Játék

Az elveszett korona nyomában

(Részlet)
.

Jelige: Sárkánykorona

.
1. Ébredés
.
Robert álmosan nézett szét. Maga se tudta, hogy ez már a valóság vagy még álom. A feje sajgott a tegnapi buli után.
Eleinte azt hitte, hogy a barátai tréfálták meg és kivitték valahova a város szélére, de akárhogy fülelt, nem hallotta a megszokott zajokat. Egy fekete poló és egy farmernadrág volt rajta. Kissé fázott a csípős erdei reggelen. Ahogy végigkutatta a ruháját, rájött hogy csak a mobiltelefonja és a pénztárcája van nála.
„Na, szép kis helyzet”, gondolta magában, ahogy a még sajgó fejét tapogatta. Nem tudta eldöntetni, hogy ez most egy rossz vicc, vagy esetleg valami rablóknak lett elegük az olcsó cuccaiból és ezért vitték el valami elhagyatott helyre.
Robert csak 17 éves volt, egy magas, vékony srác, aki inkább a virtuális világban mozgott otthonosan, mint a pályán. Nem szeretet sportolni, számára a legnagyobb kirándulás a sarki üzletig tartott. Éppen ezért most azt sem tudta, merre induljon el.
Ahogy körbenézett, csak éles sziklákat és szélben lengedező fenyőfákat látott maga körül. Ez a helyzet kicsit zavarta, de még túl kába volt ahhoz, hogy komolyabban elgondolkodjon a problémán.
Most sajnálta, hogy nem lépett be a cserkészekhez, ahogy sok fiatal tette szerte az országban. Akkor legalább tudna tűzet gyújtani, meg tudná hogy miféle nyomokat keressen. Elhatározta, hogy kicsit körbenéz, hátha lát ismerős tájat, vagy legalább valamit, ami megmutatja az irányt a város felé.
Lassan elindult, felkapaszkodott egy nagyobb sziklára, remélve, hogy így kicsit távolabbra fog látni, de mindenhol ugyanaz az erdő látványa fogadta.
– Hahó, valaki! Srácok! – kiabálta néhányszor hangosan.
De a kiáltására csak a közeli hegy visszhangjai válaszoltak.
– Ez már nem vicces! Gyertek elő! – Robert még mindig reménykedett abban, hogy csak egy tréfa áldozata lett.
Mivel nem érkezett válasz a kiáltozásaira, elhatározta, hogy egy kisebb felfedezőútra indul.
Ezért elindult az ellenkező irányba, a lejtőn, remélve, hogy hamarosan ismerősebb vidék tárul a szemei elé. De semmi liyen nem volt: akármerre ment, csak fák és sziklák. Sehol egy emberi lény.
Messze a távolban egy folyó vize csillant meg, a túlsó parton pedig egy hófödte hegygerinc takarta el a horizontot.
Robert kezdett lassan pánikba esni, hiszen sosem szerette a természetet és fogalma sem volt arról hogy hol van és hogy hogyan fog hazatalálni.
Ha legalább egy emberrel találkozott volna, akitől megkérdezte volna az irányt a város felé! De ha voltak is emberek a környéken, semmi sem árulta el a jelenlétüket.
Elkezdett újból hahózni és segítségért kiabálni, de megint csak a visszhangja válaszolgatott neki. Egy hírtelen ötlettől vezérelve a zsebébe nyúlt, a telefonja után.
De hamar lekopott a reményteli mosoly az arcáról, amikor látta, hogy a telefonnak nincs jele. Mérgesen hajította el a készüléket, ami nagyott reccsent az egyik sziklán. Csak most fogta fel, hogy milyen butaságot csinált. Gyorsan a telefonja után ment, remélve, hogy nem lett nagyobb baja.
Amikor a sziklához ért, elkezdett kutakodni körülötte. Az elején egy csomó ragadós pókhálón kívül nem talált semmit, de végül egy mohás részen megtalálta a telefont.
Az öröme azonnal elszállt, amikor látta a képernyőn tátongó hatalmas repedést. Az egész kijelző három darabra tört és úgy tünt, már menthetetlen az egész. Robert azért mégis megpróbálta bekapcsolni, bár tisztában volt vele, hogy ez teljesen felesleges.
Sajnos más semmi se volt nála, a Commodore-os póloján és a kopott farmerén kívül. Bulira készült, nem túlélőtúrára. Ha legalább egy kést hozott volna, gondolta álmodozva, akkor legalább meg tudná védeni magát. Ki tudja miféle emberek rángatták el ide és hogy mire készülhetnek.
Akárhogy gondolkozott, nem tudta felidézni magában a tegnap éjszaka eseményeit. Csak arra emlékezett halványan, hogy egy barátja házában volt, ahol rengeteg ingyen italt rejtett a minibár. Tudta, hogy John is ott volt, aki már pikkel rá egy ideje, amióta lenyúlta a barátnőjét.
De azért nem gondolta Johnról, hogy képes lenne arra, hogy az éjszaka leple alatt kivigye őt a hegyek közé és otthagyja teljesen egyedül. Abban mi lenne a bosszú? Max csak akkor volna értelme ennek, ha valahonnan biztos távolból figyelnék őt, ahogy ide-oda rohangál.
Ezért igyekezett minél nyugodtabb, lassabb mozdualtokat tenni, nehogy a figyelői azt gondolják róla, hogy kétségbe esett. Közben a szeme sarkából figyelte a környéket és erősen hallgatózott, remélve, hogy sikerül rátalálnia a többiekre.
Most már kezdte szégyelni az előbbi kiáltozását, hiszen ezzel elárulta a félelmét. „Biztosan jókat röhögnek magukban”, gondolta Robert ökölbe szorított kézzel. De azért is megmutatja nekik, hogy őt más fából faragták! Nem fog bepánikolni itt a természetben, nem lesz senki nevetségének a tárgya.
Ha legalább a környezetismereti órákon figyelt volna! Akkor legalább tudná hogy merre van észak és talán kitalálná, hogy merre kell továbbindulnia. De sokkal érdekesebb volt Susan osztálytársnőjét bámulni az órák alatt. Nem az ő hibája, miért kell olyan kihívó ruhákat viselni az iskolába, mentegetőzött magában.
Most viszont mindez teljesen lényegtelen volt, hiszen itt a semmi közepén nincsenek se lányok, se divatos kivágott ruhák, csak fák, bokrok, sziklák és a folyó.
A feje most lassan kezdett kitisztulni, részben a kellemes szellő, részben az ijedtség miatt. Elhatározta, hogy először lemegy a vízhez, megmossa az arcát, utána majd végiggondolja a lehetőségeit.
A lejtőn elég nehezen járt, mivel a tornacipőjét nem erre a terepre tervezték. Érezte a talpán keresztül az összes kavicsot és ez néha elég fájdalmas volt.
Amint közeledett a parthoz elámult azon, hogy milyen széles a folyó. A víz csendesen hömpölygött, viszont a hangok alapján, a közelben valahol egy vízesés is lehet.
A környék továbbra is nagyon csendes volt, csak a víz zúgása és a madarak éneklése hallatszott, akik úgy zajongtak, mintha sosem járt volna ember arrafele.
A fiú keresett a parton egy helyet ahol a víz közelébe kerülhet, de a harmatos fű nagyon csúszós volt itt. Nagy káromkodások közepette a jobb lába majdnem térdig a folyóba merült az egyik ügyetlenebb lépése után.
– Ó, hogy az a…de rögtön elhallgatott, hiszen ha figyelik őt, akkor pont ilyen viselkedésre számítanak.
Ehelyett csendesen kikászálódott a vízből, leült a partra és kirázta a cipőjéből a folyó aljáról összeszedett kavicsokat. Ezután újból megpróbált közelebb jutni a vízhez, de kétszer óvatosabban, mivel nem akarta megadni azt az örömöt a többieknek, hogy lássák újra a folyóba lépni.
Miután végzett a mosakodással, Robert újból szétnézett, hogy merre induljon tovább. Mivel ösvényt nem talált, elhatározta, hogy a part mentén fog elindulni, hátha talál valami települést a közelben.
Amennyire halványan emlékezett a földrajzórákról, a legtöbb város a vízek partján épült, így ha sokáig követi azt, biztosan eljut valami civilizált helyre.
Ha netalán Mexikóba került, akkor sem lenne gond, hiszen Juanita volt barátnőjétől eltanult néhány spanyol kifejezést, így meg tudna bírkózni ezzel is. Ha már eljut egy rendőrörshöz, ők majd biztosan útba igazítják. Bár nem volt túl sok pénze, remélte hogy a hatóságok majd felveszik a kapcsolatot a szüleivel, akik eljönnek érte.
Nem tudta, hogy milyen magyarázatal szolgálna nekik, ha valóban nagyon messzire került otthonától, de erről ráér majd akkor gondolkozni, a lényeg hogy innen kijusson.
.
2. Találkozás
.
Az út elég rögös volt és a talpa gyakran megcsúszott a nedves köveken, de azért elég jó tempóban haladt. A gyors menetnek a fő oka az volt, hogy a gyomra már nagyokat korgott, hiszen már jó ideje nem evett.
Az elméjében már az anyja főztje keringet. Rántott hús krumplival! Majonézes tojás! A szemei előtt látta a jól megrakot asztalt, rajta az ínycsiklandozó illatú, gőzőlgő étellel. Az a neki való élet, nem itt kóbórolni céltalanul!
Mi lesz, ha nem talál időben segítséget? Mit fog akkor enni? Nem ismeri a gombákat, egy szál gyufája sincs (most előszőr átkozta magát, hogy leszokott a dohányzásról) és fogalma sem volt arról, hogy milyen vadontermő bogyókat szabad megenni.
Ez a gondolat még inkább félelemmel töltötte el, ezért meggyorsította az amúgy sem lassú lépteit. Egyszer csak valami mormogás hangja ütötte meg a fülét.
Eleinte úgy tünt, mintha egy kutya morogna, de később rájött, hogy ez a hang túlságosan mély egy ebhez. Talán medve lehet? Robert emlékezett rá, hogy a hegyekben sok barnamedve járkál és nemigen ajánlatos őket zavarni.
Amint óvatosan közeledett, a mormogásban mintha szavakat vélt felfedezni. „Ez nem lehet medve!”, gondolta, bár nem értett egy szót sem az állítólagos beszédből. Végül az éhsége felülkerekedett és elkiáltotta magát:
– Hé! Van ott valaki?
Senki sem válaszolt, de a mormogás valamivel erősebb lett. Robert nekiiramodott és futva közeledett a hang felé, remélve hogy végre valaki útba igazíthatja, vagy legalább megkínálhatja valami ennivalóval.
Már csak egy nagyobb szikla választotta el a hangtól, amit gyorsan megkerült, viszont az elé tárulkozó látványtól földbe gyökerezett a lába.
A mormogás nem egy embertől jött, bár ez a lény is két lábon járt. Nagyjából másfélszer akkora volt, mint egy ember, csak sokkal izmosabb. Az egész teste szőrős volt, úgy nézett ki, mint egy gorilla, csak a szőre fehér volt, a pillantása pedig gonosz.
A lény épp egy leterített szarvast húzott maga után. Egy hatalmas bot volt a vállán, amiből még mindig csepegett a vér. Amikor meglátta a szaladó fiút, rögtön felkapta a fejét.
Egy másodpercre meglepeten összenéztek. Talán ennek a pillanatnak köszönhette Robert az életét, mivel volt ideje elhajolni a szörny furkosbotja elől.
Azonnal felismerte támadóját, bár nehezésre esett elhinni, hogy ez a valóságban történik, hiszen a természetben sehol sem járkálnak trollok.
A lény nem sokat teketóriázott és esélyt sem adott a fiúnak arra, hogy megszólaljon. Úgy tünt hogy csak egy dolog érdekli, méghozzá az, hogy a gyerek fejét szétzúzza.
Robert eszement futásba kezdett, a szörnnyel a nyomában. Ahogy visszapillantott látta, hogy a lény sokkal gyorsabb nála, ami rémülettel töltötte el szívét.
Mivel a távolság egyre csökkent közöttük, már csak egy járható út maradt számára: a folyó. A lépteit a víz irányába fordította és magában imádkozott azért, hogy az üldözője ne tudjon úszni.
A hideg víztől hírtelen a lélegzete is elakadt, de néhány pillanat múlva már a felszínre kapálózott. Az első dolga volt hátranézni a part felé, ahol a szörny mérgesen lóbálta botját felé, de úgy tünt, hogy nem akarja őt követni.
Amint elkezdett a túlsó part felé úszni, Robert rájött, hogy miért nem üldözték tovább. A folyó sodrása igen erős volt és minden igyekezete ellenére a part inkább oldalirányban mozgott, mintsem közeledni látszott volna.
Hatalmas erőfeszítés volt minden mozdulata, ahogy próbált ellenállni a sodrásnak. Közben a víz zúgása is egyre erősebbé vált. A part még mindig nagyon lassan közeledett, így Robert emberfeletti tempóban próbált úszni.
Mivel a zúgás egyre erősebb volt, a hang irányába nézett. Elszörnyedve látta, hogy nem messze egy vízesés van. Sajnos innen nem tudta megállapítani hogy mekkora lehet, de a zajok alapján túl nagy ahhoz, hogy bármi esélye legyen túlélnie.
Amikor már majdnem elnyelte a víz, Robert észrevedt egy uszadékfát. A rönk megakadt két szikla között, pont a vízesés tetején.
Bár a fa nedves, hideg és csúszós volt, úgy érezte, hogy ez volt eddigi életének legkellemesebb érintésű tárgya. Így hogy megállt, volt ideje kissé kifújnia magát és szétnézhetett. Még mindig a hideg vízben volt, a veszély még nem múlt el teljesen.
A part nagyjából két méterre volt tőle, viszont a víz sodrása nagyon erős volt. Nem volt más választása, csak segítségért kiáltani, remélve, hogy valaki csak meg fogja hallani.
A partok közelében húzodó sziklafalak visszaverték a hangját de a víz hangos sodródása teljesen elnyomta kiáltásait. Mikor rájött, hogy valószínűleg senki sem fogja meghallani, Robert újból körbenézett.
Úgy tűnik a szerencse mégis rámosolygott, hiszen a feje felett nem sokkal egy vastag ág nyúlt a folyó főlé. Bár az ág nem volt túl közel, Robert mégis érezte, hogy ez az egyetlen esélye, ha nem akar a vízesés szikláin szétzúzódni.
Felhúzta a térdeit a farönkre és megpróbált kiegyenesedni. Bár a rönk elég csúszós volt, a sodrás elég erősen odanyomta így viszonylag stabilan tudott állni. A víz nagyon hideg volt és folyton az arcába fröcskölt, de a menekülési lehetőség új erőt adott neki.
Végül, nagy nehézségek árán sikerült elkapnia az ágat és felkapaszkodni rá. Bár a vízből már kint volt, nem volt könnyű dolga az ágon végigegyensúlyozni egészen a partig. De legalább végre megmenekült, legalábbis egyelőre nem fenyegette veszély.
Azt viszont mindenképp megfogadta magának, hogy ezentúl óvatosabb lesz, hiszen nem szeretett volna újra valami szörnnyel összefutni, ezért estére inkább meghúzta magát egy fa odvában és elaludt.
Bár már nagyon éhes volt és fázott a vízes ruhái miatt, mégsem mert újabb felfedezőútra indulni. Reggel ugyanabban a testhelyzetben ébredt, ahogy elaludt. Minden porcikája élesen fájt.
A ruhái nagyjából megszáradtak a testén, bár a hajnali harmat újra ázottá tette őket, így elég kényelmetlen volt a viselésük. Főleg a poló ragadt a hátára és ez minden mozdulatnál zavarta.
Ezért gyorsan le is vette azt, és egy közeli ágra akasztotta, remélve hogy majd késöbb a nap sugarai megszárítják.
Most végre volt ideje körülnézni egy kicsit. Ez a hely nem sokban különbözött attól, ahol előző reggel felébredt, csak egy kicsivel ritkábban nőttek a fák, a hegy pedig pont előtte tornyosult, eltakarva a reggeli napot.
Mivel már másfél napja nem evett, kissé szédült. A televízióban látott dokumentumfilmek jutottak eszébe, amikor a műsorvezető különféle vadregényes vidéken próbált túlélni. Sajnálta, hogy nem figyelt akkor jobban, de most már késő bánat volt.
Mivel a tegnapi szörny támadása miatt még most is kissé remeget, elhatározta, hogy egy ideig az odú közelében marad. A szülei már biztosan keresik, gondolta, és ha a haverjai rossz térfája, akkor azok már biztosan értesítették őket.
Viszont ha rablók voltak, akkor senki sem tudja hogy merre van, rémült meg. Azt elhatározta magában, hogy bármi is legyen, megpróbál minél hamarabb eljutni egy településre.
Legelőször is pihennie kell, legalább amíg a ruhája megszárad. Mivel tüzet nem tudott gyújtani, ezért a horgászásról és a vadászatról le kellett mondania. Gombát nem mert szedni, bár látott néhányat, de inkább éhezik, minthogy megmérgezze magát.
Így csak egy választása maradt, méghozzá a bogyók és a gyümölcsök. Talált is néhány áfonyabokrot, ami bár elég sovány eleség volt, de a semminél mégiscsak több. Ahogy tovább nézelődött a környéken, talált néhány vadalmafát is, amiből már valamivel jobban be tudott lakni.
A medvehagymát is felismerte, mivel a nagymamája gyakran hozott nekik. Ez már szinte úri lakomának számított ahhoz képest, hogy tegnap egy falatot sem evett. Három napig el is volt ezekkel az ételekkel, de sajnos semmi sem tart örökké, így a medvehagyma és az almák is elfogytak.
Ahogy fogyott az étel és az éhsége egyre erősebbé vállt, Robert egyre távolabb merészkedett az odujától.
.
3. A falu
.
Amint lejjebb ért, egy ösvényt látott meg maga előtt. Ezt eddig nem vette észre. Felcsillant a szeme, hiszen az út mindig vezet valahova. Mivel a gyomra már nagyokat kordult, hát elindult az egyik irányba, remélve hogy hamarosan valami civilizációhoz ér.
Az út elég elhagyatott volt, de Robertet ez már nem zavarta. Óvatosan haladt, mivel nem szeretett volna újabb kellemetlen meglepetésekbe botlani. Ahogy telt az idő, a fiú jókedve is kezdett erősebbé válni. Sajnálta, hogy nem ismer valami jó kis túrázó éneket, pedig most szívesen dúdolta volna.
Az út mellett talált egy vastagabb faágat és elhatározta, hogy ezt magával viszi, minden eshetőségre. Tudta, hogy a múltkori szörny ellen hatástalan lenne, de remélte, hogy a kisebb vadakat azért távol tudja majd tartani a segítségével.
Eszébe jutott a parittyája, amit még kiskorában használt nagy előszeretettel. De jó volna, ha most is nála lenne, álmodozott. Akkor megmutatta volna annak a vadnak, hogy milyen fából faragták!
Robert órákon át sétált az ösvényen és reménykedett benne, hogy valami barátságos hely felé vezet. Egy kis idő múlva egy kereszteződéshez ért. Az út kétfelé vált. Kíváncsian olvasta az útjelző táblákat:
– Mok sárkány barlangja, hm, oda nem szívesen mennék, bármi is legyen az. Mehurit sem hangzik valami bíztatóan és pont arra van, amerről jövök, így hát marad a Sunder falu, ha jól olvasom.
Elindult hát a falu irányába, üres hassal, de reménnyel teli. Az út sziklás vidéken és virágos mezőkön vezetett át, de ahogy közeledett a falu, egyre több búza- és kukoricaföld jelent meg.
Amint előtüntek a gyümölcsfák is, Robert nem bírta megálni, hogy ne szedegessen magának valami ennivalót. Volt itt minden: körte, alma, szilva, de még két fügefát is talált. Az öröme már szinte határtalan volt, érezte hogy közel van a menekülése.
Boldogan tömte meg a hasát a sok finomsággal, majd a polójából egy kis tarisznyafélét csinált és azt is telerakta gyümölcsökkel. Amíg haladt a falu irányába elmajszolgatta az ételt.
Az egyik kanyar után számára csodálatos kép tárult eléje. A falucska volt. Bár csak egyszerű, kőből épült házak voltak, amelyeken nádtető feszült, mégis az egész települést erős kőfal vette körül.
Meglepődve nézte és úgy érezte, hogy ez valahonnan nagyon ismerős számára. Mintha valahol már látta volna ezt…
A falu egyik, poros utján zsibongó gyerekek kergették a csirkéket, nyomukban pedig néhány csontos kutya szaladgált boldogan. Rajtuk kívül Robert nem látott más embert, így hát feléjük indult el.
– Hé! Kiáltott.
A gyerekek abbahagyták a kergetőzést és tátott szájjal néztek rá. Úgy tűnt, hogy errefelé nem igazán gyakoriak a külföldiek, ezért Robert csak óvatosan közeledett.
Hamar összeszedték magukat és gyorsan beszaladtak egy közeli házba, így Robert is arrafelé ment tovább.
Az ajtó előtt viszont megtorpant. Nem mert elsőre benyitni, hiszen nem tudta, hogy bent a házban mi vagy ki vár rá. Bár a gyerekek igencsak embernek néztek ki, a trollos tapasztalata mégis bizonytalanná tette.
Alig volt ideje végiggondolni ezt, az ajtó máris kinyilt. Robert ijedten hökkölt vissza néhány lépést. Az ajtóban egy magas, izmos, ősz hajú férfi állt. A korát nem tudta megmondani, szinte kortalanná feszültek a vonások az arcán.
A hátán egy hatalmas kard markolata látszott, így Robert jobbnak látta megtartani a tisztes távolságot, csak ámultan, csendben figyelte az idegent. Próbálta kitalálni, hogy vajon ellenséges vagy barátságos e az illető, de a szemei teljesen kifürkészhetetlenek voltak.
– Ki vagy idegen és miért jöttél ide? – A hangja ugyanolyan hideg volt, akár a szemei. Robert érezte, hogy a válaszán akár az élete is múlhat.
– Robert a nevem, New Yorkból jövök.
– Honnan? Sosem hallottam ezt a nevet.
– Elnézést, ha megijesztettem a gyerekeket, csak eltévedtem és már nagyon éhes vagyok.
– Honnan tudjam, hogy nem az Árnytanyáról jöttél kémkedni?
– Hogy mi? Azt sem tudom mi az. Kérem, csak egy szerencsétlen vándor vagyok.
A férfi tetőtől talpig végignézte a fiút.
– Hm, látom nincs nálad kard, se más komolyabb fegyver. Talán varázsló vagy?
– Dehogyis! Csak egy fiú, aki nem tudja merrre van.
Az illető még mindig bizalmatlanul nézte Robertet, de egy kicsivel enyhébb hangsúllyal folytatta:
– Adhatok egy kis kenyeret meg sajtot, de szállást nem. Lejjebb van egy fogadó, ott szerencsét próbálhatsz.
Ezzel eltünt az ajtóból és pár pillanat múlva egy kis tarisznyával jelent meg. Robert felcsillanó szemekkel kapott az étel után.
– Köszönöm!
– És most menj tovább, idegen. Veszélyes idők járnak errefelé. Ezzel a férfi becsapta a ház vaskos, tölgyfa ajtaját.
Robert örült az adománynak, de közben az agya vadul zakatolt: „Sárkáybarlang? Varázsló? Szörny? Mibe keveredtem?”. Elhatározta, hogy jobban szétnéz a faluban, remélve hogy több információt szerezhet.
A faluban minden csendes volt, bár a nap már elég magasan állt. Robertnek gyanús volt ez a nagy csend, ezért igyekezett óvatosan és hangtalanul sétálni az úton, miközben minden irányban figyelt.
A házakon nem volt semmi különleges. Egyszerűek, de erősek voltak, látszott rajtuk, hogy úgy építették őket, hogy megvédjék a benne lakókat. A padláson több lőrés is látszott, az ablakok pedig kicsik voltak és magasan építették be őket.
Az úton csirkék szaladgáltak, néhol pedig egy-egy békésen legelésző kecskét is látott. Minden csendes és békés volt, bár szinte érezni lehetett a feszültséget a levegőben.
Az egyik háznál egy kovácsműhelyt vett észre. Egy férfi épp egy hatalmas kardot kalapált, miközben néha megmártotta a tűz lángjaiban. Robert elindult felé.
Mivel háttal állt neki, bátrabban közeledett felé. Amikor úgy négy-öt lépésnyi távolságba ért, megállt és figyelte. A kovács hatalmas, erős ember volt, a hatalmas kard és a kalapács szinte játékszereknek tüntek a kezei között.
– Mit akarsz, kis ficsúr? Szólalt meg hírtelen a kovács.
Robert meg sem tudott szólalni a meglepetéstől. Eddig azt hitte, hogy a kovács annyira bele van merülve a munkájába,hogy észre sem vette őt.
– Na, megszólalsz vagy egész nap ott fogsz állni? A kovács lassan feléje fordult.
– Ro-ro-robert vagyok és… – próbálta összeszedni a gondolatait de egyelőre csak ennyit tudott kipréselni magából.
– És mit keresel itt, „Ro-ro-robert”? – mosolyodott el a férfi.
– Eltévedtem.
– Úgy? És merrefele indultál el?
– Hááát.. – Robert próbálta eszébe idézni a táblán látott másik település nevét – Mendrake-be!
– Hova? Talán Mehurit-ba igyekszel?
– Igen, oda! – csillant fel Robert szeme.
– Hát akkor igencsak elkószáltál, ugyanis a város pont a másik irányban van. Mi dolgod arrafelé?
– Ööö…
– Mindjárt gondoltam. Szóval csavargó vagy!
Robert szeretett volna ellenkezni, de amikor végignézett szakadt ruháin, inkább lenyelte haragját. A rongyos, poros ruhája valóban olyan volt, mintha egy koldusé lett volna.
– Igen, csavargó vagyok…Van itt valami fogadó errefelé?
– Igen, arra, észak fele! Mondta a kovács és a karddal mutatta az irányt.
Ahogy a napfény megcsillant a kardon, Robert jobban megfigyelte ezt a fegyvert. Kétélű volt, a pengéje pedig erősen, szinte már nem evilági fénnyel tündökölt. A markolat rubintberakásai illettek a penge kecses szépségéhez.
– Egy lélekkard! – szaladt ki önkéntelenül a felismerés Robert száján.
– Hogy mondod? Te ismered a lélekkardokat? – méregette meglepetten Robertet a kovács.
– Igen! Nem! Nem is tudom – bizonytalanodott el Robert.
– Mégis ki vagy te?
– Csak egy vándor – nyugtatgatta a kovácsot.
– A lélekkardokat nem ismerik a csavargók!
– Láttam már ilyet egyszer valakinél – hazudta gyorsan Robert.
– Vagy úgy! – de a kovács még mindig gyanúsan nézett rá.
– Neked miért nincs semmiféle fegyvered? Sok a rablóbanda errefele.
– Volt, de ellopták – folytatta a hazugságot a fiú.
– Ha van rá pénzed, én szívesen adok! Vannak kardjaim és tőreim is. Vagy inkább a csatabárd áll közelebb hozzád?
– A pénzemet is elvitték, de majd legközelebb biztosan veszek!
Ahogy a kovács folytatta a kard kalapálását, a fiú agya megint vadul pörgött. „Ez nem lehet! Ilyen lélekkardokat csak egy játékban, a Sárkány Titkában láttam csak! Mi történik itt?”
Ahogy még jobban körbenézett, Robert annál izgatottabb lett: „Hiszen ez a Sunder falu! Hát persze! Ezért volt ilyen ismerős! Sokat jártam itt a játékban! De hogy lehetséges ez?”
Nem értett semmit. A feje zúgott és érezte, hogy szédül. Le kellett ülnie egy pillanatra.
– Tán elfáradtál? – kérdezte a kovács, aki még mindig gyanúsan méregette.
– Azt hiszem, egy kicsit – Robert hangja nagyon gyenge volt, ahogy egyre erősebben gondolkozott.
– Akkor rádfér majd némi ital a fogadóban!
– Köszönöm, szerintem is! – a fiú már alig figyelt a kovács szavaira.
Hirtelen minden világossá vállt előtte. A troll, a falu, a sárkány barlangja, a lélekkard. Ezek a dolgok csak abban a játékban léteznek! De akkor hogy kerültek ide?
Elhatározta, hogy utánanéz ennek a dolognak. Lassan felált és megpróbált határozott léptekkel elindulni a fogadó irányába, közben magán érezte még jó ideig a kovács pillantását.
A fogadó a falu közepén volt. Robert számára ismerős volt ez a masszív, kétszintes épület, bár még sosem látta élőben. Összeszedte minden bátorságát és benyitott.
(…)
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2017/06/03/az-elveszett-korona-nyomaban/
SHARE