Egyéb

Az emlékező

Szerző: Ripp Gábor
.
Mindig is szerette a borongós őszi estéket. A hidak és a középületek kivilágítása ilyenkor versenyt ragyogott a rakparton sorakozó neonlámpákkal, a budai hegyoldalban megbúvó ablakszemek pedig hunyorogva próbáltak áthatolni a köd és a szmog gomolyán. A város egy újabb hosszú, sokak számára talán sorsdöntő éjszakára készülődött.
A híd talapzatánál állt, és nézte a fényárba öltözött Parlamentet. A jól ismert látvány rövid időre más irányba terelte a gondolatait, ám végül kérlelhetetlenül visszafurakodott az elmúlás alig pár perce tapasztalt, megrendítő valósága.
A test hideg volt, mint a víz, piszkosfehér, mint a szürkület, a nyitott szemek tekintete pedig üres és élettelen, akár az ég. Angelikának hívták, és tizenhét évesen írta be magát a világ emlékkönyvébe. Szerelmi csalódást követő, átszárnyalt éjszaka, végül stimulált állapotban hozott helytelen döntés; egyfajta diszkóbaleset. Rengeteg hasonlóra emlékezett, némelyiknél maga is jelen volt. Céltalannak hitt, vakvágányra siklott életek vésődtek az emlékezetébe, nevek és helyszínek, valós vagy vélt indítékok kavalkádja.
Voltak, akik megszólították. Egy képregényen és animén nevelkedett kamasz álmélkodva meredt rá. Halálisten vagy, ugye? Miért feketék a szárnyaid? Egy alkoholtól és mosdatlanságtól bűzlő, hajléktalan asszony megbékélt mosollyal az arcán merült a habokba. Tudtam, hogy létezik egy boldogabb világ, és köszönöm, hogy elviszel oda. A kaszinók eladósodott áldozata rettegéssel telt hangon sikoltott az éjszakába. Hát itt sem hagysz békén, mindenhová utánam jössz?
Megszámlálhatatlan névre és arcra emlékezett, a régiek közül mégis egyre kevesebbre. Mert különös szerzet az emlékezet. Meghal, ha megszűnik, ami élteti.
Kristálytisztán látja maga előtt a külföldi diáklány arcát, rá biztosan hosszú ideig emlékezni fog. A Weiss, Spitzmüller, Blumenfeld és a hozzájuk hasonló vezetéknevek sem merülnek feledésbe még jó darabig. Elkeseredett harcok vesztes katonáinak, szerencsétlenül járt hőseinek az emlékét őrzi, amíg a város és a lakói is őriznek belőlük egy keveset.
Ám akit a város apránként elfelejt, azt az ő emlékezete is örökre száműzi. A tízéves Gusztika 1923-ból már csak elmosódott kontúr. Mert egyek ők, egymástól szétválaszthatatlanok; ő, a város és a folyó. A méltóságteljes, ám mohó és könyörtelen Duna, a piszkos tajtékjával és mállott hordalékával, a várossal nap mint nap közösen termelt szennyesével. A mélyben lappangó titkok fenséges hordozója, a hamis örökkévalóság szimbóluma.
Megszámlálhatatlan emlék, és idővel egytől-egyig mind a múltba merül. A világ eredendően amnéziás, csak még nem tud róla.
A rémisztő körforgás azonban nem áll meg. Emlékek születnek és pusztulnak, évtizedek vagy akár évszázadok peregnek le, amíg az arcok áttetszővé válnak, a nevek pedig széthullanak a szélben. Bence és Fanni ezekben a pillanatokban hajt bele a Dunába a Hajógyári szigetről, holnapra főcím és bulvár-szenzáció lesz belőlük; rájuk is sokáig fognak emlékezni, elvégre ők maguk gondoskodtak róla, hogy így legyen.
Csak egyvalakire nem fog emlékezni soha senki.
Arra, aki emlékezik.
Már lassan ő maga sem tudja, honnan jött, s hova tart.
Mindig is szeretni fogja a borongós őszi estéket. A hidak és a középületek kivilágítása ilyenkor versenyt ragyog a rakparton sorakozó neonlámpákkal, a budai hegyoldalban megbúvó ablakszemek pedig hunyorogva próbálnak áthatolni a köd és a szmog gomolyán.
Ilyenkor angyalfényben ég a víztükör és a látóhatár.

.