Ajánló

Átutazók

Szerző: Eve Rigel
.
A kisregény az Ellensúly című nyomtatott formátumú, keménytáblás sci-fi antológiában jelent meg a Cherubion kiadó gondozásában 2006-ban.
A triviumegyesulet@gmail.com címen rendelhető meg epub vagy pdf formátumban ingyenesen.
.
ÁtutazókLaura Madison a hírneves biofizikusnő, különös kísérleten dolgozik a Történelemkutató Intézet megbízásából. Önkéntes tesztalanyokat visz vissza előző életük valamelyikébe, hogy az ő érzékeléseiken keresztül, a reinkarnációs utazás során közvetlenül tanulmányozzák a történelmet. A kezdeti sikereket azonban problémák nem várt sorozata nehezíti, míg végül nem csak a hatalmas sikerdíj, a megbecsülés, hanem Laura Madison élete is veszélybe kerül.
.
Részlet a kisregényből
.
(…)
Mortimer kihajolt a letekert ablakon, a nő után nézett, végigmérte a feje búbjától mindkét cipője sarkáig. Vagyis csak az egyikig, mert a másik hiányzott. A nő olyan lendületesen, kiegyensúlyozott, ritmikus léptekkel haladt, hogy senki sem vette észre az egyik cipősarok hiányát. Mortimer kiszúrta.
A holokép elhalványult, villogott, áttetszővé vált.
– Frekvenciamoduláció! – jeleztem a többieknek, és egy billentyűkombinációval korrigáltam a hibát.
Amikor a kép kitisztult, a monitoron már a nő arcát láttuk szemből, közvetlen közelről. Kedves mosolya volt, és tökéletes fogsora. Aztán a nő eltűnt, mert Mortimer a távolba, a szemközti házfalon villogó képújságra nézett. Egy parfümöt reklámoztak.
– Hugo Boss for men – mormoltam. – Ez is múlt századi. – Jack Romackre mosolyogtam. Kihívóan, némi pimaszsággal. – Szerintem ezt már ötven éve nem gyártják… vagy mégis?
Jack rám sandított; szeme sarkában megjelent néhány szarkaláb.
Egykor imádtam ezeket az apró ráncokat.
– Én is ezt használom – jegyezte meg, mintha nem tudnám. Aztán Wagnerre nézett, kissé szabadkozva, kissé csalódottan, mintha elnézést kérne a vizsgálat komolyságához nem méltó élcelődésem miatt.
Makacsul bámultam tovább a képeket. Mortimer közben elmozdult – a szőke nő kikerült a látószögéből, és elmaradt a háta mögött –, aztán elindult az utcán, belebámult a szembejövők arcába, mintha életet keresne a kifejezéstelen tekintetekben. Egykedvű ábrázatok úsztak be, majd libbentek tova a képből.
És akkor megláttam.
Eddig is ott volt, de az utca túloldalán, jóval szemmagasság felett.
Mortimer felnézett, így én is megláthattam.
A konzolra csaptam, nem bírtam uralkodni csalódottságomon.
– A rohadt életbe!
Jack is meglátta, amit én. Rámeredt a képernyőre, hunyorgott.
– Sajnálom, Laura! – mondta, és bár ebben is benne volt, az „én előre megmondtam” tónus, most először éreztem őszintének a szavait.
– Mi történt? – kérdezte Wagner.
Nem fordultam hátra, nem feleltem.
Jack a kimerevített kép bal felső sarka felé bökött:
– A számok a faliújságon, Mr. Wagner! Kétezer-százhuszonegy, május hetedike, tíz óra harminchat perc. Ez egy nem egészen tíz évvel ezelőtti kép.
– Tehát újabb kudarc – állapította meg a férfi. – Romack, jöjjön velem!
– Igen, uram. – Jack mondani akart nekem még valamit, de beérte egy reménytelen pillantással, és ez arra utalt, hogy komoly a baj.
Elindultak az ajtó felé.
– Szívfrekvencia nő – jelzett váratlanul a doktor. – Nyolcvankilenc… kilencven… vérnyomás esik.
Felpillantottam Mortimer fehérlő testére.
– Takhasi? – szóltam bele a mikrofonba kissé magasabb hangon, mint szerettem volna.
– Nyolc hertz… théta hullámok. Jön kifelé.
– Mi folyik itt? – kérdeztem gombóccal a torkomban. Próbáltam átlátni a helyzetet. – Susan?
– Altatás rendben. Nem értem, mi a…
– Szívfrekvencia száztíz… légzésszám harminc – jelentette tovább a doki. – Hyperventilláció.
A tesztmonitoron jól látszott, hogy Mortimer erősen izzad, arcán apró rángások futottak át.
– Szaturáció esik. Kilencvenhárom… kilencven… nyolcvankilenc… vérgázok kóros szinten. Pulzusszám nő.
Az én pulzusszámom is felszaladt a váratlan fordulatra, és elöntött a verejték. Végigpásztáztam a képernyőket, és meg kellett állapítanom, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam.
– Leállunk! – adtam ki az utasítást. – Hozd le, Nora!
– Görcsroham – hallottam meg a doki hangját a fülhallgatóban.
Már egyáltalán nem volt szenvtelen és rezignált. Izgatottan kapta le fejéről a kommunikátort, és törölte meg verejtékező homlokát.
Odabent lassan süllyedni kezdett az acéltraverz Mortimer, most már szabad szemmel is láthatóan rángatózó testével. Nora felkapcsolta a fényeket és kinyitotta a zsilipet.
– Mi ez? – kérdezte Jack. – Epilepszia?
Most vettem csak észre, hogy Jack és Wagner nem hagyta el a helyiséget, hanem néhány lépésnyire mögöttem ácsorognak.
– Nem tudom. Takhasi?
A fiatal, maláj asszisztensem még a helyén állt és az EEG monitort figyelte.
– Nem epilepszia – jelentette ki. – Nincsenek tüskék.
– Ritmuszavar… vérnyomás nem mérhető.
– Nora! Nyisd az intenzív-panelt!
Ledobtam fejemről a kommunikátort, és besiettem a terembe.
Mire az acéltraverz Mortimer testével visszaereszkedett a helyére, mellette a padlóból kiemelkedett az életmentéshez szükséges műszerekkel felszerelt panel.
– Kamrafibrilláció! – kiáltotta a doktor. Felkapta az egyik automata injektort, és a tartalmát, nagy dózisú Adenozint belenyomta a véna-kanülbe.
Mortimer teste olyan hevesen rángatózott, hogy ha nem tartották volna végtagjait a rögzítő pántok, már a padlón kötött volna ki.
– Nem reagál. Mindenki hátra! Kardioverzió megy.
A doktor Mortimer mellkasához érintette a defibrillátorcsövet, és hatalmas elektromos ütést mért rá.
– Pulzus nem mérhető – jelezte Susan. – Szívműködés leállt.
– Figyelem! – kiáltott fel a doki. – Újra kisütöm.
A következő ütés nagyobbat lökött a testen, de az életfunkciókban nem történt változás.
Kérdőn fordultam Takhasi felé, de ő megrázta a fejét.
– Elvesztettük.
A külső helyiségben Wagner meredten bámult, aztán egyetlen szó nélkül kiviharzott a laborból. Jack tétovázás nélkül követte.
(…)
.