Ajánló

Tullia meséi – Őrző

Szerző: Bogár Erika
.
(részletek)
.
A regény 2016-ban a Publio Kiadó gondozásában nyomtatott és epub formátumban jelent meg
.

(…)

Feszült csend telepedett közéjük. Lassan poroszkáltak a még mindig vakító napfényben. Egy nyílt mezőn haladták át. Egyetlen felhő sem látszott az égen. Furcsa módon eltűntek a közelből a vadak. Az emberek hallgatását a természet dermesztő csendje mélyítette.
– Itt valami készül – suttogta Rolo. Ellenséget érzett a közelben. Rekedtes, nem túl mély hangja széttörte a fehér csendet.
Lork köhintett. Triar hátrafordult, kérdőn nézett a társaira.
– Mi legyen? Visszaforduljunk? Arrébb láttam néhány sziklát, azok tövében kibírhatjuk az éjszakát.
– Korán van még – tiltakozott Lork.
Triar vállat vont. Ismét előrenézett, gyorsabb haladásra biztatta a marlát. Előttük szürke fák meredeztek az ég felé. Lehetséges támadóik akár az erdőben is elrejtőzhettek, és ott nehezebb észrevenni a lopakodó ellenséget, mint a nyílt, jól belátható terepen.
Már jó ideje benn jártak a fák között. Rolo most sem bírta megállni szó nélkül:
– Hiányoznak a madarak. – Már nem a látható ellenfelektől tartott, hanem a láthatatlantól.
Triar nem nézett rá, csak maga elé mosolygott. Várta Lork megjegyzését, de barátja ezúttal hallgatott.
Amikor Triar végül kíváncsian hátrafordult, megrettent Lork szürke arcától. A férfi, mereven előre nyújtott karjával egy hatalmas fák által övezett tisztás irányába mutatott.
Triar nem akart hinni a szemének. A fák tövében furcsa alakok ültek, messziről nőknek tűntek. Noszogatni kezdte a marláját. Egy darabon még haladt a hátas, de aztán mikor be kellett volna lépni a fák gyűrűjébe, megmakacsolta magát.
Triar próbálta engedelmességre bírni a kecses kétszarvút, de a szerencsétlen a hátsó lábaira támaszkodva felágaskodott. Fiatal gazdája csak tapasztalatainak köszönhetően maradt fenn a hátán, és engedte, hogy visszahátráljon. Egy ideig az oldalát veregetve nyugtatta, majd leugrott a ropogó hóba.
Ekkor csatlakozott hozzá két társa. Triar Lorknak dobta a kantárt.
– Megnézem, mi van ott.
– Démonok, Triar, ne menj oda! – intette Rolo.
Triar gúnyosan mosolygott, persze nem állt meg. A fák közé lépve fázni kezdett, de nem a hidegtől, inkább, mintha láz kínozná. Úgy érezte, valaki van mögötte. Hirtelen megfordult, és egyensúlyát vesztve lehuppant a hóba. Lábával majdnem elérte a fához kötözött alakot. Oszlásnak indult, majd megfagyott női test volt.
Triar felállt, lélegzetvisszafojtva körülnézett. Még hat hasonló alakot számolt meg. Lassan közelebb lépett a fához. A lány segélykérően felemelte a kezét. Már majdnem csontig szétmállott ajkai szóra nyíltak. Triar leguggolt. Azt hitte, megérintette az ujjak hegyét, de rémülten eszmélt rá, hogy a koponya szemrésébe nyúlt…
.
(…)
.
A hosszú tél után ismét eljött a tavasz, és Triar már a botot sem használta rendszeresen. Jobb térde nehezen hajlott, emiatt járása bicegős volt. Hátrányát akrobatikus ügyességgel ellensúlyozta, ruganyosságával ép lábú embereket is megszégyenített. Ott, ahol testőrei átmásztak, ő karjait használva átlendítette vagy átemelte magát. Marlaháton pedig ugyanolyan volt, mint régen.
Második napja követte az aranymarla nyomát. A kutatás során újra megtalálta a nyugalmat, mely az őrzőkkel töltött évek alatt adatott meg neki, amikor senkitől sem zavartatva az erdőt járta. Ha megéhezett, evett, amit talált, s az elé kerülő forrásokból, patakokból ivott. Időnként leszállt a nyeregből és sétált egy darabig, vagy félig fekvő, félig ülő helyzetben kinyújtóztatta fáradt tagjait.
A harmadik nap hajnalán marlája ébresztette. Nerdo tanácsát követve mindig úgy kötötte meg kétszarvúját, hogy az egy erősebb fejrándítással kiszabadítva magát elmenekülhessen a vadállatok elől. A veszély elmúltával eddig minden hátas visszatért hozzá. Fekete marlája most toporzékolt, és a pányvát rángatta. A következő pillanatban nagyot szökellve elszáguldott. A szemközti bozótból valami Triar felé tartott.
Egy szikla tövében töltötte az éjszakát, ami eddig védte, most azonban elzárta előle a menekülés útját. Hátát a kőnek támasztva felállt, közben előhúzta a tőrét.
Horkantás hallatszott, szétnyílt a bozót. Ott állt előtte az aranymarla.
Egy végtelennek tűnő pillanatig egyikük sem mozdult. Vizsgálgatták egymást. A király lassan leeresztette a karját, a földre ejtette a tőrt. Nyugodtan állt. Lélegzetét visszafojtva gyönyörködött az előtte álló hatalmas csődörben, melynek homokszín szőre aranyfényben csillogott. Hosszú, selymes sörénye és farka majdnem fehér volt, két csavart szarva világosbarna és tökéletesen ép.
Triar mindennél jobban vágyott rá, hogy végre megérinthesse, de tudta, egyetlen hirtelen mozdulatára elmenekülhet. Lassan megmozdította a fejét, így a marla láthatta a szemét. Összenéztek. A férfit lenyűgözte a barna szemekből sugárzó figyelem.
A marla tette meg az első lépést. Triar csak a kezét emelte fel. Várt türelmesen, pedig már bizseregtek az ujjai. Felsóhajtott. Ez meglepte a marlát. Triar elsápadt. Azt hitte, elmenekül előle. Most már mozdulni sem mert. Ekkor az aranymarla elindult felé. Nedves pofája az arcához és a vállához ért. Leheletétől a király megborzongott. Felemelte a kezét, megérintette a puha, selymes szőrt az állat nyakán. Valamivel később már két kézzel simogatta. Mikor a marla a vállára támasztotta a fejét, átölelte a nyakát.
.
Amikor besétált a táborba, a csődör békésen poroszkált utána, pedig még csak kötelet sem tett rá.
A testőrök és Lakor elhűlten nézték őket.
– Hol jártál már megint, uram? – kiáltotta a táltos nem is leplezve haragját.
A marla tanácstalanul megállt, Triarra nézett, de nem menekült el.
Lakor a királyhoz rohant, megragadta a karját.
– Már azt hittem, véged, mikor a marla egyedül jött vissza. Néhány embert utánad küldtem.
A táltos Triar arcát fürkészte. Új fény ragyogott a király szemében. Lakor már tudta, önkéntes száműzetésük hamarosan véget ér.
(…)
.