Játék

Utak

Misi Atyának

(Részlet)

Jelige: Utak
.
Lassan vége egy újabb hosszú nyári napnak. Ma nem esett az eső és a Nap kiélvezve zavartalan pompáját, lassan vonul le. Mikor közel ér az óceán vizéhez, megnézi magát a tükörben és fénye szétfolyik a felszínen, arannyá változtatva azt. Mintha kettő lenne belőle, és amikor az ember ránéz messziről, azt gondolja, gazdag ez a táj, gazdagabb, mint bármelyik másik ezen a Földön.
Az igazság azonban az, hogy itt másként mérik a gazdagságot. Megterem mindenkinek, de meg kell érte dolgozni. És ha néha keservesen is, de mégis kenyér kerül tőle az asztalra és ez viszi előrébb az embert, nap- nap után. Ahogy hűl a levegő, feltámad a szél, hogy segítse a messze kinn hajózó halászokat a hazatérésben. Jimmy kinn botorkál a kikötőben, pontosan ott, ahol az öreg Joe bácsi érkezni szokott. Sosem tudja, hogy mikor érkezik pontosan, csak annyi bizonyos, hogy majd jön, ha a napnak vége. Jimmy tízéves volt, mikor apja az óceánba veszett és azóta anyjával sokat nélkülöztek. Akkor elhatározta, hogy egyszer belőle is nagy halász lesz és sok pénze. Akkor majd mindig tele lesz a hasa, anyja pedig a legszebb ruhában jár majd az ő kis halászfalujukban, és sohasem kell majd dolgoznia. Akkoriban sokat beszéltek az emberek Joe bácsiról. Félelmet nem ismerő nagy halász volt, aki embereivel együtt mindig a legjobban megrakott csónakkal tért haza nap végén. Jimmy nemegyszer látta befutni a kishajót, melynek rakpartja telis tele volt hallal. Mikor a halászok dicsérték, csak annyit mondott a kapitány: – velünk volt ma a szerencse. De Jimmy tudta, azt, hogy, sokkal többről szól itt a történet, mert szerencséje nem lehet mindig az embernek. De ha az illető ért ahhoz, amit csinál, tudja, mit hol keressen és van mersze, hogy olykor kihívja maga ellen a sorsot a nagy fogás reményében, akkor ezek összessége megjutalmazza az embert és sikeressé teszi a vizeken. Jimmy tudta ezt és eldöntötte, hogy Joe bácsitól akar tanulni, senki mástól. Sokat nyaggatta esténként a kapitányt, de túl kicsi volt ahhoz, hogy Joe bácsi komolyan vegye. De azért az, mindig kedvesen megcirógatta a széltől örökké kócos gyermekfejet és azt mondta neki:
– Nőj még egy kicsit fiam, aztán ha bírod húzni a hálót, felfogadlak magam mellé és majd ellesheted a halászat fortélyát.
Hogy szavának hitelt adjon és, hogy a fiú erősödjön, mindig megrakott egy vödröt teli hallal és útjára engedte őt. És Jimmy megfogadta, hogy nőni fog. Sosem hagyott maradékot, még ha nem is kívánta igazán az ételt, akkor is befalt mindent. Valamint sokat csimpaszkodott karjaival fák ágain, elgondolása szerint, így majd jobban nyúlnak a lábai, ha azok nem érik állandóan a földet. Egy- egy kiadós ebéd után a fiú mindig megkérte az anyukáját nagy lelkesen, hogy mérje meg őt, mert úgy érezte, hogy most mintha már kisebb lenne rá a nadrág, mint mikor reggel felvette. Az anyukája nagy fejcsóválások közepette odaállította, pontosan oda az ajtófélfához, ahová mindig is szokta és megmérte csemetéjét. Az ajtódeszkán már sok rovátka tülekedett, szinte mind egymáson. Alul az, amit akkor húztak, amikor még a legkisebb volt, majd felette a többi, ahogy nőtt, úgy szaporodtak rendre. Anyukája néha kicsit csalt és fölé húzta a strigulát, csakhogy ne vegye el a gyerek kedvét, az pedig ujjongva szaladt ki a kikötőbe és várta a kapitányt, hogy újra megmérettessen előtte. Aztán persze csüggedten tért haza, mert Joe bácsi még mindig nem találta elég nagynak. De Jimmyt a reggel mindig új erővel töltötte fel, így annak nem szegte kedvét semmi.
Aztán történt valami az öreggel és csónakjával. Valami rossz. Olyan amilyet a felnőttek tragédiának neveznek. Csúnya felhők gyűltek az égen akkor nap és sok hajó nem ment ki emiatt. De a kapitány kievezett, mert bízott magában. Aztán kitört a vihar és a hajó csak nagy sokára tért vissza. Jimmy akkor is a mólón állt. Fáradtan, sápadtan szállt partra Joe bácsi. Jimmy soha nem látta még olyan öregnek és rozzantnak, mintha az egész ember kisebb lett volna azóta, hogy reggel kihajóztak. De a szeme változott a legtöbbet. Elvesztette méltóságát, fényét, tekintete üres lett és zavart, mint a felvert nyúlé. Jimmy tudta azt, hogy baj történt, de nem mert kérdezősködni, mert a felnőttek dolga az nem tartozott rá, legalábbis apja egykor azt tanította neki. Csak állt és engedte, hogy a kapitány elhaladjon mellette, mint valami szellem. Árnyéka volt önmagának. De vártak ott rá többen is. Asszonyok és családok, akiknek a férjét, apját a kapitány mindig is kivitte magával az óceánra. Ahogy akkor nap is. Joe bácsi beszélt hozzájuk valamit, de csak röviden, alig érthetően, mint aki idegen földre lépett, és szavait nehezen értik mások. Beszédére két asszony sírva roskadt össze és gyerekeik sivalkodtak hangosan és hangjukat messze vitte a szél. Az asszonyok átkozódni kezdtek, átkozták az óceánt, a kapitányt és mindent, ami a szájukra jött. Az lassan elfordult tőlük és bizonytalan léptekkel elindult messze onnan. Jimmy még látta, ahogy a kapitány arcán könnycseppek gördültek, de ajkai merevek maradtak. De a könnyek nem hazudtak. A kapitány sírt. Pedig erős volt és nagy. Jimmy sokáig nem ment ki a partra. Eltelt úgy sok ősz és a tél. Aztán csak gondolt egyet és újra kiment, mert már nem érezte olyan erősnek azokat a dolgokat, amit akkor érzett ott a kikötőben, amikor az a nagy vihar volt. De megváltozott az öreg kapitány is, eladta nagy csónakját és már csak maga halászott egy kisebben. Kerülte az embereket, korán kihajózott és későn kötött ki. Mogorva lett és ha Jimmy az ujjain tudta volna mérni az öregséget, bizony sokat kinyitott volna, ha meg kellett volna mondania, hány éves is a kapitány. Arca szárazzá és ráncossá vált, mint egy öreg fatuskó. Hátát meghajlította az elmúlt idő és léptei sem döngtek már úgy, mint rég. Szemei viszont sokat nyugodtak azóta mikor legutoljára látta. Csak éppen búsak lettek és szomorúak, mint az öreg kutyáé, aki az öreg körtefához van láncolva, majd miután a házat elhagyták a gyerekek és már nincs senki, aki eloldaná onnan. Jimmy csak állt ott, nézte messziről és érezte, hogy neki ez az ember mégsem változott semmit. Neki ugyanaz maradt, mint aki régen volt. Tudta azt, hogy az öreg maskara mögött, a régi test áll, aki annak idején oly erővel lépett ki a csónakból és minden tudása még most is ott hever az mögött a sok rossz új dolog mögött, amik most elhalványítják fényét. Anyukája azt mondta Jimmynek, ne háborgassa többet az öreg Joe-t, mert az most össze van veszve a világgal és ezt már úgy sem lehet helyrehozni. És jobb az ilyen embertől távol maradni. A fiú azonban nem fogadott szót anyjának és újra kijárkált a kikötőbe. Nem volt azonban könnyű újra az öreg kapitány közelébe férkőznie, mert az harapóssá vált, mint egy veszett kutya. Jimmy nem vette ezeket magára és továbbra is kijárkált Joe bácsihoz, mert hitt abban, hogy rosszkedve nem tart majd örökké. Beszélt hozzá és segített, amiben tudott. S valóban. Egy idő után megenyhült vele szemben az öreg. Olyasformán, mint mikor az ember egy bogánccsal teli réten megy át, és ahogy halad észreveszi, hogy ráragadtak ezek a tüskés gombócok. Ledobál magáról valamennyit, aztán végignéz öltözékét és rájön, hogy úgysincs vele mit tenni, mert az mindenütt ott van már. És akkor magán hagyja, mégha olykor bosszantja is. Így volt az öreg is Jimmyvel. Kerülte azóta az emberek társaságát.
Ha néha beléjük botlott, köszönt nekik és ment dolgára. De ez a fiatal gyermek, ez minden este kijön ide. Miatta. Már régen is tanulni akart tőle. Akkor még kicsi volt és neki ideje sem volt vele foglalkozni. Aztán azóta sok minden megváltozott. Talán ez a gyermek nem is tudja. Pedig más lett minden. Sötétebb, szürkébb lett a világ, melyből hiányoztak a színek. A színek, melyek az életet jelentik a léleknek és megnyugvást a napi gondok legyűréséhez. De Joe bácsi nem is akarta, hogy az élete színesebb és boldogabb legyen. Úgy érezte, nincs hozzá jussa. Nem érdemli meg, mert akkor nap nagyot hibázott és emiatt két ember meghalt. Két derék ember. Nehéz ezzel kelni és feküdni minden reggel és éjszaka. Nem indulhat szépen a nap és nem lehet tőle édes az álom. De ennek így kell lennie. Ne is legyen másképp! De mostanában újra eljön ez a gyerek. Szavait hallja és jólesik lelkének. Szemei őszinték. Először próbálta elűzni magától, de az nem tágított. Pedig ő soha nem ültet már senkit a csónakjába. Ezt megmondta neki igen korán, de a gyerek nem bánta ezt. Hűséggel jött minden este és segített a csónakot kikötni és a hálót megtisztítani, javítani, ha kell. Mint egy inas, aki mindent ellát. Csak ő nem kér érte semmit. Semmi olyat, amit pénzzel lehet mérni. Csak a tanácsait szeretné és a halfogás fortélyát. Azt mondta anyjának akar segíteni, meg persze magán, hogy jobban éljenek. Ekkor ellágyult kicsit az öreg Joe, mert korábban ő is mindenkin segített, ahogy tudott. Most azonban, úgy érezte nincs hozzá ereje. Kiveszett belőle az a rész. Csak egy öreg, rozzant, hideg fészek maradt azon a helyen, ami benne volt az kiszállt onnan. Az a valami, amit úgy hívnak, hogy hit és akarat. Azon az este is így indult minden. Döcögősen, darabosan, mint mikor olyan úton tolja az ember a szekeret, amely tele van rögökkel. Később indult akkor nap vissza a kikötő felé. Lehűlt a levegő és átizzadt ingje párált és ködöt formált alakja körül, mintha csak a vizek kísértete lenne az. A halak számolatlanul hevertek a csónak aljában, mint néma kavicsok, és szemeikkel meredtek felfele, mintha nem hinnék el, hogy hová jutottak. Kimért csapásokkal vágta az óceán hátába evezőit Joe bácsi. Ütemesen, szinte ritmusérzékkel, mint aki tudja mi a rend a vizeken. Jimmy már régen felismerte az evezők hangját és közelebb lépett a móló széléhez. Aztán már látni is sejtette a ladikot és gazdáját, öreg Joe-t. Az utolsó csapás után a csónak hangtalanul siklott be a partra. Jimmy fogadta azt és tompított az érkezésén, hogy az ne ütődjön nagyot.
– Megint kijöttél, Te gyerek?- kérdezte Joe bácsi.
– Ki én, hisz látja. Jó estét a halászoknak!- fogadta Jimmy.
– Elmondtam, már neked, hogy jóra tőlem ne számíts! Élő ember rajtam kívül nem kerül ebbe az Isten verte lélekvesztőbe. Mit akarsz hát még?!
Jimmy lesütött szemmel fogadta a szidalmakat. Nem esett jól neki, bár érezte nem neki szólnak igazán. Úgy érezte öreg barátja inkább az életre haragszik és arra a régi históriára. Csöndes mozdulatokkal kikötötte a csónakot, majd halk szóval felelt:
– Ne haragudjon Joe bácsi! Én csak tanulni akarok. Álmom az nekem régóta, hogy az óceánt járom és fogom a halakat és megélünk belőle én és az anyám. És a többi hajóskapitány, aki csak benéz a hajóm aljára és látja a töménytelen halat, csak bólogat, és azt mondja: „Ez igen! Ez az ember halász a talpán!” Hát igen! Álmom még ez is! Érezni akarom, hogy amit csinálok, azt jól csinálom. Majd ha valami siheder gyerek jön oda hozzám, hogy oktassam ki, akkor tudjak a kezébe nyomni egy vödör halat, mert szüksége lesz rá, és ha megnő majd, tanítsam ki mindenre, amit tudok, mert a tudást elpocsékolni vétek.
Nos hát, majd ha kifogtam a magam halát, eltartottam anyámat és magam is jól laktam, és végül megtanítok valakit mindarra, amit én tudok, akkor lesz teljes az álmom és akkor már jöhet bármi. De még minden előtt vagyok. Ezért jöttem most. Hogy elinduljak valahol, ahol már maga járt, de még maga sem ért a végére.
Mint kavicsok a kiszáradt kút fenekére, úgy kopogtak a szavak Joe bácsiban. Volt valami abban, amit ez a gyerek mondott, valami, ami úgy hatott lelkére, mint a tavaszi záporeső a csírázó magokra. De az öreg nem adta meg magát oly könnyen. Csak erőt gyűjtött kicsit és felelt.
– Mary, Barrcuda, Sarki fény, Őrtorony, Orca. Mind gyönyörű hajók és kitűnő kapitányok irányítják őket. Lefogadom, akármelyikre felkéredzkednél, szívesen látnának. Nekem már csak ez a kis ladikom maradt és annyi erőm, hogy kievezzek a sziklákig. Miért engem nyaggatsz?
Jimmy nem válaszolt azonnal, mert érezte, hogy számít most ez a beszélgetés. De aztán csak belekezdett.
– Most nem volt nagy fogása Joe bácsi. De tegnap sem volt az. S mióta ismét kijárkálok magához, azóta egyszer sem volt.
Kicsit várt, hagyott időt az öregnek, hogy közbeszóljon, de az nem szólt semmit. Csak ült némán, kimeredt szemekkel, akár csak a halai. Jimmy hát folytatta.
– Tudja, miért van ez Joe bácsi?
Az öreg csak ült tovább a csónak farában, és felhúzott szemöldökkel nézett a távolban és fejét rázta, mint aki nem tudja, mit hoznak a következő szavak.
– Azért,- mondta ki az ítéletet a fiú, – mert nem hisz magában, nem hisz abban, amit csinál és nem hiszi, hogy jobb lehet magának valaha.
Az öreg csak emésztette a szavakat, majd felcsattant, mint az ostorszíj, bár szavai nem voltak gorombák, inkább számonkérőek.
– Látom fiú, értesz az emberekhez! Bár éveid ritkák, de azért értesz hozzájuk. De akkor azt is mondd meg, hogy miben higgyen egy olyan ember, mint én, aki gyilkosabb a gyilkosnál és még azt sem kaphatja meg, hogy bűnhődjék tettéért. Akkor nap nem két ember halt meg abban a hajóban, aminek a kapitánya voltam. Kettő a vízbe fulladt, a harmadik belőlem szállt ki és hátrahagyta ezt a magtalan porhüvelyt, hogy szenvedjen helyette, amíg úgy gondolják odafönn, hogy ennek a Földön helye van. De elmondom az elejétől, hogy Te is értsd, és akkor mondd ki az igazságot, ha marad még majd benned őszinte szó. Nem volt nagy hajóm, ezt Te magad is láttad, de épp elég nekem és a hat emberemnek és azok családjának, hogy megéljünk belőle. Jártuk a vizet, mert ismertem, egy voltam a rezdüléseivel és tudtam hol keressük a halat, akármit is hozott a reggel. Esőt, avagy napsütést. S igazad volt, hittem magamban, mert ez volt az életem és amit az ember szeret, arra igazán odafigyel. Nem a szemeivel, hanem a szívével és lelkével. Mert ezekkel jobban lát az ember. S én nálam a vizeken senki nem látott akkoriban messzebb. Tettük a dolgunkat, ha kellett napi húsz órát dolgoztunk, de eredménye volt és ezt senki nem bánta. Aztán ha lehetett pihentünk, s mint férfiak leültünk az asztalhoz és ittunk. Kevés volt az idő az alváshoz, s olykor így engedtük ki magunkból a gőzt. Én is leültem a fiúkhoz és meghallgattam őket, s ők beszéltek, ha kicsit elkábultak. Volt kinek beteg volt a gyereke, volt ki házasodni akart, volt kinek a házát akarták elvenni, mert apja csak adóságot hagyott rá. Csak ittak és beszéltek és előkerült annyi gond és bánat, amennyit az óceán sem tudott volna elnyelni, anélkül hogy ne boruljon ki medréből. Én nem is mondtam akkor semmit azoknak a fiúknak, csak ültem és hallgattam őket és vártam, hogy ennek a sok rossznak egyszer végét mondjanak. Aztán nem szóltak többet. Lehet, hogy kiöntöttek magukból mindent, ami belülről rágta őket, az is lehet, hogy az italtól kótyagosodtak el.
De nem is kellett többet hallanom. Mint már mondottam neked, nem szóltam nekik semmit. Mit is tudtam volna mondani? Sosem volt bajom családdal, gyerekkel. Pénzem is volt annyi mindig, hogy megéljek belőle. Egyszerű életet éltem, mert csak magamra volt gondom. De nem is az én dolgom lett volna a szavak kimondása. Azt mondják ki az okosak, a többet látott és tapasztalt emberek. Hanem akkor elhatároztam, hogy úgy segítek rajtuk, ahogy tudok. Így minden nap kieveztünk, és fogtuk a halat, mert az Isten bőkezű volt velünk, mivel látta szorgalmunkat. Az emberek fáradtak voltak, de bírták, mert tudták, hogy így többet kereshetnek és otthoni bajukból egy darabot letörhettek és bedobhatták azt az óceán fenekére, hogy ne kerüljön többet kéz alá. Én láttam, hogy amit teszünk az nehéz, de jó is egyben. Ha ittunk és beszélgettünk én ugyanúgy hallgattam, mint akkor, de boldog voltam, mert azt mesélték a fiúk, hogy jobb a helyzet odahaza. Aztán elbóbiskoltunk az italtól és a fáradtságtól, aludtunk egy szemhunyásnyit, és dobtuk be a hálót és eveztünk és szedtük ki a halat, melyet nekünk rendelt az Isten. És ez így ment sokáig, de kitartottunk egymás mellett. Mindig jó volt a fogás és a többi hajóskapitány sokszor irigykedett rám és azt mondták nem tart ez majd örökké. Pedig ha tudták volna, hogy a saját zsebemet hetekig üresen hagytam és a pénzt a fiúk közt osztottam szét, csakhogy nekik jobb legyen, akkor talán nem mondták volna. De ezt én nem mondtam senkinek. Csak én tudtam, meg az óceán. És végül mégis nekik lett igazuk. Mert eljött az a nap, melyet azóta is gyűlölök, és még az utolsó órámon is átkozni fogom és le fogom köpni. Sötét volt az ég, még kora reggel, bár máskor abban az időben már érzik, hogy megindul az élet és a világ folytatja útját, ahogy tenni szokta mindig. De ez egy más nap volt. A szél rohamokban sodorta a levegőt és az ember kibillent járásából, ha az alá kapott. Az embereim összegyűltek akkor nap is, bár úgy gondolták, száraz marad a háló. A kikötőben szerte megindult a mozgás és hallani lehetett a hangokat, ahogy arról beszélnek, ma Isten kísértés volna kihajózni és jobb lesz a vihart a kocsma ablakból figyelni egy üveg rum mellől. Láttam én is a felhőket és a szél hozzám is elért, de hittem, hogy nem lehet bajunk, és szóltam, hogy kössék ki a hajót és húzzák fel a horgonyt. Talán először nem hallották jól, mert nem indultak meg szavamra. Majd rájuk néztem, és intettem, hogy gyerünk. Akkor megmozdultak, darabosan, mint az olyan ember, aki nem tudja, hogy fogjon hozzá a rá bízott dologhoz. Figyeltem őket és félelmet láttam a szemükben, de bennem jobban bíztak és tették, amit mondtam nekik. Nem akartam bizonyítani semmit, csak akartam, hogy ez a nap is keresettel záruljon és a fiúk gondjából ismét letörhessünk este és néhány kaviccsal több legyen az óceán fenekén, addigra, mire feljön a Hold. Beszálltunk és láttuk, ahogy az emberek a partról csóválják a fejüket és behúzódnak házaikba vagy oda ahová tartottak éppen. A fiúk szótlanok voltak és görcsös feszültség telepedett rájuk. – No! Úgy látszik ma minden hal a miénk! Megkeressük a pénz anyját és az nekünk fial ezentúl! – kurjantottam el magam. A fiúk elmosolyodtak ezen és érezték, hogy tudom, mit csinálok. Megeresztették a vitorlát, és a szél ráfogott rögtön, fogaival belemart a vászonba, ahogy egy éhes farkas egy eltévedt bárányba. Valahogy velünk volt mégis, mert segítségével hamar messzire kerültünk a parttól. Mégsem tűnt a barátunknak. Sőt! Soha ilyen vadnak nem láttam még! Csak zúgott és nem kímélt minket. Felkorbácsolta az óceánt, vizét óriási tenyerébe fogta, majd lecsapta erőnek erejével, mely millió darabra hullott, maga alatt szétzúzva mindent. Recsegett a vitorlarúd és én féltem, hogy eltörik, de nyugalmat erőltettem magamra, mint aki tudja, mit csinál. Leeresztettük a vitorlát és hagytuk, hogy a hajó megnyugodjék. De nem nyugodhatott, mert alatta háborgott a tenger. Azt mondják a pokol forró, mert lángok borítják, melynek tüze sosem alszik ki. Én azt hiszem, egészen másként néz ki. Mert ami akkor volt ott, az volt maga a pokol. Tudtam, hogy akkor miattam tört ki ez a rettenetes vihar, mert az Isten haragudott rám, amiért ellenszegültem akaratának és mégis kihajóztam, mikor ő mást akart. Fölvettem hát a harcot és próbáltam meglovagolni az orkánt, mely sárkányok hátán száguldott végig akkor az óceán felett. De nem volt esélyünk. Hajónk félig a levegőbe lendült, hogy aztán irtózatos csapással zuhanjon vissza a vízre. Embereimmel a hajópadlón csúsztunk, hanyatt, háton, kit hogy dobott el a vihar. Néha egymás szemébe néztünk, ahogy a másik karja után kaptunk. Halálfélelem ült ki az arcokon és a rettegés állandóvá vált. Ordítottam, hogy kitartás, már nem tarthat soká, de hangom elnyomta a szél süvítése és az óceán üvöltése, ahogy a korbácsütések alatt szenved. Nagyot reccsent az ég és villámok cikáztak az odafenn. Olyannak tűnt, mintha az ördögök ezeken a tüzes szikrákon csúsztak volna le a sötét felhők közül, hogy érdes tenyerükkel csapkodják a víznek felszínét, hogy az minél haragosabb legyen. Az embereim kapaszkodtak, amibe tudtak, és közben az Isten nevét rebegték el a felhők közé, mert én már nem segíthettem rajtuk. Óriási hullámok csaptak le ránk. Olyanok, melyek túlnyúltak az árboc felett is, majd elemi erővel zúgott le ránk, hogy agyon nyomjon valamennyiünket, mint egy bogarat. Majd óriási lökést éreztem és elterültem a fedélzetem. Karjaimmal kapaszkodtam mindenbe, amit csak el tudtam érni. A hullám majd elborította a hajót, mely szinte az oldalára borult. Kötelek, hálók, emberek csúsztak el mellettem, minden, ami nem volt rögzítve, vagy nem tudott megkapaszkodni. Hallottam, ahogy ordítanak az embereim és láttam, ahogy ketten belevágódnak a hajó korlátjába, majd amorf tartással kibucskáznak a vízből. Aztán óriási rándulás és a hajó visszaborult a fenekére, ahogy annak lennie kell. A vihar ezután engedett haragjából és a szeleknek, morgása távolabbról hallatszott. A hajó lassan megnyugodott őrült táncából, míg be nem állt lassú bölcsőringásába. Mi azonban sokáig nem tudtunk magunkhoz térni és csak feküdtünk ott a hajópadlón, ahová a vihar dobott minket. Nem tudtuk, hogy élünk-e még vagy halunk, nem tudtuk mi történt és hogyan tovább, csak üveges szemmel pislogtunk a semmibe és vártuk, hogy egyszer csak történik valami.
(…)
.