Játék

Pappapa

(Részlet)

Jelige: Joló
.
A közvetlen utcai lejárattal és üzlethelyiséghez illő portállal rendelkező alagsori helyiségben dolgozik Asztalos Béla úr, a Mester. A bejárat melletti üvegtábla felirata mindössze annyi: BÚTORJAVÍTÁS. Ebből az arra vetődő gyanútlan járókelő nem tudhatja, hogy ez a műhely nemzetközileg is ismert. A cirkófűtéssel, ipari szellőzőrendszerrel kialakított műhely raktárának helyén apró fürdőszoba, konyha és egy nyolc négyzetméteres pihenőszoba biztosítja az idős Mester kényelmét, aki ötven évvel ezelőtt asztalos inasként kezdte a szakmai pályafutását. Az alacsony, szikár férfi két hónapja nyugdíjas, mégis minden reggel pontban fél nyolckor megérkezik a műhelyébe, egész nap komótosan dolgozik, és hat órakor elindul hazafelé. Előfordul, hogy gyalog megy haza, úgy hosszabbnak tűnik az út és az egyenletes lépései munkára fogják az agysejtjeit. Ilyenkor jönnek a jobbnál jobb gondolatok, mint például az, hogy könyvbe foglalja a szakma rejtelmeit, ha már nem talál a bútorok javítása iránt érdeklődő asztalos tanoncot, akinek átadhatná a tudását és a fél évszázad alatt felgyülemlett tapasztalatát.
Az antik csigás Biedermeier ülőgarnitúrán dolgozik, még egy-két nap és elkészül vele. Utána nekikezdhet az 1830-as években készített korai Bieder bécsi szekrény felújításához, amely komoly feladat lesz, miután a javításhoz szükséges korabeli használatos anyagokat neki magának kell előállítania. Nem sürgeti az idő, mert a bútor tulajdonosok is tudják, hogy kiváló minőségi munkát végez és az már önmaga is érték, ha a felújítást Asztalos Béla készíti, aki szépasszony hamvas bőrét nem simogatja oly szeretettel, mint a karosszék támlájának lágy ívét. Végre az utolsó fázis maradt hátra, a politúrozás, amelyhez a műhelyben tökéletes tisztaságra lesz szükség, nehogy egyetlen porszem is megtapadjon a bútorok felületén. A takarításhoz a társasház egyik földszinti lakásában élő özvegyasszony segítségét veszi igénybe, akinek elég egy nappal korábban szólni és máris a rendelkezésére áll. Takaros asszony Terike, gyorsan és pontosan dolgozik, és ami legalább olyan fontos, nem tesz fel felesleges kérdéseket.
Háromnegyed kettőkor abbahagyja a munkát. Eljött az ebéd utáni kávézás ideje. Bekészíti az Omniát a kotyogóba, felteszi a rezsóra. Pontosan kettőre elkészül, és kávéscsészével a kezében kimegy az utcára, mert a dohányzásra kijelölt hely a bejárati ajtó előtti bádog hamutartó fél méteres körzete, ott elszív egy cigarettát, megissza a kávéját, majd folytatja a munkáját. A környéken lévő vállalkozók ismerik a Mester szokását, mely szerint kétóránként elszív egy cigarettát, és azt is pontosan tudják, hogy vele kizárólag a délutáni első dohányzó szünetben lehet beszélgetni, maximum negyedóra időtartamban. A műhellyel szemben, az utca túloldalán az órásmester leveszi szeméről a nagyítót és a cigarettája után nyúl. Kimegy Asztalos úrhoz, mert bármilyen furcsa, az öregnek köszönheti, hogy nem adta fel a vállalkozását. Tartotta benne a lelket, amikor tizenöt éve megnyitotta a parányi üzletét, mert nehezen indult be az órajavítás. Türelemre intette, és azonnal rábízta a nyolcvanéves ezüst Doxa karótájának a javítását. Megszenvedett vele, mert régi szerkezetű, rugós óra, két hétbe telt, mire egyenletes ketyegésre bírta. A Mester szó nélkül kifizette a tetemes javítási költséget, és egy hét múlva a közös dohányzásuk alkalmával megkérte, hogy készítsen szórólapot, amit osztogathatna a saját kuncsaftjainak. Mosolygott magában, ugyan már, aki bútort javíttat, az nem biztos, hogy hozzá vinné az óráját. Mire észbe kapott, a Mester ügyfelei egymásnak adták az órásüzlet ajtajának kilincsét, és a mai napig ők képezik ügyfelei többségét.
Az egyirányú utcába bekanyarodik egy kocsi, ezért az órásmester megáll az úttest szélén. A mindkét oldalon parkoló autók között éppen csak elfér a közeledő jármű. Kicsit elbambul az órás. Felrezzen a nagy csattanásra. Az autós elütötte a kerékpárral szembejövőt. Ki a fene hozta ezt a közlekedési szabályt, hogy egyirányú utcába a forgalommal szemben közlekedhetnek a biciklisek?! Elmenekülne az autós, de nem tud, mert a Mester azonnal ott terem a kocsi előtt és úgy próbál a biciklis segítségére lenni, hogy járművel ne tudjanak elmenni mellette. Az órásmester azonnal előveszi a mobilját és hívja a mentőket, utána pedig a rendőrséget.
A baleset felzaklatja Asztalos Bélát, aki alig várja, hogy végre visszamehessen a műhelyébe, még a kávéscsészét is ottfelejti a hamutál tetején. Perceken belül megjelenhet Terike, ezért megszokott koreográfia szerint felsepri és felmossa a műhely hátsó részében a fehér csíkkal felfestett területet. Utána gondosan letörli a port a bútorokról, és a kitakarított részre felhalmozza azokat, majd az egészet gondosan letakarja fóliával. Még az munkaeszközeit is berakja az azok tárolására szolgáló szekrénybe. Végszóra megérkezik a takarítónő és neki más dolga sincs, mintsem visszavonulni a laptopja mellé. Nem tudja, mi történt vele az utóbbi időben, mert egyre többet gondol Erzsikére, az első feleségére, élete nagy szerelmére, a fia édesanyjára, akinek hiánya az évek múlásával sem csökken. A bronzbarna hajú, zöldszemű, örökké vidám, mosolygós, törékeny kis asszonyát önmagánál is jobban szerette. Gondtalan életet akart biztosítani számára, azért is jöttek fel a fővárosba. Tanulj fiam, mert könnyebb ésszel, mint kézzel pénzt keresni, mondogatta neki az édesapja, aki foglalkozását tekintve szintén asztalos volt, és éjt nappallá téve dolgozott, hogy négy gyermekét és feleségét eltartsa, azon a színvonalon, amely falujukban a jómódú iparos embereket jellemezte. Asztalos Béla igyekezett megfogadni édesapja tanácsát, az 1970-es évek elején jelentkezett a SZET-re (Szakmunkások Egyetemi Előkészítő Tanfolyama), annak reményében, hogy tovább tanulhat és a faipari mérnök lesz. Romlatlan lelkű, naiv fiatalemberként elhitte a propagandát, mely szerint a tehetséges szakmunkások az előkésztő után bekerülhetnek az egyetemre. Ám arról nem szót a fáma, hogy ehhez a KISZ szervezet ajánlása kell, melyre még a tagjai közül is kizárólag a legmegbízhatóbbak számíthattak. Asztalos Béla pedig nem lépett be tagjaik közé, sőt, a szakszervezetet is feleslegesnek tartotta, ám a főnöke nem engedte, hogy ez utóbbiból kimaradjon. Hamarosan megrendítő erejű ökölcsapást kapott a sorstól. Kisfia ötéves korában méhen kívüli terhesség miatt elvesztette Erzsikét.
A Privát feliratú ajtón kopogtat Terike és választ sem várva azonnal benyit:
– Mester úr kinn felejtette a mobilját, már harmadszor keresik!
Vidéki könyvkiadó szerkesztője felkéri egy szakkönyv megírására. Szabódik az öreg, az nagy munka lenne, hiszen legalább egy év kell a szakirodalom összegyűjtéséhez és ugyanannyi idő szükségeltetik magához az íráshoz.
– Megfizetjük a munkáját, Asztalos úr. Kétmillió forint tiszteletdíjat ajánlunk. Egy hétig tartjuk az ajánlatunkat. Viszontlátásra!
Behallatszik az ipari porszívó erős hangja. Ideje elkészíteni a délutáni második kávéját és elszívni a második cigarettáját. A megszokás nagyúr, pedig legszívesebben felnyitná a heverőjét, mert annak ágyneműtartójában tárolja a madzaggal kötegekbe kötözött magyar, német és francia nyelvű szakirodalmat, közöttük a mesterétől, Liebmann Lipóttól örökölt füzeteket is.
Felesége temetését követő napon kétségbe esetten kószált a városban. Hogyan keveredett a Lipótvárosba, azt máig sem tudja. Lacikát reggel elvitte az óvodába, és felhívta a munkahelyét, hogy kér egy nap szabadságot. Összetört az élete. Elvesztette a szerelmét és egyedül maradt huszonöt évesen az ötéves kisfiával, akinek még azt is képtelen volt elmagyarázni, hogy az édesanyja többé nem jön haza, nem főz neki édes kakaót és nem olvas mesét lefekvés után. A szakszervezettől nagyobb összegű temetési segélyt kapott, pedig nem kért. Lelkébe égett a szakszervezeti bizalmi szánakozó arckifejezése. Fülében visszhangzottak apja temetés utáni szavai: gyertek haza, fiam, helyetek van nálunk és munka is akad. Megköszönte a lehetőséget, de nem élt vele. Két dolgot tudott. Egyik, hogy nem megy haza, elég szüleinek a három húgáról gondoskodni, a másik pedig a fia iránt érzett felelőssége, ami arra sarkallta, hogy felálljon a padlóról és új életet kezdjen. Rótta az utat, közben vett egy csomag cigarettát, mert valamivel le kellett foglalnia a tétlenségtől reszkető kezét. Meglátta Liebmann Lipót asztalos műhelyét és megállt előtte az utcán. Elbűvölte, amit a nyitott ablakon keresztül látott. Gondolkodás nélkül bement, kereste a főnököt és közölte vele, hogy nála akar dolgozni. Meglepődött az öreg, savós szemét le sem vette Asztalos Béláról. Mi a neve, fiatalember? Á, szóval Asztalos úr maga valóban asztalos? Látja azt a darab fát? Fél órája van, hogy simára csiszolja!Három nap múlva már az öregnél dolgozott.
Elszívta a cigarettát a kávéja meg kihűlt, pedig ott szorongatja kezében a csészét. Hiába süt hét ágra a nap, ha lelkében vihar tombol. Egy kortyra megissza a csésze tartalmát és fut le a lépcsőn a műhelybe, hátha végzett Terike a takarítással. Neki azonnal el kell mennie, fontos dolga akadt. Kifizeti az asszonyt, és úgy ahogy van, munkásruhában beül a kocsijába és irány a régi köztemető. Muszáj Erzsikével megbeszélni a terveit, utána átmegy a másik temetőbe Liebmann úrhoz, elvégre reá is tartozik a szakkönyv megírásával kapcsolatos lehetőség. Útközben keresi Piri, a második felesége. Nem veszi fel a telefont, csak lehallgatja az üzenetét. Hazafelé vegyen kenyeret és a tűzhelyen ott várja a vacsorája. Neki színházjegye van, a barátnőjével mennek a Nemzetibe, utána nála is alszik.
Hideg a zöld színű márvány érintése.
Miért mentél el Erzsikém? Látod, nélküled csak bukdácsolok, hibát hibára halmozok. Öregségemre egyedül maradtam. Lacika Németországban él és az egyetlen unokánktól sem kapok hírt. Meséltem neked, hogy Borika nagyon szép ifjú leánnyá cseperedett. Londonban tanul közgazdaságtant. Emlékszel, amikor kicsi volt, úgy hívott, Pappapa. Belátom, igazad volt, amikor nem vetted jó néven, hogy feleségül vettem Pirit, és nem azért, mert húsz évvel fiatalabb nálam, hanem mert nem szerettem szerelemmel. Érezted, hogy ő sem engem szeret, hanem az anyagi hátteremet. Szerencsére legalább abban hallgattam rád, hogy az esküvőnk előtt az unokánkra írattam a házunkat, és nekem mindössze a haszonélvezeti jogom maradt az ingatlanon. Két hónapja nyugdíjas vagyok, de ugyanúgy bejárok dolgozni, mint korábban. Bevallom neked, a munka az életem. Addig élek, míg engedelmeskedik a kezem, teszi a dolgát. Utána meghal a lelkem, mert nincs miért élnem. Felkértek egy szakmai könyv megírására. Szép pénzt fizetnének érte. De nekem nem kell a pénz, mit csináljak vele? Minden nap ehetnék rántott húst, de már nem kívánom. Pedig telne rá. Vörös rózsát hoztam neked és ígérem, minden hónapban kijövök hozzád, míg bírom szuflával. Tartozom neked az igazsággal. Majdan testem nem pihenhet melletted, mert nem engedik megbontani a sírod. A lelkünk azonban találkozik, és soha többé nem hagyjuk el egymást. Ne aggódj, nem kell sokáig várnod rám. Talán néhány évet, ám meglehet, még annyit sem. Láthatatlan szárnyán gyorsan repül az idő. Búcsúzom szerelmem, mert Liebmann úrral is beszélnem kell. Tudod, a szakmai könyvről. Ölellek édesem!
Ismét megsimogatja a hideg márványt, és gyorsan megfordul, nehogy Erzsike meglássa a szemében csillogó könnycseppet.
Lemenőben a nap, és igyekeznie kell, ha Liebmann úrral is beszélni akar. A pestszentlőrinci köztemetőből eljutni a Kozma utcai temetőbe elég idő ahhoz, hogy felidézze öreg mestere machinációit, amelyek ellen annak idején hevesen tiltakozott. Másodikos elemista volt Lacika, amikor az öreg megkérte, hogy töltse ki az útlevél kérő lapot, mert a Münchenben élő nagybátyja hamarosan küldi neki a meghívó levelet. Három hónapot tölthet nála, közben dolgozhat egy kinti bútor restaurátornál, jó pénzt kereshet, és nem mellesleg megtanulhatja a régi restaurálási technikákat, amelyre még nagy szüksége lehet. Ne nézzen így rám, fiam! Három év múlva meg Marseille-be küldöm, a feleségem nénjéhez. Maga egy tehetséges fiatalember! De ami a lényeg, érdeklődő, jó kezű és kitartó. Megérdemli, hogy segítsek magának. Ne aggódjon, távollétében ellátjuk Lacikát! Nincs gyerekünk, de őt úgy tekintjük, mintha a saját unokánk lenne. Ne tiltakozzon! És ne higgye, hogy ráfizetek az üzletre! Magának is megéri!
A Liebmann házaspár a műhely melletti épület második emeleti száztíz négyzetméteres háromszobás tanácsi lakásában lakott, melynek szomszédjában megüresedett egy kétszobás lakrész. Mire Münchenből hazatért Asztalos Béla, addigra Liebmann úr elintézte, hogy az üres lakást kiutalják neki, csak a kitöltött kérvényt kellett aláírnia. Három hét múlva költözhetett. Úgy érezte, hogy örökre elkötelezettje lesz az öregnek. Nem tévedett, mert annyit dolgozhatott, amennyit csak bírt. Megfizették, ahhoz kétség sem férhet, ám percnyi szabad ideje sem volt. Lacika egyre több időt töltött a szomszédos Liebmann házaspárnál, akik zongorázni taníttatták, nyelvórákra járatták. Jóformán csak aludni járt haza a gyerek. Eleinte ennek nem tulajdonított nagy jelentőséget Asztalos Béla, mert lassan megismerte és alkalmazta az összes bútorjavítási technikát. Liebmann úr kizárólag az üzleti résszel foglalkozott, minden egyebet reá bízott, beleértve a műhely gyakorlati irányítását is. Az öreg az asztalos műhely tulajdonosaként és egyben menedzsereként kizárólag az üzletszerzéssel és a munkadíjak beszedésével foglalatoskodott.
Jó lóra tett az öreg Liebmann, mert Asztalos Béla kiváló szervezőnek bizonyult, ami a napi munkafolyamatok zökkenőmentességét és a határidők betartását illeti. Bejárta a könyvtárakat, hogy megfelelő szakmai anyagokhoz jusson, és éjszakánként, amikor Lacika az igazak álmát aludta, gyakran hajnalig olvasott. Évtizeddel később jött rá, hogy erre sarkalta az öreg azzal, hogy egyre több antik bútorjavítást felvállalt és gyakran vállon veregette, hogy tudom, maga milyen ügyes, Béla fiam, megtalálja a módját, hogy úgy nézzen ki ez az öreg jószág, mintha új lenne. Időnként véletlenül otthagyott neki salátává forgatott magyar, német vagy francia nyelvű füzeteket, melyekből az egyes stílusjegyek mellett megtanulhatta az elmúlt kétszáz évben a bútorkészítéshez használt anyagokat, az arra alkalmas fafajtáktól kezdve a megmunkáló eszközökig, és a pácolásukhoz, fényezésükhöz, ragasztásukhoz szükséges kellékekkel bezárólag. Majd másnap futólag megjegyezte, ha szükséges, az unokaöcsém lefordítja magának. Ám akkorra már szakmájának valóságos megszállottjává vált. Az antikváriumban fillérekért megvette a fellelhető legrégebbi szótárakat és az öreg unokaöccsétől fordítás címszó alatt gyakorlatilag nyelvórákat vett. Amikor a kárpitos elrontotta az egyik óbarokk garnitúra kárpitozását, annyira dühös lett, hogy mérgében kitanulta azt a szakmát is.
A temető előtt alig talál parkolóhelyet. A gondok nem akarja beengedni, mert hamarosan zárnak, de egy ezres bankó megteszi a hatását. Igyekszik a sírhoz, kevés az ideje.
Tiszteletem, Liebmann úr! Szeretném megbeszélni önnel a szakmai könyv megírásával kapcsolatos kételyeimet és egyben az engedélyét kérni a rám hagyott jegyzeteinek és szakirodalomnak a felhasználásához. Töredelmesen bevallom, a lakásából megmentettem a kidobásra ítélt régi könyveket is, begyűjtöttem, és megőriztem, hasonlóképpen a Münchenből és Marseille-ből hozottakat is. Felmerült bennem, hogy megírjam egy könyvben a szakmai tapasztalataimat, hátha lesz még valaki, akit érdekel a szakmánk. Csakhogy egy vidéki könyvkiadó megkeresése összezavart. Szép összeget ígértek a könyvért. Ám amennyiben elvállalom, úgy az önkéntes munkakényszerré válhat, mert határidőre kell megírnom, s talán még a tartalmába és a szerkezetébe is beleszólhat a kiadó. Nincs szükségem pénzre, megélek abból, amim van. Tudja, tartozom azzal az utókornak, hogy megírjam a könyvet. Engedelmével felhasználom a rendelkezésemre álló szakirodalmat. A magáét is. Majd feltüntetem benne, hogy öntől kaptam. Minden jót, Liebmann úr.
Megkönnyebbül Asztalos Béla és szedi a lábát, hogy mielőbb kiérjen a temetőből. Lement a nap, és békés este elé néz. Nem lesz otthon a felesége, nem kell hallgatnia a kárálását. Kényelmesen vezet, és nem zavarja a forgalom. Útközben megáll egy közértnél. Kenyeret vesz és egy üveg tokaji hárslevelűt, amit vacsora után elszopogat, miközben beszélget az interneten azzal a kedves külföldön tanuló lánnyal, akivel két hónapja összeakadt az egyik csevegő oldalon.
Csend, rend és tisztaság hármasa várja az otthonában és az a tudat, hogy Piri nincs itthon és ma nem is jön haza. Szinte zenél a csend, és Asztalos Béla nem hiányolja sem a rádió, sem a televízió hangját. Átöltözik, megmelegíti a vacsoráját, majd elkölti azt, és beleteszi a mosogatógépbe a tányérját. A maradék ételt ottmarad a tűzhelyen, hátha később megkíván néhány falatot. Tusol, hajat mos és a pizsamára felvett fürdőköpenyben leül a nappaliban a számítógép elé. Belép a levelező rendszerbe és elolvassa az üzeneteit. Többségük promóciós levél, amiket azonnal kitöröl. Ideje lenne felbontani a bort és inni belőle egy pohárkával. Ez az igazi jó társaság. Egy pohár borral a kezében szörfölni az interneten, kell ennél jobb dolog?
Nincs magány a huszonegyedik században. Lerohanják az embert a világhálóról rázúduló információk, hírek és álhírek, igazságok és hazugságok, andalító bugyutaságok, rövid velős megállapítások, melyek mindegyikét megszórják a manipuláló reklámok fűszerkeverékével, mert fogyasztani kell, gyógyszert, arckrémet, fogyasztó tablettát, autót és ingatlant, trendi ruhaneműt, divatos sportcipőt, mobiltelefont. Jövendőt mondanak az asztrológusok, kártyából, kávézaccból, vagy éppen a légből kapott intuícióktól vezérelve, csak fizessen a delikvens. A kultúra is az árukínálat része, csakhogy nincs hozzá útmutató, amely megmutatná, hogy a filmek, könyvek, színdarabok közül melyik a búza és melyik az ocsú. Meglehet, erre az átlagfogyasztó nem is kíváncsi, csak az számít, ami trendi, ami divatos, amin nem kell gondolkodni, ami felejthető, amiről elég annyit mondani, hogy láttam, vagy beleolvastam, tetszik, avagy sem. Szükségtelenné válnak a személyes emberi kapcsolatok, senkinek sem kell egymás szemébe nézve érvelni a vélt vagy valós igaza mellett, mert a neten minden ott van, a színe és a fonákja is, tetszőlegesen bármelyik választható. Gondolkodni nem divat, az ártalmas. A tudás és a kíváncsiság kevesek privilégiuma. Pedig azokra mindenkinek szüksége van ahhoz, hogy jól végezhesse a munkáját. A világon a legjobb dolog a teremtés, amikor az ember a saját keze munkájával alkot, létrehoz valami újat, vagy régi tárgyait felújítja, melyek ismét használhatóvá válnak. Az emberi kéz alkotásai túlélik a készítőjüket, azokban élnek tovább a régi – gyakran ismeretlen – mesterek, és az utókor majdan nem csupán csodálja, de rajtuk keresztül megpróbálja megfejteni akár évszázadokkal, nota bene évezredekkel korábban élt ősök világát, örömét, bánatát, gondolkodásmódját, filozófiáját. Maga az alkotás magányos műfaj, egyben rendkívül összetett folyamat, amely sohasem tekinthető statikus állapotnak. Kell hozzá tudás, fantázia, képzelet, koncentráció, ügyes kéz, alázat és kitartás, valamint az újrakezdés képessége. De lélek is szükségeltetik az alkotáshoz, meg szenvedély és igényesség, mert ezek nélkül élettelen és jellegtelen megmunkált anyagok halmaza marad az alkotott tárgy, attól függetlenül természetesen funkcionálisan használható marad. Ideig, óráig. A tizennyolcadik században épült fertődi Esterházy-kastély épületegyüttesnek nyomába sem érhet a pesti Duna-parton épült modern lakótelep, ahogyan a reneszánsz faragott vadász jelenetes tálaló komód sem vethető össze a modern, lapra szerelhető bútorokkal.
Asztalos Béla, a bútorjavító mester, eddigi élete során mind a munkájában, mind a magánéletében megtapasztalta a magány valamennyi formáját. Míg az egyedül végzett munkája eredményeként létrejött tárgyakban örömét lelte az azt követő fáradtság ellenére is, addig a magánéletét jellemző magány apró cseppenként tengerré gyűlt lelkében, mely elárasztotta lelkét, amint kilépett a munkahelyéről. Amikor az ember egyedül marad, társ nélkül, és magának kell megoldani a kisebb-nagyobb gondokat, anélkül, hogy tanácsot kapna a megoldásukhoz, vagy legalább a figyelmét felhívnák bizonyos momentumokra, melyek elkerülték a figyelmét. Ha ez egyáltalán lehetséges, még ennél is rosszabb a társas magány. Idővel meghitt szeretetté szelídül a lángoló szerelem, csakhogy e folyamat rövidebb-hosszabb időtartama alatt a felek között kialakulnak a közös szokások, körvonalazódnak a közös célok, és nyilvánvalóvá válnak a másik inspirációjának eszközei, ahogyan természetessé válik az egyéni örömök és bánatok megosztása is. Szerelem és a kezdeti szenvedély hiányában nem alakul ki tartós kohézió a férfi és a nő között, előbb-utóbb valamelyik fél állandó jelleggel beleszól a másik életébe, gyakran éppen ezzel negatív irányban befolyásolva a döntéseit.
(…)