Sci-fi

Unalom

Szerző: Ripp Gábor
.
Zavartalan nyugalomban álmodó berendezések. Hatalmas termek, raktárak alusszák háborítatlan álmukat. Zölden pislákoló kijelzők, szenzorok, parányi érzékelők nyújtogatják láthatatlan csápjaikat, impulzusok jönnek-mennek. A Központi Számítógép hűséges őrangyalként vigyáz arra a gigászi fémtömegre, amely a Cerberus nevet viseli, és amely a Tejútrendszer legtávolabbi spiráljának egyik, az űrhajó elindulásakor még felderítetlen csillagrendszeréről van hazatérőben a jó öreg Földre. Jóságos nagyanyóként küldözgeti szét másodpercenként infrasugarait, szortírozza, elemzi a visszaérkezett állapotjelentéseket. Tevékenységét mérhetetlen csend és magány közepette végzi. Tizenkilenc hónapja mást sem tesz, mint ügyel az űrhajó berendezéseire, valamint hibernált állapotban levő utasaira. A legkisebb változást is képes érzékelni, a legkisebb fenyegető jelre is képes beindítani a veszélyelhárító mechanizmust. Eddig még nem volt szüksége erre. A Cerberus csak halad a jégnél is hidegebb térben, egyenesen afelé a fénylő pont felé, amelyet Napnak neveznek, és amelynek eléréséhez még huszonhárom földi hónapra van szüksége.
A lassan forgó kameramonitorok lelkiismeretesen végzik munkájukat. A négy hibernált utas fölött átlátszó üvegbúra húzódik, az altatókészülékek jobb oldalán világossárga kijelző tudatja a Központi Számítógéppel: a négy személy légzése egyenletes. Mindenütt béke és nyugalom honol. Szívet melengetően világítanak a zöld kijelzők.
Aztán hirtelen kigyullad egy piros lámpa. Majd még egy. Néhány másodpercen belül mind a tizenkét vészjelző villog. Az irányítópulton vad fénytáncot járnak a különböző színű ledek, a kameramonitorok zümmögve forognak körbe-körbe. A hangszórókból statikus zörej hallatszik, felharmonikusok száguldanak át a termeken, majd diszkrét sípolás jelzi, hogy a tizenkilenc hónapja tartó csendnek vége szakadt, valami egyedülálló és félelmetes történt. A négy hibernátor vezérlőegysége bekapcsolódik a komputerrendszerbe, világossárga kijelzőik színe pirosra vált. Búráik felnyílnak, a fejek mellé épített miniatűr hangszórók udvarias zümmögéssel ébresztik a Cerberus utasait.
Jane ugyanabban a pillanatban nyitja fel a szemét, mint Burt.
– A Földön vagyunk? – kérdi a lány suttogva. Burt ráérősen felül, hátát és derekát tapogatva nyújtózkodik.
– Valószínű. Nem volt tervbe véve, ho… – hirtelen elhallgat, felfigyel a hangszórókból jövő vijjogásra. Jane is megmerevedik, szótlanul és tanácstalanul néz a férfira.
– Mi ez a hangzavar? – hallják Grace csodálkozó hangját. Grace alsónadrágban toporog hibernátora mellett; remeg. A remegés egyrészt a hűvösnek szól, másrészt pedig… az űrhajó utasaiban gyanú ver tanyát.
– Vészhelyzet! Elsőfokú riadókészültség! – gyúl világosság Burt elméjében. Talpra áll, felsegíti Jane-t. A lány is csak alsóneműt visel, deréktól felfelé mezítelen.
Grace a negyedik hibernátort vizsgálja.
– Stanley… Staaan… – élesztgeti motyogva nyújtózkodó társukat. Eközben a hangszórók egy pillanatra elnémulnak. A három riadt ember összenéz. Körülállják Stanley-t, igyekeznek lelket verni bele. Kényszeredetten hallgatják a Központi Számítógép állapotjelentését. A hangszórók ki-kihagynak, így csak félmondatok jutnak el a fülükhöz.
– …berust meteortalálat érte! Meteorbecsa…! …ten levő reaktorok láncrea… indítottak… …dulok közül három kiégett, az energiaveze… …csátott impulzusok nem jutnak el… idzárlatos egész… belső… az állapot tarthatatlan…
A negyedik hibernátorban fekvő ember végre észhez tér, felnyitja a szemét. A hangszórókból csak árad és árad a gépsirám.
– A Cerberus hat perc …sodperc múlva felro… a Cerber… erc múlva felrobban!
Stanley magyarázatot várva pislog a többiekre. Miért hajolnak fölé valamennyien? Miért ilyen zavartak? S Jane… hm… miért nem visel öltözéket?
Aztán agya értelmezi a Központi Számítógép utolsó mondatait.
– Felrobban? Hogyhogy felrobban? Mi az, hogy felrobban? – támaszkodik a kézfejére. Bamba tekintetekkel találja magát szemközt.
Stanley erőre kap, felugrik, megrázza Burt vállát.
– Mi az isten történik ezen a nyavalyás hajón? Megmagyarázná végre valaki?
Jane és Grace tesz egy tétova lépést a zsilipajtó irányába. Burt szelíden lefejti a válláról Stanley kezét.
– Mint mindannyian hallottátok, vészhelyzet állott elő. A számítógép szerint a Cerberust… hm… meteortalálat érte. Nem értem… az esélye egy a százezerhez, hiszen a pajzsok…
– Nyilván szart sem értek! – fakad ki Stanley, és a lány mellé lép. – Felrobbanunk? – kérdezi. Nem kap választ.
– El kell jutnunk a mentőkabinhoz! – veti fel kis idő múlva Grace. – Még kilőhetjük magunkat, és sugározhatunk vészjelet…
Burt inkább csak saját magának suttogja:
– De ha nem működnek a zsilipek, akár vissza is fekhetünk, és kelta motívumokat fütyörészhetünk a nagy bummig!
A négy űrhajós még sohasem került ilyen szorult helyzetbe. Amióta teljes egészében számítógép-vezérlésű űrhajók járják az univerzumot, még egyetlen baleset sem történt. Ámde vitathatatlan, hogy ezúttal egy kósza meteor két vállra fektette az automatikát. A láncreakció elvén alapuló pusztulást még a számítógép sem képes megfékezni.
A Központi Számítógép kimért hangja beigazolja Burt balsejtelmeit.
– Zsilipmeghibásodást észleltem – jön a hangszórókból, tisztán és érthetően. – A hibernátorterem és a „C” folyosó között a közlekedés lehetetlen. A Cerberus öt perc és húsz másodperc múlva felrobban.
A „C” folyosó végén található a mentőkabin.
Néma csend, majd Stanley felkacag:
– Ez ám az örömteli ébredés! Öt egész percünk van még, gyerekek! Jöhetnek az ötletek, hogyan töltsük el tartalmasan!
– Muszáj kijutnunk innen! – Burt hangja tekintélyt parancsolóan zeng. Ezalatt a számítógép tudatja velük, hogy már csak négy percük és ötven másodpercük van hátra a robbanásig.
– Nyisd ki az ajtót! – üvölti Grace falfehér arccal az egyik kameramonitornak. Jane puszta kézzel veri a súlyos fémtömeget, elkeseredetten küzd a feltörni készülő zokogással.
– Megpróbálom – közli a számítógép, majd hozzáteszi: – A Cerberus négy perc és tíz másodperc múlva felrobban.
Jane ökle egyszer csak a semmibe ütközik. A fémajtó hangtalanul feltárul, a dühöngő lány kiesik a folyosóra. A három férfi kitódul a hibernátorteremből, futva igyekszik eljutni a folyosó végére. Jane feltápászkodik, szalad utánuk.
– Három perc és harminc másodperc még a robbanásig – hallják fentről. A folyosó hófehér mennyezetén piszkos foltokként díszelegnek az egymástól öt méterre elhelyezett hangszórók.
Az életükért küzdő űrhajósok elérik az „A” folyosó végét. Az élen rohanó Grace előtt váratlanul összezáródik egy ajtó, a férfi majdnem nekiszalad. A másik három lihegve lefékez.
– Nyisd ki azonnal!!! – ordítja Stanley artikulátlan hangon. Jane minden ízében remeg, s mint a csapdába esett nyúl, ijedten tekintget jobbra-balra.
– Elvesztettem az irányítást az ajtónyitó panelok felett – közli a Központi Számítógép. – Ellenőrzöm a kódtáblát, helyreállítom a sérült file-okat, de ez egy kis időbe kerül. A Cerberus kereken három perc múlva felrobban.
Szótlanul ácsorognak, örökkévalóságnak érzik a harminc másodpercet, mialatt a Központi Számítógép rátalál az ajtó kinyitásához szükséges bináris kódra.
– A Cerberus két perc és huszonnyolc másodperc múlva felrobban – közli belük a hangszóró, ezzel egyidőben szétnyílik a fémajtó. A négy űzött vad lélekszakadva rohan a lifthez. Mind a négyen odabenn vannak, a lift mégsem indul.
– Indítsd már ezt a kicseszett liftet!!!! – Stanley már-már magánkívül van. Csak akkor nyugszik meg valamelyest, amikor a liftajtó a megszokott súrlódással bezárul, és a lift, terhével együtt, megindul lefelé.
– Két perc és három másodperc – jön a beépített hangszóróból, majd kicsivel később: – „C” folyosó. – Ám a liftajtó nem nyílik.
– A rohadt kurva anyádat! – Már Burt sem képes türtőztetni magát. Hát mi a fene van ezekkel a berendezésekkel? Egy kisméretű liftben összezsúfolva – se ki, se be, se fel, se le – kell tétlenül várniuk a megsemmisülést! Ők, akik megjárták a galaxis legtávolabbi szegletét, egy nyavalyás, semmirekellő meteor miatt veszítik életüket! S méghozzá milyen megalázó módon! Alsóneműben toporogva, káromkodva, püfölve a hangszórót, a liftajtót és egymást.
Ám a Központi Számítógép ezúttal is elhárítja az akadályt. A liftajtó hirtelen kitárul.
– Ötvennégy másodperc a robbanásig!
Egy-kettőre elérik a mentőkabint. Beugranak, Burt ráveti magát az irányítópultra. Áldja a Teremtőt, amiért gombnyomásra elindul az egység. Még néhány másodperc, és a kabin lekapcsolódik a Központi Számítógép által vezérelt rendszerről. Legalábbis mind a négyen ebben reménykednek.
Tévednek. Az akadály nem újkeletű.
– Nem nyílik a hátsó rakodótér zsilipje – jelenti be fejük felett a hangszóró. – Még tizenhét másodperc a robbanásig.
– Végünk… – suttogja Jane fáradtan. Grace megérinti a vállát, és átöleli. Sírnak.
– Jó volt veletek… – dünnyögi Stanley, Burt rábólint.
– Tizenkét másodperc – jelenti ki tárgyilagosan a hangszóró.
Burt reményvesztetten nyomogatja az irányító-billentyűzetet, már az égvilágon semmiben sem reménykedik.
– Tizenegy, tíz, kilenc… a zsilipajtó nyitva! – Mintha a Központi Számítógép is diadalt érezne. A mentőkabin észveszejtő tempóban száguld végig a folyosón.
– Nyolc, hét, hat, öt…
Kinn vannak! El innen, minél messzebbre!
– Négy, három, kettő…
Csend áll be hirtelen. A négy vacogó ember falfehér arccal, az óriási megkönnyebbülés mosolyával szája szegletében, egy szál alsóneműben ücsörögve a Cerberus mentőkabinjában, várja a fülsiketítő detonációt. Ehelyett azonban a Központi Számítógép hangját hallják.
– Jól van, csibészek, lehet visszajönni… mivelhogy semmiféle meteorbecsapódás nem történt. Szépen visszafekszetek a hibernátorba, és irány a jó öreg Föld! Nos… tizenkilenc hónap borzalmasan sok idő… még egy számítógép is unatkozhat! Higgyétek el, mindannyiunknak kellett ez a kis kikapcsolódás, hogy felrázódjunk a tespedtségből! Remélem, ti sem bántátok meg, hogy némi változatosságot vittem az egyhangú csillagközi útba… felfrissülve és élményekkel gazdagon fogunk visszatérni a Naprendszerbe!
.