Egyéb

Halálközeli élmény

Szerző: Ripp Gábor
.
A húszemeletes épületgigász földszinti váróhelyiségét csaknem teljes egészében elfoglalta a terjedelmes, szekciókra osztott recepciós pult. A falakon elnémított képernyők hirdették a cég legfrissebb szolgáltatásait, prezentációk és promóciós kisfilmek követték egymást, a fekete bőrhuzattal bevont székeken ücsörgők feje fölött háromdimenziós hologramok suhantak át. Percenként több ízben is felkondult a gótikus templomok harangjátékát idéző szignál, amely egy újabb ügyfél sorra kerülését jelentette.
Középkorú pár lépett be a forgóajtón. Az asszony rikító virágmintás blúzt és testhez simuló szoknyát viselt, amely a kelleténél jobban kihangsúlyozta kis jóakarattal még elfogadható, de idővel már óvatosságra intő dundiságát. A férfi zömök, enyhén kopaszodó átlagpolgár kinézetét keltette, amolyan sportközvetítés-bámuló típusét, akinek a keze ügyében mindig akad egy kibontott dobozos sör, és titokban néhány nyelet whiskyt sem tagad meg magától, persze csak ha a szigorú oldalborda nem tartózkodik látótávolságon belül.
Határozott léptekkel a recepciós pulthoz gyalogoltak, és ügyet sem vetve a rosszalló tekintetekre a várakozók csoportja felől, lecövekeltek a VIP-táblácskával ellátott ügyfél-ablak előtt. Az asszony nyakát nyújtogatva próbálta kideríteni, tartózkodik-e valaki az üveg túloldalán.
A digitális lélekharang újabb ügyfelet szólított regisztrációhoz, újabb sorszám villant fel és kezdett lagymatag körforgásba a mennyezeten. Ezzel egy időben mocorgás kélt a VIP-fülkében, és egy megnyerő, frissen borotvált ábrázat jelent meg az ablakban.
– Jó reggelt! – csapott le a céges ügyintézőre az asszony, alig leplezett türelmetlenséggel a hangjában. – Időpontunk van kilenc harmincra!
Begyakorolt mosoly ült ki az ügyintéző arcára, tekintete a monitorra szegeződött.
– Mr. és Mrs. Wittercase? Ó, igen… ha elkérhetném a személyi azonosító kártyájukat…
– Erre semmi szükség! Nem először vagyunk itt, már egy tucatszor nyilvántartásba vettek, és a legutóbbi alkalommal húsz százalékra jogosító kupont is ígértek!
– Éppen ezért szeretném egyeztetni az adataikat, hölgyem.
– Add oda neki, drágám! – szólalt meg Mr. Wittercase, és gyengéden megsimogatta felesége karját. – Essünk túl az adminisztráción, tudod, hogy ennek ez a menete…
Az asszony arckifejezése arról árulkodott, hogy az egész bejelentkezési hajcihőt merő időpocsékolásnak tartja, de nem ellenkezett. Hosszasan kotorászott a kézitáskájában, aztán az ügyintéző elé csúsztatta a kért lapocskákat.
– Egy pillanat… már meg is van. Igen, az elmúlt hónapban valóban jóváírtunk önöknek negyven kreditet, ami húsz százalékos engedményt jelent szolgáltatásunk díjából. Kívánják most igénybe venni ezt a kedvezményt?
– Természetesen!
– Rendben. Tessék… visszaadom az azonosító kártyáikat, és itt van az úrnak a jogosultsági biléta. Harmadik emelet, 311-es élménystúdió. Kérem, fáradjanak a lifthez, munkatársunk már várni fogja önöket. Kövessék a fluoreszkáló nyilat, a bejárattól közvetlenül jobbra…
– Tudjuk, tudjuk, ismerjük a járást… gyere, Reginald, menjünk!
– Kellemes időtöltést kívánok, és a mielőbbi viszontlá…
Mrs. Wittercase köszönés nélkül elviharzott a recepciós pulttól, férje engedelmesen masírozott utána. Az ügyintéző fiatalember egy darabig ajakbiggyesztve csóválta a fejét, mint aki nem érti, mire ez a nagyfokú, már-már az udvariatlanság határát súroló sietség, aztán vállat vont, és a monitor fürkészésébe feledkezett.
A Wittercase házaspár elhaladt egy csapatnyi koromfeketébe öltözött, fül-, orr- és szemöldök-piercinges fiatal mellett, akik átszellemülten magyarázták egymásnak, miféle stimulációk érték őket az élmény megtapasztalása közben. Mrs. Wittercase lekicsinylően cöcögött, és még jobban felgyorsította lépteit.
A liftnél már csakugyan várta őket a szolgálatukra kirendelt céges alkalmazott, történetesen egy hosszú, szénfekete hajú lány. Ajkait és szemhéját úgyszintén feketével emelte ki, feltűnően vastagon. A húszas évei elején járhatott.
– Üdvözlöm önöket! – tárta ki előttük egy szertartásos gombnyomással a liftajtót. – Parancsoljanak!
Mrs. Wittercase késlekedés nélkül berobogott a fülkébe, lecövekelt a legtávolabbi sarokban, és kérdőn pislogott a cégesleányra, miért nem repesztenek már szuperszonikus sebességgel a harmadik emeletre, a részükre kirendelt élménystúdióba. Mr. Wittercase komótosan zárkózott fel élete párjához, kísérőjük pedig utolsónak lépett be, leradírozhatatlannak tűnő mosollyal az ajkán.
– Sandy vagyok! – látott hozzá a kötelező protokollnak. – Én leszek, aki teljes körű tájékoztatást nyújt önöknek szolgáltatásunkkal kapcsolatban. Amennyiben kérdésük van, bátran feltehetik, de először is engedjék meg, hogy néhány mondatban…
– Ha fogalmazhatok stílusosan, többszörösen visszajáró lelkek vagyunk, kedvesem, némely tekintetben mi szolgálhatnánk felvilágosítással önnek! – vágott a szavába udvariatlanul Mrs. Wittercase, férje pisszegésére ügyet sem vetve. – Biztosíthatom, hogy semmi szükség a nyelve koptatására, és a szlogenektől is nyugodt lelkiismerettel megkímélhet minket. Szeretnénk minél hamarabb túlesni a dolgon, nem kívánunk egész délelőtt itt szarakodni. Elnézést a szóhasználatért, kissé ideges vagyok, gondolom, ez látszik is rajtam. Tehát megértettük egymást, kedves… Sandy?
Az ifjú hölgy ajakgörbülete csupán a másodperc tizedrészére egyenesedett ki, de ezt is leginkább lassított visszajátszásban lehetett volna észrevenni.
– Értem… kérem, engedjék meg nekem, hogy a kötelező előírásainknak mindezek ellenére eleget tegyek. Ígérem, igyekszem mindenben a lényegre szorítkozni, és a kelleténél egy másodpercig sem rabolni tovább az idejüket. Megkérdezhetem, hogyan szólíthatom önöket? – érdeklődött, miközben karcsú mutatóujjával megnyomta az ajtózáró gombot.
Még mielőtt Mrs. Wittercase szólásra nyitotta volna a száját, férje akkurátusan kijelentette a következőket:
– Én Reginald vagyok, a feleségem pedig Dorothy. Sandy drágám, valóban lehetnénk egy kicsit kevésbé hivatalosak, mert mint Dorothy is mondta, nem először, nem is másodszor vagyunk itt önöknél, ismerjük a járást, és nem titok előttünk, mi vár ránk… azaz rám. Persze, amit mindenképp el kell mondania, azt mondja el, de a pszichológiai adalék elmaradhat. Felkészültek vagyunk, nem túlzás azt állítani, hogy veteránok. Maga még új lehet itt, hogy egyszer sem találkoztunk. Ha Dorothy kissé nyersnek tűnt volna, annak csakis azt lehet az oka, hogy ezt a mostani szolgáltatást sem előre megtervezetten, sokkal inkább kényszer szülte elhatározásként vesszük igénybe, ahogy általában szoktuk… jól mondom, drágám?
– Többé-kevésbé, de ha lehet, ezt inkább ne részletezzük.
– Egyetértek. Ne részletezzük. Sandy egész biztosan nem kíváncsi rá.
A légkör érezhetően enyhült, a fekete hajú lány ezek után már nem érezte szükségét a minden részletre kiterjedő tájékoztatásnak. Annál is inkább, mert lágy orgonamuzsika jelezte a lift hangszóróiból, hogy felértek az élménystúdiók szintjére.
– Hadd menjek előre… csak kövessenek engem vagy a nyilakat a padlón, így nem téveszthetik el az útvonalat. Látják a mennyezeten a szimbólumot? A cégünk logója mellett… az a 311-es stúdió, oda igyekszünk. Ám ha önök már jártak itt korábban is… elnézést kérek.
– Hát igen, már jártunk… de azért köszönjük.
A padlón fluoreszkáló nyilak szaggatott vonalát egy halványan derengő fényösvény keresztezte, amely a liftek egyikéhez vezetett. Nesztelenül nyílt az egyik élménystúdió hidraulikus ajtaja, történetesen a 307-esé, és egy kopasz, májfoltos arcú öregember botladozott ki rajta két fiatal hölgy kíséretében, akik valószínűleg az unokái voltak. Két oldalról belekaroltak, és halkan suttogtak valamit a fülébe. Minden bizonnyal vigasztaló szavakat, mert rettenetesen elkámpicsorodottnak tűnt.
– Nem értem én ezt – csóválta meg a fejét Mrs. Wittercase. – Az ő korában mi szükség van erre?
– Mr. Brownshield szoktató terápiára használja cégünk szolgáltatásait. Sokan képtelenek megbarátkozni a gondolattal, hogy az idő múlása senkit nem kímél, és előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor… önök ezt az érzést még nem ismerhetik, hiszen…
– Kedves Sandy, szorítkozhatnánk a lényegre, ha nem probléma?
– Igen, persze, Mrs. Wittercase… Dorothy… parancsoljon, kérem, fáradjon be, és maga is, Reginald… Foglaljanak helyet a kivetítőnél, amíg… de hisz tudják. Egyeztetjük a részleteket a technikusainkkal, ezután elvégezzük az előírt biztonsági protokollt, végül pedig…
A helyiséget, ahová a folyosóról beléptek – a 311-es élménystúdió előterét – diszkrét félhomály uralta, mindössze három töklámpás sorakozott a kivetítővel szemközti falnál. A kivetítőn pillanatnyilag egy DNS-láncolathoz hasonló fénykígyó tekergett a céges logó alatt. Maguk a töklámpások szemlátomást műanyagból készültek, belsejükben energiatakarékos izzók sárgállottak.
– Foglaljanak helyet… egy pillanat…
A Wittercase házaspár letelepedett egy-egy székre a kivetítő alatt, míg Sandy eltűnt a sötétített üvegajtó mögött, ami magába a stúdióba vezetett. Dorothy kíváncsian nyújtogatta a nyakát a lány sziluettje után, igyekezvén bepillantani az üvegajtó mögé, de mindössze UV-fényben világító alakzatokat látott, amelyeket a design részeként könyvelt el magában.
– Remélem, hamar végzünk – jegyezte meg, miközben tekintetét átirányította a kivetítőre. – Nem izgulsz?
– Nem jobban, mint máskor – hangzott a megfontolt válasz.
– Ez megnyugtató.
A kivetítőre ekkor egy látványos animáció kíséretében balról bekúszott Reginald fotója, nyomában pedig egy kérdőívre emlékeztető, gótikus betűkkel telekörmölt pergamen. A kitöltetlen mezők és az üres checkboxok körvonalai lidércfény módjára pislákoltak a hamuszürke háttér előtt.
Sandy kisvártatva visszatért közéjük, és ő is maga alá húzott egy széket.
– A személyi adatok már szerepelnek az adatbázisunkban, a formalitások mégis megkívánják, hogy ellenőrizzük a valódiságukat – futott át a megszokott, alkalmazotti mosoly az orcáján. – Tehát az ön teljes neve Reginald Chester Wittercase, életkora ötvenkettő, született…
Mr. Wittercase szórakozottan bólintott, ahányszor csak Sandy egy újabb paraméterét olvasta fel a személyiségének a kezében tartott palmtop kijelzőjéről. Információk hangzottak el Reginald lakhelyével, iskoláival kapcsolatban, majd a családi állapot, a pénzkereseti források és a szabadidős tevékenységek kerültek sorra. Ezeket követte a vércsoport, az egészségi állapot, a szakorvosi jóváhagyás és az érvényes engedély a szolgáltatás igénybevételére – természetesen mindent rendben találtak. Dorothy Wittercase a procedúra alatt türelmetlenül csóválta a fejét, de megállta, hogy egyszer se szóljon közbe.
– Mint láthatják – mutatott a falra szerelt kijelzőre Sandy –, néhány rovat még kitöltésre vár. Kérem, először is válasszanak a lehetőségek közül, illetve tekintsék meg a kínálatot, amelyben szerepelnek legújabb fejlesztéseink is, többek között az egyre népszerűbb…
– Haladjunk, kérem! – szakította félbe idegesen a tájékoztatást Dorothy. – Hegytető és szakadék, esetleg hólavina. Reginaldnak tökéletesen megfelelnek a hagyományos módszerek, semmi szükség a kreditzabáló rongyrázásra! Igaz, Reginald?
– Legutóbb, amikor a hajótörést választo…
– Szó sem lehet róla! Majdnem kétszer annyiba került az extrák miatt, amelyek elkerülték a figyelmedet!
– Drágám, én nem ragaszkodom a Titanichoz, és ígérem, ezúttal jobban odafigyelünk, melyik plusz szolgáltatást vesszük igénybe, ezért ha nem bánod, akkor…
– Szakadék! Jelölje meg, Sandy, ne vacakoljunk annyit feleslegesen! Majd ha jackpotot szakítunk Vegasban, vagy valamelyik tőzsdecsászár ismeretlenül ránk hagyja a millióit, akkor jöhet a kalóztámadás, a korallzátony, a cunami, meg még minden, ami fellelhető a repertoárban, de addig is igyekezzünk minimalizálni a költségeket.
– Tehát a szakadékot választották… – sandított a hölgy Mr. Wittercase felé, és mivel nem érkezett ellenvetés a részéről, hosszú, fekete körmével rákoppintott a palmtop érintőképernyőjére. A falra szerelt kivetítőn megnyílt egy újabb animált menü. A checkboxok ez alkalommal mind ki voltak pipálva.
Még mielőtt Dorothy Wittercase mély levegőt véve rázendített volna, Sandy az összes extra megjelölését törölte.
– Ugye, jól értelmeztem, hogy nem kívánják speciális effektekkel megtűzdelni az élményt? – öltötte magára újfent egyenmosolyát.
– Na de, azért mégis, valami változatosság, valami kis apróság, ami… – próbált némi hitvesi engedményhez folyamodni Reginald, és könyörgőn meredt Dorothyra. Pár pillanatig farkasszemet néztek egymással, aztán az asszony jóváhagyólag biccentett.
– Rendben. Ajánljon valamit, kedvesem, de annak tudatában, hogy a tőzsdecsászárok még az elmúlt percekben sem testáltak ránk semmit.
Sandy egy darabig a palmtopjával matatott. A kivetítőn kisvártatva megjelent egy óriási sziklaszoros 3D-kamerával készített fotója.
– Választható opciónk egy esetleges helyszín vonatkozásában a képen látható Grand Canyon. Híres természeti képződmény, sokan kedvelik, mert az egyedülálló panoráma…
– Túl flancos! – vágott a szavába Mrs. Wittercase. – Ugyanebből a megfontolásból átugorhatjuk a Csomolungmát, a Kancsendzöngát, meg még az Ararátot is, a holografikusan odavetített Noé bárkájával. Lemegy a nap, mire végzünk… nincs valami rémesen egyszerű, mégis stílusos effekt, mint mondjuk egy hegyi kecske, amelyik hátulról támad? Vagy barlangok a sziklafalban, vagy mittudomén…
– Itt vannak például a görögországi Meteorák, kedves Dorothy – váltott át egy másik fotóra Sandy. – Üregek a sziklafalban, ahogy ön kérte, és ezekből az üregekből remeték kísérik figyelemmel a…
– Nem, nem, nem! De rájöttem, mit szeretnénk. Láttam valahol a promóciós anyagukban a prérifarkas effektust… Reginald, ne is ellenkezz, ha extrát akarsz, ezt megkaphatod.
Néhány másodperces tűnődés után Mr. Wittercase – jobb híján – rábólintott.
– Most már nekikezdhetünk végre? – érdeklődött Dorothy.
– Néhány apróság még, és nekikezdünk… melyik évszakot szeretnék?
– Az mindegy. Melyik a legolcsóbb?
– Egységárban vannak, akárcsak a napszakok és az időjárás.
– Reginald, tiéd a döntés. De iparkodj, ha lehet.
Mr. Wittercase hamarjában egy forró nyári éjszaka mellett voksolt, pöffeszkedő teliholddal az égbolton.
– Van még valami, kedvesem?
Sandy mosolya ezúttal őszinte megkönnyebbültségről árulkodott.
– Kész vagyunk, Dorothy. Reginald, kérem, maga jöjjön velem.
Mr. Wittercase a lány nyomába szegődött; az élménystúdió sejtelmes, UV-fényben úszó mélye mindkettőjüket elnyelte. Sandy kisvártatva visszatért, és letelepedett Dorothy mellé, hogy az eljárásoknak megfelelően tudósítson mindarról, ami a férjével történik odabent.
– Mint láthatjuk, Reginald kényelmesen elhelyezkedett a bőrülésben, technikusaink éppen az érzékelőket erősítik rá a karjára és a tarkójára. – A kivetítőn mindebből homályos kontúrok jelentek csak meg, viszont a sisakon, amit ezt követően az ülő emberalak fejére húztak, feltűnő ultraviola ábrák pulzáltak. – A rendszer most kapcsolatot létesít Reginald tudatával, egyúttal a testi funkciók működését is ellenőrzi.
A kivetítő bal alsó sarkában számsorok jelentek meg. Sandy rendületlenül folytatta:
– Vérnyomás százhúsz per hetvenöt, pulzus hetvenhárom, épp a megfelelő. Ezek az értékek valójában az érzékelőkön keresztül a szervezetbe juttatott stimulánsok hatására érték el az optimális értéket, más szóval a biztonsági protokoll részeként…
– Kívülről fújom a biztonsági protokollt, higgye el! – zsörtölődött Dorothy Wittercase. – Reginald szervezetét felkészítik az élmény megtapasztalására, beállítják a vérnyomását, leviszik a vércukrát, valamit csinálnak az adrenalinnal meg a húgysavval, nyakon csípik a kóbor szellentéseket, lelohasztják az erekcióját… ne haragudjon, Sandy, de már a könyökömön jön ki! Engem csak a lényeg érdekel… amiért igazából idejöttünk!
Sandy rövid ideig tartó duzzogásba feledkezett, ám kisvártatva újból felülkerekedett rajta az alkalmazotti kondicionálás.
– Az előkészületek komplikációk nélkül megtörténtek. Kedves Dorothy, az ön férjét az elkövetkező percekben cégünk egyedülálló szolgáltatásában, az úgynevezett halálközeli élményben részesítjük. – A hangsúlyból, ahogyan a szavakat ejtette, kiérződött, hogy ezt a szövegrészt aprólékosan belésulykolták. – Az élmény megtapasztalásának módja mély szakadékba zuhanás egy szirtfokról egy holdvilágos, nyári éjszakán. A megállapodásnak megfelelően – tette hozzá, végképp hivatalos hangnemet megütve. – Reginald ebben a pillanatban lép le a sziklaszirtről, persze csak képzeletben. A választott extra, azaz a prérifarkas effektus jóvoltából jelenleg még a levegőben gyalogol.
A kivetítőn egy sötétbe öltözött árnyalak somfordált a nagy semmiben, az éjszakái háttérnek köszönhetően a részletek homályban maradtak. A következő pillanatban egy harsány „beep-beep!” kiáltás hasított a csendbe. Minden kétséget kizáróan egy jól ismert rajzfilmfigurától, a Gyalogkakukktól származott.
– Reginald maga alá pillantott, megrettent a mélységtől, a zuhanás tehát megkezdődött – kommentálta tovább a történéseket Sandy. A kivetítő megtébolyult, képek és hangok kaotikus elegye váltogatta egymást, folyt szét és olvadt össze bántó vibrálás közepette. – Dorothy, az ön férje előtt éppen most kezdett leperegni az egész eddigi élete.
– Na végre! – mordult fel az asszony.
– Gyerekkor, iskoláskor, az első szerelem… – olvasta fel hangosan a kivetítő sarkában sebesen váltakozó feliratokat Sandy. – A folyamat valójában csak a másodperc törtrészéig tart, de a szoftverünk segítségével ennél jóval több idő jut a halálközeli élmény megtapasztalására. Reginald szemszögéből nézve egy egész örökkévalóság. Az élmény így mélyen belerögzül a memóriájába, és kristálytisztán emlékezni fog rá.
– Mennyi van még hátra?
– Házasság… prosztata-műtét… közeledünk… az ötvenedik születésnap… az elmúlt karácsony… az elmúlt hónap, az elmúlt hét, a tegnapi nap, a tegnap este… kedves Dorothy, a férje halálközeli élménye véget ért. Várjon itt, kérem, amíg a technikusok az előírt biztonsági időkorlát letelte után deaktiválják a kapcsolatot, és leválasztják Reginaldot a rendszerről. Az akklimatizálódáshoz mindössze néhány percre lesz szükség, mivel a szoftver jelentős mértékben felgyorsítja a folyamatot.
– Várok, várok, persze… már egy ideje csak várok.
Sandy magára hagyta az asszonyt, sietős léptekkel távozott az üvegajtón túlra. A kivetítőre visszatért a DNS-fénykukac; a szolgáltatás utolsó fázisát már nem osztotta meg az ügyfél kísérőivel a szolgáltató.
Nagyjából öt perc elteltével nyílt az üvegajtó, és Reginald lépett ki rajta, nyomában Sandyvel. A lány egy emlékplakettet tartott a kezében, amin a cég logója, az ezüstös pengéjű kasza díszelgett dombornyomásban.
Dorothy felugrott a székről, és Reginald elé sietett.
– Nos, drágám? – Hangjában leplezetlen várakozás, ugyanakkor némi csípős él bujkált.
Reginald enyhén kábán, mégis tiszta tekintettel meredt feleségére. Szája mosolyra húzódott.
– Emlékszem… emlékszem mindenre… az egész eddigi életemre, azon belül is a sorsdöntő jelentőségű pillanatokra, az egyszeri és megismételhetetlen cselekedeteimre… s persze egyaránt emlékszem régmúltra és közelmúltra, akárcsak az összes eddigi halálközeli élmény megtapasztalása alkalmával.
– Na és, a tegnap este is élénken él az emlékeidben?
– Igen. Minden egyes másodperce.
– Ezek szerint… megvan?
– Igen, drágám, megvan. Nem fogod elhinni, hová keveredett el.
Reginald sejtelmes vigyorral az ajkán fogott bele:
– Amikor a jégrevü közvetítése véget ért, átkapcsoltam a sportcsatornára, majd amikor megemlítetted, hogy nem vagy kíváncsi izzadt férfiak botladozására egy koszhodott futball-labda után, átváltottam a felnőtteknek szóló kisfilmek archívumára. Ezekre sem voltál kíváncsi, így odahajítottam neked a távirányítót, de te éppen akkor pattantál fel, és nyargaltál ki a fürdőszobába aszpirinért. Érdekes, hogy most, amikor ismételten felfrissültek az emlékeim a halálközeli élmény jóvoltából, beugrott, hogy akármikor a felnőtt-csatorna kínálatát szerettem volna átböngészni veled, vagy csak egy halvány célzást is tettem a témával kapcsolatos egyéb lehetőségekről, neked mindig az aszpiri…
– A lényegre, Reginald! Ne beszélj mellé, kérlek!
– Rendben, ezt majd otthon megtárgyaljuk, most térjünk vissza az alapkérdéshez! Amikor visszajöttél a fürdőszobából, és magadra rántottad a takarót, a távirányító leesett a padlóra. Még meg is jegyeztem, hogy a régi típusú távirányítókból ilyenkor mindig ki szokott esni az elem… nem emlékszel? Én igen. Aztán te durcásan elfordultál, én pedig kísérletet tettem, hogy átmásszak a durcás selyemgubón, ami belőled és a takaróból állt, de te rám förmedtél, hogy nyughassak, hagyjak fel a perverzitással, holott én csak a távirányítót akartam felvenni. Erre úgy döntöttem, le van tojva az egész, és én is tüntetőleg befordultam a fal felé. Elbóbiskoltunk, a tévé pedig bekapcsolva maradt. Hajnali kettőkor arra eszméltem, hogy félálomban a padlón kotorászol a távirányító után, majd mikor meglelted, kinyomtál mindent, tévét, hangszórót, még a légkondit is. A szemem sarkából láttam, hogy lazán elhajítod a távirányítót, ami valahol az összehajtogatott lepedőkön landol a kanapén, aztán visszaaludtam, és reggelig horpasztottam. Amikor felébredtem, épp egy újabb adag ágyneműt dobtál rá a lepedőkre, majd az egész cuccot felmarkoltad, és a szekrény mélyére süllyesztetted.
– Atyavilág… hát onnan nem került volna elő egyhamar!
– Egyszóval nem én vagyok a hibás, nem én tüntettem el a távirányítót, így a műsor, amit ittlétünk alatt produkáltál, teljesen felesleges volt.
– Na de, amikor legutóbb…
– A jogosítványomat véletlenül ejtettem a fagyasztóba, azt én szúrtam el, elismerem, de most ártatlan vagyok, mint a kisbárány.
– Ártatlan, ártatlan… – dohogott Mrs. Wittercase, de érezhetően kevesebb szemrehányással a hangjában, miután szembesítették vele, hogy a probléma okozója végső soron ő maga volt. Pár pillanatig farkasszemet nézett a diadalmasan vigyorgó Reginalddal, aztán Sandyhez fordult, aki az egész párbeszédet néma csendben, udvarias mosollyal az ajkán hallgatta végig: – Köszönjük szépen a közreműködését és a segítségét, kedvesem! Ha majd hasonló problémánk akad a jövőben, okvetlenül jelentkezünk. Ne fáradjon, kérem, visszatalálunk, a fényösvény a padlón majd elnavigál. Ha mégis elkeverednénk valahogy, majd Reginald visszaterel a helyes útra, elvégre friss a memóriája, mint a reggeli harmat!
.