Meghökkentő mese

Szemfényvesztés

Szerző: Kovách Kristóf
.
Illusztráció: Whitechapel (sorozatjunkie.hu)
.
A kanonok a Herrengasséra nyíló ablak mellett ült a kávéházban, és egy turfot lapozgatott. Néha szórakozottan végigsimította violaszínű gallérját, mintha az imént elfogyasztott rétes morzsáit akarná leseperni onnan, de egyébként tökéletesen belefeledkezett az újságba. Szemlátomást nem tűnt fel neki az sem, amikor a Van Dyke szakállas, krémszínű zsakettot viselő hórihorgas úriember megállt az asztala mellett, és halkan köhintett.
– Szabad?
– Természetesen. – Az újonnan érkezett az odatoppanó pincérnek adta a kalapját és a sétapálcáját, finom szarvasbőr kesztyűit pedig az asztalra rakta és leült. – Kér valamit, Herr Engel? Rétest, esetleg egyet azokból a nevezetes buktákból?
– Köszönöm, beérem egy erős feketével. – A pincér egy leheletnyivel tovább pihentette a szemét a turfon, mint illett volna, tán még egy mosoly is felsejlett a szája szegletében – így eshetett, hogy amikor távozott, a kanonok alig észrevehetőleg pattintott egyet az ujjával. A pincér megbotlott, és estében elsodorta a sakktáblát a szomszéd asztalon. A kedélyek nem csillapodtak le egykönnyen.
– Szemtelen fráter – mondta a kanonok, hogy aztán magára öltse azt mosolyt, amit a másik már jól ismert. Kerek képű, kövér kis emberke képét hordta, bozontos szemöldökkel és dupla tokával – csak a szemei árulták el, a bennük rejlő ürességet nem tudta elrejteni, akármilyen szélesre húzta a száját. No, és persze ott voltak a legyek, amik máris gyülekeztek körülötte.
– Meglepettnek tűnsz.
– Csak ezt az imágót találom egy kissé… bizarrnak. – A főtisztelendő mintha meg sem hallotta volna.
– Holnapután futnak a Hunyady-díjért a Krieaun. Próbálom mérlegelni, ki lesz majd a befutó? Liselotte vagy Abdallah? Abdallah vagy Liselotte?
– Sosem érdekelt az ügető.
– Rám roppant üdítően hat. Ott én sem vagyok más, csak egy lelkes halandó. Nem rontom el a szórakozásomat azzal, hogy itt-ott megpiszkálom a dolgokat… persze a lovaknak amúgy is hiába suttognék a fülébe. No, mindegy. Azt hiszem, alszom rá egyet, miután elvégeztük, amiért jöttünk. És ha már itt tartunk, megérkezett a jó doktor.
Az illető, akinek sorsát aznap kockára vetették Herr Engelhez hasonlóan magas, egyenes tartású férfi volt, szürke felöltőben. Nagy svunggal vetette be magát egy közeli asztal mellé, és azonnal a főúrért intett. Egy kávét és egy dupla konyakot, formálta a főtisztelendő sokatmondó arckifejezéssel a szavakat, melyet amúgy nem hallhattak. Herr Engel konstatálta a fokozott zaklatottságra utaló egyéb jeleket is: a félrecsúszott nyakkendőt, a zilált hajzatot, meg a sárfoltokat a nadrágszáron, amik jelezték, hogy a nadrág tulajdonosa sietségében nem ügyelt a pocsolyákra sem. A konyakot egy hajtásra itta meg, s azonnal rendelt egy másikat.
– Azt hiszem, nem fog sokáig tartani.
– Azt még meglátjuk. – Herr Engel is megengedett magának egy apró mosolyt, azzal nyugtatva magát hogy ennyivel még bizonyosan nem esik a hiúság bűnébe. Valójában egyáltalán nem volt magabiztos: ez az új század a közkeletű felfogás szerint az értelem, és ezáltal annyi sötétség után a jólét és a bőség korszaka, de a halandók gyarlósága nem sokat csökkent. Mondjuk még csak 1908-at írtak.
A kanonok eltüntette a turfot a reverendája alatt, és egy pakli kártyát húzott elő, társa pedig követte a példáját. Ha hétköznapi ember vette volna kézbe, teljesen hétköznapi kártyákat látott volna, abból a fajtából, amit a magyarok kivételével mindenki csak Tell-kártyaként ismert a monarchiában. Talán felesleges említeni, de a a főtisztelendőnek koromfekete, Herr Engelnek pedig hófehér volt a hátulja. Senki nem figyelt rájuk – a két legközelebbi asztal közül az egyiknél Herr Adler még mindig nem tért magához a sokkból, amit a tisztelőnyét megsemmisítő sakk-baleset okozott, Herr Bronstein pedig szokás szerint teljesen belemerült az elvtársaival folytatott eszmecserébe.
– Idézzük fel, mi történt eddig – mondta a főtisztelendő, s a szelencéből egy aranyérmét vett elő az asztal sarkán megbúvó apró szelencéből, és az asztal közepére csúsztatta. – Herr Ervin Morgenstern: 46 éves, felekezetére nézve kikeresztelkedett izraelita, foglalkozását tekintve pedig a Művészeti Akadémia professzora, nyugodtan mondhatjuk, szaktekintélye. Szerető férj, példás családapa, a kárhozat kiválasztottja. – Egy pillanatra megállt, de miután Herr Engel nem reagált, folytatta: – A kárhozaté, melyben egyébkén nem hisz, lévén meggyőződéses materialista. Be kell valljam, mindig különös élvezetet okoz olyanokkal foglalkozni, akik nem hisznek abban, amit nem tudnak megtapintani, vagy készpénzben fizetni érte. Kihagytam valamit? Ja igen… jó bécsihez méltóan a katedrán és a kávéházban liberális, ingujjban és alsóneműben begyepesedett konzervatív.
– Azt hiszem, ennyi elég lesz.
– Ahogy akarod. – A szelencéből újabb érme került az asztalra. – Frau Julia Morgenstern, született Müller, 28 éves, evangélikus felekezetű háztartásbeli. Egykor a professzor ígéretes tanítványa, érzékeny, ragyogó intellektus, aki a családja kedvéért felhagyott művészi ambícióival, hozzáteszem, a kezdetben oly lelkes és bátorító férje legnagyobb megelégedésére. Ragyogó szépség, két, mostanra már iskoláskorú gyermek ellenére is. A múzsák és a társadalmi konvenciók, kötelességtudat és önmegvalósítás iránti vágy között vergődő, érzékeny lélek, s mint ilyen, könnyű préda… ennyire mulatságos lennék?
– Csak a régi időkön merengtem, amikor nem adtad alább egy város, vagy egy egész birodalom sorsánál… Királyoktól és királynéktól jutottunk el az Anna Karenináig.
– A sors útjai kifürkészhetetlenek. Lehet, hogy legközelebb olyasmibe fogok majd, amibe beleremeg a világ. Talán már holnap… vagy lehet, hogy még ma. – Elrebbentette az érmék körül zsongó legyeket, de azok hamar összegyűltek megint.
– Számíthatsz rá, hogy én ott leszek.
– …el ne lopd a léniát – mormolta a kanonok.
– Tessék?
– Semmi. Folytassuk. Alig negyedóránk van már.
Maga elé húzta a pakliját, és felcsapta a legfelső lapot.
– Fraulein Inge Holm, a Régi Barátnő. Éppen nyolc hete, hogy visszatért Morgensternék életébe. Julia Müller volt évfolyamtársa, és valamikori legjobb barátnője, pedig karakterében egészen más, mint ő – akaratos, férfias egyéniség, aki hozzászokott, hogy a kellemét érintő hiányosságait szabadossággal pótolja. Már a kezdetekkor ellenezte az asszony kapcsolatát a „sótlan vénemberrel”, egyáltalában, hogy lekösse magát, amikor előttük az egész élet. Hat évet nyomorgott Párizsban, odakozmált fiatalságú, a világ megváltásának pózába merevedett léhűtők és soha be nem teljesedő, meg nem értett tehetségek között. Amikor illúziói szertefoszlottak csalva és megcsalatva, megkeseredett emberként tért vissza.
– Nem volt nehéz dolgod vele.
– Nem tagadom. A jó doktort titkon talán furdalta a lelkiismeret, s ha nem is kitörő örömmel, de hozzájárult ahhoz, hogy Fraulein Holm elfoglalja a családi otthon egyik vendégszobáját.
– S az első pillanattól kezdve mérget csepegtetett az ajkairól.
– Mérget, amely nagyon is könnyen kifejtette hatását. Az a másik, bohém világ, légyen mégoly képzeletbéli is, úgy hatott Júliára, ahogy a kovács fújtatója éleszti fel a parázsban szunnyadó tüzet. Annyi év után újra ecsetet vett a kezébe, kiállításokat kezdett látogatni, sőt nem átallott rossz hírű kávéházakat felkeresni. Ezekkel a kicsapongásokkal persze együtt járt néhány dolog, ami egy tisztes polgári házban megengedhetetlen. A cselédre bízta a gyerekeket. Dohány és likőrszagú lehelettel tért haza. Nem készítette ki reggel a férje ingét. Hát hová jut így a világ? Herr Morgenstern egy darabig tűrt, de nem bírta sokáig… s lőn sírás rívás, és fogaknak csikorgatása. – Éppen végszóra megérkezett a második rétes, és a főtisztelendő belemélyesztette a villáját.
Herr Engel húzott egy lapot a saját paklijából, és a másik mellé fektette.
– Nem voltam biztos benne, mi következik… de azt hiszem, nem volt rossz lépés.
– Nincs miért szabadkoznod. Meg is lepődtem kicsit, hogy van merszed bedobni a Zsidó Anyát… Nem jellemző rájuk, hogy a menyük pártját fognák a fiukkal szemben.
– …kivéve, ha tudjuk, hogy özvegy Morgensternné hajadon korában maga is művészi ambíciókat dédelgetett. Több verse is megjelent, álnéven persze, mielőtt hozzáadták volna a rőfkereskedő fiához. Az még egy másik kor volt: zokszó nélkül tette félre álmait, hogy jólelkű, de ostoba férjéről és eszes, de kevés gyakorlati érzékkel rendelkező fiáról gondoskodjék. Szeretettel, de nem kritikátlan imádattal nevelte fiát. Ha Herr Adlert kérdeznénk, biztosan hosszan fejtegetné, hogy Ervin milyen tudat alatti indíttatásból választotta éppen Júliát. Egy szó, mint száz, az édesanyja külön lakrészben, elzárkózva élt, de nem kerülte el a figyelmét, ami körülötte folyik. Persze abban, hogy elszánta magát a beavatkozásra, talán a felsőbb hatalmaknak is volt egy kis szerepe.
A főtisztelendő csak hümmögött.
– Elég okos és tapintatos volt ahhoz, hogy négyszemközt beszéljen mindkettejükkel. A menyével őszintén, a fiával okosan… aminek következtében létrejött a kompromisszum. Herr Morgenstern nem csak ahhoz járult hozzá, hogy a felesége újra hódolhasson a festészetnek, de – holott Júlia nem volt rászorulva, lévén tehetős család sarja – az anyagi hátterét is biztosította annak, hogy béreljen egy apró műtermet, sőt megígérte, hogy latba veti kapcsolatait a mihamarábbi nyilvános megmérettetés érdekében. A béke helyreállt.
– De nem hosszú időre… a következő lap szinte adta magát.
– Nyugodtan nevezhetjük közhelyesnek is.
– A mi Vronszkijunkat Konrad Marksnak hívják. Herr Morgenstern a nyugdíjba vonult titkára helyett alkalmazta, s megnyerő személyisége révén hamar meghívást nyert a vasárnapi ebédekhez. Jóképű fiatalember, tele vibráló, visszafojtott energiával, ambícióval, és…
– …gátlástalansággal, nemdebár? A valódi neve Konrad Majer, jelenleg is váltóhamisításért és házasságszédelgésért körözik Vesztfáliában. Ha a professzor bármit is konyítana a frenológiához, rögvest megállapíthatta volna, hogy a homlok és fül feletti részek megnagyobbodása egyértelműen jelzi a magas intelligenciát és a mohóságot, a feje búbjának formája pedig az erkölcsi érzék teljes hiányát. Elég lett volna egyet telefonozni a rendőrkapitányságra, hogy azonnal kipukkadjon az egész.
– A szabályok világosak. Ha egy figura felkerült a táblára, manipulálhatod vagy akár használhatod imágóként, de nem söpörheted le. – Ezt persze Herr Engel is épp olyan jól tudta, mint az ellenlábasa, de a kioktatás nem volt ínyére, mindig nehezen türtőztette magát, amikor a másik – éppen Ő – szabályokra hivatkozott. – Moralizálni ráérünk a végén is. Amiket felsoroltál, talán mind igaz, de eltörpült amellett, hogy milyen jól állt neki a szűk nadrág.
– Ezt a részt nyugodtan átugorhatjuk. Húsz fillérért minden sarkon kapok füzeteket, amik a maguk mocskos módján meglepően érzékletesen taglalják, ami eztán következett.
– Sosem értettem, hogy tudják odafent összeegyeztetni ezt az álszent prüdériát azzal a direktívával, hogy szaporodjatok és sokasodjatok. Ha el akarta volna kerülni a zűrzavart, rakott volna tüskéket hímvesszőre, ahogy a kandúrokkal tette. – Megcsóválta a fejét. – Engem roppant módon érdekel az emberi természet… Különösképp a női természet.
– Feltételezem pont azért, mint az ügető.
– Mondhatni. Egy biztos, Herr Marks önként jelentkezett, hogy modellt álljon Frau Morgensternnek, amivel természetszerűleg együtt járt, hogy hosszú órákat töltsön együtt vele a műteremként szolgáló manzárdban. A legszebb, hogy maga a férj is támogatta az ötletet. Fel sem merült benne, hogy a mindig tisztelettudó, mindig szolgálatkész fiatalember, aki annyit köszönhet neki, visszaélhetne a helyzettel, annál is inkább, mert látszólag Fraulein Holm iránt táplált gyengéd érzelmeket. Nagyobbat nem is tévedhetett volna. – Herr Engel elnyomott egy ásítást. – A lényeg, hogy Júlia rövid idő múlva olyan érzelmeket fedezett el magában, amilyeneket addig még sosem. Igyekezett elfojtani magában… de egy ilyen tapasztalt játékosnak nem sokáig állhatott ellen, s végül megtörtént, aminek meg kellett történnie.
– Egyetlen alkalom volt.
– És heves lelkiismeret-furdalási rohamok követték, igaz. Az ebédlőasztalnál folytatott jóízű beszélgetéseknek egy csapásra vége lett. Júlia a szemét sem merte felemelni a tányérjáról, Herr Vronszkij pedig átütő erővel adta a szótlanságában dermedt, epekedő szerelmest, ahogy talán még soha életében. Könnyen tehette, mert amit nem mondhatott el, azt elsuttogta helyette Fraulein Holm, aki az első perctől támaszt nyújtott barátnőjének, s aki a mindent elsöprő szenvedélyről szőtt, szívfacsaró történetek mellett újra felelevenítette a Párizsról szóló tündérmeséket. A sápatag, álmatlanságban szenvedő Júliában újra kicsírázott a gondolat… először csak álmában, azután már ébren is egyre többször látta magukat a Montmartre-on alkonyatkor.
Herr Engel következett, és a főtisztelendő elismerően csettintett.
– A Fekete Bárány.
– A Fekete Bárány. A professzor apai unokafivére, kvietált tüzérhadnagy, a szocialista eszmék elszánt apologétája, aki éppen ekkor érkezett vissza Stuttgartból, ahol nappal Herr Kautskynak segédkezett a Második Internacionálé kongresszusán, az éjjeleket pedig pezsgővedeléssel és revütáncosnők hajkurászásával töltötte. Gyakorlott kurvapecérként ő azonnal felismerte, hogy mi folyik az orra előtt, és ideológiai képzettségénél fogva azt is tudta, hogy a tett mindig előbbre való a szónál. Herr Morgensternnek nem is szólt, s amikor a Kék Rózsa nevezetű rossz hírű műintézményben összetalálkozott a fiatalemberrel, mondandóját drasztikus eszközökkel is alátámasztotta. Summa summarum, Herr Vronszkij másnap beteget jelentett, és az akadémián sem bukkant fel majd egy hétig, míg zúzódásai le nem lohadtak.
Megint a főtisztelendőn volt a sor.
– Ám ahogyan azokban a füzetekben is olvashattad, az igaz szerelemnek semmi nem állhat útjába. Herr Vronszkij hosszú, lírai hangvételű levelekben öntötte ki végtelen fájdalmát. El kell ismerni, mire egyre-egyre kitette a pontot, talán maga is elhitte azt a sok sületlenséget, amit társadalmi béklyók lerázásáról, az újrakezdésről, szerelem mindent lebíró erejéről a papírra vetett. Onnan, ahol ültem – persze nem ilyen öltözékben – éppen ráláttam a szeparéra, ahol ingujjra vetkőzve ült, olcsó vörösbor és egyiptomi cigaretta társaságában, és a legjobban sikerült részeket még fel is olvasta annak a szőke dizőznek, akinek be volt gipszelve a lába, és kényszerpihenője alatt csak kézimunkával állhatott a férfivendégek rendelkezésére. Az episztolákat némi apró ellenében annak a vegyeskereskedésnek a küldöncére bízta rá, amelyik Morgensternék háztartását ellátta, s bár az első három levelére nem kapott választ, a negyediknél – melyben azzal fenyegetőzött, hogy fényes nappal, Júlia ablaka alatt fogja szíven lőni magát – megtört a jég. Innentől kezdve minden nap váltottak egy levelet, s Júlia végül elszánta magát arra, hogy csakugyan otthagyja a férjét, s ami sokkal nehezebb döntés lehetett, a gyermekeit is, akik éppen az édesanyjánál vakációztak vidéken. – Lerakta a kártyát az asztalra. – Ez a bizonyos Küldönc akkor már hat hónapja nem nyúlt a pohárhoz, s az alkohol csábítása elől a vallásban keresett menedéket. Balszerencséjére komolyan vette az Igét, miszerint aki megalázkodik, az felmagasztaltatik. Azon a balvégzetű napon éppen az Antialkoholista Liga gyűléséről érkezett munkába, ahol gatyára vetkeztették, hogy a meghívott orvos-előadó az ő borvirágos orrán, vizenyős szemein és puffadt pocakján szemléltethesse a hüledező hölgykoszorúnak a mértéktelen italfogyasztásnak az emberi szervezetre kifejtett káros hatásait. Azok az álszent, undok vén szipirtyók, a kurva anyjukat, egyfolytában ezt hajtogatta nekem abban a söntésben, ahová szódát szállított, és cseppet sem tiltakozott, amikor rendeltem neki egy snapszot. Azután még néhányat. A kötelességtudat valahogy mégis elhajtotta a Morgenstern-házig, aminek a küszöbén elhasalt, és a rábízott levelet a hangos átkozódás hallatán ajtót nyitó Herr Morgenstern kezébe nyomta. – Sóhajtott. – Ami ezután következett, azt már a professzor édesanyja sem tudta, Fraulein Holm pedig nem is akarta csillapítani. Júlia zokogva zárkózott be a szobájába, a férje pedig elrohant otthonról, és a sárga földig leitta magát.
– A Fekete Bárány némileg meglepődött, amikor azon az estén Fraulein Holm helyett, akit hazatérte óta ostromolt, és aki éppen aznap ígérte meg végre hogy legénylakásán meglátogatja, az unokafivére esik be hozzá. Sűrű szitkozódások között dugta ágyba, és másnap reggel – Fraulein Holm nem mutatkozott – belédiktált három erős feketét, kölcsönzött neki egy inget a lehányt sajátja helyett, majd egészen hazáig kísérte a háborgó lelkű és háborgó gyomrú férjet. A házban azonban a cselédeken kívül csak özvegy Morgensternnét találták, aki addig észre sem vette, hogy a menye a barátnője segítségével két bőröndbe összepakolta a legszükségesebbeket, majd mindketten ismeretlen helyre távoztak. A Morgenstern házra lesújtott a legfélelmetesebb szörny, ami csak egy tisztes, polgári házat érhet: a Botrány. – Egy pillantást vetett a zsebórájára – Mindez alig több mint negyvennyolc órája történt. Miután a kedélyek csitultak valamelyest, az özvegy vette a kezébe az irányítást. Úgy ítélte meg, hogy a fiát nem lehet emberek közé engedni, de a Fekete Bárány nem menekülhetett: nyakába kellett vennie a várost, felkeresni minden helyet, ahol a csábítót fellelhetőnek véli, maga az özvegy pedig telefonon tudakozódott, hátha Júlia valamelyik barátnőjénél keresett menedéket. Egyikük sem járt eredménnyel.
Összekulcsolta a kezét a pocakján, és hátradőlt.
– A végére értél? – Herr Engel úgy érezte, most hasznát tudná venni annak a bizonyos lángpallosnak: egyenesen belesújtana vele ebbe az önelégült, vigyorgó pofába. Időtlen idők óta álltak szemben egymással, s mostanra már megbékélt a tudattal, hogy mindig hátrányból indul. Ha nem is könnyen, de elfogadta, hogy ami neki szolgálat, az a másiknak szórakozás, gondolataiba mégis befészkelte magát a végtelen hiábavalóság érzete. Mintha az emberi forma esendővé tette volna őt is: minden elbukott próbatétel egy-egy hajszálrepedés volt azon a bizonyos makulátlan páncélon.
– Két lap nekem, három lap neked. Meg kell mondjam, kíváncsi vagyok rá, mikorra tartalékolod őket, de ez csak még izgalmasabbá teszi a dolgot. – újfent megnézte az óráját – Alig egy percünk maradt, addig rendelek én is egy konyakot.
A balvégzet negyedik megtestesítőjét érkeztében éppen eltakarta három távozó polgár, s Herr Engel csak akkor szembesült kilétével, amikor leült a magába roskadt professzor asztalához.
– Ez… ez…
– Ezt nem tiltja egyetlen szabály sem, sőt… igen régi közhely a jó szándékról meg a pokolba vezető útról. – Az egykori tüzérhadnagynak épp oly pulykavörös volt az ábrázata, mint Herr Engelnek. Első mozdulatával elvette unokafivére elől a konyakot, és egy slukkra felhajtotta. Dühösen magyarázott valamit, aztán amikor nem volt foganatja, olyat csapott az asztalra, hogy a terem túlsó végéből is feléjük fordultak. A kanonok viszont – talán a hatást fokozandó – suttogóra fogta a hangját. – Emberünk végre kapott egy használható tippet valakitől. Herr Vronszkij feltételezett rejtekén hosszan csöngetett, s már majdnem feladta, amikor meghallotta a kiabálást odabentről. Lábbal törte be a bejárati ajtót, majd a kívülről kulcsra zárt fürdőszoba ajtaját is, ahonnan Fraulein Holm került elő neglizsében, az idegösszeroppanás határán. Vélhetőleg ennek köszönhető, hogy nem köntörfalazott egy szemernyit sem, kitálalt azonnal. A hadnagy a hallottak után lélekszakadva sietett Morgensternékhez, onnan pedig ide, s csak annyira állt meg a saját bérleményénél, hogy magához vegye annak a Frommer Liliput márkájú, 6,35 milliméteres zsebpisztolynak az ikertestvérét, amit mindig magánál hordott. Ha jól látom, a fegyver éppen most cserél gazdát. – A professzor eleinte a fejét rázta, de az unokatestvére hevesen gesztikulálva megtörte az ellenállását. A pisztolyt eltüntette a mellényzsebében. – Amint hallod, a vérig sértett Fraulein Holmot cinkosa, és mint kiderült, hűtlen szeretője zárta be a fürdőszobába. A kisasszony némileg rosszul mérte fel a szerepét ebben a nagyon is bonyolult sokszögben, Herr Vronszkijnak pedig esze ágában sem volt osztozni. Egy pofon elégnek bizonyult, hogy megkapja az eredetileg kettejüknek vásárolt két vonatjegyet a fél egykor induló párizsi gyorsra, majd a biztonság kedvéért a bidébe zárta a szeretőjét, aki feltételezem még most is azon gondolkodik, hol rontotta el. – A Fekete Bárány intett a pincérnek, aki már amúgy is ott állt felettük a számlával a kezében. Fizettek, és sietősen távoztak. – A terv egyszerű: a professzor a pályaudvaron keresi meg a feleségét, az unokatestvére pedig a bankhoz siet, ahol a gaz csábító a rendelkezésére bocsátott váltókkal készül készpénzre váltani, mielőtt csatlakozna Frau Morgensternhez. Tizenhét perc múlva lesz dél. Ha javasolhatom, találkozzunk a szokott helyen a Práterban, pontban tizenkettőkor.
– Egy feltétellel.
– Éspedig?
– Ölts fel egy másik imágót.
.
Herr Engel a korlátnak támaszkodva figyelte, ahogy a terebélyes asszonyság elfoglalja a helyét élete párja mellett a gondolában, míg a parton a park alkalmazottja ízes karentán dialektusban próbál rendet tartani a kassza mellett összezsúfolódott sorokban. Tizenhárom éve már, hogy Velence egy darabkáját kanálisostól-gondolástól iderittyentették a Práter közepébe, de a bécsiek lelkesedése fikarcnyit sem csökkent. Hálistennek, ahol ő üldögélt – egy házsarkok által közrefogott keskeny teraszon – csak egy apró asztalnak meg két széknek volt helye.
Mint annyiszor, most is minden az időzítésen múlik majd, gondolta. Volt némi kockázata annak, hogy mind a három lapját egyetlen ütésre tartogatta, és kivárt vele a végsőkig, de nem tehetett mást. Két nappal ezelőttig abban sem lehetett biztos, hogy a másik a férfit, vagy a nőt pécézte ki magának, bár azt sejtette, hogy nem éri be egy szimpla házasságtöréssel. Hogy Morgensternékre esett a választása, végső soron érthető: gyarló, de alapvetően jó ember mind a kettő, már ha van értelme ilyen kategóriákat felállítani a halandók között. A férfi őszintén szerette a feleségét, legalábbis amennyire egy olyan embertől telik, aki az olajjal festett asszonyokat világéletében többre értékelte a hús-vér alteregóiknál. A nő pedig… no igen, talán valóban nem volt azon a helyen a világban, ahol lennie kellett volna, talán tényleg nem ezt a férfit kellett volna választania annak idején, de hát a nőknél sosem tudni, hogy éppen mit tévesztenek össze a szerelemmel. Herr Engel sohasem ítélkezett: az ő dolga annyiban állt, hogy amennyire tudja, féken tartsa a fenevadat. Úgy érezte, ezen a téren nem is kell szégyenkeznie, bár talán abban is van igazság, hogy mintha mindketten elkényelmesedtek volna egy kissé az utóbbi időben. A veszedelmet persze nem becsülhette alá: amikor utoljára ebbe a hibába esett – igaz, több mint húsz éve, már – az négy szajha életébe került Whitechapelban.
– Pontban dél – mondta mögötte az ismerős hang. A meglepetés csak eztán következett: mikor hátrafordult, saját hórihorgas, szakállas imágójával kellett farkasszemet néznie. Mintha a tükörképe kelt volna életre: a finom szabású, fekete öltönytől eltekintve tökéletes volt az egyezés. – Hát illik így fogadni a saját, rég nem látott ikertestvéredet?
– Én nem látom, mi ebben olyan mulatságos.
– Ez is csak annyit bizonyít, hogy mennyire híján vagy némi humorérzéknek. De abban igazad van, hogy nem ezért vagyunk itt. Lássuk hát – a korlátra támaszkodva húzott egy kört a pálcájával a kanális vize felett. Halandó szemmel nem változott semmi – de kettejük előtt egy szempillantás alatt kibontakozott a kép.
A professzor a Westbahnhof tornyai előtt járkált fel s alá a verőfényes napsütésben, mint aki nem tudja, mitévő legyen. Herr Engel összeharapta a szája szélét – talán egyáltalán nem lesz szükség több szemfényvesztésre, és itt véget ér az egész. Az egykori kanonok bosszankodása rántotta vissza a merengésből.
– Ugyan mire vár ez a pipogya fráter?
– Talán csak kijózanodott… de az is lehet, hogy feltámadt a lelkiismerete.
– Józanság, lelkiismeret, egyik sem más, mint olcsó mentség a meghunyászkodásra.
No, majd mindjárt teszünk róla. – Ujjai közül egy kártyalap – az utolsó kártyalap – perdült alá a csatorna vizébe. – Olykor egy gyalogból is lehet vezér.
Ervin Morgensternnek majd széthasadt a feje, ami nem is csoda – egy szemhunyásnyit sem aludt az éjszaka, és az éhgyomorra legurított konyakok, meg a tűző nap sem segített a dolgon. Pár órája úgy osont ki a saját házából, mint egy tolvaj, a cselédlépcsőn keresztül, egyrészt, hogy elkerülje a Mamát, másrészt, hogy kicselezze a főbejárat előtt lesben álló diákokat – ilyentájt, vizsgaidőszakban mindig akadt egy pár, aki nem volt rest az utcán, vagy éppen az otthona előtt zaklatni őt – jobbára a tehetségtelen, de gátlás nélküli, agresszív típusok. Nem vágyott semmi másra, csak háborítatlan magányra – ebből rángatta ki aztán erőszakkal az unokatestvére. A maga önfejű, erőszakos mivoltában nem érthette, hogy ő mit sem törődik azzal a másik férfivel, legyen bár állig felfegyverezve – de tudta, hogy a feleségétől elég egyetlen rideg, vagy éppen szánakozó pillantás is elég, hogy porrá zúzza őt. Kétszer is eljutott a pályaudvar főkapujáig, és mind a kétszer meghátrált: már majd tíz perce ődöngött a járdán, csöndes, lázas őrületben, amiből csak egy vállára nehezedő kéz súlya szakította ki.
– Kérem… professzor…
– Mit akar? – Elsőre meg sem ismerte a keszeg fiatalembert a kopott szürke kabátjában, aztán beugrott neki. A nevére nem emlékezett pontosan, valamiféle Hiedlernek, vagy Hitlernek hívták, és egy hete sincs, hogy másodszor is eltanácsolták az akadémiáról. Nem teljesen tehetségtelen, inkább a tisztes középszer – bizonyos szempontból a legkiállhatatlanabb fajta. Emlékezett, hogy egy kollégája azt a tanácsolta neki, próbálkozzon talán az építészettel. – Most nem alkalmas! Sajnálom!
– Kapnom kell még egy lehetőséget! Nézze! – A fiatalember az orra alá dugta az addig a hóna alatt szorongatott mappát. – Kiegészítettem a portfóliót… úgy, ahogy tanácsolták. Kérem! A jövőm, az életem múlik rajta!
– Nem érti, hogy hagyjon békén? – Taszított egyet a másikon, s az csak azért nem esett el, mert belekapaszkodott a professzor felöltőjébe, aminek halk reccsenéssel szakadt végig a hajtókája. Morgenstern agyát elöntötte a vér. – Amit mondtunk, megmondtunk! Nem kaphatunk meg mindent, amit akarunk! Fogja fel végre, maga nímand: egész egyszerűen nem elég tehetséges, és soha nem is lesz az!
Herr Engel a fejét csóválva figyelte, ahogy a két férfi birokra kel egymással: aztán a professzor kiütötte a másik kezéből a mappát, és vörös fejjel felrohant a lépcsőkön, be a pályaudvarra. Mielőtt váltott volna a kép, még látták, ahogy az a porig alázott szerencsétlen négykézláb szedegeti a földről a széthullott rajzokat.
– Ha tenni akarsz valamit, már nincs sok hátra.
– Még nincs itt az ideje – felelte Herr Engel.
Nem kellett a hármas vágányig mennie..azonnal kiszúrta a karcsú, ismerős alakot a nagy csarnok túlsó végén, Erzsébet királyné fehér szobrának árnyékában. Már nem volt egyedül: magától értetődő bizalmassággal karolt abba a nyomorultba. A Frommer markolatára kulcsolt kézzel, elszánt léptekkel vágott át a népen.
A férfi vette észre először.
– Nocsak. – A hangjába némi gúny is vegyült, ami csak még jobban forralta a vérét, és belészakasztotta a szavakat. A felesége… talán még soha nem látta ilyen szépnek, mint most, amikor már nem volt az övé.
– Júlia…
– Nem kell a cirkusz, öregfiú – kezdte Marks. Csak úgy sütött belőle az önelégültség. – Vége van. Adja fel. – A mosoly nyomban lefagyott az arcáról, amikor meglátta a mellének szegezett fegyvert. – Ne csináljon ostobaságot.
– Én… – kezdte újra, de ennél nem jutott tovább. A világ mintha mozdulatlan, szürke kollázzsá merevedett volna körülötte. A riadalom Júlia arcán. Marks lenéző, sunyi pillantása – ujja megfeszült a ravaszon – aztán megint Júlia, ahogy elkalandozik, és megváltozik a tekintete… mielőtt az ismerős hangot meghallotta volna, már ő is tudta, miért.
– Anya! Apa! Nézzétek, mit kaptam!
.
Herr Engel palástolatlan elégedettséggel figyelte, ahogy ellenfele az asztalra ejti az érméket.
– Hadd találjam ki: ott voltál, amikor az az ostoba kurva a jegyeket vásárolta.
– Mögötte álltam a sorban. A többit már nem volt nehéz összerakni.
– Micsoda szerencse, hogy az államvasút ennyire megbízható. – A linzi gyors igazából majd negyven percet késett, egy hanyag váltókezelőnek köszönhetően, de ezt Herr Engel óvakodott volna a másik tudomására hozni. Apró trükk, de talán megengedhető, főleg hogy a többi rész zökkenőmentesen működött. Az özvegy a fia tudta nélkül még tegnap sürgönyzött a nevelőnőnek, aki ma reggel vonatra is szállt a két gyerekkel – és épp a megfelelő pillanatban érkeztek. A szeme sarkából még látta a vízen az egymással ölelkező családtagokat: a férfi és a nő közti szakadék mélységét tekintve szinte biztos, hogy kérészéletű lesz az örömük, de ez már nem tartozott rá. A lényeg, hogy a legrosszabbat sikerült elkerülni, és senkiből nem lett gyilkos. Az ügy lezárva. – No mindegy. Talán majd legközelebb. Ha nem haragszol, eltekintenék a hosszadalmas búcsúzkodástól. Nemsokára úgyis találkozunk.
Herr Engel nem sietett ennyire. Amikor egyedül maradt, kényelmesen letelepedett egy székre, és megpróbálta élvezni a nyári nap simogatását, ami köztudomásúlag egyként süt bűnösre és ártatlanra. Az öröme mégsem volt teljességgel háborítatlan: nem hagyta nyugodni az érzés, hogy valami nincs rendben, de ha tollanként tépik ki a szárnyait sem tudta volna megmondani, mi az. Mintha átsiklott volna valami apró, de fontos körülmény fölött.
.
Végül félresöpörte a zavaró gondolatokat, és a csatorna túlsó partjára siklott a tekintete, ahol épp egy öregúr segítette a gondolába madárcsontú, mosolygós feleségét. Mögöttük vidám, gondtalan diákok csoportja, aztán egy hasonlóan felhőtlen kedvű szerelmespár. Ki tudja: amíg néhány szó elég ahhoz, hogy helyére zökkenjen a világ, mindig van remény.
.