Real-time

Ismeretlen helyzet

Szerző: Ripp Gábor
.

Az olívabogyó lecsúszott a fogpiszkálóról, és a pezsgőspohár mellé pottyant. Martha megpróbálta visszatűzni, de csak arrébb gördítenie sikerült. Egy-két ügyetlen próbálkozást követően feladta, és két ujjával kapta fel a pultról az ellenszegülő bogyót. Miután elrágcsálta, maga elé húzta az egész tálat, és újabb példányokat markolt ki belőle. Elégedett arckifejezéssel gyömöszölte őket a szájába sorra egymás után, végezetül kiitta rájuk a maradék pezsgőt.
Az elfogyasztott ital egy cseppet a fejébe szállt, ő mégsem elégedett meg ennyivel. Valami különlegesre, egzotikusra vágyott. Végigböngészte az itallapot, és rábukkant egy kívánatosnak tűnő, méregdrága koktélra, amelyet a hely egyik specialitásaként tüntettek fel, és amely többek között kókuszlikőrt, ouzót és fehér rumot tartalmazott. Martha elképzelni sem tudta, miként férnek meg egymással ezek az összetevők egy koktélos serlegben, de úgy döntött, kipróbálja. Intett a pultosfiúnak, rendelt, aztán lekászálódott a bárszékről, és meglátogatta a mellékhelyiséget.
Odakint, a bár teraszán, harsogó zene szólt, egynyári slágerek dübörögtek a fülledt éjszakában. Martha egy pillanatra kikukkantott, de a párás meleg valósággal mellbe taszította, így sietve visszamenekült a légkondicionált helyiségbe, és elfoglalta helyét a bárpultnál. A koktél időközben elkészült, és a kiürült olívabogyós tálat is feltöltötték.
Martha ajkai közé vette a szívószálat, és beleszürcsölt az italba. Első nekifutásra nem tudta eldönteni, kókuszos vagy ánizsos ízt érez, aztán egy pillanat alatt elsöpört mindent a Bacardi félreismerhetetlen aromája. A szájpadlása elzsibbadt, és élénk pír ütközött ki az orcáján, amint lenyelte az első kortyot, aztán egy újabbat, majd egy harmadikat… itt egy kis szünetet tartott, mert eszébe ötlött, hogy már korántsem olyan edzett az alkoholfogyasztást illetően, mint lázongó, tinédzser éveiben. Mellesleg egy komoly üzletasszonynak nem is illik az enyhe szalonspiccen túl többet mutatnia a külvilág felé, még akkor sem, ha egy mediterrán városkában vakációzik, és a munkatársak, üzletfelek fél kontinenssel arrébb tartózkodnak.
A pultosfiú két ananászlé kitöltése közt kérdőn odabiccentett a szívószállal játszadozó Marthának, minden rendben van-e. Széles mosolyt kapott válaszul, majd az általános jelzést a kör alakban összeérintett hüvelyk- és mutatóujjal, hogy ennél jobban nem is alakulhatnának a dolgok.
Martha elmajszolt néhány olívabogyót, mielőtt újabbat kortyolt volna az italából. Kellemes bódulat lett úrrá rajta, könnyűnek, légiesnek érezte magát, és a helyiség zsibongása is egyre andalítóbban hatott számára. A teraszról beszűrődő taktusok is nagyban hozzásegítették ahhoz, hogy kezdjen egyfajta letisztult, meditációs állapotba kerülni.
– Szabad?
A hang, amely visszarántotta őt a valóságba, egy szabadidőruhás férfihez tartozott. Martha önkéntelenül megrázta a fejét, hogy elhessegesse a kialakulófélben lévő mámort, aztán észbe kapott, és fátyolos hangon mentegetőzni kezdett:
– Jaj, nem úgy gondoltam… csak kissé elbambultam.
– Az megesik az ilyen helyeken. Leülhetek?
– Persze, tessék!
A férfi letelepedett a Martha melletti bárszékre. Néhány pillanatig egyikük sem szólt, aztán mindketten egyszerre fogtak bele a mondandójukba.
– Azt hiszem, én…
– Nem is sejtettem, hogy…
Elhallgattak, majd elnevették magukat. Jóízűen, felszabadultan.
– Meghívhatlak egy italra? – kérdezte a férfi, alig leplezett színpadiassággal. A választ meg sem várva intett a pultosnak, hogy szeretne rendelni, és ha lehet, még abban a minutumban.
– Nem tudom, merjek-e egy újabb… nem bánom. Ez a mai este úgyis erről szól – egyezett bele Martha, végleg felocsúdva az iménti relaxálásból. Hangja ismét tisztán, határozottan csengett, mint ahogy a partnercégek képviselőivel történő megbeszéléseken és a marketinges tárgyalásokon szokott.
– Tehát még egy ugyanilyet?
– Persze. Hogy is mondják? Járt utat a járatlanért…
A férfi pajkos mosolyra húzta a száját.
– Ezt a mondást vélhetőleg nem Kolombusz vezette be a köztudatba… elnézést, ha kissé fárasztóak a poénjaim, de már én is túl vagyok néhány pohár whiskyn, és épp arra készülök, hogy a gallér mögé küldjek még néhányat. Igen, ahogy az előbb szólni méltóztattál, ez az este erről szól.
A pultosfiú mindentudó arckifejezéssel bólogatott, majd térült-fordult, és eléjük tolta a kért italokat.
– Whisky jéggel Herbertnek, ez pedig Martha új kedvence – közölte udvariasan, egyúttal finoman jelezve feléjük, hogy az arra érdemes vendégek nevét errefelé megjegyzik az alkalmazottak.
– Köszönöm, Luigi – jelezte vissza neki a Herbertnek szólított férfi, hogy az arra érdemes alkalmazottakkal is ugyanez a helyzet a vendégek részéről.
Martha időközben végzett az előző koktéllal – mohón, türelmetlenül szortyintotta fel a maradékot a karcsú pohár aljáról –, és elégedett sóhajtással nyugtázta, hogy a dolgok még mindig a lehető legjobban alakulnak. Pillanatnyi tétovázást követően két ujja közé csippantotta a némileg eldeformálódott szívószálat, és belecsúsztatta az újonnan érkezett pohárba a másik, halványzöld színben foszforeszkáló szívószál mellé.
– Hát akkor… egészségünkre… Herbert!
– Egészségünkre, Martha!
– És egészségére Kolombusznak is!
Az ouzo és Bacardi elegye ezúttal is vetekedett egy Lidocain-injekció hatásával, legalábbis Martha úgy érezte, két-három másodpercre még a nyelve töve is elzsibbadt. Kénytelen volt sebtében a szájába tömni néhány olívabogyót, mindenféle finomkodás nélkül, puszta kézzel kapva ki őket a tálból, ahogy eddig.
– Szereted az olajbogyót? – mosolygott Herbert, és ő is belemarkolt a tálba.
– Igen… és… te?
– Nem mindegyiket. Amelyiket erősen savanyították, az szóba se jöhet. Ezzel itt semmi gond, ez épp megfelelő. Díjazom, hogy nem passzíroztak a közepébe paprikát vagy citromdarabokat.
– Ennyire nem kedveled a savanyú dolgokat? – talált nagy nehezen a hangjára Martha.
– Ennyire. Az uborkát is csak nyersen, kockára aprítva eszem meg.
– Ezek szerint a… a tequilát sem a klasszikus módon, sóval és citrommal fogyasztod?
– Utálom a tequilát. Ha már iszom, akkor whisky. Néha-néha egy-két pohár spanyol bor.
– Én… én… na, mindegy. Bocsánat…
Hogy zavarát leplezze, Martha néhány pillanatra az italába feledkezett. Hirtelenjében nem tudta, hogyan folytassa a társalgást.
– Ne haragudj… – köhintett végül, miután kivégezte a koktél kétharmadát. – Nagyon szokatlan nekem ez a szituáció… úgy érzem, megkukultam, pedig…
– Ne is törődj vele, egy kicsit én is így vagyok ezzel. Számomra is ismeretlen ez a helyzet, viszont úgy érzem, tele van kihívásokkal. Beszéljünk még egy kicsit a gasztronómiáról, rendben? Milyen ételeket szeretsz?
Martha kacéran elmosolyodott, ezzel jelezte, hogy hajlandó belemenni a játékba.
– Lássuk csak… a tonhalsaláta a nap bármelyik szakában jöhet. Igazából nincs olyan tengeri herkentyű, amit visszautasítanék. Ha pizzára támad gusztusom, akkor is garnélásat vagy tintahalkarikásat szoktam enni.
– Ez érdekes. Létezik tintahalkarikás pizza?
– A kedvenc pizzériámban elkészítik. Hetente kétszer-háromszor rendelek tőlük.
– Tehát imádod a tengeri herkentyűket. Netán a nyers halat is megeszed? Mondjuk, rizzsel és hínárral? – Herbert szája szélén huncut mosoly játszott.
– Ez beugratós kérdés akar lenni? – mélyesztette a tekintetét a férfi szemébe Martha. – A válaszom igen. Minden tiszteletem a japánoké, amiért gazdagabbá tették a világot a sushival.
– Ha jól veszem ki a szavaidból, a húsfélék nem állnak valami előkelő helyen a listádon. Nem mintha az imént felsoroltak vegetáriánus ételek volnának, csak hát a böjti időszakban is halat esznek hallal a hívők… azt valamiért nem tekintik igazi húsféleségnek.
– Szerintem ez csupán egy általánosan elfogadott, kényszerszülte kiskapu a keresztényeknél, hogy mégse tagadjanak meg maguktól mindent azokon a napokon, amelyeken hangoztatni illik a hitbuzgóságukat. De jól látod, nem vagyok különösebben oda a bélszínért vagy a ropogós sültekért. Egyedül csirkét vagy kacsát szoktam eszegetni alkalmanként, természetesen ázsiai módra elkészítve, rizzsel és édes-savanyú mártással – hadarta el Martha egy szuszra, lelke mélyén gyanítva, hogy a váratlan szószátyárság ugyancsak az elfogyasztott italoknak köszönhető. Ám cseppet sem bánta. Úgy gondolta, ez még az illendőség határán belül van. – Na és, te, Herbert.… te hogy viszonyulsz ehhez a kérdéshez?
Herbert az ajkához emelte a whiskyspoharat, és belekortyolt.
– Bevallom, távol állnak tőlem azok az ételféleségek, amelyekhez a halpiacon lehet beszerezni az alapanyagot – felelte diplomatikusan. – Nekem tökéletesen megfelelnek a ropogós sültek, de ha egy marhaszeletből imitt-amott szivárog a vér, hát az se olyan nagy baj. Köretnek a párolt zöldségeket részesítem előnyben, desszertnek a vaníliakrémet tejszínhabbal. Az édességgel hogy állsz? A hölgyek általában édesszájúak…
– Gyümölcstorta, gyümölcsfagyi, gyümölcspuding… nem szeretem, ha valami szirupos-ragadós, ezért nem jönnek be például a francia mignonok vagy a török édességek se.
– A baklava nem is annyira szirupos-ragadós.
– Dehogynem. Nekem az.
Herbert hangosan felkacagott.
– Nem lennél konkurenciája egy medvének a méhkaptár kifosztásában, ugye?
– Nem bizony. Gyerekkoromban sem szerettem a mézet, mert mindig megköhögtetett, pedig köhögés és torokfájás ellen tuszkolták belém.
– Én imádtam. Főleg kekszet mártogatni bele.
– Na jó, ne taglaljuk. Maradjunk az olívabogyónál. Úgy tűnik, ez a közös pont.
Mindketten felnevettek. Herbert jelezte Luiginak, a pultosfiúnak, hogy hamarosan újabb kör válik esedékessé. Marthának csak akkor tűnt fel, hogy az eszmecsere közepette a pohara teljesen kiürült.
Nem tiltakozott a folytatás ellen. Évek óta nem érezte magát ennyire felszabadultnak.
– Térjünk át a folyékonyabb dolgokra, ha nem bánod. Én már elárultam, hogy kedvelem a whiskyt és a spanyol borokat. – A férfi dobolni kezdett az ujjaival a bárpulton, és ritmusra kántált hozzá egy rögtönzött versikét. – Egy-két-hár, egy-két-hár, ki vele, kend mire vár? Sörre, borra, konyakra? Vagy egy pezsgős palackra?
– Ezt ne csináld! – bukott ki Marthából a kuncogás. – Elárulom, csak ritkán élek alkohollal. Valamikor régen, hajdanán… nem is akarom elhinni, mennyire elszállt az idő… megrögzött buliflamingó voltam, bírtam a gyűrődést, nem okozott gondot hajnalig pörögni, aztán végigülni az előadásokat, és még jegyzetelni is…
– Buliflamingó…
– Igen. A lökött évfolyamtársaim találtak ki ilyen marhaságokat. Nagyon régen nem ejtettem ki a számon ezt a szót, de most valahogy…
– Megtisztelve érzem magam, hogy egy hajdani buliflamingóval pöröghetek egy félhomályos bárhelyiség mélyén – jelentette ki Herbert komolyan.
– Ugyan, menj már! Hol van itt a félhomály? És hol van a pörgés?
– A félhomály…
– Hamarosan átmegy teljes homályba, legalábbis számomra, ha ezt itt mind megiszom. Gyorsan használd ki a lehetőséget, mit akarsz még megtudni rólam? Mielőtt a pultra borulva álomba szenderedek.
– Tényleg? Ennyire becsiccsentve érzed magad?
– Csak vicceltem! Ámbár az előbb mintha pördült volna néhányat a tengelye körül a kocsma… ez az utolsó pohár, előre szólok, hogy nem kérek többet.
– Jó, rendben. Én is kezdek telítődni, de ez még belefér.
Néhány pillanatig szótlanul, mosolyogva nézték egymást, majd megérkeztek a rendelt italok, és a varázsnak vége szakadt.
– Nos, Martha… meséld el szépen, milyen zenét szeretsz!
– Egyetemista koromban retró rock’n’roll klubokba jártam a csajokkal. Éltem-haltam a hatvanas évek slágereiért, visítva ringattuk a csípőnket Chuby Checker, Bill Haley meg a többiek nótáira. Aztán felnőttem, és áttértem a mostani tinédzser tuc-tucra. Igen, akármennyire is ciki, szeretem hallgatni a monoton, dübörgő diszkózenét, főleg vezetés közben. A egész napos hajtás, az egymást érő meetingek és üzleti tárgyalások után kifejezetten jólesik ellazítani az agyamat, és még arra sem kell odafigyelni, van-e szövege vagy dallama annak, ami a hangszóróból jön. Elég koncentrálást igényel nekem az éjféli órákban a volán mögött csücsülni, és balesetmentesen hazaérni a taposómalomból.
– Ezzel én is így vagyok, már ami az éjszakai hazakocsikázást illeti. Engem is lefáraszt napközben az irodai hercehurca, néha nem is értem, minek töltöm ott a fél életemet. Szeretem, ha szól valami az autóban, hogy el ne aludjak, de én a hörgős vikingmetálra esküszöm. Az maximálisan ébren tart.
– Atyaég…
– Ezt mondom én is. Sőt, atyagatya! Tucc, tucc, dübb, dübb…
– Ne már!!!
Martha a pultra hasalva kacagott, kis híján felborította a koktélos poharat. Herbert sietve eltávolította a közeléből az olívás tálat, miközben rosszallóan cicegett, ám a szeme mosolygott.
– Semmi egyéb? A szimfonikusok nem mozgatják meg a fantáziádat? – kérdezte később, amikor Martha összekapta magát, és többé-kevésbé összeszedetten üldögélt a karcsú bárszéken.
– Nem értem a kérdést… illetve…
– A klasszikusok. Mozart, Beethoven, Ravel… tudod.
– Egy perc alatt elaludnék! – tört ki újból a kacagás Marthából, de ezúttal hamar el is komorult. – Szeretem a Négy évszakot. Meg a Sors szimfóniát. És szeretnék egyszer eljutni az Operába, mindegy, melyik előadásra. De megnézném a Macskákat is, vagy az Operaház fantomját… vagy bármilyen színdarabot.
– Mi az akadálya?
– Ez egy aljas kérdés volt, már ne is haragudj. A kurva hétköznapjaim és a kurva hétvégéim is jó előre be vannak táblázva, éjszakába nyúlóan tolom a szekeret, mikor lenne nekem időm színházba menni? Vagy moziba… vagy bárhova! Ez az egy hét nyaralás is kész csoda, nem is tudok mihez kezdeni a szituációval, csak ha jól bepiálok, és kivetkőzök önmagamból!
– Nyugodj meg, mint már említettem, én is ugyanígy érzek. Nálunk a cégnél… de hagyjuk a munkát, én komolyan… igyunk még egyet! Egy legeslegutolsót. Egy tequilát… mit szólsz hozzá?
– Azt mondtad, utálod a tequilát.
– Ez igaz. De a kedvedért hajlandó vagyok áldozatot hozni.
– Ó…
Martha egy darabig kifejezéstelenül meredt maga elé. A nemrég felszolgált koktélba még nem kortyolt bele; a szívószál bánatosan fittyedt alá a hosszú, talpas serleg pereméről. Már túl volt azon, hogy akár az ouzo, akár a Bacardi könnyeket csaljon a szemébe, és a bátorsága is az elfogyasztott italokkal egyenes arányban növekedett, mégis vonakodott csak úgy lazán rábólintani a tequilára.
– Meglátjuk – köhintett végül. – Mondd csak, Herbert, neked mire lenne igényed? Gondolok itt színházra, mozira, egy jó könyvre… én már kitárulkoztam, most itt az ideje, hogy te is megtedd.
– Nos… – A férfi néhány másodpercig tűnődni látszott. – Megnézném az új Star Trek részeket. Úgy hallottam, már csináltak mozifilmet is a sorozatból.
Martha összeráncolta a homlokát. Hirtelenjében nem tudta eldönteni, Herbert csak ugratja őt, vagy komolyan is gondolja, amit mond.
– A Star Trekből legalább tíz mozifilmet csináltak, és… téged tényleg érdekelnek Mr. Stock kalandjai?
– Spock. Igen, érdekelnek. Vagy legalábbis érdekelnének.
– Az eszem megáll…
– Most miért? Tilos science fiction rajongónak lenni?
– Netán a Gyűrűk Urát is kedveled? Vagy a Harry Pottert?
– Ezek nem sci-fi filmek.
– Számomra azok… na és, az Avatarral hogy állsz? Gondolom, az egyik kedvenced.
– Még nem hallottam róla.
– Micsoda? Esküdj!
– Esküszöm, hogy még nem hallottam az Avatarról! Így most jó?
– Atya…gatya…
Martha jobbnak látta a koktéljához menekülni. Herbert szintén itallal tette túl magát az iméntieken.
– Ez megint elfogyott… Luigi! Két tequilát kérek… ne tiltakozz, valóban kedvem támadt rá, és ez lesz az utolsó! Igen, Luigi, sóval és citrommal, ahogy kell… szóval, Martha, te milyen filmeket kultiválsz?
– Lássuk csak… Forrest Gump, Hair, Micsoda nő… de a mindenkori favoritom a Casablanca. Azt még nem sikerült egyik színésznek vagy rendezőnek sem túlszárnyalnia.
– Egyik se mai darab, főleg a Casablanca. Engem még nem vitt rá a lélek, hogy végignézzem. Valahogy… valahogy… aha! Lennél szíves beavatni a tequila-ivás rejtelmeibe? A sót ide kell szórni a kézfejemre, és a citrommal kezdjük, ugye?
– Nem. Előbb megnyalintod a sót, aztán beleharapsz a citromba, végül pedig iszol…
– Kösz.
Nyalintottak, haraptak, végül pedig ittak. Herbert már a legelején elfintorodott, de azért hősiesen végigcsinálta a rituálét, Martha ellenben határozottan élvezte, hogy sós és savanyú ízek keverednek a szájában, és elnyomják valamennyire az alkohol egyre erőteljesebbé váló aromáját.
– Ez megvolt… és megvoltak a kedvenc ételek, a könyvek és a filmek… mi maradt még ki, nem tudod?
– Könyvekről nem esett szó, de nem érdekes… adj egy csókot, Herbert. Olyan igazit, olyan negyven százalékosat. Mármint a whisky és a tequila szeszfoka a…
– Hogy adjak csókot, ha közben jár a szád?
– Bocs…
Csókolóztak. Hosszan és harmonikusan, az elején gyengéden, később hevesen, szenvedélyesen.
– Szeretlek, Herbert – suttogta Martha, miután ajkaik elváltak egymástól.
– Tudom.
– Eee… Herbert…
– Igen?
– Mióta is vagyunk mi házasok?
– Szeptemberben lesz két éve. Miért kérdezed?
– Csak mert ebben a fél órában többet tudtam meg rólad, mint az eddigi két évünk során… beleértve a házasság előtti hónapokat is, vagyishogy…
– Akkor még jól ismertük egymást, Martha.
– Igen, igazad van… de azóta annyi minden kiesett az agyamból, és neked is… tudod, egy-két dolgot másképp kellene csinálnunk. Jó lenne például látni azt a nagy sárga korongot odafenn, amikor hazafelé autózunk a munkából. Jó lenne Vangelist hallgatnom közben, és nem a kormányra borulva bóbiskolni a fáradtságtól. Jó lenne megjegyeznem végre, hogy utálod a tequilát, és nem azt vásárolni a születésnapodra, díszdobozban…
– Lehet, hogy mostantól semmi bajom nem lesz a tequilával.
– Lehet. De akkor is… a jövőben csupa-csupa olyan helyzetbe szeretnék kerülni veled, ami ismerős a számomra. Ha ehhez az kell, hogy lefújjak egy meetinget az új Star Trek premier miatt, akkor legyen. S ha már közös háztartásban élünk, összefuthatnánk néha a lakás különböző helyiségeiben is, mondjuk a nappaliban, az előszobában vagy az erkélyen… nem csak a hálószobában motyognánk egymáshoz pár szót reggelente, amikor megszólal az a kurva vekker. Mit szólsz hozzá?
– Támogatom az ötletet.
– És… volna még egy újításom.
– Nekem is. Szerintem egyre gondolunk.
Pajkosan csillogó szemmel nézték egymást, mint két izgatott kamasz. Vagy mint két szerelmes, aki hosszú-hosszú ideig kényszerült nélkülözni a másik társaságát.
– Akkor mire várunk?
Herbert gyengéden megsimogatta felesége arcát, és elmosolyodott.
– Talán arra, hogy a zongorán felcsendüljön az As Time Goes By.
.