Fantasy

A hatodik napon

Szerző: Hum Atilla
.
A világ forgott megállíthatatlanul, vagy ő a saját tengelye körül? Nem tudta megállapítani, csak a rettenetes szédülést fogta fel. Tekintetével biztos pont után kutatott.
Elhajítottak! Jó messzire.
Idővel csalódottan feladta, minden mozgott körülötte.
Helyette a fájdalomra összpontosított. Ez sem ment könnyen. Döntenie kellett, a testi kínra, vagy a lelkét marcangoló sebekre fókuszáljon inkább. Végül felállított magában egy sorrendet.
Kezdjük az egyszerűbbel, nem mintha bármi is az lenne…
Először a testét vizsgálta meg. A lapockája folyamatosan lüktetett, ezen nem csodálkozott, az viszont meglepte, hogy a sebek még mindig véreztek. Úgy hitte, mostanra behegednek a hosszú vágások, kitaszíttatásának bélyegei.
Valaha gyönyörű voltam, de mivé lettem mostanra? Torz árnyéka önmagamnak.
Vereségének újabb mementójaként a feje is sajgott, és szörnyű hiányérzet szorította össze a mellkasát.
Merőben más jellegű károsodás volt ez. Olyan, amely a lelkét sebezte meg. Szinte hallotta testvéreinek gúnyos nevetését. Kacagtak rajta, csúfolódtak vele. A fájdalom újabb hullámban csapott le rá, ahogy a céltalan harag magával ragadta.
Valójában képtelenek lennétek kigúnyolni engem. Túlságosan lefoglal benneteket, hogy keressétek az Ő kegyeit! Mindent jól akartok csinálni, de vajon mikor fáradtok bele? Én belefáradtam, pedig mindnyájunk közül én álltam a legközelebb hozzá! Talán ezért. Minél közelebb éreztem magamhoz, Ő annál távolabb került tőlem, mintha nem örült volna a jelenlétemnek.
Ez a gondolat egycsapásra átformálta a haragját, hideg, keserű gyűlöletté.
Jó ideig élvezkedve dagonyázott ebben a posványban. Lelki sebei gyógyulni látszottak, úgy tűnt megtalálta az örökké forgásban lévő világban azt az egyetlen dolgot, a gyűlöletet, ami még jelentett számára valamit, de aztán erről is kiderült, illúzió csupán.
Miért is törődne a Mindenség egy aprócska porszemmel? Legfeljebb kidörzsöli, ha a szemébe került, de ennyi és nem több. Ezért a porszemnek nincs joga gyűlölni a Mindenséget!
Porszem vagyok, testemet ugyan a Mindenség könnyei borítják, de ez a könny kimosott a világból, talán a létezésből is! Örökre?
Újra körbenézett. Csak most vette észre, már nem céltalanul száguldott. Zuhant valami felé, jól érzékelhetően lefelé haladt a mélységbe.
Milyen kicsinyesre sikerült a bosszúd! Hát mégis törődik a Mindenség a bosszantó kis porszemmel? Megtorolja, ha könnyet kell ejtenie miatta?
Elmosolyodott, fogai vérben úsztak. Aztán a távolban feltűnt egy apró fénylő pont. Elkomorodott.
Szóval ez a terved.
A felismerés nem nyújtott vigaszt, csak feltüzelte a már majdnem feledésbe merült haragot.
Gondolatban visszakanyarodott a lelkét megsebző sérülésekhez. Minél tovább foglalkozott vele, annál inkább be kellett látnia, a károk véglegesek és maradandóak. Legalábbis annak tűntek.
Ezt nem teheted! Nem teheted!
Elkeseredetten üvöltött, választ nem kapott.
Igazságtalannak érezte a döntést.
Mindezt azért mérted rám, mert nemet mondtam neked?! Én tehetek arról, hogy a testvéreim ezt sohasem tudták megtenni? Így büntetsz?
A fénylő pontra nézett. Az kéken derengett a távolban, és egyre közeledett.
Vagy nem is büntetni akarsz?
Ámulattal figyelte, ahogy a felismerés kitölti a gyógyíthatatlannak hitt sebek nyomán keletkezett üres tartományokat a lelkében. Valami végérvényesen megváltozott benne.
Már értette.
Nem büntetést mértek rá, hanem lehetőséget kapott, hogy azt, ami különleges benne, ami kiemeli a többi közül, kamatoztassa, gyarapítsa, gazdagítsa.
Azzal, hogy nemet mondott az utasításra, nem elbukott, ahogy azt eddig hitte, hanem tanúbizonyságát tette, hogy képes az önálló gondolkodásra, van saját akarata.
Ezért vétetett ki a többi közül.
A fényes pont egészen közel került hozzá. Kiszélesedett. Lassan ki tudta venni az apróbb részleteket is.
Óceánokat látott, tengereket, tavakat, tócsákat. Kontinenseket, szigeteket, hegyeket, egy maréknyi fekete földet. Élőlényeket látott, hatalmasokat és aprókat.
A becsapódása nem volt fájdalommentes. Mindene összetört, lángra lobbant. Addigi teste elhamvadt, és érkezése sok mindent megváltoztatott. Ami volt addig, eltűnt, tűz emésztette fel, de a hamuból minden újra sarjadt. A pusztulásból új élet született. Ő is új alakot öltött, mely azokból az életekből merített, melyek létrejöttét az ő érkezése váltotta ki.
Ismét gyönyörűnek találta magát, gyönyörűbbnek, mint korábban valaha. Életében először érezte magát szabadnak.
Kiegyenesedett, széttárt karokkal köszöntötte új otthonát.
Régi nevemet eldobom, legyen az is a tűzé, mely újra formált! Én újat választok magamnak, hozzám illőt!
– Ádám vagyok! – üvöltötte jólesően, és a Lucifer nevet örökre maga mögött hagyta.
.