Ajánló

Gránitszív

GránitszívWalmountban, a határmenti tartomány dombjai között két sereg áll szemben egymással a végső ütközetre várva: a coramondiak és a nurkok mindenre elszánt harcosai. A tét óriási. Győzhet-e bármelyikük anélkül, hogy az ellenséggel együtt önmagát is elpusztítaná? Figyelmen kívül hagyhatják-e az ősi átkot, mely megjövendöli a két birodalom megsemmisülését?
Érvényesülhet-e az egyéni érdek, a bosszú mindenek felett? A tizennégy éves nemes ifjú, Ulrik von Walmount-Obernac sorsa összekapcsolódik a Coramond és a Nurk Birodalom sorsával. Az ő életének alakulásán keresztül ismerjük meg a két világ titkait, az egymást követő események különös láncolatát. A történet húsz évet ölel fel, melynek során a világtól elzártan élő, gyengécske fiúból erős, könyörtelen harcos válik. Életét véres csaták, orvtámadások, a létért való kemény küzdelem, barátság, szerelem, árulás és dicsőség kísérik.

Cím: Gránitszív
Formátum: epub
Oldalszám: 304
Műfaj: fantasy
Nyomtatott kötet: Cherubion kiadó 2008
Borítófestmény: Szendrei Tibor

Vásárlás

Részlet a regényből

Szerző: Eve Rigel
.
(…)
Arra eszméltem, hogy valaki mint egy krumplis zsákot visz a vállán. Kezem hátul, lábam bokánál össze volt kötve. Moccanni sem bírtam, levegőt is alig kaptam, szédültem, és szörnyű hányinger kínzott.
Lent jártunk a völgyben a sátrak között, ezer szempár figyelt minket síri csendben. Nem hallottam mást, csak a harcos csikorgó lépteit, a saját nyögéseimet és több száz varjú csúfolódó károgását a dombok felett. Amikor megérkeztünk a módosabbnak látszó sátor elé, az ember kíméletlenül ledobott a földre, nem törődve azzal, hogy csontomat törhetem. Aztán a hajamnál fogva térdre rántott, fejemet hátra szorította, hogy mindenképpen felfelé nézzek azokra, akik előttem álltak.
Három alakot ismertem fel: az idős, rekedt hangú harcost, Marwenát, és a torzonborz öreget, Gusmo apját.
Gyomorszorító félelem kerített hatalmába, amikor megláttam szemükben a kérlelhetetlen gyűlöletet. Úgy éreztem, már azzal kimondták felettem az ítéletet, ahogy szótlanul lebámultak rám.
A harcos elengedett, én meg arccal előreestem a sárba. Ettől azonban meglepő módon elmúlt a félelmem, helyét ádáz harag foglalta el a szívemben.
Azért sem engedem, hogy megalázzanak! Ha bosszút akarnak állni Gusmo halálért, ám tegyék! De én nem fogok könyörögni az életemért!
Sosem adhatod fel! Esküd kötelez!
Addig erőlködtem, forgolódtam, amíg nagy nehezen sikerül ülőhelyzetbe kínlódni magam. Arcomról a sarat letöröltem a térdemmel, aztán körbepillantottam. Pár lépésnyire tőlem Gusmo kiterített holtteste hevert egy gyékénytakarón. Mellette halkan mormolva, két idős asszony guggolt. A sátraknál férfiak és nők álltak mozdulatlanul; minden tekintet rám szegeződött. Az ő szemükben nem láttam gyűlöletet, csak elszántságot, és ez kissé megingatott a tartásomban.
Ekkor a rekedt hangú, idős harcos váratlanul megszólalt:
– Mi a neved, fiú?
Büszkén felemeltem a fejem, úgy feleltem neki:
– Ulrik.
– Apádat hogy hívják?
– Ludwig.
– Milyen házból való vagy?
Erre nem válaszoltam.
– Milyen házból való vagy? – kérdezte még egyszer.
Összeszorítottam a szám, de akkor sem feleltem. Apám azt mondta, legyek büszke a nevemre, hogy Walmount-Obernac vér csörgedezik az ereimben. Hát nem fogom ezeknek a tetovált képű barmoknak a tudomására hozni!
– Coramondból származol? – folytatta a faggatózást.
Még jobban felszegtem a fejem, de nem szólaltam meg.
– A menekültek közé tartozol?
Mivel láthatóan innentől nem állt szándékomban válaszolni a kérdéseire, elhallgatott, és intett a torzonborz öregnek:
– Az apa jogán felteheted a kérdéseid, Gerimo!
Eddig is síri csend honolt a völgyben, de most még a szél járása, a fellegek suhanása is megakadt, talán a nap is megtorpant az égen.
– Idegen országból jöttél a földünkre hívatlanul, fiú… beismered-e, hogy orvul meggyilkoltad másodszülött gyermekemet, egyetlen fiamat, Gusmót?
Merészen belenéztem az öregember szemébe, nem érdekelt, mi lesz velem. Túl akartam lenni az egészen.
– Beismerem – feleltem hangosan, hogy mindenki hallhassa.
– Azért követted el a gyilkosságot, hogy ezzel előnyt szerezz, és megszökhess a táborból?
– Igen. Mindenáron meg akartam szökni.
– Ha most ott állhatnál ismét Gusmo háta mögött kezedben a tőrrel, tudván, hogy nincs esélyed a menekülésre, mit tennél?
– Újra megpróbálkoznék a szökéssel… igen.
– Ha ismét meg kellene ölnöd őt, mit tennél?
– Újra… megölném.
Szavaimra halk morajlás futott végig a harcosok között, majd szinte egyszerre minden tekintet a domb tetején álló sátorra szegeződött. Én is felpillantottam, de nem láttam semmi különöset, hacsak azt nem, hogy most nem szállt fehér füst a négy sarkából.
– A te népednél milyen büntetést érdemel a gyilkos? – folytatta az öreg szenvtelenül.
– Halált.
– Te… milyen büntetést… érdemelsz?
Lehunytam a szemem, hogy újra felidézzem a palotát, apámat, anyámat, testvéreimet, mindent, amit valaha szerettem, de nem sikerült. Élettelen volt az elmém és rideg, mint egy kripta.
Ismét belenéztem az öreg szemébe, úgy feleltem neki:
– Halált!
.
***
.
Egy óra is eltelt, amíg arra várakoztunk, hogy megszülessen az ítélet. Mindenki a dombtetőt bámulta, ahonnan most váratlanul egyetlen, erőteljes, vörös füstoszlop szállt a magasba.
Meglepett moraj hullámzott végig a tömegen, Marwena és az öreg Gerimo arcán azonban nem látszottak érzelmek. Az idős, rekedt harcos – akinek eddig még nem hallottam a nevét, de mindenki phartiusnak szólította –, intett a mögöttem állónak, aki elvágta a köteleimet, és talpra állított.
– Uralkodónk azt akarja, hogy én, a nurkok legfőbb bírája döntsek e fiú ügyében – kezdte olyan hangosan, hogy a távolabb állók is jól hallhassák. – Fogadjátok hát ítéletemet! A fiúnak életben kell maradnia, és át kell vennie Gusmo helyét a családjában, élete végéig szolgálnia kell Gerimót, az apát és Marwenát, a nővért feledtetve velük a másodszülött fiúgyermek hiányát. Minden kötelesség ezentúl őt terheli, és minden jog ezentúl őt illeti, amely eddig Gusmóé volt.
Gerimo lehajtotta a fejét, nem adta tanújelét sem a nemtetszésének, sem az egyetértésének. Marwena azonban dühösen toppantott egyet, gyűlölködő fintort vágott. Ám mindez csak egyetlen szívverésnyi ideig tartott, aztán újra felvette a szenvtelenség álcáját, úgy mért végig.
A többség láthatóan egyetértett az ítélettel, s ezt mi sem bizonyította jobban, minthogy perceken belül eltűntek a sátraikban, egyedül hagyva engem Gerimóval és Marwenával. Többé nem voltam érdekes a számukra, része lettem az életüknek, nem jelentettem látványosságot.
Én pedig földbe gyökerezetten álltam ott, a megdöbbenéstől nem voltam képes megszólalni. Fogalmam sem volt, milyen élet vár rám ezután, csak reméltem, hogy nem rosszabb a halálnál.
(…)
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2017/04/20/granitsziv/
SHARE