Fantasy

A munkában megfáradt hős

Szerző: Pete László Miklós
.
Kora délután már akkora volt a hőség, hogy a bölények is árnyékba húzódtak. Benny arrébb vitte kedvenc zsámoly-székét, és kedvtelve elhelyezkedett rajta a nagy tölgy árnyékában. Kövérkésen izmos kezében lombos ágat tartott, azzal kergette el mezítelen lábszáráról a tolakodó legyeket és szúnyogokat.
Örült, hogy pihenhet végre, mert délelőtt jócskán meggyűlt a baja a bölényekkel. Természetesen a bikákkal. Átkozott bestiák. De mindegy, nyolc garas az nyolc garas, és a gazda igazán tisztességesen fizet. Az ebéd is mindig pontosan érkezik.
Benny megtapogatta az ingzsebét. Annak a mélyén lapult az összehajtogatott passzus. Húsz garast fizetett érte a részeges írnoknak; akkor azt hitte, egész vagyon. A napi nyolc garassal azonban szépecskén megtérül. Bőségesen lesz pénze télire.
Igaz, a gazda azt is a lelkére kötötte, hogy ne menjen be a csordával az erdőbe. Lehetőleg a közelébe se nagyon terelje őket. Benny vállat vont. Miért akarja mindenki azt, hogy egész nap főjön a napon? A bölények sem szeretik ezt a megveszekedett hőséget. Napszálltakor majd szépen egybetereli őket, mint tegnap. Úgysem kóvályognak el nagyon messze, és megszokták az esti gyülekezőt. Szinte vágynak is már a békés karámra és a megszokott száraz takarmányra.
Félig lehunyt szemhéja alól a legnagyobb bika felé pislogott. Azt az állatot semmiképpen sem szabad feldühíteni, mert veszedelmes.
A brutális hangra felriadt. Mi ez, égzengés? Benny a hang irányába nézett, és sóbálvánnyá meredt. Igazából fel sem fogta, mit lát, meg sem ijedt. Csupán arra gondolt: ekkora gyík nincs. Hátrahőkölt az iszonyatos bűzfelhőtől, amely váratlanul megtámadta az orrát.
Az óriási hüllő Benny szeme láttára szakította le a legnagyobb bölénybika fejét. Az állatok ijedt bőgéssel menekültek a szélrózsa minden irányába. Benny ekkor belenézett a szörny szemébe, és hirtelen elborította a rettegés. A hüllő már felé mozdult, és a fiú vad futásnak lódult volna. Nem vette észre, ahogy a szörny hosszú, súlyos farka előrelendül. A mozdulat felfoghatatlanul gyors volt. Szegény Benny sohasem tudta meg, hogy mi kente a nagy tölgy oldalához. A következő pillanatban átgázoltak rajta a menekülő bölények.
.
*
.
Ahmed Nazilli másfél órája várakozott az elöljáróság folyosóján. Csendesen csóválgatta a fejét. Mi tart ilyen sokáig ezzel a nyavalyás passzussal? Lehet, hogy nem akármilyen passzus, de mégiscsak egy közönséges passzus!
A valamikor fehérre meszelt falú vályog épületben eredetileg kellemesen hűvös volt, de a tömérdek várakozó meleget teremtett, és az áporodott testszag kezdett fojtogatóvá válni. Ahmed kisétált az udvarra. Itt is ténferegtek néhányan. Az irodai szolgálólány éppen vizet húzott a kerekes kútról, két fiatalember őt kerülgette. Mit keresnek még itt? Már mindkettő megkapta a passzusát.
Valaki köhintett egyet Ahmed mellett.
– Nazilli úr! – hallotta a jól ismert reszelős, öreges hangot. – A Szörnyek Legyőzője! Rég nem láttam magát.
Mr. Prescott volt, az egykori Királyi Ember. Nazilli megörül neki.
– Örvendek Mr. Prescott! Hogy szolgál az egészsége?
– Öregesen, Nazilli úr, öregesen. Hát maga?
– Van egy tanyám fent a hegyekben. Vásároltam nyolc bölényt, azokat szeretném legeltetni a városi réteken, de nem akarnak passzust adni. Segítene nekem, Mr. Prescott?
Önnek nem akarnak passzust adni? Hihetetlen.
– Tudna segíteni nekem, Mr. Prescott?
Az öregúr szomorúan megcsóválta a fejét.
– Sajnos nem. Nincs nekem már itt semmi befolyásom. Ez egy ilyen ostoba világ!
.
*
.
Mivel még mindig nem szólították, Ahmed úgy döntött, iszik egy kávét Elizabethnél. Régen nem látta a nőt.
Elizabeth kávézója ugyan nem számított a városban az igazán elegáns helyek közé, de Nazilli ezt kedvelte a legjobban. Nem csupán a tulajdonosnő miatt. Az ízléses sárga falú épület virágágyásaival, kényelmes székeivel, faragott asztalaival szép és otthonos volt, és Ahmed Nazilli az utóbbi öt évben sehol másutt nem ült le hosszabb időre, ha alkalomadtán valamiért a városba jött.
Elizabeth tüstént előkerült, ahogy a férfit megpillantotta. Ahogy hosszú szoknyás, bő kötényes alakja felbukkant, Ahmed kedvtelve nézegette. Még mindig nagyon csinos, pedig már öt éve özvegy. Vagy hat is van már? Ügyesen, talpraesetten vezette a kávézót. Sok haszna nemigen lehetett belőle, Ahmed sohasem látott nála három-négy vendégnél többet. A fiai régen kiröppentek a fészekből, az egyik külföldre került, hébe-hóba látogatták az anyjukat. Ahmed ismerte és kedvelte mind a hármat, de akkor látta őket utoljára, amikor még élt a kopasz, mogorva Gotthold, Elizabeth férje.
A nő kellemesen testes volt, középmagas; gesztenyebarna haja a vállára omlott. Vajon festi, vagy még mindig ilyen?
Elizabeth azonnal lehuppant Ahmed mellé, szokásos kedves mosolyával, mélyen ülő szemének azzal az átható pillantásával, ami különösen vonzóvá tette. Ahmed megborzongott.
– Nagyon örülök, hogy látlak, Ahmed! A vendégem vagy egy kávéra! – Nem törődött a férfi szabadkozásával, intésére a szeplős pincérlány már hozta is a jó illatú, gőzölgő kávét. – Már attól féltem, sohasem látlak többé.
– Fent élek a hegyekben.
– Vadászol?
– Gyerekkorom óta abból élek.
– A prémek?
– Havonta jön egy ügynök értük.
– A határon túlról?
– Igen. Ott jobb ára van.
– Most miért jöttél?
– Passzust akarok csináltatni.
– Passzust? – Elizabeth mosolyában egy pillanatig egészen nyílt csalódás látszott. Ha Ahmednek több érzéke van a nőkhöz, észrevette volna. – Miféle passzust?
– Van nyolc bölényem. Legeltetni szeretném őket.
– Vénségedre bölénygazda lettél?
– Úgy döntöttem, megpróbálkozom vele.
– Vénségedre? – A kérdésben rejlő provokáció egyszerűen lepergett Nazilli szokott nyugalmáról.
– Ötvennégy éves vagyok, még nem annyira vén. Bármikor célba találok íjjal is, dárdával is. – Elizabeth tudta, hogy ebben a kijelentésben semmi dicsekvés sincs; egyszerű és őszinte. Mint Ahmed Nazilli maga.
Mikor fogja már észrevenni őt a férfi? Az egyetlen ember, aki minden próbát kiállt, aki minden szűrőn fennakadt. Ahányszor Elizabeth a jövőről gondolkodott, mindig Ahmed Nazilli arca sejlett fel lelki szemei előtt. Még télen is átforrósodott a teste az ágyban, ha eszébe jutott Ahmed.
.
*
.
Hümér Staedius vizsgálóbiztos dühösen ráncolta a homlokát. Mit kezdjen ezzel a helyzettel? Kocsmai verekedésnél súlyosabbat életében nem látott. Ezt a szerencsétlen fickót nyilvánvalóan agyontaposták a bölények, mi dolga neki itt? Miért nem mehet végre egy jót sörözni a városba? Egész napja rámegy erre az átkozott nyomozásra. Hogy passzusa is volt a fickónak? Na és? Nem kapott még passzust idióta? Hogy hiányzik a bölények egy része? Ott egye meg a fene azokat a bölényeket, emberek, hát elcsavarogtak, mint afféle állatok, aztán vagy visszajönnek, vagy sem, mi köze hozzájuk? Hogy egy nagy bölénybika darabokban? Na és? Verekedtek a bölények, ez húzta a rövidebbet, és valami élelmes szomszéd jókat kanyarított a húsából. Hagyják már békén!
.
*
.
A hivatal épületéből éppen ekkor ugrándozott elő egy harminc évnél alig idősebb, de máris borvirágos orrú, elálló fülű mitugrász, és büszkén meglobogtatott egy láthatóan újrahasznált, a szélén erősen töredezett pergamenlapot. A tetején cikornyás írás:
Bölények őrzésére jogosító hatósági passzus
A fickó boldogan arrébb galoppozott, Ahmed elhúzta a száját. Belépett újra az épületbe. A bűz még áthatóbb volt. Mintha egy görénnyel fűtöttek volna be, gondolta Nazilli. Nem is bírt ki öt percnél többet a helyiségben.
Már kezdett megtörni a délutáni hőség, amikor a szikkadt képű hatósági szolga kinézett az udvarra:
– Ahmed Nazilli!
Ahmed öles léptekkel indult utána. A hivatali helyiségben humortalan arcú hivatalnok fogadta jól elsáncolva egy hatalmas íróasztal mögött. Felnézve némileg megrettent Ahmed látványától. A vadász tagbaszakadt termete szinte betöltötte a bejáratot.
– Maga Ahmed Nazilli?
– Az vagyok.
– Passzusért folyamodott?
– Igen.
– Nem adhatok passzust.
Ez már a sokadik elutasítás volt, Ahmed kezdte elveszíteni a béketűrését.
– Miért nem?
– Melyik évben született?
Ahmed megmondta.
– Látja, ezért nem – felelte tudálékosan a hivatalnok, még a mutatóujját is rázogatva magyarázat közben. – Mert a bölények őrzése veszélyes munka, és maga már túlságosan idős hozzá.
– Sokszor volt már dolgom bölényekkel, elbírok velük.
– A törvény azt mondja…
– Engem úgy hívnak: a Szörnyek Legyőzője – próbálkozott Ahmed.
– A Szörnyek Legyőzője?
Ahmed azt hitte, nyert ügye van. Néhány keresetlen szóval elmesélte neki a huszonöt évvel korábbi esetet: két irdatlan, gyíkszerű szörnyeteg tűnt fel a környéken, megöltek egy tucat embert, és meghátrálásra kényszerítettek egy század páncélos gyalogságot. Csaknem két hónapos rettegés után Ahmed Nazilli mindkét szörnyet megölte, amiért a távoli fővárosból a király aranyláncot küldött neki, és a Szörnyek Legyőzője címet adományozta a számára.
A hivatalnokot azonban nem hatotta meg.
– Passzust akkor sem adhatok!
– A saját állataimat akarom őrizni, ember!
– Nincs passzus!
– Nyolc bölényem van, fogja már fel! Őrizni akarom őket!
– Fogadjon fel valakit! Ha nem, a városi mezőőr meg fogja bírságolni!
– Nekem miért nem ad passzust?
– Mert a törvény nem engedi!
– Miért nem engedi?
– Mert a bölények őrzése veszélyes.
– De hát a Szörnyek Legyőzője vagyok, ember, értse már meg!
– Nem adhatok, mert a törvény nem engedi!
– Na, nyissa már ki a lapátfülét! Nem a más bölényeit, a saját állataimat akarom őrizni!
– Mondtam már: fogadjon fel valakit!
– Mi baja lesz, ha kiállít nekem egy passzust?
– Mondtam már: túl öreg!
– Sok olyannak adott, akik meg túl gyengék!
– Azoknak a törvény megengedi! Menjen már, nem érek rá, sok a dolgom!
– Semmi értelme, hogy nem ad passzust!
– Na, ide figyeljen! – A hivatalnok nyegle mozdulattal feltolta bibircsókos orra nyergére a randa pápaszemet. – Maga egy megtört, munkában megfáradt vénember, aki olyan dolgot akar végezni, ami veszélyes. Lehet, hogy a Szörnyek Legyőzője volt egy évszázaddal ezelőtt, és ünnepélyesen megdicsérte valami király, akiről sose hallottam. Mint bizonyára értesült róla, már régen nem az a dinasztia ül a trónon. Azokról a maga szörnyeiről sem hallottam sose! A bölények őrzése veszélyes, érti? A törvény mondja, nem én! – rikácsolta megsemmisítőnek szánt pillantással.
Ahmed Nazilli most valami olyasmit művelt, amire később nem volt túlságosan büszke. Előrehajolt, összemarkolta a hivatalnok mellén a vászoninget, és kiemelte a pökhendi kis fickót az asztal mögül. Az íróasztal-pajzs elvesztése olyan rémülettel töltötte el az ijedt bürokratát, hogy mukkanni sem mert.
– Nagyon figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! – harsogta Ahmed. – Ha nem az ülőpárnáddal és a könyököddel gondolkodnál, magad is megérthetnéd! A hozzád hasonló ostobák talán még nem hallottak szörnyekről, de a bölények őrzése a szörnyek miatt veszedelmes! Ha szörnyek nincsenek, felesleges a passzussal szórakozni, ha meg vannak, akkor éppen nekem kéne passzust adnod, és annak a sok mitugrásznak meg nem, te szerencsétlen! – Hirtelen elengedte a vászoninget, mire a hivatalnok feneke nagy csattanással landolt a székben.
Az ajtócsapódás kisebb földrengéssel ért fel.
.
*
.
Ahmed hátra se nézett. Már alkonyodott a városban. A városi mezőőr! Arthur Mungersen, az a kellemetlen fráter! Egyszer Ahmed a kocsmáros kérésére kidobta őt a Vidám Fattyúból, mert erőszakoskodott a felszolgálólánnyal. Azóta gyűlöli. Ahmed pontosan tudta, Mungersen naponta akár többször is megbírságolná, ha rájönne, hogy nincs passzusa. A fene egye meg!
Még próbálkozhatna nagyobb urakkal. Ajándék ennek, petíció annak, instanciázás emennél meg amannál. Ingyen persze semmi sincs, a vagyona is rámehetne, és a végén mégiscsak arra menne haza, hogy nincs passzus. Elég a városból. Legfeljebb még egy kávé Elizabethnél.
A nő sikítani szeretett volna örömében, amikor az esti szürkületből Ahmed Nazilli szálas alakja bukkant elő. Nehezen türtőztette magát, hogy ne boruljon máris a férfi nyakába.
– Van vendégszobám, nálam elalhatsz. Nem kérek fizetséget!
– Nem lehet, Elizabeth. Valami szénégetőre bíztam a házam. Családos ember, nem szeretnék visszaélni a türelmével. Ha jól kilépek, hajnalra otthon vagyok.
Ahmed szinte fizikai fájdalmat érzett. Sohasem látta még ilyennek a nőt. Halványkék hálóköntösében, kibontott hajával Elizabeth oly vadul, oly ropogósan kívánatos volt, hogy minden érzéke megbizsergett tőle. Tökéletesen kirajzolódtak gömbölyded idomai, egy helyütt még a combja szép egészséges bőre is kivillant. Ha itt töltené az éjszakát, egyszerűen képtelen volna megállni, hogy megkörnyékezze, abból pedig nagy botrány lenne. Elizabeth tisztes özvegyasszony, sohasem bocsátaná meg, ha visszaélne a vendégjoggal. Távozni kell, de azonnal! Még egy fájdalmas pillantást vetett a gyönyörű nőre.
Elizabeth csalódottan nézett a távozó után.
.
*
.
Arthur Mungersen az asztalon feküdt egy darab viaszosvásznon. Illetve az, ami maradt belőle. A feje. Az is úgy néz ki, mintha valami kiköpte volna. Mi az ördög történhetett vele?
Hümér Staedius keserűen megrázta a fejét. Most már valóban nem lehet a becsületesen végzett, lelkiismeretes munka önelégültségével sörözgetni, most már valóban dolgozni kell. Meg kell írni egy átkozott jelentést.
.
*
.
Ahmed hajnalra hazaért, kifizette a szénégetőt, aludt néhány órácskát, aztán délelőtt elballagott a Vidám Fattyúba, és felbérelt valami passzussal rendelkező csavargó külsejű alakot a bölények őrzésére. Aztán hazament, és hetekig ki se mozdult.
.
*
.
A következő áldozat egy magányos vadász volt. Utána gyors egymásutánban három újabb pásztor. És egyre több bölény tűnt el. Hümér Staedius vizsgálóbiztos írt néhány feltűnően ostoba jelentést. Az ötödik után raportra rendelték.
Ezúttal nem Kukla főbiztos rendelte be.
– A kormányzói palotában várnak magára. Egy nyugalmazott ezredes. Egyenesen a hadügyminiszter küldte. Valami Craddock.
Hümér Staedius megszeppent képpel indul kifelé.
– És Staedius!
– Uram!
– Szedje össze magát!
Robert Craddock ezredes hófehér szakállú, széles vállú, hatvanöt év körüli férfi volt, boltozatos mellkasa még a civil kabát alól is elődomborodott. A korántsem apró termetű Carini kormányzó csaknem eltörpült mellette.
– Maga írta ezeket a jelentéseket?
– Igen, uram!
– Miért nem írt rögtön az első eset után? Néhány tragédiát megakadályozhatott volna!
Hümér Staediusnak melege lett. A következő kérdésektől izzadni is kezdett.
– Távozhat, maga idióta! – mondta a végén a kormányzó.
.
*
.
Ahmed Nazilli kora hajnalban elejtett egy szarvast, megnyúzta, darabokra vágta, és hazavitte a vállán. Mire hazaért, Miller, a felbérelt ember éppen nekiállt kiterelni a bölényeket. Miller a fészerben hált, ahol Ahmed amolyan szobafélét rendezett be neki. Nagyon zokon vette, amikor Nazilli közölte vele, hogy a pálinkás butykosnak egész héten ki kell tartania. Azóta külön is kosztolt.
Ahmed segített kihajtani az állatokat, majd hazaindult, hogy nekifogjon a szarvasbőrnek. A fáradságos ösvény helyett toronyiránt ment különféle vadcsapákon, hogy megrövidítse az útját. Erős félhomály volt, de Ahmed érzékei hozzászoktak az erdőhöz. Az egyik cserje levelein vér csillant.
Ahmed megtorpant, levette a válláról az egyik könnyű hajítódárdát. Mindig fegyverrel járt az erdőben.
Hatalmas test vergődött a bokor tövében. Ahmed óvatosan közelebb lopakodott. Vadkan, a közepesnél nagyobb méretű. Percei sincsenek hátra. Az állat nyakszirtjéből jókora gerely állt ki. Valaki nagyon magabiztosan hajította, és az egyik legjobb helyen találta el az állatot. Kiváló dobás volt. A dárda ismerősnek tűnt.
Nazilli szemügyre vette a fegyvert, és csaknem azonnal megpillantotta az RC monogramot a dárda nyelén.
– Robert Craddock! – kiáltott fel.
– Ahmed Nazilli! – érkezett a válasz.
.
*
.
– Szóval az a véleményed, hogy a szörnyek újra megjelentek? – kérdezte Ahmed már otthon, a kiadós reggeli után.
– Biztos vagyok benne. Más magyarázat nincs. Honnan jöhetnek ezek, Ahmed?
– Jó kétnapi járóföldre van innen a Malbandara-folyó vízesése. Legalább nyolcszáz láb magasról zuhan alá az a roppant víztömeg. A folyó állítólag hatalmas fennsíkról érkezik. Úgy mondják, ott élnek ezek a különös állatok. Néha idetéved egy-egy példány. Nemcsak húsevők. Az itteni öregek mesélték, hogy roppant növényevő szörnyek is keveredtek erre, amelyek tövig letarolták a bozótot, és nagy ijedséget keltettek. Némelyik pár lépéssel széttaposott egy tanyát. Azok néhány nap elteltével elhagyták a környéket, a húsevők azonban mindig itt maradnak.
– A bölények miatt?
– Feltehetően igen.
– Miért bölényt tartanak errefelé? Mért nem szarvasmarhát vagy bivalyt, mint másutt?
– Hosszú történet, majd egyszer elmesélem. Viszont tudnod kell: itt mindennek alapja a bölénytartás. A bölények alapján határozzák meg az adót, és a hatóság is ez alapján sorol be. Akinek nincs bölénye, csavargó. Ha nincs bölényed: nincs hiteled – ezt vedd szó szerint. Ezért sok olyan ember akad, aki névleg rendelkezik bölényekkel, ne kerüljön hátrányba; bár maga sohasem látott száz lépésnél közelebbről egyet sem.
– Neked eddig nem voltak bölényeid.
– Névleg eddig is voltak, különben nehézségeim támadtak volna.
– Mit tudsz még a húsevő szörnyetegről?
– Hamar rákap a bölények húsára. Az embert is felfalja. Állandó útjai vannak, Robert. Mindennap ugyanarra jár.
– Nyomai is vannak?
– Hogyne. Mostanra jókora, széles csapást kellett, hogy kialakítson. Az alapján tudjuk majd megtalálni. Végigmegy az útvonalán minden áldott nap. Ha látótávolságra talál bölényt vagy embert, letér a csapásáról, jóllakik, utána visszamegy. Viszont nem vérengző olyan értelemben, mint például a közönséges menyét. Ha nem éhes, nem támad. Akkor sem, ha nyolc-tízlépésnyire van tőle az ember vagy a bölény. Beszéltem olyan emberrel, aki mellett egyszerűen elhaladt. Az illető sóbálvánnyá meredt félelmében, a bölényei meg egymáshoz bújtak. Mondtam neki, hogy soha többet ne legeltessen azon a helyen, amíg a szörny életben van.
– Milyen hosszú az útvonala?
– Nem mértem le, de legalább négy-öt mérföld.
– Ragaszkodik hozzá?
– Amíg van mit ennie, igen. A bölények miatt van itt, tehát az útvonala mentén jó sok bölénynek kell lennie. Mostanra hozzászokott, nemigen fogja otthagyni. Ebben az a jó, hogy az útvonalától három-négyszáz lépésnél messzebb eső helyek biztonságosak. A szörny ragaszkodik a szokásaihoz; a napirendje is mindig azonos. Ha valahol reggel látták, ott nem fog felbukkanni délután, és ahol alkonyat táján pillantották meg, ott a következő naplementénél is számíthatnak rá.
– Könnyen megtalálod az útvonalát?
– Valamit tisztázzunk, Robert! – Ahmed hangja váratlanul megkeményedett. – Ki fog elbánni vele?
Craddock ezredes egy pillanatig hallgatott.
– Te! – felelte aztán színtelen hangon.
– Biztos vagy benne?
– Igen, Ahmed – bólogatott a másik. – Nincs más. Egyelőre nincs.
– Nekem még arra sem adnak passzust, hogy nyugodtan legeltethessem a bölényeimet. Tudod, miért? Azért, mert bölényekre vigyázni veszélyes. Ezek után hogy gondolhatja bárki, hogy éppen én vívok meg a szörnnyel?
– Mondjuk úgy: mi ketten. Így megfelel?
Ahmeden volt a hallgatás sora. Craddock várt néhány percet, de – hogy Nazilli nem szólt semmit –, magyarázni kezdett:
– Azt akarom, adjanak neked állami pénzt, és alapíts valamiféle kiképző központot, iskolát, vagy bárminek is nevezzük, ahol fiatalokat tanítanál arra, miként kell ezekkel a fenevadakkal elbánni.
– Még a legeltetéshez sem kapok passzust.
– Hagyjuk most a passzust, Ahmed! Beszéljünk inkább a szörnyről. Hogyan kezdjünk hozzá?
– Rá kell jönnünk, hol vezet a napi útvonala.
– Térképre rajzolom az eddigi támadásait.
– Kezdetnek jó. Tudnod, kell, hogy ez az állat kiegyenesedve tizenöt-húsz láb magas, és pokolian gyors. A két első végtagja a gigantikus hátsó lábához képest csökevényes, de markolni tud vele, sokkal erősebben, mint bármelyik ember. A támadása szinte követhetetlenül sebes. Éjszaka valamelyest lelassul.
– Alszik?
– Nem tudom, alszik-e.
– Lelassul?
– Legalábbis önmagához képest. De akkor sem javaslom, hogy éjjel próbáljunk elbánni vele. Akkor lehet esélyünk, amikor leheveredik. Vagy amikor eszik.
– Fegyver?
– Az íjat és nyilat felejtsd el, annyit árthat neki, mint a szalmaszál.
– Hajítódárda? Mint az enyém?
– Lepattan a páncéljáról. Csak egyféle dárdát használhatunk: amilyet a királyi gárdisták használtak jó száz éve. Annak tizenöt-húsz kiló súlyú tömör öntöttvas feje és vaskos fanyele van.
Craddock megijedt.
– Nahát! – méltatlankodott. – Azt öt-hat lépésnél távolabbra nemigen lehet elhajítani! Főleg nem nagy lendülettel.
– Öt-hat lépésnél távolabbról ezzel sem lehetne megsebezni a szörnyet, Robert. És ezzel sem mindenütt. Csupán a hatalmas feje alatti vörös húst szabad célba vennünk. A nyakán. Ez legfeljebb két-háromtenyérnyi terület.
.
*
.
Carini kormányzó és a tartomány különböző kerületi elöljárója között az intrika évek óta a makacs kitartás kérlelhetetlenségével zajlott. Feljelentések és ellen-feljelentések hihetetlen tömege zötyögött ide-oda a királyi postaszolgálat fásult lovasainak nyeregtáskáiban, a folyami postagályák zsákjaiban, a városi posta társzekereinek vasalt ládáiban. Vádak és ellenvádak, tényekre alapozott előterjesztések és közönséges rágalmak olvadtak össze valami gigantikus betűtengerben, amelynek senki sem látta a partjait. Már senki sem emlékezett rá, mikor és hol kezdődött a papírháború. A kormányzó voltaképpen elődeitől örökölte – ahogy a kerületi elöljárók is. Azzal sem voltak tisztában, miként is állnak az ügyek. A kormányzónak is, az elöljáróknak is volt egy-egy remekül fizetett emberük, aki semmi egyébbel sem foglalkozott ezen kívül. Félévente egyszer referált a főnökének. Négy per is zajlott különböző városokban teljesen egy időben; mindkét fél egy-egy helyi ügyvéddel képviseltette magát. Már az is megesett, hogy a kormányzó hivatalos minőségben találkozott a helyi elöljárók valamelyikével, megbeszéltek néhány ügyet, még együtt is ebédeltek, de nem hozták szóba a közöttük dúló papírháborút – merthogy kölcsönösen megfeledkeztek róla, és amúgy sem tartották a dolgot túlságosan fontosnak. A papírháború pedig a lassan hömpölygő folyamok rendíthetetlenségével csordogált tovább távoli célja felé.
Ekkor történt, hogy a néhány éve trónra lépő új uralkodó kísérletet tett rá, hogy komolyan megreformálja, áttekinthetővé tegye a birodalmi bürokrácia sűrűn túlburjánzó, rémséges bozótját. Több sikertelen próbálkozás után az elmúlt hónapokban végre sikerült a feladatot a megfelelő emberekre bíznia.
Komoly intézkedések történtek az ügymenet egyszerűbbé, áttekinthetőbbé tételére, valamint az évek óta tehetetlen meddőhányóként magasodó lidérces irattenger áttanulmányozására.
És ekkor a két irányból hömpölygő papírfolyamok végre elérték a tengert, a rajtuk sodródó uszályok kikötőbe jutottak. Az egyik a királyi udvarban működő közigazgatási hivatalban, a másik pedig a tartományok fölé szervezett regionális hatóságnál. És megtörtént, amire már régóta nem számított egyik fél sem: a kölcsönös és szívós aknamunka eredményre vezetett. Mindkét helyen.
A kerületi elöljárók bizonyítékai teljes mértékben meggyőzték arról a felsőbbséget, hogy a kormányzó és beosztottai korrupt és hűtlen emberek. Ezért Carini kormányzót hivatala minden vezető beosztottjával egyetemben azonnali jelentéstételre rendelték az udvarhoz. Az ügymenet gyorsítása és a felelősségre vonás elszabotálásának megakadályozása céljából igen hatékony testőrségi alakulatot küldtek értük egy híres tábornok parancsnoksága alatt. A generális minden teketória nélkül jól őrzött batárokba ültette, és egy órán belül útnak indította a fővárosba az egész testületet.
A kormányzó által előterjesztett tények és adatok bizonyították a kerületi elöljárók bűnösségét a regionális hatóság szemében. Ezért a hatóság vezetője nagy lovascsapat kíséretében villámgyorsan körbejárta székhelyeiket, az elöljárókat bizalmi embereikkel együtt vasra verette, tömlöcbe vettette, és ügyüket átadta a regionális bíróságnak.
Viszont egyik hatóság sem tudott – egyelőre – a másik eljárásáról, ezért állhatott elő ama sajnálatos szituáció, hogy sem a kormányzó és beosztottai, sem a kerületi elöljárók és azok bizalmi emberei pótlására nem helyeztek hivatalba senkit. A tartomány közigazgatási irányítás nélkül maradt.
A hivatal persze sohasem úgy működik, hogy nem működik; a jól fejlett bürokrácia olyan, akár a gyom: sehol nem hagy vákuumot, nem tűri az üres területeket, mindent ellep és befed, ezért a hivatali emberek összedugták a fejüket, és megállapították, hogy ebben a pillanatban a tartomány rangidős vezetője – a derék Hümér Staedius vizsgálóbíró.
.
*
.
Hümér Staedius először meglepődött, amikor megtudta, hogy e pillanatban ő a tartomány rangidős hivatali elöljárója. Először meglepődött. Utána megrettent. Rendben van, hogy ő a rangidős, de jó lenne, ha valaki mégis parancsot adna arra nézve, hogy milyen parancsokat adjon, mint elöljáró. Milyen rendeleteket hozzon? Percekig maga elé nézett, és ezen töprengett. Hümér Staedius nem tudta, hogy a tartományi elöljárók közül gyakran azok a legjobbak, akik nem csinálnak semmit, de mindenkit hagynak dolgozni.
Aztán meghatódott. Sőt: elérzékenyült. Ő a tartomány feje! Lényegében ő a kormányzó! Egy több évtizedes, áldozatkész hivatali pályafutás méltó jutalma! Végre elismerik az érdemeit! Milyen csodálatos nap! Hümér Staedius vásárolt a piacon egy zsebtükröt, egy félreeső helyen elővette, hosszan nézegette magát benne, és sírdogált. Még szerencse, hogy a világ alapvetően jó. Igyekezett meggyőzni magát: mindig is sejtette, sőt tudta, egyszer megéli ezt a napot. Csak állt, állt ünnepélyes kifejezéssel, miközben az arcán csorogtak a könnyek.
Miután előbb meghatódott, majd megrettent, kevésre rá megint meghatódott, végül elérzékenyült; Hümér Staedius rájött, hogy valamilyen fontos intézkedést kellene hoznia. Ez múlhatatlan. Elkerülhetetlen. Elmaradhatatlan. Felettébb szükséges. Nem elég, hogy elérkezett végre a váratlan egybeesések eme varázslatos pillanata, igazolni is kell Hümér Staedius zsenijét, történelmi küldetését: a világ tudomására kell hozni, hogy a megbízott kormányzó, a tartomány atyja éjt nappallá téve őrködik a tartomány békéje és jóléte felett. Valami sorsdöntő intézkedésre van szükség, amellyel Hümér Staedius megmenti a tartományt, kivívja a nép tiszteletteljes hódolatát, és magára vonja őfelsége, a király figyelmét. Valami történelmi jelentőségű intézkedést kell hoznia. Haladéktalanul. De mit?
Órák hosszat töprengett. Rendkívül nagy jelentőségű rendeletet kell kiadnia. Még ma. Ez múlhatatlan. Elkerülhetetlen. Elmaradhatatlan. Felettébb szükséges. Mi legyen ez a történelmi jelentőségű rendelet? Eszébe jutott a bölényeket pusztító állítólagos szörnyeteg, és nyomban felragyogott az arca.
A szörny a bölényeket irtja. A bölények alkotják a tartomány adóalapját. Létük rendkívül fontos. De vétkes hanyagságból továbbra is ki vannak téve a szörnyeteg merőben törvénytelen és illegális támadásainak. Ez nem állapot! Tűrhetetlen! Vétkes hanyagság. Könnyelműség. Csaknem szabotázs. Véget kell neki vetni. Haladéktalanul. Ez múlhatatlan. Elkerülhetetlen. Elmaradhatatlan. Felettébb szükséges.
.
*
.
Néhány óra múlva öles falragaszok hirdették Hümér Staedius megbízott kormányzó első intézkedését, amelyben elrendelte, hogy az egész környékről az összes bölényt tereljék a város központjában lévő kormányzói parkba, hogy a szörnyeteg támadásával szemben védve legyenek. A rendelet még ma végrehajtandó. Minden tulajdonos köteles elegendő takarmányt, valamint passzussal rendelkező pásztorokat biztosítani az állataihoz. Minden passzussal rendelkező egyén köteles az illetékes mezőőrök vezetése alatt saját költségén részt venni az akcióban. A bölények őrzésére jogosító hatósági passzussal rendelkező magánszemélyek mindaddig, amíg a bölények a kormányzói parkban tartózkodnak, kötelesek az állatok őrzésében a törvényes napszám ellenében részt venni. Haladéktalanul. Ez múlhatatlan. Elkerülhetetlen. Elmaradhatatlan. Felettébb szükséges. Az utasítás maradéktalan végrehajtásáról személyesen a megbízott kormányzónak kell jelentést tenni.
A mezőőrök haladéktalanul hozzákezdtek az utasítás végrehajtásához. Késő délután már több száz bölény bőgött a kormányzói parkban.
.
*
.
Másnap hajnalban elindultak. Kora délután egy vízmosásban rátaláltak a szörny első lábnyomaira.
– Mint egy csirke – morfondírozott Craddock. – Egy idomtalan nagy csirke. Azok az ujjak végén karmok?
Ahmed kurtán bólintott. Craddock belegondolt, mekkora is lehet a lábnyomhoz tartozó test, és iszonyodva húzta el a száját.
– Egy lépése nyolc-tíz láb hosszú?
Ahmed erre is bólintott. Craddock maga elé képzelte a szörnyet, és kezdett pánikba esni. Teremtő ég, mire vállalkozott?
– Talán nem mi kellenénk ide, Ahmed! – jegyezte meg egy perccel később. – Talán fiatal, erőtől duzzadó fickók kellenének.
– Talán – hagyta helyben a másik. – Ők többen lennének, és lenne miből elveszíteniük egy-két barátot, hogy megtanulják legyőzni a szörnyet. Mi ketten vagyunk. Te jöttél, nem valami ifjú harcosok. Itt meg csak én vagyok. Nekünk nincs kit elveszítenünk, hát vigyázzunk. Óvatosan kövessük a nyomokat! Nagyon vigyázz!
– Ha reggel járt erre, jó messzire lehet.
– Nem biztos. Valahol ennie kellett, és olyankor néha lustálkodik néhány órát.
Óvatosan haladtak a csapáson előre. Mindketten két-két igen súlyos hajítódárdát viseltek a vállukon, egy valamivel könnyebb vadászgerelyt a kezükben vittek. A teher súlyos volt, és még sajgott a válluk, mert késő estig gyakoroltak a nehéz fegyverekkel. Az élen haladó Nazilli időről időre megállt, és beleszimatolt a levegőbe. Egyszer a térképet is vizsgálgatta, jó hosszan. Craddock hallgatagon ácsorgott mögötte. Amikor átgázoltak a környék egyik vékonyka erecskéjén, Nazilli újra megállt.
– Mi baj van?
– Valami nem stimmel. A szörny ma még nem evett. Vajon miért nem?
– Gyakran eszik?
– Amennyire én tudom, napokig kibírja evés nélkül is, de ha lehet, nem koplal. Ma még nem evett, pedig több olyan helyen is járt, ahol vannak bölények.
Craddocknak valami szöget ütött a fejébe.
– Mondd csak, láttál ma már bölényt? Csak egyet is? Én egyet sem láttam!
Ahmed elképedve nézett vissza rá.
A vízmosás után Nazilli arca még feszültebbé vált.
– Elhagyta az útvonalát!
– Miből gondolod?
– Erre már csak többnapos nyomok vannak.
– Eszik?
– Talán. Menjünk vissza!
Ahmed Nazilli öt perc alatt megtalálta, amit keresett.
– Látod? – mutatott a friss nyomokra, amelyek a legelő irányába vezettek. – Elhagyta az útvonalát.
– De ott nincsenek bölények!
– Lenniük kellett volna!
Villámgyorsan a legelőn termettek. Sehol egy állat, se egy pásztor. Hová tűntek? Mi történt?
A harmadik legelőn sem találtak egy fia bölényt se. De ember sem akadt, aki magyarázatot adott volna. Mi történhetett? A tanyák elhagyatottak, néptelenek voltak. Végre az ötödiken találtak egy vénasszonyt, aki a vacsorát kavargatta.
– A férfiak oda vannak a bölényekkel.
– A bölényekkel?
– A megbízott kormányzó parancsa. Minden bölényt a városba kell terelni.
– A városba?
– Igen, a városba!
Craddock felszisszent.
– Megőrült a kormányzó? Be akarja csalogatni a rémet a városba?
– Sietnünk kell! – felelte Ahmed. – A szörny valószínűleg már a városban van!
A vénasszony megrökönyödve nézett utánuk.
.
*
.
A kormányzói part öreg őre hitetlenkedve bámulta a parkba özönlő töméntelen bölényt. Hol fognak ezek elférni? Mit fognak enni? Ki fog rájuk vigyázni? Melyik idióta küldte őket ide?
A bölények egyre jöttek, a parkban és a város főutcáján lassan átláthatatlanná vált a porfelhő.
Az egyik kapuőr vette észre legelőször. Amikor napszúrással küszködve kinézett a gyilokjáróról az országút felé, ahol sűrű oszlopokban gomolygott a por, bölénytrágya csípős szaga terjengett, és leereszkedni készült a nyári alkonyat, roppant furcsa sötét tömeget látott közeledni a városkapu felé. Először nem ijedt meg. Azt hitte, a rengeteg bölény felkavarta por formált valami különös alakzatot a levegőben. Meresztette a szemét. A következő gondolata is csak az volt: ekkora bölény nincs. Aztán lassan, ahogy felszállt a por, kezdte felfogni, mit lát.
A szörnyeteg legalább tizenöt láb magas volt. Két gigantikus oszlopszerű lábán lépdelt, vagy inkább szökellt a város felé. Irdatlan, zöldes fekete színű, undorító gyíktestén roppant, vérszomjas fej himbálózott dárdának beillő fogak sűrű soraival. Emberderéknál vastagabb izmos farka fenyegetően úszott mögötte a levegőben. Háromszáz lépésnél nem lehetett távolabb. Most megállt, és kíváncsian nézegette a városfalat.
Az őr nagyot kiáltott. Sisakos fejek fordultak felé, majd bámultak le a falról. Többen felordítottak döbbenetükben.
– Gyerünk, fiúk! – harsant az őrparancsnok öblös hangja. – Bezárni a kaput! Azonnal!
Ugrottak legalább tízen. Nagy nyikorgással-csörömpöléssel mozdult meg a kapuszárny, és jókora fémes döndüléssel csapódott be. Lihegve tolták rá a nagy vasreteszeket a katonák. Az őrparancsnok az inge ujjával megtörölte verejtékes homlokát.
– Kaput kitámasztani! – kiáltotta aztán. – Be ne törje ez a förtelem!
Nem kellett kétszer mondani. Az összes katona, és néhány ott lézengő civil ugrott, hogy minél erősebben biztosítsák a nagy bronzkaput. Nekiveselkedtek a súlyos kitámasztó rudaknak, ormótlan kőnehezékeket cipeltek. Ami csak a kezük ügyébe került, mindent a kapunak támasztottak.
– Fiam! – kiáltott fel a strázsának az őrparancsnok. – Tartsd szemmel odafentről a szörnyet! Most mit művel?
A szörnyeteg harminc-negyvenlépésnyire lehetett a falaktól. Rettentő feje lassan fordult hol az egyik, hol a másik irányba. Nagy gonosz szeme a falakat vizsgálgatta. Most észrevette az őrt, és egy pillanatig merően nézte. A strázsa igen jó lélekjelenléttel megáldott ember volt, mert valami képtelen reflexszel megérezte, mire készül a sárkányszerű lény. Behúzta a fejét, és lefelé iszkolt a lépcsőn. Mire a roppant fej a fal tetejére vágott, már nem volt ott.
A szörny idomtalan feje áthajolt a fal tetején, és az alant lapuló emberekre bődült. Többen rémülten felkiáltottak. Két civil visítva elszaladt.
– Csend legyen! – mondta fojtott hangon a parancsnok. – Ne ingereljétek! Hátha magától elmegy! – Ezt minden meggyőződés nélkül mondta, mert mondania kellett valamit. Magában rettenetes szidalmakkal illette azt a kecskeszakállú majmot a polgármesteri hivatalból, aki a költségekre hivatkozva megakadályozta, hogy két erős ballistát szereltessenek fel a kapu védelmére. Most semmi olyan fegyvere sincs, amivel árthatna ennek a dögnek.
– Hátha elmegy! – reménykedtek a katonák is.
Hiú ábránd volt.
– Hátha nem tudja betörni a kaput! – nyögte valaki, mire többen megmozdultak, hogy még újabb nehezékeket hordjanak a kapu megtámasztására.
Nem volt jelentősége.
– Meg kellene lesni, mit művel! – vetette fel valaki, amikor a roppant fej eltűnt felőlük. Senki sem mert felmenni a fal tetejére.
A következő pillanatban rugaszkodás zaját hallották, valami nehéz test zúgott a levegőben, aztán a zömök városfal megremegett. A szörny a fal tetején állva egyensúlyozott, onnan szemlélte a városkapu előtti teret. Nyál csorgott a szájából.
Azonnal kitört a pánik. Taligák borultak fel, standok dőltek, asszonyok sikoltoztak, lovak ágaskodtak, férfiak ordítoztak. Egy fogat elszabadult, a megvadult lovak kétségbeesetten nyerítve próbáltak menekülni. Maguk után húzták a felborult szekeret. Több tucat teherhordó hajigálta el a terhét, és próbált a környező sikátorokon keresztül egérutat nyerni. Az emberek egymást taposták az iszonyú tumultusban.
A szörnyeteg ellendült a fal tetejéről, hatalmas karmos talpai földet értek. Bent volt a városban. Aki tudott, menekült.
A szörnyeteg a bölények szagát követve keresztülgázolt mindenen és mindenkin, közben fákat, fogatokat, embereket és házfalakat tiport le roppant karmos lábával. Előtte elmondhatatlan kaotikus tömegben torlódtak emberek és állatok. A szörny brutálisan átgázolt rajtuk, meg sem állt, de közben időnként egyszerűen harapott egyet-egyet a tömegből. Fejeket, karokat, végtagokat, emberi és állati testrészeket.
.
*
.
A vén őr még mindig zsörtölődött a beözönlő bölények miatt. Ki fog rendet csinálni a parkban, ha ez a sok oktalan állat visszamegy innen a legelőre? Talán bizony ő egyedül? A főnököktől ez telik ki, de ő majd jól beolvas nekik. Megtette ezt máskor is. Az apjuk erre meg arra! Az anyjuk irgalmát! Kénytelenek lesznek végighallgatni, mi egyebet tehetnének? Talán majd ők maguk fogják rendben tartani a parkot? A fene egye meg ezt a temérdek bölényt, az előbb valamelyik csaknem a lábára taposott. A világ második legostobább állata a bölény. Az első a főnökfajzat.
Úgy döntött, szokás szerint meggyújtja a park kapuja előtti emelvény körül, és a kerti úton álló olajlámpásokat. A város népe esténként ezek alatt szeretett sétálgatni. Miért ne gyújtsa meg őket? Legalább lesz a parknak olyan része, ahová nem jön a sok négylábú behemót. Nem volt benne biztos, hogy a bölények félnek a lámpafénytől, de remélte.
Előkereste a raktárból a leghosszabb gyújtórudat, jó tízlábnyi volt. Kissé túl nagy volt a feje, nehezebb lesz ugyan a dolga, de azért is ezen gyújtotta meg a kanócot. Nem baj, ha nagy a feje, legalább nem egykönnyen fog kialudni. Csak legyen minél hosszabb, hogy ne tudjanak a közelébe jönni a bölények.
Nem kellett volna még meggyújtania a lámpásokat, hiszen még korántsem sötétedett be, de legalább később nem kell kijönnie, és elbújhat a gondnoki lakban. Jól be fogja reteszelni az ajtót.
Akkurátusan meggyújtotta a kanócot, aztán a hosszú rúddal a kezében harciasan az emelvényhez masírozott, és nekifogott a lámpagyújtogatásnak. Látta, hogy a bölények hirtelen se szó se beszéd, rohanni kezdenek. Ostoba állatok! Az apátok erre meg arra! Az anyátok irgalmát! Szerencsére nem erre szaladnak.
Egy jókora bika mégis az öreg közelében rohant el, az őr a fülsiketítő bőgésre megriadt, és előrenyújtotta a rudat, mint valami lándzsát. Hát ez meg mi a fene?
Valami roppant visszataszító dolog idétlenkedett az emelvény előtt. Mint egy ronda, túlméretezett szalamandra, és jobban bűzlött, mint ezer bölény. Az öreg csúnyát káromkodott. Mi mindent szabadítanak ide a bölényekkel együtt a tiszta és gondosan ápolt gyepre! A bőr hűljön rájuk! Ez meg minek ordít, nem vagyok én süket? Talán fel akar dönteni a hibbant jószág? Mit akarsz már itt, te rusnya?
Fogta a hosszú rudat, és a jókora kanócot belenyomta egyenesen a vicsorgó gyíkpofába. Nesze neked, féleszű rondaság! Az apád erre meg arra! Az anyád irgalmát! Ez az, csak fuss, csak rohanj a fenébe! Ne lássalak itt, mert megkeserülöd! Az apád erre meg arra! Az anyád irgalmát!
.
*
.
A megsebzett szörnyeteg fájdalmában vadul őrjöngve rohant végig a városközponton, irdatlan lábaival rugdosva, farkával csapdosva, döntve-borítva. Fájdalmas üvöltésétől remegtek a falak. Harapni már nem harapott, de rúgott, taposott, ütött-vert mindent, ami elé került.
Farkával végigcsapott a hivatal tornácának korhadozó faoszlopain, mire a tornác nagy robajjal összedőlt. A szörny továbbrohant, közben felrúgott egy lovas szekeret. Ekkor szembe találta magát azzal a szakasznyi szerencsétlen katonával, akiket valamelyik kitűntetésre áhítozó tábornok vezényelt ki „a szörny lecsillapítására és elfogására”.
Az ütközet két percig sem tartott. A pányvakötelekkel semmire sem mentek a katonák, a szörny egyszerűen túl nagy volt. Amikor lándzsát feszítettek elé, az állat letaposta a páncélos sorokat. Az életben maradt katonák pajzsukat és fegyvereiket elhajigálva menekültek. Hárman bevették magukat a legközelebbi épületbe – egy kávézóba. A szörny az asztalokat felborítgatva rohant utánuk. Egyiküket leverte a lábáról, és dühösen megtaposta. Aztán lehajolt, bedugta fejét a bádogtető alá. A két katona egy-egy dárdát hajított felé. Mindkettő eltalálta a pofáját, de kárt nem tettek benne, csak tovább bőszítették. Farkával végigvágott az ablaksoron, lábával a falat rugdosta, és megpróbált a két férfihez férkőzni.
Az egyik katona eltűnt az épület belsejében, a másik a sarokba szorulva rettegett. Utóbbi egy szál karddal a kezében várakozott, a fegyvert makacsul előretartva. A szörny az oszlopok között lehajolva, nehézkesen közeledett. A félemeleti ablakból valaki kötelet dobott a katonának, a férfi erre a foga közé kapta a kardot, és megpróbált felhúzódzkodni a kötélen. A szörny néhány méternyire vicsorgott.
A szörny feje előrelendült, amikor az ablakban elszánt arcú nő jelent meg, és egy jókora vödör forró vizet zúdított a rémség szeme közé.
A szörny fájdalmában felüvöltött, rémségesen ordítva dörzsölte a fejét a falhoz és az oszlopokhoz. Közben a katona felért a kötélen az ablakhoz, a segítőkész hölgy és a korábban a házba menekült társa segítségével próbált bejutni a szűk ablakon.
A szörny a földön fetrengett és üvöltött. A katona kapkodva próbálta magát bepréselni az ablakrésen, de reménytelenül beszorult.
– Forró vizet még! Azonnal! – rendelkezett odabent Elizabeth.
– Itt van, asszonyom, de nem férünk az ablakhoz!
A katona teljesen beszorult, rémületében káromkodott és nyögött, mire a szörny felemelte a fejét, és gonoszul sárga szemének vészjósló pillantásával mérte végig a leendő zsákmányt. Lassan felemelte a nyakát, készült a következő, sokkal gyorsabb mozdulatra.
Arra már nem került sor. Valami hatalmas erővel süvített a levegőben, és nagy lendülettel csapódott be az undorító, nyálkás nyakba. A szörny vére egészen az ablakig csapott. Az állat felvisított, akár egy túlméretezett pulyka, és ocsmányul vergődött a fal tövében. Közben merő vér lett a fal és minden oszlop.
Ahmed Nazilli jelent meg, kezében egy másik vaskos dárdával. Robert Craddock hátrébb ácsorgott, és hányingerrel küszködött. Ahmed higgadtan kivárt, majd a másik dárdával végképp elhallgattatta a szörnyet.
.
*
.
Craddock élt ezredesi rangjának előnyeivel: hajnalban egy század katonát vezényeltetett ki, akik elvitték a tetemet, eltüntették a romokat, és alaposan kitakarítottak. A rövidesen beérkező utász szakasz emberei pedig a magukkal hozott faanyaggal kijavították, rendbe hozták Elizabeth kávézóját.
– Valamit meg kell beszélnünk! – kezdte a nő, amikor végre sikerült kettesben maradnia Ahmeddel az egyik különszobában.
– Igen?
– Férjül veszlek!
– Micsoda?
– Túlságosan félénk vagy, Ahmed Nazilli! Akkor sem mernél hozzám érni, ha nyíltan riszálnám neked a fenekemet! Hát majd én hozzád érek! – és máris megcsókolta.
Három nappal később tartották az esküvőjüket. Ahmed Nazilli tanúja Robert Craddock ezredes volt.
.
*
.
– A törvény semmit sem változott, Nazilli úr! – nyilatkoztatta ki a hivatalnok. – Ön továbbra sem kaphat passzust. Ön egy megtört, munkában megfáradt ember. Menjen szépen haza!
Ahmed dühösen hazament a feleségéhez, ahol Craddock levele várta. „Sajnálom, pajtás, de úgy tűnik, nem boldogulok ezzel a passzus-dologgal. Fene érti ezt az országot!”
Ahmed Nazilli megvakarta a feje búbját.
.
*
.
A bölények közül egy sem veszett oda. Hümér Staedius büszke volt a hőstettére: megmentette a tartományi adóalapokat. A negyvenkét halottat családjaik eltemették. A tizenhét megcsonkított ember egy része túlélte. Az új kormányzó természetesen a Bölények Megmentője, a korábbi vizsgálóbíró, Hümér Staedius lett.
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2017/04/11/a-munkaban-megfaradt-hos/
SHARE