Real-time

Golgotavirág

Szerző: Elina Kai
.
Az emberek többsége úgy tekint az életére, mint egy vaskos könyvre, amibe bármelyik oldalon belelapozhat, bármikor újraolvashat, és félretehet nyugalmasabb időkre. Pedig az élet csupán nemkívánatos történések egymásutánisága, meredek lejtő, ahol sem megállni, sem megfordulni nem lehet, de még megkapaszkodni sem. Ő egész eddigi életét úgy élte, hogy sodródott az árral, és sosem tudott megkapaszkodni, sosem talált igazi, biztonságos fogódzót…
Lili miközben ezek a nyomasztó gondolatok jártak a fejében, behunyta a szemét, hogy amennyire csak lehet, kirekessze a külvilágot. Szeretett volna gyorsan túljutni a napon, a sivár padlásszobájában ücsörögni a kopott kanapén, és a felhőket bámulva illatos teát szürcsölni. Szeretett volna átugrani pár oldalt élete könyvében, de a gondolatai régi emlékekkel keveredtek, és fájtak. Elviselhetetlenül.
Amikor meghallott egy kellemes női hangot, megkönnyebbülten felpillantott.
– Maga is Árkády doktor úrra vár?
Az asszony, aki vele szemben ült le, középkorúnak látszott, vélhetően a kilencedik hónapban, domborodó pocakja legalábbis erre engedett következtetni. Szőke haját kontyba tűzte, bőre verejtéktől fénylett a kora nyári hőségben. Arca keskeny volt, orra előreugró, szeme mélyen ülő, fáradt, mégis vidáman fénylő. Lili első látásra szimpatikusnak találta, mert a Pipacs nevű ír terrierjére emlékeztette, az egyetlen lényre, aki feltétel nélkül szerette őt.
– Igen, én is rá várok – válaszolt udvariasan.
– Jó sokáig várhatunk – folytatta az asszony. – Az asszisztensnője azt mondta, éppen szül.
Lili meghökkent.
– Hogy mondja?
– A doktor úr éppen szül. – Az asszony felnevetett. – Errefelé amikor egy orvos szülést vezet, azt mondják, hogy szül. Ez afféle szakzsargon.
– Értem – bólintott Lili, és ismét kezdett elhatalmasodni rajta a nyugtalanság.
– Maga hányadik hónapban van?
– Én még nem… illetve csak a… hetedik héten.
– Volt ultrahangon, látta már a picit? Ugye milyen csodálatos?
Lili körül megfordult a világ. Nem tudta, hogy mit feleljen az asszonynak, aki nyilván nem akart semmi rosszat, csak valahogy elütni az időt. A folyosón nagy volt a jövés-menés, a váróban azonban csak ők ketten ücsörögtek. Az ablakokon át keskeny fénypászmákat vont a kövezetre a kora reggeli nap, és mivel a nővérek még nem kapcsolták le a lámpákat, fényárban úszott a helyiség.
– Rosszul van? – kérdezte az asszony aggodalmasan. – Hívjak segítséget?
Lili erőt vett magán.
– Csak a szokásos… hányinger, émelygés, szédülés. Mindjárt elmúlik.
– Tudja már, hogy fiú lesz, vagy lány?
Lili úgy érezte, menten elájul. A szoba elsötétedett előtte, a gyomrából elindult felfelé a hajnali pirítós és a gyümölcstea.
– Mégis hívok egy nővért… – hallotta az asszony hangját valahonnan nagyon távolról.
– Inkább meséljen valamit… az eltereli a figyelmem.
– Mi érdekli magát?
– Mondjuk… meséljen a kedvenc helyeiről.
Az asszony felélénkült.
– Régen sokat utaztunk a férjemmel. Voltunk Olaszországban, Görögországban, még Kubában is. Az volt a második nászutunk. Sokáig úgy tudtuk, hogy nem lehet gyermekünk, de Zsófikánk ott fogant.
– Zsófi lesz a baba neve? – kérdezte Lili megkönnyebbülten, mert a rosszulléte alábbhagyott.
– Igen – mosolygott az asszony, és elégedetten megsimogatta a pocakját. – Isten küldte hozzánk.
Lili megrémült. Már megbánta, hogy belefogott a beszélgetésbe.
– Maga hisz Istenben? – kérdezte az asszony, de nem várt választ. – Találkozott már a védőangyalával? Kapott már jelet olyankor, amikor minden túl zavarosnak és bonyolultnak látszott?
– Bocsásson meg, de nem hiszek az… ilyesmikben – szabadkozott Lili.
– Ha hisz benne, ha nem, a védőangyala tudja, hogy mikor van rá szüksége.
Ekkor szerencsére megérkezett Árkády doktor, és behívta az asszonyt a vizsgálóba.
Lili megkönnyebbülten hátradőlt a fotelben, de képtelen volt lazítani. Már csak egy napot kell kibírnia, gondolta fokozódó aggodalommal, utána elfelejtheti az egészet. Feltéve persze, hogy el tudja felejteni.
De mi lesz akkor, ha…
A zsebében váratlanul megrezzent a telefonja. Ákos hívta.
Lili első ijedtében arra gondolt, hogy kinyomja a hívást, vagy egyszerűen nem vesz tudomást róla, de nem akart gyengének látszani. Még önmaga előtt sem.
– Mit akarsz? – morrant a telefonba. – Kértelek, hogy ne hívj többé!
– Hol vagy? – kérdezte a dühös férfihang.
– Semmi közöd hozzá.
– Azonnal mondd meg, hogy hol vagy, különben…
– Különben mi lesz, megint eltöröd a karom, vagy kiütöd a fogam?! Dehogy mondom meg! Örülök, hogy megszabadultam tőled!
– És most a nyavalyás kölyködtől is meg akarsz szabadulni?!
Lilinek elakadt a lélegzete döbbenetében. Riadtan körbepillantott.
– Mi… micsoda?! – suttogta erőtlenül. – Ezt honnan…
– Mindig is tudtam, hogy mi jár abban a zavaros fejedben, te, hülye kurva! Azonnal mondd meg, hogy melyik kórházban vagy! Érted megyek. Hazajössz.
Lili kikapcsolta a telefont, hogy Ákos ne hívhassa újra. Rövid gondolkodás után reszkető kézzel az aksit is kivette. Remélte, Ákosnak nincs engedélye arra, hogy bemérje a helyzetét, de tudta jól, a rendőrségen sok olyan munkatársa van, akik mindenféle szívességgel tartoznak neki.
Rettegett. Túl akart esni az egészen, elmenni a városból, és kitörölni a múltat örökre.
Nyugalom! Már csak néhány óra.
Lehunyta a szemét, lazítani próbált, lebegni az ürességben fájdalom és félelem nélkül. Ám újra előtörtek emlékei, és zavaros katyvaszként beborítottak körülötte mindent. Maga előtt látta Ákos gyűlölettől eltorzult arcát, véreres szemét, érezte a férfi alkoholtól bűzlő leheletét, az ütései erejét, hallotta a saját sikolyát, és tudta, ha csak még egy napig vele marad, meghal.
Szabadulni akart. A férfitól, a gyerekétől és mindentől, ami hozzáköti, és őrá emlékezteti.
Az egész addigi életétől.
Eszébe jutottak az asszisztensnő szavai, amikor először jelentkezett vizsgálatra:
„Nem feladatunk, hogy lebeszéljük magát az abortuszról, de még van ideje, hogy átgondolja a döntését.”
„Mennyi időm van?” – kérdezte ő akkor.
„Hat hete.”
Örökkévalóság. Hat hét alatt Ákos egészen biztosan megtalálja, és megöli, vagy addig kínozza, amíg önként vállalja a halált.
„Már döntöttem.”
„Mit írjak indokként? Indok lehet a szociális háttér, súlyos válsághelyzet vagy bűncselekmény. Mit írjak?”
Lili kis híján sírva fakadt.
Tudta jól, hogy nem árulhatja el a valódi okot. Ha elmondaná, hogy Ákos rendszeresen verte, többször megerőszakolta, kínozta, a nőnek hivatalból feljelentést kellene tennie a rendőrségen, és az egyenlő lenne a halálos ítélettel. Az ilyen ügyek egyenesen Ákoshoz kerültek.
„Kérem, írja azt, hogy… szociális háttér miatt” – felelte tétován.
Az asszisztensnő bólintott, de ő látta a tekintetében, hogy nem hisz neki.
„Mivel még nem szült, és abortusza sem volt, a műtét előtt felhelyezünk a méhszájába egy laminária pálcikát, ami pár óra alatt megduzzad, és kíméletesen kitágítja. Azt azonban tudnia kell, hogy ha felhelyeztük a pálcikát, már nem gondolhatja meg magát, mert a tágítással elkezdődik a folyamat.”
„Nem gondolom meg magam.”
Sokáig várt a pillanatra, amikor Ákos figyelme alábbhagyott, és ő megszökhetett tőle. Egy hétig bujkált a barátainál vidéken, mire sikerült elhatározásra jutnia, pénzt és időpontot szereznie az abortuszra. Úgy érezte, ez az egyetlen módja, hogy végképp eltöröljön mindent, ami a férfira emlékeztette. Gyengébb pillanataiban megingott, eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha mégis…
Az élet nemkívánatos történések egymásutánisága, meredek lejtő, ahol sem megfordulni, sem megállni nem lehet, de még megkapaszkodni sem…
Időnként azon kapta magát, hogy kibúvókat keres, és különféle magyarázatokat gyárt, ám mindig belátta, nincs választása. Ő képtelen egyedül felnevelni egy gyereket. Egyszerűen nem alkalmas rá.
Mire átlépte a kórház küszöbét, és bejelentkezett a felvételi irodán, döntött. Semmi sem tántoríthatja el. Erősnek érezte magát, és életében először szabadnak. Már nem érdekelte a menhely, ahol kisgyermekkorát töltötte, sem a számtalan nevelőszülő, alkoholista nevelőapák, dühös és féltékeny nevelőanyák, a verések és megaláztatások.
Nem volt semmi, ami miatt érdemes emlékeznie a múltra. Pipacson kívül soha senki nem szerette őt.
– Kérem, jöjjön velem a vizsgálóba! – szólította az asszisztens. – Felhelyezzük a laminária pálcikát, aztán a szobájába kísérjük. Ott lepihenhet.
Lili a folyosón meglátta az asszonyt, akivel a váróban beszélgetett. Magas, jóképű, középkorú férfi karjába kapaszkodott. Akkor jött rá, hogy még a nevét sem tudja.
Amikor melléjük ért, az asszony felismerte, udvariasan köszöntötte.
– A szülőszobába megyünk… – nyögte kipirult arccal. – Elérkezett az idő.
– Jó egészséget kívánok! – biccentett feléjük Lili.
Ekkor az asszony intett a férfinak.
– Add oda neki!
– Hogy mondod, drágám?
– Add neki a virágot… én úgysem vihetem magammal a szüléshez. Annyira szép… ne vesszen kárba.
A férfi felvett az asztalról egy szál virágot.
Lili önkéntelenül is kinyújtotta érte a kezét, pedig egész lénye tiltakozott ellene.
– Ismeri? – kérdezte az asszony.
Lili meglepetten bólintott:
– Igen, ez… golgotavirág.
Amikor megérezte az illatát, a falnak kellett támaszkodnia, mert olyan erővel törtek elő a múltban felejtett emlékei, hogy beleszédült.
Kúszó virágokkal befuttatott házfalat látott, és egy szép arcú, fekete hajú, karcsú nőt. Érezte kezének simogatását, hallotta kedves, dédelgető szavait, körüllengte a burjánzó virágok mézédes illata. Aztán egy másik kép… koszorúk, mécsesek a sír mellett és egy szál golgotavirág… az ő aprócska kezében.
Az asszisztensnő szavaira eszmélt:
– Mi történt magával, jól van?
– Csak… megszédültem – nyögte Lili zúgó fejjel. – Mintha megnyílt volna alattam a föld, de már… jobban vagyok.
– Árkády doktort időközben sürgős császármetszéshez hívták, így a laminária pálcika felhelyezését sajnos el kell halasztanunk.
– A pálcikára nem lesz szükség.
– Ezt hogy érti? Mi történt?
Az élet valóban nemkívánatos történések egymásutánisága, egyirányú, lejtős út, ahol sem megfordulni, sem megállni nem lehet, de még megkapaszkodni sem…
– Semmi különös – mosolyodott el Lili –, csak végre sikerült… megkapaszkodnom.
.