Sci-fi

Kiberotika

Szerző: Pete László Miklós
.
Denise elég nehezen szánta rá magát erre a lépésre. A barátnői, akiket megkérdezett, igyekeztek lebeszélni róla.
– Robotszerető? Kiberotikus házi szolga? Magadnál vagy, Denise? Az hatvan-hetvenéves mamókák szokása, hát nézd már meg magad a tükörben! Ragyogó hölgy vagy, mi az a negyvenhárom év? A világban hemzsegnek a korban hozzád illő pasik, nagyon hamar találsz valakit, csak öltözködj egy kissé ügyesebben! Letelt a gyászév, újra tavasz van, jöhetnek az élénkebb színek, az elegánsabb ruhák. Smink és hajfestés, mi ez a spártai tartózkodás?
Denise ilyenkor százig számolt magában, végighallgatta az egész szóáradatot, aztán visszatért a témára.
– Értsétek meg, én nem akarok másik férfit! Gino az életem szerelme volt. Meghalt. Egy nyavalyás gyorshajtó suhanc megfosztott a férjemtől. Én azonban még egészséges nő vagyok, a testem követeli a részét, és beleőrülök, ha nem kapja meg. Viszont elsüllyednék a szégyentől, ha Gino után bárki is hozzám érne. Huszonkét évet éltünk együtt, és én továbbra is őt szeretem. Nem érdekel, ha meghalt. Ha kapok egy kiborgot, az pusztán egy testi funkció életben tartása lesz, ha másik férfival adom össze magam, nem tudok többé a tükörbe nézni.
A barátnők rosszallóan csóválták a fejüket. Az ismerős asszonyok nemkülönben. Szinte mindegyik ismert olyan férfit, aki közeledni szeretett volna Denise-hez. Főleg most, hogy a gyászév letelt. Elektronikus szerető? Micsoda ötlet!
.
Will Sutton jártában-keltében hallotta, hogy Denise szeretőt fog készíttetni magának, de úgy gondolta, a nő nyilván valamelyik agyonreklámozott nagy céghez fordul majd. Meg sem fordult a fejében, hogy éppen az ő laboratóriumát fogja felkeresni.
Jól ment az üzlet, sokan várakoztak, de leginkább férfiak. Carol, a mogorva vén titkárnő csak annyit mondott, hogy van a várakozók közt egy középkorú nő is, Willnek eszébe sem jutott, hogy éppen Denise az.
Jött egyik ügyfél a másik után. A többség komoly vevő volt, akkurátusan elmagyarázták, miféle nőt szeretnének, Will feljegyezte az adatokat, elmondta, mikorra készül el az áru, és megalkudott velük a vételárról. Egy részüket tüstént ki tudta szolgálni; ezek valamelyik színésznő, vagy más ismert közéleti hölgy pontos másolatát akarták, és az ilyenekből Will mindig tartott raktáron néhány példányt. A vevő fizetett, Will munkarobotjai pedig kicipelték a terméket a vevő kocsijába. Olyan eset is volt, hogy az áru a maga lábán hagyta el a laboratóriumot; valami megtollasodott parfümkereskedő buta kamasz fia ragaszkodott hozzá, hogy minél többen lássák kézen fogva a világ egyik legünnepeltebb énekesnőjével. A fickó persze nevetségessé tette magát, hiszen mindenki tudta, hogy a nő nem eredeti, de ezt Willt nem nagyon zavarta. A fiú túlságosan nyegle volt, pofátlanul alkudozni akart, és olyan tónusban tárgyalt a hatvanhárom éves mesterrel, amelyben szemernyi tisztelet sem volt. Csak hadd váljon bohóccá. Az értelmesebb emberek persze becsomagolva vitették a kocsijukba a terméket, vagy éppen házhozszállítást kértek.
Will üzlete teljesen legális volt; az összes számba jöhető hírességtől írásos engedéllyel rendelkezett a másoláshoz. A szerződésben foglaltakat minden esetben lelkiismeretesen teljesítette; némelyik azt kérte, hogy a másolatának ne legyen hangja, a másik azt, hogy egyáltalán ne tudjon szavalni vagy szerepelni, hogy ne legyen képes épkézláb interjút adni. Akadt olyan is, aki azt kötötte ki, hogy a másolat minden alkalommal – ha idegenekkel beszél, jól érthetően és egyértelműen jelentse ki: nem azonos az eredetivel, csak másolat. Szinte mindenki kérte, hogy a másolat ujjlenyomata és DNS-e ne egyezzen az övével. A legfurcsább annak a színésznőnek a kérése volt, aki ahhoz ragaszkodott, hogy másolatának feneke legyen puha és lapos, és nagyobb, mint az övé.
Este öt óra tájban már ritkultak az ügyfelek. Akadt néhány visszatérő vásárló, egy-két modellen javítgatni kellett. Will már kezdte élvezni, hogy vége. A következő két napon nem volt nyitvatartás, Sutton végre a gyártással foglalkozhatott, amit sokkal jobban szeretett. Nehezen felülmúlható örömet okoz, amikor egy-egy arcél megelevenedik, amikor a száraz, fagyott arcbőr életre kel, amikor az android először mosolyodik el, amikor megteszi az első lépéseit…
Gyorsan végzett a hátralévő ügyfelekkel, a többségük visszajáró vevő volt, félszavakból is értették egymást. Will a kezébe vette a kávés csészéjét, aztán Carolhoz fordult:
– Van még kint valaki?
– Valami középkorú nő.
– Hát jöjjön be az a középkorú nő!
Amikor Denise az irodába lépett, Willnek elállt a lélegzete. Zavarában gyorsan a monitor képernyője mögé menekült.
Ez nem lehet igaz!
Denise-t látásból ismerte már ifjú korából. Ragyogó kislány volt, gyerekkorában is feltűnő szépség. Sudár, nyúlánk fiatal nő lett belőle. Utána azt pletykálták, hogy túlságosan hamar és felelőtlenül kötött házasságot, a férje szegény ördög, aki soha semmire sem viszi.
A pletykák és a rájuk alapozott feltételezések tévesnek bizonyultak. Denise férje tehetséges ember volt, és szépen éltek. Esztendőre megszületett egyetlen lányuk, Patricia – ő most építészhallgató valamelyik itáliai egyetemen. Az asszony valamiért nem szülhetett többször. Will tudta, hogy ezt a férj tudomásul vette, ragaszkodott a feleségéhez. Harmóniában éltek, és ezt mindenki látta rajtuk.
Tavaly történt a tragédia. Valami hibbant kölyök nagy sebességgel belerohant Gino autójába.
Ezután Will ritkán látta a környéken Denise-t. Ha nagy néha felbukkant, érezte rajta az önfegyelmet, látta, hogy tartása, arckifejezése látszólag a régi, de a gyászruha elleplezi a sudár termetet, az érett, asszonyos idomokat, és a nő beesett szeme is azt mutatta, Denise befelé gyászol.
Denise belépett és kissé elfogódottan köszönt.
Will a képernyő mögé bújt. Carol valami epés megjegyzésre készült, mire Ethel, a hosszú kórószerű asszisztensnő szigorúan végigmérte. Ethel nem szenvedhette a titkárnő állandó különvéleményét, folyamatos emberszólását, felesleges locsogását. Carol jó munkaerő, de jobb, ha csak az iratokkal foglalkozik, az ügyfelekre kifejezetten rossz hatást tesz.
Carol már tudta a dolgát, a hátsó ajtón elhagyta az irodát. Kívül volt egy berendezett kis munkafülkéje, ahol mindig elegendő gépelnivaló várta. Senki mástól nem rettegett úgy, mint Etheltől. Az átkozott frigid tyúk!
Ráadásul még el is ismeri, hogy frigid.
– Frigid vagyok, na és? Nem mindenki esik bele a verembe, bármekkora is legyen. Ezen a munkahelyen úgyis minden a kefélés körül forog, kell valaki, aki érdektelen.
Ethelben szikrányi nőiesség sem volt. Rövid haja, örökösen viselt fekete garbója, csendessége, ritkán felreccsenő szokatlanul mély hangja a jelentéktelenségnek olyan aurájába burkolták, ahol szinte elrejtőzhetett az érdeklődő tekintetek elől. Munkáját pontosan és szenvtelenül végezte.
Carollal sem volt baj férfi ügyfelek esetén, de ha női vevő jelent meg a színen, az esetek többségében ki kellett küldeni. Ezt mindig Ethel foganatosította, mert benne – Will-lel ellentétben – semmi megbocsátás sem volt.
– Denise Marchioli vagyok – mutatkozott be félénk hangon a nő.
Will erőt vett magán, és felemelkedett.
– Will Sutton!
Egy pillanatig nézték egymást. Látásból már mindkettő emlékezett a másikra, tudták is, hogy kicsoda, de még sohasem beszélgettek.
– Foglaljon helyet, hölgyem! – segítette ki őket a zavarból Ethel személytelen hangja.
– Miben állhatok a szolgálatára, kedves Denise?
A nő nagyot sóhajtott.
– Meghalt a férjem – kezdte idegesen, vagy inkább bátortalanul. Aztán el is hallgatott.
– Ezek szerint szexuális partnert szeretne? – kérdezte Ethel. – Férfi vagy női robotot parancsol?
– Izé. Férfit.
– És milyen legyen?
Denise kissé sápadt lett, a fülei kivörösödtek. Will megszánta.
– Csak egészen nyugodtan mondja el nekünk, milyen modellt szeretne, kedves hölgyem. Mi ezzel foglalkozunk.
Denise megigazította a székét, kissé még mindig hezitált.
– Tehát férfi! – szólt rá Ethel. – Hallhatnánk a paramétereit?
– A micsodáit?
– Méreteit, tulajdonságait. Milyen robotot szeretne, asszonyom?
Denise mély lélegzetet vett. Will igyekezett megnyugtatóan mosolyogni, pedig nagyon is ideges volt, sőt izgult, akár a kamaszok.
A nő végre elkezdte:
– Volt egy csodálatos férjem, Mr. Sutton. Ebben a korban, amikor az egész világot elöntötték a nyers szexualitás beteges hullámai, mi nagyon is régimódiak voltunk. Mindennek, amit egymással tettünk, fantasztikus érzelmi töltete volt, eufóriában szerettük egymást. Ha most szexről olvasok, mindig mindent a technológiai részletekre és a teljesítményre hegyeznek ki. Nekem ilyen kérdések soha eszembe sem jutottak a férjem mellett, mi meghittségünk, szerelmünk csodálatos felhőjébe burkolóztunk. – Észrevette, hogy vadidegenek előtt nyílt meg, kissé zavarba jött.
– Kérem, folytassa! – biztatta Will. Ethelben volt annyi tapintat, hogy most ne szólaljon meg.
– Kérem, Mr. Sutton – vett új lendületet Denise Marchioli – készítsen nekem egy kibernetikus szeretőt. Olyat, akinek a karjaiban valamit visszaidézhetek abból, amit elvesztettem. Legyen gyengéd, ugyanakkor határozott és erőteljes. – Kezdett felbátorodni. – Simogassa, becézgesse a testemet akár órákon keresztül is, ha azt szeretném. Legyen végtelenül türelmes.
Sóhajtott.
Csend volt, csak Ethel billentyűzetének alig hallható nesze hallatszott, ahogy jegyzetelte Denise kívánságait.
– Azt szeretném, ha mindenben alkalmazkodna az elvárásaimhoz. Csábítson el minden alkalommal újra és újra, de ha én mégsem akarom, sohase legyen erőszakos. Ilyet szeretnék.
– Rendben van – felelte némileg elfogódottan Will. Le nem vette szemét a nő szoknyájáról. Nem igazán tűntek át rajta a kellemesen nőies idomok, némi fantázia kellett hozzá, hogy oda képzelje őket.
– Értem, – tért át a prózára az első alkalmas pillanatban Ethel. – Kérem, ecsetelje a leendő robot testi felépítését. Nyilvános megjelenésre is szánja, vagy csak belső használatra?
– Hogy micsoda?
– Azt kérdeztem, utcán, strandon, szórakozóhelyen is mutatkozni akar vele, vagy csak odahaza <>használná?
Denise egy leheletnyit újra elvörösödött.
– Nem – dadogta. – Természetesen nem.
– Mit nem?
– Természetesen nem vinném nyilvános helyekre. Csak otthon.
– Ez nem természetes, hölgyem – oktatta Ethel. – Sokan vannak, akik még a nyaralásra is elviszik, sőt hivatalos rendezvényekre is.
Denise agyában felvillant valami. A polgármesteri hivatal nagyterme, ahová nemrég hivatalos volt. Csodálkozott, miért ez a felirat:
Androidok számára tilos a bemenet!
Ugyan, ki hozna ide robotot? A jelek szerint biztosan akadhatott már, aki megpróbálkozott vele, mert az ajtóban egyenruhás emberek álltak DNS-detektorral a kezükben. Hát mivé fajul a világ?
– Tehát csak otthoni használatra szánja? – folytatta Ethel. – Akkor módunkban áll az energiatakarékos, kis fogyasztású változatot felkínálni. Ez fele annyiba kerül, mint a nyilvános szereplésre is alkalmas modell.
– Azt hiszem, az lesz a megfelelő.
Ethel bólintott, és írt valamit. Denise le nem vette róla a szemét. Ennek a nőnek csúf vastag ajka van. Csaknem vaskos.
Most Will is jegyzetelt valamit. Közben Ethel végzett, és felállt a helyéről.
– Szabad méretet vennem? – kérdezte az ügyfelet.
– Méretet?
– Természetesen, hiszen Mr. Sutton az ön használatára készíti majd el a terméket. Vagy van valami különleges kívánsága a robot testméreteit illetően?
– Nem, nincs. Azt szeretném, ha magas és karcsú volna. De emellett erőteljes.
– Erőteljes? Úgy érti, olyan, mint egy díjbirkózó?
– Jaj, dehogy! Szép magas termetű, erőteljes férfit akarok.
– Fehér bőrű legyen?
– Természetesen.
– A szeme és a haja színe?
– Mindkettő legyen meleg gesztenyebarna.
Ezt hallván Ethel újra visszaült, és jegyzetelt.
– Árulja el nekem, milyen testhelyzetekben óhajt szeretkezni vele? – kérdezte aztán.
Denise arcán némi pír suhant át, de kivágta rendületlenül és gyorsan:
– Az összes létező formációban!
– Részletezné ezt, kérem?
Denise nem értette:
– Mit részletezzek?
– Hát a testhelyzeteket.
– Már mondtam: minden testhelyzetet szeretnék kipróbálni.
Ethel a fejét csóválta és felállt.
– Kedves asszonyom! – Úgy magyarázott, mint matematika tanárnő valami fogyatékos nebulónak. – Olyan nincs, hogy minden testhelyzet. Nekünk meg kell terveznünk a kiborgot, aztán Mr. Suttonnak el kell készítenie. Ezért kérdezem, nem szórakozásból. Ön lesz, aki két nap múlva visszahozza, és ön fog felháborodva reklamálni, ha nem megfelelő. Jó lenne, ha pontos adatokat szolgáltatna, mert annak ismeretében kell megállapítanom a robot pontos méreteit. Ha például ön gyakran szeretne vele állva és előrehajolva, hátulról szeretkezni, akkor ennek figyelembevételével kell a súlypontját meghatároznom. Ha azonban ön nem ezt a pozitúrát kedveli, hanem, mondjuk, a fél méter magas heverőjére feltérdelve akar minden áldott nap hátulról egyesülni vele, nekem teljesen máshová kell tennem a súlypontját, és ha netán ön egy hokedlire térdelve és a földre támaszkodva szereti, megint egészen eltérő paraméterekkel kell dolgoznom.
Denise lángvörös lett. Dühösen mérte végig Ethelt, a szeme felizzott. A száraz, fekete nő egykedvűen nézett vissza rá, és folytatta:
– Higgye el nekem, a misszionárius pózzal van a legkevesebb gond, de természetesen ott is meg kell kérdeznem, hogy mit szeret tenni a lábaival. Átkulcsolja velük a férfi derekát, esetleg a talpait a térdhajlataiba helyezi? Nekem ennek megfelelően kell kidolgoznom az ön kibernetikus szeretőjének a méreteit. Velem ugyan ne szégyenlősködjön!
Most jött el a pillanat, amikor Denise megenyhült.
Will látta a pillantást, és értette. Denise ebben a pillanatban azt hiszi, hogy Ethel – robot. Sokan voltak így vele, az asszisztensnő pedig még rá is játszott, mert az ügyfelek ettől kezelhetőbbek lettek.
Azért a következő néhány pillanat nem volt könnyű. Más ügyfelekkel még sohasem volt ennyire kínos. Ethel hosszú kérdőívet tartott a kezében, és részletesen, gépies és monoton hangon kikérdezte Denise-t a szeretkezési szokásairól. A nő teljesen meggyőződött róla, hogy robottal beszélget, ezért felengedett, és nyugodtan válaszolt az összes kérdésre. A végén azonban újra zavarba jött:
– Milyen hosszú legyen megmerevedett állapotban a hímvessző?
Denise-nek tátva maradt a szája.
– Hát… hosszú…
– Mégis, mennyire hosszú?
Denise hallgatott, Ethelnek elfogyott a türelme:
– Nézze, ha annál fogva akarja körbevezetgetni a szobában, nem árt, ha hosszabb. De ezt azért mégis önnek kellene tudnia.
Denise azonban nem tudott a kérdésre épkézláb választ adni.
– Rendben! – elégelte meg az asszisztensnő. – Akkor beépítek egy méretszabályozó mechanizmust, és akkor ön állíthatja be akkorára, amekkorára akarja. Így megfelel?
– Igen – mekegte Denise.
– A mérethatár? Mennyi legyen a mérethatár? Úgy értem, mettől meddig?
Denise rákvörösen hallgatott.
– Na jó! Nyolc centimétertől negyvenöt centiméterig! Ez némi ártöbbletet jelent majd!
Nem volt még most sem vége. Ethel újabb terjedelmes kérdőívet vett a kezébe.
– Most arra vagyok kíváncsi, hogy a fő menüpontokon kívül miféle elágazásokat kell létrehoznom. A vaginális közösülésen kívül mi egyebet szeretne?
Denise most már meglepően könnyen felelgetett a kérdésekre. Általában ez volt az ügyfelek adatfelvételének leghosszabb része; sokan olyan ki nem mondott vágyaikkal szembesültek itt, amelyek létezését sem sejtették korábban – vagy önmaguk előtt is úgy tettek, mintha nem sejtenék.
Will ezt fontosnak tartotta, hiszen az volt a meggyőződése, hogy az emberek a robotszeretőjükkel szemben sokkal kevésbé szemérmesek, mint az emberi partnereikkel. Utóbbiak közt előfordul, hogy bizonyos vágyait az egyik fél esetleg egy több hónapon át tartó kapcsolatban sem meri kimondani, a robotpartnertől viszont gátlás nélkül várja el minden igényének teljesítését. Egy tízéves házasságban persze már minden kiderül, és de a kibernetikus szerelmi partnert legalább tízéves kapcsolatra kell tervezni.
Amikor végeztek, Will vette át a szót:
– Körülbelül három hét múlva készül el az ön kibernetikus partnere. A hűségprocesszor behelyezésénél feltétlenül jelen kell lennie, Mrs. Marchioli.
– Az a biztos – tette hozzá Ethel. – Egyébként előfordulhatnak fennakadások ezen a téren.
Denise előbb az egyikre, aztán a másikra nézett:
– Végeztünk?
– Volna még egy apróság – mondta Ethel. – A neve?
– Mondtam már: Denise Marchioli.
– Nem a magáé, a kibernetikus partneré. Hogyan akarja hívni?
– Hát, nem is tudom…
– Sokféle nevet adnak, egész egyszerűtől a választékosig, előkelőig. Van, aki Fütyinek nevezi el, mások meg ragaszkodnak a jó hangzású, háromelemű névhez. Ön hogy akarja szólítani?
– Nem is tudom, talán valami antik név…
– Antik? Romulus? Horatius? Agathocles?
– Azt hiszem, az Agathocles megfelelő lenne.
– Rendben van. – Ethel már írta is: – A robot neve: Agathocles.
Amikor a nő elment, Will végigolvasta a kitöltött kérdőíveket, és áttüzesedett tőlük a teste. Előtte feküdt Denise nemi életének valóságos enciklopédiája! Hirtelen úgy megkívánta az asszonyt, hogy az már fájt.
Ethel száraz hangja ébresztette fel ábrándozásából:
– Ezzel a nővel sok gond lesz még. Reklamálni fog.
– Gondolja?
– Arra mérget vehet, főnök!
Amikor Agathocles elkészült, Denise kocsival jött érte. A robot már becsomagolva várta. Mindenkit meglepett a nő kérése:
– Szeretném, ha ő kísérne engem az autóig!
Carol szívta a fogát, mert neki kellett hirtelen eltávolítani a többszörös csomagolást.
– Voltaképpen nem tudom, hogy is kell bekapcsolni – vallotta be közben Denise. Látszott rajta: alig várja, hogy hazavigye, és birtokba vegye Agathoclest.
Ethel bemutatót tartott, valóságos ki- és bekapcsolási szemináriumot. A végén bekapcsolva hagyta Agathoclest.
– Na, indulj, öregfiú! – És a gazdája felé tuszkolta.
.
Egy kora nyári napon szokás szerint megint tele volt a várószoba. Ilyenkor az ügyfelek többsége fiatal férfi volt, egy részük diák, akik zömmel a szüleiktől könyörögték ki, hogy kibernetikus szeretőt csináltathassanak maguknak – nem egyszer a jó bizonyítvány jutalmául. Most, hogy a vakáció elkezdődött, csapatostul jöttek az efféle kölykök. Pökhendiek voltak, gyakran közönségesek és primitívek; néha még Ethelt is kihozták a sodrából.
Késő este lett, mire kiürült a várószoba.
Will a kezébe vette a kávés csészéjét, aztán Carolhoz fordult:
– Van még kint valaki?
– Az a nyűgös nő.
– Kicsoda?
– Hát az a múltkori nyűgös nő.
– Nem tudom, ki az, talán hívja be.
Denise lépett a szobába. Will a képernyő mögé bújt. Carol valami epés megjegyzésre készült, mire Ethel szigorúan végigmérte. Carol már tudta a dolgát, a hátsó ajtón szokás szerint elhagyta az irodát.
Denise csupa panasz volt:
– Túlságosan félénk, túlságosan kimért. Én nem ilyen teszetosza szeretőt akartam! Vegye észre, mit akarok, csábítson el akkor is, ha ellentmondok, mert ellent akarok mondani. Ha férfi, ismerjen! Ha érzi, hogy valójában én is akarom, hát gázoljon át a vonakodásomon, mint egy fregatt! Igenis, kapjon el, és ne hagyjon nyafogni.
Will meglepetten nézte, Ethel meg olyat művelt, amit ritkán szokott: elvigyorodott.
– Sokkal férfiasabb és határozottabb legyen! – folytatta Denise. – Nem kell mindig a végtelenségig nyújtania az előjátékot! Nem legyen ennyire kiismerhető.
– Akkor összegzem! – nézett rá Ethel. – Ön azt szeretné, ha Agathocles időnként elkapná, és megdugná?
Denise tátott szájjal meredt rá.
– Hozza be, kérem, a robotot – könyörült meg rajta Will.
Amikor Denise elment, Will még mindig elég felindult állapotban volt. A szíve vadul zakatolt. A nő közelléte olyan volt a számára, mint áramütések sorozata. Elképesztő! Sírni szeretett volna, annyira megkívánta Denise-t.
Ethel hangja rángatta vissza a valóságba:
– Még mindig reklamálni fog.
– Gondolja?
– Én előre szóltam, főnök!
.
Késő ősszel újra megtelt a várószoba. A válások és szakítások időszaka volt ez¸a megcsalt, elhagyott és csalódott emberek csapatostul tódultak a Willéhez hasonló intézményekbe. Ilyenkor a vevők kilencven százaléka nyilvános szereplésre való robotot csináltatott – mind azt akarták, hogy a hűtlen szerető vagy házastárs feltűnően jó külsejű vetélytárs oldalán lássa őket. Időnként bohózatba illő jelenetek játszódtak a várószobában – amikor mindkét fél egyszerre jelent meg szeretőt csináltatni. Ilyenkor aztán az egyik – vagy mindkettő – dúlva-fúlva távozott.
Késő este lett, mire kiürült a várószoba.
Will a kezébe vette a kávés csészéjét, aztán Carolhoz fordult:
– Van még kint valaki?
– Az a nyűgös nő.
– Kicsoda?
– Hát az a múltkori nyűgös nő.
– Nem tudom, ki az, talán hívja be.
Denise lépett a szobába, még bokáig érő, kétsoros ármeneti kabátját sem vetette le. Will a képernyő mögé bújt. Carol valami epés megjegyzésre készült, mire Ethel szigorúan végigmérte. Carol már tudta a dolgát, a hátsó ajtón szokás szerint elhagyta az irodát.
Denise csupa panasz volt:
– Agathocles olyan pimasz, hogy az minden határon túlmegy! Nem törődik semmivel, egyszerűen lerohan. Nyúlkál. Pofátlanul. Olyankor is, amikor egészen más dolgom volna. Tegnap betelt a pohár. A főnökasszonyommal beszéltem telefonon, amikor ez a hülye benyúlt a szoknyám alá, és megfogta a fenekemet. Kérem, csináljanak vele valamit! Jó lenne, ha disztingválna!
– Összegzem – mondta Ethel. – Ön azt akarja, hogy csináljunk ártalmatlan háziállatot abból a disznóból, amivé legutóbb tettük Agathoclest.
Denise mérgesen mérte végig.
– Kérem, hozza be a robotot! – vetett véget a feszültségnek Will.
Amikor a nő elment, Will csaknem elsírta magát. Minek gyötri ez az átkozott némber ennyiszer? Mit nem adna érte, ha egy napra Agathocles helyébe kerülhetne…
.
Közeledett a karácsony – ilyenkor újra tele lett a laboratórium. A vevők zöme azonban nem saját részre csináltatott az évnek ebben a részében robotot, hanem ajándékba valaki másnak. Zömmel távoli rokonoknak vagy munkatársaknak. Akadt olyan munkahelyi középvezető, akinek karácsonyra valóságos háreme keletkezett. Volt, aki négy-öt kibernetikus szeretőt is megtartott, a többség azonban eladta vagy visszahozta a felesleget.
Amikor a roham lement, Will a kezébe vette a kávés csészéjét, aztán Carolhoz fordult:
– Van még kint valaki?
– Az a nyűgös nő.
– Kicsoda?
– Hát az a múltkori nyűgös nő.
– Nem tudom, ki az, talán hívja be.
Denise lépett a szobába, magán hagyta fehér prémes kávébarna, igen takaros télikabátját. Will a képernyő mögé bújt. Carol valami epés megjegyzésre készült, mire Ethel szigorúan végigmérte. Carol már tudta a dolgát, a hátsó ajtón megint elhagyta az irodát.
Denise csupa panasz volt:
– Agathocles igazi semmirekellő. Folyton csupán egyetlen dolog jár a fejében. Elegem lett belőle. Kérem, alakítsák olyanná, hogy vegye észre, ha valami tennivaló van odahaza. Gyakran hagyom bekapcsolva. Képes kihűlni hagyni a lakást. Hegyekben áll a mosogatnivaló, esze ágában sincs segíteni. Ez így nem mehet tovább.
Ethel vigyorgott.
– Összegzem – mondta szokott száraz hangján. – Maga komornyikot akar csinálni a cicisbeójából.
Denise dühödten vette szemügyre.
– Hozza be, kérem, a robotot! – csóválta a fejét Will.
Amikor a nő elment, Will nehezen tért magához. Komolyan sajnálta Denise-t, és aggódott érte. Vajon helyes volt kibernetikus partnert csinálni neki? De ha ő visszautasítja, megtette volna más.
Kívánta a nőt, de tudta, hogy reménytelenül. Húsz év – húsz év. Ez túlságosan nagy korkülönbség.
.
Eljött újra a tavasz, és az első meleg napokon újra megtelt a várószoba. A hosszú, kemény tél próbára tette az emberek türelmét, sokan voltak kiéhezve a testi szerelemre.
A nap végeztével Will-nek Denise jutott az eszébe. Vajon eljön még? Miféle kifogása lesz legközelebb?
– Van kint valaki?
– Nincs már senki.
Will beletörődött.
– Akkor csomagoljunk össze, holnap nincs nyitva tartás, de sok a munka.
– Sok bizony, főnök. – helyeselt Ethel.
Ekkor robbant be Denise. Feltűnően csinos volt és jó illatú. Carol ijedten kiszaladt, Ethelnek most rá sem kellett néznie.
Denise Will-re mosolygott.
– Will Sutton – mondta ünnepélyesen. – Elegem volt a másolatokból. Nekem az eredeti kell. – És azon mód nekiesett Willnek.
Hosszú csókban forrtak össze, senkivel sem törődve. Ettől még a sokat tapasztalt Ethel is eltátotta a száját. Rendben, a nő robotnak tartja, de a főnök is?
Pár perc múlva köhintett egyet.
– Úgy látom – nézett rájuk vigyorogva –, a probléma megoldódott. Denise, kedves, megteszi, hogy nekem ajándékozza Agathoclest? Megtáncoltatnám egy kissé. Anyám mindig azt mondogatta, ostoba az olyan szakácsnő, aki egyszer se kóstolja meg a főztjét.
.