetek volna.
– Biztosan – dünnyögte Krisztina keserű gombóccal a torkában. – Amikor szóba került a válás, azt mondtad, Mária nagyon megnehezítené a dolgod. Kisemmizne a vagyonodból, és még a gyerekeket is eltiltaná tőled.
– Ilyet mondtam volna?! Valamit nagyon félreértettél, Kicsim. Mária felmegy a pesti lakásunkba. A gyerekek itt maradnak addig, amíg bedolgozza magát az új munkahelyén, aztán…
– Tehát máris van új munkahelye. Ezt tegnap este óta intézte?
.
Néhány perccel később a presszó teraszán üldögélve Krisztina csendben, szórakozottan kavargatta a kávéját. Kálmán sem beszélt. Miközben az asztalon heverő, hervadozó rózsacsokrot piszkálta, Krisztinát figyelte a szeme sarkából.
A lány szavaira összerázkódott.
– Szeretném tudni, milyen terveid vannak velünk kapcsolatban. Hogyan képzeled a közös életünket?
– Kicsim, olyan ennivaló vagy, amikor így nézel rám. Ilyen pimaszul, ilyen kihívóan… De én erre most nem tudok válaszolni. Különben is megbeszéltük már. Tervezgettük a jövőnket elégszer.
– Sosem beszéltük meg. Csak futólag érintettük, de te mindig kitértél a válasz elől.
Kálmán elővett egy cigarettát, és meggyújtotta. Mélyen leszívta a füstöt, és az asztal felett megfogta Krisztina kezét.
– Amilyen gyorsan lehet, összeházasodunk. A lakást nagyobbra cseréljük, aztán jöhetnek a gyerekek
– Miféle gyerekek?! – kérdezte Krisztina hökkenten.
– A gyerekeink. Legalább három gyereket szeretnék tőled, Kicsim. Vagy te nem szereted a gyerekeket?
– Nagyon szeretem őket… de úgy gondolom, ez még korai lenne.
Krisztina intett a pincérnek, és rendelt egy pohár ásványvizet. Miközben várt, az embereket figyelte az utca túloldalán, ahogy lassú, kimért léptekkel sétálgatnak a délelőtti forróságban. Az emberek között váratlanul ismerős arcot pillantott meg. Matild néni!
Az asszony egy termetes, sötét hajú fiatalemberbe karolva haladt az utcán. A férfi egy kosarat cipelt, és láthatóan azon igyekezett, hogy hozzáigazítsa lendületes lépteit Matild néni fájdalmasan nehézkes járásához. Közben valamit mesélt, amin hatalmasakat kacagtak mindketten.
– Jencike… – dünnyögte Krisztina.
– Hogyan? Nem értem, mit mondasz.
– Nem fontos. – Váratlanul szembe fordult Kálmánnal. – Azokkal a gyerekekkel várjunk még egy kicsit, drágám! Úgy döntöttem, mégis felvételizek a Színművészetire.
Kálmán letette cigarettáját a hamutartó szélére, és elővett egy másikat. Rágyújtott.
– Azt hittem, ezen már túl vagy. Legutóbb azt mondtad, semmi kedved az egészhez.
– Meggondoltam magam.
– Ez butaság! Egyetemi tanulmányokat nem lehet összeegyeztetni a házassággal.
– Miért ne lehetne?
– Te Pesten, én pedig itt… Nagyon keveset lennénk együtt.
– Eddig is kibírtuk, ezután is ki fogjuk. Egyébként te is felköltözhetnél Pestre. Jó orvos vagy. Két kézzel kapnának utánad bármelyik kórházban.
– Nem ilyen egyszerű! Ez… ez nekem nem teszik! Ezt a döntést egyedül hoztad meg, nem is szóltál róla!
– A kapcsolatunk elejétől fogva tudtad, minden vágyam, hogy színésznő lehessek.
Kálmán felugrott, majd amikor a vendégek rávillantották kíváncsi tekintetüket, zavartan visszaült.
– Igen, de azt gondoltam, csak hóbort, elmúlik idővel. Nem tudom megérteni, minek ennyire erőltetni! Oda még tehetségeseket is nehezen vesznek fel, nemhogy a…
– Kiket? – vágott közbe Krisztina. – A tehetségtelen amatőröket? Az idétlen, álmodozó fruskákat?
– Mindenáron veszekedni akarsz? – hadarta Kálmán fojtott hangon. – Már mindenki minket néz. Miért nem tudsz örülni a pillanatnak? Mindig is arra vágytál, hogy együtt élhessünk végre. Velem akartál megöregedni!
– De ez nem azt jelenti, hogy élve eltemetkezzek a pelenkák, porrongyok, szennyes ruhák, és mosatlan edények halmaza mögé! Nekem is vannak álmaim, amiket szeretnék megvalósítani. Azt gondoltam, hogy te a társam leszel ebben, segíteni fogsz nekem, és együtt örülsz majd a sikereimnek.
Kálmán hátradőlt a széken, karjait összefonta.
– Sajnálom! Ha neked nem felel meg, amit ajánlok, fogd a táskádat és a következő vonattal menj vissza Pestre! Ne hidd, hogy az egyetlen vagy! Bármikor, bármennyi nőt szerezhetek magamnak.
Krisztina egyetlen hosszú percig nézte csak Kálmánt. Távolról, szinte teljesen másik dimenzióból. És amit látott, kiábrándító volt.
„Hát persze! Mindegy, csak szűk legyen és meleg…”
Kiitta a víz utolsó cseppjeit, felállt, és a táskájából pénzt dobott az asztalra.
– Elmegyek.
Kálmán felugrott, és megragadta Krisztina karját.
– Ezt nem teheted velem! Nem hagyhatsz el te is!
– Én nem téged hagylak el, hanem az ábrándokat, amiket kergettem eddig. Ne sajnáld már magad ennyire! Az előbb mondtad, bármikor találsz magadnak nőt. Akkor hát rajta!
– Krisztina… szeretlek, szükségem van rád!
– Na, várjunk csak egy kicsit! Azért szeretsz, mert szükséged van rám, vagy azért van szükséged rám, mert szeretsz?
– Ezt… ezt most nem értem.
Krisztina megfordult, és elindult a pályaudvar felé.
Kálmán dühödten kiáltott utána:
– Majd meglátod, mennyire fogok hiányozni neked!
Krisztina nem reagált.
– Jó, akkor csak fuss a pesti stricikhez, te ribanc!
Krisztina megtorpant, és mosolyogva, csillogó szemmel visszasétált Kálmánhoz.
– Köszönöm, hogy megkönnyíted nekem!
Jobb kézzel, zárt tenyérrel ütött a csípője mellől indítva, szép, szabályos lendülettel. Nem dőlt bele az ütésbe, de mégis sikerült olyan nagy erőt belevinnie, hogy Kálmán elvesztette az egyensúlyát, és mielőtt elterült a kövezeten, magával rántotta asz asztalt és néhány széket.
.
Negyedórával később a pályaudvar információs pultjánál Krisztina megtudta, hogy a következő vonat késve fog indulni, így ő nem ér időben Pestre.
Leült egy padra. Térdére könyökölt, állát tenyerébe hajtotta.
Matild néni szavai lebbentek át az éteren:
„A változtatásra bármelyik pillanat jó. Ha az egyiket elszalasztottad, mindig jön a következő.”
.

Kapcsolódó hozzászólások

Hozzászólás

*