Játék

Luca /első javítás/

(Részlet)
.

Jelige: Luca
.
Első javítás
.
Zajos volt az iskola udvara. A gyerekek élvezték a hirtelen jött tavaszt, és a tanórák közti szünetet vidám játékkal töltötték el a szabadban. A kislányok kiszámolósat játszottak, vagy rímbe szedett mondókákat mondtak, és ütemesen összeütötték tenyerüket a szemben lévő társukéval, míg a fiúk fogócskáztak, vagy fociztak. A lányok és a fiúk rend szerint külön csoportra oszlottak, ahogy ebben a korban lenni szokott, és csak akkor keveredtek beszélgetésbe egymással, amikor éppen keresztezték útjaikat. Apró problémák szülték ezeket a szóváltásokat. Mint például amikor labda pattant a „női tanács” közé, melynek tagjai épp összebújva pusmogtak valami nagyon felnőtteset. Míg máskor épp a lányok kezdtek el hangosan vihogni, vagy énekelni a fiúk bosszúságára. Ilyenkor elhangzott egy-két gúnyos megjegyzés a másik fél részéről, de semmi maradandó nem hangzott el, amit egy copfhúzással, vagy egy bokán rúgással ne lehetett volna a legmesszebb menőkig megoldani.
A fiúk vezére Víg Jani volt. Termetével és ügyességével kimagaslott a fiúk közül, ő volt a legjobb sportoló, és csak akkor lehetett zavarba hozni, amikor a leckéről faggatta a tanítónő. Szerette magára vonni a többiek figyelmét, és besöpörni az elismeréseket, ha valami olyat hajtott végre, ami a többiek számára megoldhatatlan volt.
Most is épp az iskola melletti öreg diófa ágán csimpaszkodott, és testi erejét mutogatván tízszer is felhúzta magát. Aztán elengedte az ágat és nagyot huppanva, a fűben ért földet. De hogy hitele is legyen az előbbi mutatványnak karjait megfeszítve mutogatta tovább izmait az őt körülvevő fiúknak. Egyik- másik meg is nyomkodta azt, majd a sajátját is, mindegy összevetve a kettőt, végül elismerőleg bólogatott, hogy ez bizony igazán elismerésre méltó.
Voltak azonban örökös szerencsepróbálók, akik mindig megkísérelték felvenni a versenyt Janival, és rögtön utána megpróbálják a bemutatót leutánozni. Ilyen volt a Nagy Zoli is, az elsődleges trónkövetelő, de leginkább csak önmaga hitt benne, hogy van ő is olyan erős és ügyes, mint a Jani, mert próbálkozásai rendre kudarcba fulladtak. A többiek már ismerték és nem is vették komolyan, ha jelen volt Jani is. Talán épphogy kétszer sikerült felhúznia magát, majd kipirosodott arccal, szuszogva feladta és nagy mérgesen lehuppant, ahogy elengedte az ágat. Zoli csalódottságában ekkor egy nála gyengébben próbálta kudarcát kiküszöbölni. Valamint ha azt látta, hogy valaki mosolyog rajta, azt egy-két alattomos ütés kíséretében terelte afelé az elhatározás felé, hogy legközelebb ezt ne tegye.
Jani ezeken a dolgokon keresztülnézett, és széles vigyor kíséretében körbetekintett társain és fürdött a dicsőségben. A többiek csodálattal teli pillantásokkal adóztak vezérüknek és voltak, akik ennek hangot is adtak. Meg persze voltak olyanok is, akik nem becsülték sokra magukat, és nyilvánosan soha nem mutatták meg, hogy ők maguk mire képesek.
Ilyen volt Kis Vince, akit mindenki csak Dugónak hívott, mert kicsi volt, és kövér. Ő volt az, akit a legelőször küldtek el a tanárhoz elkérni a labdát, és őt állították mindig a kapuba is, mert lassú volt, és ügyetlen. De Kis Vince, vagy ahogy mindenki hívta, Dugó, ha senki nem látta, szintén megpróbálta Jani gyakorlatait. Legtöbbször azonban ezek csúfosan sikerültek, így Dugó rendre elkönyvelte, hogy önmagában nem jó semmire és jobb, ha a nagy hal árnyékában marad. Ezért soha nem szólt vissza, ha Dugónak hívták, pedig utálta ezt a gúnynevet és mindig megcsinálta, amit kértek tőle. Tette mindezt azért, mert úgy gondolta, hogy még mindig jobb utolsónak lenni a sorban, mint teljesen egyedül. Most is megvárta, míg a csapat szétszéledt, majd amikor már nem láthatta senki, az ág alá lépett. Hosszan, igézve nézte, mint amikor egy hullócsillagot lát az ember és kíván valamit, ezután nagy levegőt vett és ugrott egyet, karjaival nagyot kaszálva a levegőbe. Azonban még az ujjai hegyével sem sikerült megérintenie az ágat, ügyetlenül kicsúszott a lába földet éréskor és fenékre esett. Nem történt baja, nyomban felugrott és tenyerével leporolta a nadrágját, közben szétnézett maga körül, és örömmel nyugtázta, hogy nem volt tanúja az esetnek. Nyomban feledve a dolgot a többiek után loholt, mert, ahogy már szó esett róla, nem szeretett egyedül lenni.
A lányoknál is megvolt a szigorú rangsor. Ebben a szűk kis közösségben Bíró Etelka volt az, aki meghatározta a dolgok zajlását. Úri kislány hírében állt, ami nemcsak kifinomultságában mutatkozott meg, hanem gőgben, dacban, vagy ha valami kedve ellen történt, akkor rosszindulatban is. Élete többnyire úgy alakult, ahogy szerette volna, mert megkapott mindent, amire vágyott. Apja fűrészüzeme a legnagyobb gyár volt a városban, s talán az egyetlen is. Sok családapát látott el munkával, az osztályban is a legtöbb gyerek apja nála foglalatoskodott. Nem lehetett rossz munkahelynek nevezni, de a keresetért keményen meg kellett dolgozni. Az öreg Bíró épp annyit adott, hogy a család ne haljon éhen, de ne is lakjon jól eléggé. Mert az éhes ember lázad, a jól lakott, meg gondolkozik. Bíró András tudta ezt, és megtalálta az arany középutat. Aztán végül szinte az egész város neki dolgozott.
Szóval Etelka régen felismerte kivételezett helyzetét, és ha lehetett, ki is használta. Egyszer összeveszett egy lánnyal az osztályban, mert ő maga bár külön zenetanárhoz is járt, az a másik lány mégis jobb eredményeket ért el zeneórán, mint ő. Etelka gúnyolni kezdte, az a lány, meg azt mondta neki erre, hogy csak azért tart ott mindenben, mert az apja tehetős ember. Etelka erre nem mondott semmit, csak sokatmondóan és gonoszul mosolygott, tekintete hideg volt, és merev, mint a kígyóé.
Másnap a lány szomorúan jött iskolába, olyan szemekkel, amik elárulták, hogy sokat sírt az éjszaka. Később elmondta, hogy édesapját eltanácsolták a fűrészüzemből, mert úgy gondolták, kevesebbet dolgozik másoknál. De a lány tudta, hogy nem ez volt az oka és magát hibáztatta a történtekért.
Később el kellett költözniük, mert nem talált az apja munkát az egész városban. Ezután békén hagyta mindenki Etelkát, és engedték, hadd élvezze kitalált szerepét, magasan mindenki, és valamivel a föld fölött. Még az erős Víg Jani is kitért az útjából, mint amikor az ember csapást vált az erdőben, ha csalán növi be a megkezdett utat. Janival ellentétben viszont Etelkát nem sokan szerették. Volt két barátnője, Szabó Rozi és Pesti Margit, de ők inkább a gazdag barátnővel járó előnyök miatt barátkoztak vele és hízelgett nekik, ha Etelkával együtt emlegették őket. A többi lány meg élte az életét, és igazodott hozzájuk, bár gyerekként mégiscsak gyerek marad az ember lánya, s nem foglalkoztak mással, csak az örömteli játékkal.
Így festett akkoriban ez az osztály, de volt valaki, aki egyedüliként nem tartozott sem a fiúk, sem a lányok csoportjához, sem Etelkáék elit köréhez. Ő volt Luca. Milyen is egy gyermek? Minden gyermek szép, ahogy gyermeki naivitással hisz mindenben, amiről gyermeki eszével tudni véli, hogy jóra termett, és szépek lelkükben, mert az igaz és jó. Szépek, mert ha cselekszenek is rosszat, azt nem álnok gondolattal teszik, és igazán megbánják, igazán őszintén, és ha lehet, helyrehozzák vétküket. Szépek, mert őszinték és gondolataik tiszták. Hajlanak a jóra, ha az ember fárad azzal, hogy fogja a kezüket és mesél nekik a világról. Vezeti őket, mert akarja, hogy ember váljék belőlük. De a gyermekeknek saját kis közösségükben mást jelent a szép, és ebben a jelentésében Luca nem volt az. Sajnos őt nem olyan külsővel látta el a Teremtő, amilyennek egy kislány látni akarja magát, ha a reggeli ébredés után megfésülködik, és megnézi magát a tükörben. Utálta a vörös haját, mely messziről elárulta őt, és nem engedte, hogy elbújjon a többiek közt. Utálta, mert keveseknek van, és akit ezzel vert meg a sors, azt a többiek rendre kinézik maguk közül. Megszólják és gúnynevekkel dobálják. Így megy ez napról napra, míg már senki nem veszi észre a különbséget jó és rossz között.
Már Luca és a többi vörös hajú gyerek sem, akik csak azt érzik, hogy nincs helyük a többiek között, és ebben a világban ők tényleg nem férnek oda mások asztalához. Vörös haja mellé, ahogy az illik, szeplők is társultak kerekded arcára. Nyáron kimondottan szembetűnő, de az év többi részében is ott ékeskedtek. Luca korábban azt hitte, hogy kisgyerekként valami nagy rosszaságot követett el, és a szeplőket maguk a pokolbéli ördögök lapátolták izzó kemencéjükből az arcára büntetésként, hogy amíg csak él, ne feledje, hogy a rosszakat megbüntetik. Bár sose emlékezett vissza, mi lehetett az a súlyos gaztett, amiért ezt érdemelte, kis fejébe ez belevésődött, és elhitette vele.
Egyszer azért megkérdezte az anyját, Manci nénit, aki szintén arcán viselte ezeket a vörös jeleket, hogy az ő bűne mi volt. Anyja először nem értette mit is akar a lánya, és csak pislogott, mint a béka, amelyik a moslékos vödörbe esett, majd harsány nevetésben tört ki, amikor Luca előadta nézeteit az ördögök parazsairól.
Jaj, kislányom, dehogyis büntetés az! Miből is gondoltad! Sőt egyenesen áldás! Tudod, a Jóisten annyira szeret minket, hogy arcunkra varázsolta ezeket a pöttyöket, hogy mindig szép piros, élettel teli legyen az arcunk!
– Akkor miért csúfolnak miatta mégis a többiek? – kérdezte a lány bánatos hangon.
– Azért, mondta a szüleje, – mert irigyek, hogy ők nem kaptak, és félnek, hogy őket nem szereti úgy az Isten. Luca hosszasan, gyanakodva figyelte az anyját, vonásait fürkészve mint az olyan ember, aki nem hiszi, hogy a másik igazat mond. Szüleje még sokáig mosolygott a dolgon, néha még a szemét is megtörölgette a sok nevetés miatt, Luca meg csak duzzogott a kemence sarkán, mint akinek túljártak az eszén.
– Inkább adott volna egy kölyökkutyát, ha annyira szeret, morogta az orra alatt és részéről befejezettnek tartotta a kérdés megvitatását. Aztán végül is nem tudni, hogy a Jóisten szégyellte el magát, amiért rossz ajándékot adott ennek a kislánynak, vagy az anyja hallotta meg Lucát azon az estén, de még a héten egy kiskutya került a házhoz.
Esteledett már és vacsorához készülődtek. Luca terített, anyja meg a lábas körül ténykedett és az ételt kavargatta. A családfőt várták, aki bármikor érkezhetett a fűrészüzemből. Váratlanul, mintha az apja hangját hallották volna kintről. Luca kilesett az ablakon, hát valóban az apja volt az, de húzott valamit maga után és ahhoz beszélt.
– Anyu! – szólt anyjához a lány. – Kivel beszélget Apu?
– Nem tudom, lányom! – mosolygott csibészesen az anyja. – Eredj és nézd meg!
Luca izgatottan nyitott ajtót és most már tisztán hallotta apja szavait, és látta, ahogy valami fekete szőrgombócot húz a levelek közt egy madzagon.
– Gyere már, a nyakad nyúljon meg, mit makacskodsz itt mint valami dáma! Tán nem gondolod, hogy ölbe viszlek haza, te, bolhadúc!
Miközben finoman, de határozottan húzta maga után azt a valamit, ami a madzag végére volt kötve. A kiskutya sem hagyta magát és tappancsait megvetve, mereven szánkózott a rég lehullott levelek közt. Hogy hangot adjon annak, hogy mindez akarata ellen történik, morgással jelezte nem tetszését. Luca közelebb ment és végre kirajzolódott előtte a kutya formája. Ekkor összecsapta tenyerét és örömmel felkiáltott, – Ó, Jézusom! Egy kiskutya!
Azzal szaladni kezdett, hogy mihamarabb kezébe vegye a csupa bozontos jószágot. A kutya még fel sem ocsúdott abból, hogy pórázon húzva került oda, máris egy újabb ember tornyosult felette, aki nagy erővel ölelte magához. Pici gomb szemeivel rátekintett Lucára, és azonnal meglátta benne a békés szándékot, így ő is megenyhült, és nem morgott tovább. Főleg akkor, amikor Luca levette nyakáról a fojtó madzagot. Erre a kiskutya is viszonozta a kedvességet és megnyalta a segítő kezet, tanúbizonyságot téve arról, hogy barátságuk elkezdődött. Eltelt néhány perc, míg a két fiatal, az embergyerek és a kölyökkutya megismerkedett egymással. Luca apja, Péter bá, mellettük maradt, és könnyes szemmel nézte végig az örömüket.
Ám Luca hirtelen feleszmélt és szót intézett apjához.
– Apu! Hol találtad ezt a kiskutyát? Ugye ő már az enyém? Apja megilletődött a hirtelen kérdéstől és akadozva válaszolt.
– Háát… öö… hazafelé indultam, aztán ez a kis jószág meg itt kóborolt nem messze, és olyan gazdátlannak látszott, gondoltam itt jó helyt lesz. És hogy mondandóját igazolja, az erdő irányába mutatott.
– Még jó, hogy volt nálad madzag! – nevetett a lány.
– Az van nálam mindig, hátha meg kell kötni valamit – vágta ki magát az apa. No, de menjünk bentebb! Még vackot kell neki csinálni valahol a fészerbe, és a nap már igencsak lemenőben van! Luca felkapta a kiskutyát és apja mellett megindult a ház irányába, s nem is sejtette, hogy ezen a héten másodjára járnak túl az eszén a szülei. Az este hamar eltelt, mint ahogy az jó társaságban lenni szokott. A kutyavacok építéshez még Luca anyja, Manci néni is kijött, és felajánlott egy rég nem használt, kopottas takarót, melytől a kiskutya igazi családtagnak érezhette magát. A sarokban csináltak neki helyet, és az új jövevénynek szemlátomást igencsak tetszett az új lakosztály. Nyakig bebújt a meleg kuckóba, csak fekete szemei mozogtak, mint az éjjeli bogarak a fény irányába.
– Jó lesz itt neki! – mondta Manci néni.
– Ilyen helyen még a király kutyája is elhálna! – bizonygatta erősen Péter bá.
– Na, oszt, nevet adtál – e már neki? – fordult oda lányához. Luca megijedt a hirtelen jött felelősségtől, és restelkedve vallotta be, hogy, ezen ő még csak nem is gondolkozott.
– Hát akkor törd a fejed igyekezettel, mert nem hívhatjuk örökké úgy, hogy gyere ide! Becsületes kutyakölyöknek, becsületes név dukál. S mivel te vagy a gazdája immár, úgy illik, hogy te adsz neki nevet! – aggatta lányára a dolog súlyát Péter bá, majd bezárta a fészer ajtaját, és együtt elindultak a ház felé. Az a néhány lépésnyi idő csendben telt el. Majd amikor Manci néni kinyitotta az ajtót, Luca megszólalt.
– Olyan jó kétmaroknyi, súlyos kis jószág. Lehetne a neve Gombóc.
– Én is valami hasonlóra gondoltam. – nyugtázta az öreg, és becsukták az ajtót maguk mögött.
Az éjszaka ennek tudtában telt el. Reggel Luca, még kakasszó előtt felébredt, s igencsak mehetnékje volt a fészer irányába, de mivel szülei még aludtak, így nem mert zajolni. Megvárta hát, míg mindenki felkelt, majd kirohant a fészerbe, hogy üdvözölje új barátját. A kutyus már csaholva válaszolt az ajtónyikorgásra, ezután éktelen ugatásba kezdett. Sok időt azonban nem tölthettek együtt, mert Lucának még dolga akadt a tyúkokkal, aztán sietnie kellett az iskolába, mert kiskutya ide vagy oda, a tanítás azért nem maradt el.
A tyúkok után megetette, hát Gombócot is, majd lába alá vette az utat, és elindult az iskolába. Bár legszívesebben otthon maradt volna kutyázni, most mégsem nehéz szívvel ment tanulni, mert, úgy érezte, már neki is van barátja. Még ha az csak egy kiskutya is. A többiekkel úgy sem tud soha játszani, mert kirekesztik, és ha mód van rá, kinevetik, vagy csúfolják. Persze nem mindenki, de azért ritkán telik el nap, hogy ne érje utol a rosszindulat.
Épp csengetésre ért be, ahogy szokott. Jól kiszámolja az időt, hogy ezzel is kevesebb esélyt adjon a csípős nyelveknek. Már látja a többieket, ahogy lassan sorakoznak az ajtó előtt. Hangtalanul köszön nekik, és megpróbál eltűnni köztük.
– Szia, Róka! – kurjantott rá Nagy Zoli, de tarkóján már csattant is a nyakleves, amitől mérgesen pattant hátra. Tekintete azonban hamar megenyhült, amikor meglátta, hogy Víg Jani nevelgeti modortalan viselkedését. Azért annyit odaszólt neki, hogy jól van, na, nem kell azért annyira erősködni, de tovább nem feszegette a dolgot.
Víg Jani sem szentelt több időt a dologra, csak haladt a padsorok között, és leült a helyére. Tudni kell róla, hogy azonkívül, hogy erős és ügyes, igazi úriember, és nem tűri, hogy jelenlétében bántsák a gyengébbeket. Ő talán az egyetlen ember az osztályban, aki soha nem gúnyolta, vagy nevette ki Lucát, aki ezért hálás volt Janinak, és becsülte őt. Most is elégedetten vette tudomásul, hogy Nagy Zoli tarkója szépen pirosodik, bár örömének jelét semmivel nem mutatta ki. Leült mindenki és elcsendesedett a terem.
Ajtó nyílt és Kocsis Anna tanító nő lépett fel a katedrára. Az osztályfelelős jelentett, majd megkezdődött az óra. Nehéz csend telepedett a teremre, mintha csak ólomlábaival ránehezedett volna a nebulók mellkasára, akik még a lélegzetüket is halkabban vették ezekben a percekben.
Csontos, magas nőként ismerték a tanító nőt. S bár idősödő éveit élte, még nem talált párra. Szigorú volt a leckében, a nevelésben nem különben. Évtizedek alatt megtanulta kezelni a kellemetlenségekkel járó összes gyerekcsínyt. S úgy tartotta, kezelésükre legjobb gyógyír a szigor, szigor és még több szigor. Nem tűrte a tiszteletlenséget, a hanyagságot és a lustaságot. Kemény volt, és következetes. Diákjai tudták, mire számíthatnak tőle, ezért komolyan vették a tanulást. Mégis az óra eleji tíz perc maga volt számukra a pokol, ekkor villámként röpködtek Anna néni kérdései, hogy kiderítsék, mindenki felkészült – e, a mai órára.
Csattantak a kérdések, mint az ostorszíj és peregtek a válaszok, mint a búzaszemek. Végül a tanítónő egy pillanatra megállt, igazított tartásán, majd végignézett az osztályon, és egy alig észrevehető mosoly derült fel az arcán. Mára is mindent megtanultak, s ez örömmel töltötte el. Talán az egyetlen öröm, ami elérte sivár életét, de erre most nem gondolt. Csak az jutott eszébe, hogy mégis elérhet velük valamit az ember, ha nem engedi őket szabadjára. Aztán élesen témát váltott, és elvezényelte, mi is lesz az aznapi óra témája. A gyerekek közt engedett a feszültség. A tanítónő megfordult és szavakat kezdett írni a táblára. Az osztályban pedig nem megszokott morajlás kezdett hallatszani. Először úgy tűnt, a feleletek vége oldozta fel őket a szigorú rendből, de nem erről volt szó. Mindenki az ablak felé meredt, és izgatott suttogások illantak szájról szájra. Luca is arra tekintett, amerre a többiek, mert azért ő sem akart lemaradni a történésekről. Először nem látta, mit is kell figyelni oly feszesen, de ahogy követte mások tekintetét, egy mozgó alakot látott meg az erdő melletti úton. Most már megismerte. Bori néni volt az, vagy ahogy a legtöbben hívták, az öreg erdőlakó boszorkány. Luca soha nem értette, miért is nevezik így, mert ő csak egy öreg, megtört öregasszonyt látott benne. Mások azt mondták, hogy magányosan él egy viskóban az erdő mélyén. Nincs senkije, és az egyedüllét miatt elvesztette az eszét. Volt egyszer egy gyermeke, de azt felkínálta az ördögnek, mert örökké azt akarta szolgálni. Mindenféle főzetet készít, azt eszi, meg madárfiókát és tojásokat. Azért is nincs ebben az erdőben annyi madár, mint máshol, ahol madárdaltól zajos minden. Itt az erdő csöndes és visszhangzik a baltacsapás, ha a fadöntők dolgoznak.
Azt is mondják még, hogy esténként fekete macskává változik, úgy lopózik a házak körül, és beles az ablakokon. Ahol jár, ott beteg lesz a gyerek, vagy ha elpusztul a jószág, azt is ráfogják. Ha dögöt ellik a tehén, vagy ha meddő lesz a koca, az is az ő bűne. Olyat is hallottak már, hogy aszályos időben, amikor kicserepesedett a föld, azt mondták, éjszakánként ide járt az öreg boszorkány táncolni, és idehívta a nővéreit is, akik már rég elkárhoztak, de visszajártak azért olykor-olykor, mert örömüket lelték abban, hogy az emberekre rontást hoztak.
Sok mindenért okolták hát a falusiak az öregasszonyt. Luca nem hitte el minden szavukat, de azért mégis félt tőle. Egyszer megkérdezte szüleit, miért bántják az emberek Bori nénit. Apja azt mondta neki erre, hogy az emberek sokszor beszélnek mindenfélét, sokszor maguk sem tudják, hogy mit, csak kimondják a szavakat, mert azt előttük mások is kimondták már, csak azért, hogy legyen téma. Elmondják, hogy valaki ezzé vált, vagy azzá. Vagy ezt tett, vagy azt. De azt nem gondolják át, hogy miért jutott ide, vagy a dolgokat, amiket elkövetett azt miért tette. Az emberek sokkal több időt eltöltenek a beszéddel, de csak néhány percet kéne arra szánni, hogy megértsük őket és sokkal kevesebb szomorú ember lenne a világon, és a fecsegő emberek sem tűnnének annyira butának. Luca sokszor átgondolta az apja szavait, mire mindent megértett, de aztán megállapodott, hogy igazság van abban, amit tőle hallott.
Bori néni nem mutatkozott sokat a faluban. Néha látják csak, amikor valamiért leoson a városba. Akkor a szatócs hamar kiszolgálja, csak hogy, minél kevesebben lássák, hogy nála járt, de olyan is volt, hogy egyszerűen kidobták. Bár félnek az átkaitól, mert állítólag aki ilyet tett egyszer, annak a boltosnak, soha nem lehetett gyereke, bár fiatal volt és egészséges.
Ilyenkor mindig itt megy el az erdő mellett, és komótosan szedi a lábait. Egy botot visz csak magával, mert lépései öregek és egy vászonzsákot a portékának. A gyerekek mindig izgatottá válnak, mert látni akarják, míg el nem tűnik a fák mögött, és bizony Kocsis Anna tanító nőnek ilyenkor meggyűlik a baja velük.
Persze nem mindenki fél az öregasszonytól. Etelka, hogy megmutassa kivagyiságát, többször illetlen dolgokat kiabált Bori néni után, ha hazafele tartottak az iskolából, és látták az öregasszonyt. Gőgös volt, és tiszteletlen, és meg akarta, mutatni, hogy ő nem fél senkitől, még ettől a vén erdőlakó boszorkánytól sem, akivel a gyerekeket szoktak rémiszteni, ha azok nem jól viselkednek. Etelka és a barátnői jót nevettek ezeken a gúnyolódásokon és a vénasszony tehetetlenségén, ahogy elhaló hangon rázta feléjük a botját. Luca ilyenkor mindig elszégyellte magát, és gyorsan elfutott a többiektől, mert nem akarta, hogy Bori néni rá is megharagudjon.
(…)

.
Eredeti verzió

.
Zajos volt az iskola udvara. A gyerekek élvezték a hirtelen jött tavaszt és a tanórák közti szünetet vidám játékkal töltötték el a szabadban. A kislányok kiszámolósat játszottak, vagy rímbe szedett mondókákat mondtak és ütemesen összeütötték tenyerüket a szemben lévő társukéval, míg a fiúk fogócskáztak, vagy fociztak. A lányok és a fiúk rendszerint külön csoportra oszlottak, ahogy ebben a korban lenni szokott és csak akkor keveredtek egymással beszélgetésbe, ha éppen keresztezték egymás útját. Apró problémák voltak ezek, mint például ha a fiúk, a lánytársaság közé rúgták a labdát, amikor a női tanács épp összebújva pusmogott valami nagyon felnőtteset, vagy épp a lányok kezdtek el hangosan vihogni, vagy énekelni a fiúk bosszúságára. Ilyenkor elhangzott egy-két gúnyos megjegyzés a másik fél részére, de semmi maradandó nem hangzott el köztük, amit egy copfhúzással, vagy egy bokán rúgással ne lehetett volna a legmesszebb menőkig megoldani.
A fiúk vezére Víg Jani volt. Termetével és ügyességével kimagaslott a fiúk közül, ő volt a legjobb sportoló és csak akkor lehetett zavarba hozni, ha a leckéről faggatta a tanítónő. Szerette magára vonni a többiek figyelmét és besöpörni az elismeréseket, ha valami olyat hajtott végre, ami a többiek számára megoldhatatlan volt. Most is épp az iskola melletti öreg diófa ágán csimpaszkodott és testi erejét mutogatván tízszer is felhúzta magát. Majd elengedte az ágat és nagyot huppanva a fűben földet ért. De hogy hitele is legyen az előbbi mutatványnak karjait megfeszítve mutogatta tovább izmait az őt körülvevő fiúknak. Egyik- másik meg is nyomkodta azt majd a sajátját is, mintegy összevetve a kettőt, majd elismerőleg bólogatott, hogy ez bizony igazán elismerésre méltó. Voltak azonban örökös szerencsepróbálók, akik mindig megkísérelték felvenni a versenyt Janival és rögtön utána megpróbálták a bemutatót leutánozni. Ilyen volt a Nagy Zoli is, az elsődleges trónkövetelő, de leginkább csak önmaga hitt benne, hogy van ő is olyan erős és ügyes, mint a Jani, mert próbálkozásai rendre kudarcba fulladtak. A többiek már ismerték és nem is vették komolyan, ha jelen volt Jani is. Most is épphogy kétszer sikerült felhúznia magát, majd kipirosodott arccal, szuszogva feladta és nagy mérgesen földet ért, ahogy elengedte az ágat. Zoli ilyenkor rendszerint egy nála gyengébben próbálta kudarcát kiküszöbölni, és ha látta, hogy valaki mosolyog rajta, azt egy-két alattomos ütés kíséretében terelte afelé az elhatározáshoz, hogy legközelebb ezt ne tegye. Jani ezeken a dolgokon keresztül nézett és széles vigyor kíséretében tekintett körbe társain és fürdött a dicsőségben. A többiek csodálattal teli pillantásokkal adóztak vezérüknek és voltak, akik ennek hangot is adtak. Meg persze voltak olyanok is, akik nem becsülték sokra magukat és nyilvánosan soha nem mutatták meg, hogy ők maguk mire képesek. Ez volt Kis Vince, akit mindenki csak Dugónak hívott, mert kicsi volt és kövér. Ő volt az, akit a legelőször küldtek el a tanárhoz elkérni a labdát, és őt állították mindig a kapuba is, mert lassú volt és ügyetlen. De Kis Vince, vagy, ahogy mindenki hívta Dugó, ha senki nem látta, szintén megpróbálta Jani gyakorlatait. Legtöbbször azonban ezek csúfosan sikerültek, így Dugó rendre elkönyvelte, hogy önmagában nem jó semmire és jobb, ha a nagy hal árnyékában marad.
Ezért soha nem szólt vissza, ha Dugónak hívták, pedig utálta ezt a gúnynevet és mindig megcsinálta, amit kértek tőle. Tette mindezt, mert úgy gondolta, hogy még mindig jobb utolsónak lenni a sorban, mint teljesen egyedül. Most is megvárta, míg elszéledt a csapat a fa körül, majd mikor már nem láthatta senki, az ág alá lépett. Hosszan, igézve nézte, mint amikor egy hullócsillagot lát az ember és kíván valamit, majd nagy levegőt vett és ugrott egyet, karjaival nagyot kaszálva a levegőbe. Azonban még az ujjai hegyével sem sikerült megérintenie az ágat, ellenben ügyetlenül kicsúszott a lába földet éréskor és fenékre esett. Nem történt baja, nyomban felugrott és tenyerével leporolta a nadrágját, közben szétnézett maga körül és örömmel nyugtázta, hogy nem volt tanúja az esetnek. Majd feledve a dolgot a többiek után loholt, mert mint már mondtam, nem szeretett egyedül lenni. A lányoknál is megvolt a szigorú rangsor. Ebben a szűk kis közösségben Bíró Etelka személye volt az, aki meghatározta a dolgok zajlását. Úri kislány volt, ami nemcsak kifinomultságában mutatkozott meg, hanem gőgben, dacban, vagy ha valami kedve ellen volt, akkor rosszindulatban is. Bár élete leginkább úgy alakult, ahogy szerette volna, mert megkapott mindent, amit csak akart. Apja fűrészüzeme a legnagyobb gyár volt a városban, s mint ilyen, egyetlen itt helyben. Sok családapát látott el munkával, itt az osztályban is a legtöbb gyerek apja nála dolgozik. Nem mondható rossz munkahelynek, de a keresetért keményen meg kellett dolgozni. Az öreg Bíró épp annyit adott, hogy a család ne haljon éhen, de ne is lakjon jól eléggé. Mert az éhes ember lázad, a jól lakott, meg gondolkozik. Bíró András tudta ezt, és megtalálta az arany középutat. Most pedig szinte az egész város neki dolgozik. Szóval Etelka a kezdetektől tudta ezt, hogy tehetős családból származik, és ha lehetett, kihasználta. Egyszer összeveszett egy lánnyal az osztályban, mert ő maga bár külön zenetanárhoz is járt, az a másik lány mégis jobb eredményeket ért el zeneórán, mint ő. Etelka gúnyolni kezdte, az a lány, meg azt mondta neki erre, hogy csak azért tart ott mindenben, mert az apja tehetős ember. Etelka erre nem mondott semmit, csak sokatmondóan és gonoszul mosolygott rá, és tekintete hideg volt és merev, mint a kígyóé. Másnap a lány szomorúan jött iskolába, olyan szemekkel, amik elárulták, hogy sokat sírt az éjszaka. Később elmondta, hogy édesapját eltanácsolták a fűrészüzemből, mert úgy gondolták kevesebbet dolgozik másoknál. De a lány tudta, hogy nem ez volt az oka és magát hibáztatta a történtekért. Később el kellett költözniük, mert nem talált az apja munkát az egész városban. Ezután békén hagyta mindenki Etelkát, és hagyták, had élvezze kitalált szerepét, magasan mindenki és valamivel a föld fölött. Még az erős Víg Jani is kitért az útjából, mint amikor az ember csapást vált az erdőben, ha csalán növi be a megkezdett utat. Janival ellentétben viszont Etelkát nem sokan szerették. Volt két barátnője, Szabó Rozi és Pesti Margit, de ők inkább a gazdag barátnővel járó előnyök miatt barátkoztak vele és hízelgett nekik, ha Etelkával együtt emlegették őket. A többi lány meg élte életét és igazodott hozzájuk, bár gyerekként, mégiscsak gyerek marad az ember lánya, s nem foglalkoztak mással, csak az örömteli játékkal.
Így festett akkoriban ez az osztály, de volt valaki, aki egyedüliként nem tartozott sem a fiúkhoz, sem a lányokhoz, sem Etelkáék elit köréhez. Ő volt Luca. Bár minden gyermek szép, ahogy gyermeki naivitással hisz mindenben, amiről gyermeki eszével tudni véli, hogy jóra termett; és szépek lelkükben, mert az igaz és jó. Szépek, mert ha bár cselekszenek is rosszat, azt nem álnok gondolattal teszik, és igazán megbánják, igazán őszintén, és ha lehet, helyrehozzák vétküket. Szépek, mert őszinték, gondolataik tiszták és hajlanak a jóra, ha az ember fárad azzal, hogy fogja kezüket, hogy vezesse őket, ha azt akarja, hogy ember váljék belőlük.
De a gyermekeknek saját kis közösségükben mást jelent a szép, és ebben a jelentésében Luca nem volt az. Sajnos őt nem olyan külsővel látta el a Teremtő, amilyennek egy kislány látni akarja magát, ha a reggeli ébredés után megfésülködik és megnézi magát a tükörben. Utálta vörös haját, mely messziről elárulta őt és nem engedte, hogy elbújjék a többiek közt. Utálta, mert keveseknek van, és akit ezzel vert meg a sors, azt a többiek rendre kinézik maguk közül. Megszólják és gúnynevekkel dobálják. Valahogy úgy érzik, hogy ő kevesebb náluk, és ennek hangot is adnak. Így megy ez napról napra, míg már senki nem veszi észre a különbséget jó és rossz között. Már Luca és a többi vörös hajú gyerek sem, akik csak azt érzik, hogy nincs helyük a többiek között, és ebben a világban ők tényleg nem férnek oda mások asztalához. Vörös haja mellé, ahogy az illik, szeplők is társultak kerekded arcára. Nyáron kimondottan szembetűnő, de az év többi részében is ott ékeskedtek arcán. Luca korábban azt hitte, hogy kisgyerekként valami nagy rosszaságot követett el, és a szeplőket maguk a pokolbéli ördögök lapátolták izzó kemencéjükből az arcára büntetésként, hogy amíg csak él ne feledje, hogy a rosszakat megbüntetik. Bár sose emlékezett vissza, mi lehetett az a súlyos gaztett, amiért ezt érdemelte, de kis fejébe ez belevésődött, és elhitette magával. Egyszer azért megkérdezte anyját, aki szintén arcán viselte ezeket a vörös jeleket, hogy az ő bűne mi volt. Anyja először nem értette mit is akar a lánya, és csak pislogott, mint a béka, amelyik a moslékos vödörbe esett, majd harsány nevetésben tört ki, mikor Luca előadta nézeteit az ördögök parazsairól.
– Jaj, kislányom, dehogyis büntetés az! Miből is gondoltad ezt! Sőt egyenesen áldás! Tudod, a Jóisten annyira szeret minket, hogy arcunkra varázsolta ezeket a pöttyöket, hogy mindig szép piros, élettel teli legyen az arcunk!
– Akkor miért csúfolnak miatta mégis a többiek? – kérdezte a lány bánatos hangon.
– Azért, – mondta a szüleje, mert irigyek, hogy ők nem kaptak, és félnek, hogy őket nem szereti úgy az Isten.
Luca hosszasan, gyanakodva figyelte anyját, vonásait fürkészve, mint az olyan ember, aki nem hiszi, hogy a másik igazat mond. Szüleje még sokáig mosolygott a dolgon, néha még a szemét is megtörölgette a sok nevetés miatt, Luca meg csak duzzogott a kemence sarkán, mint akinek túljártak az eszén.
– Inkább adott volna egy kölyökkutyát, ha annyira szeret! – morogta az orra alatt és részéről befejezettnek tartotta a kérdés megvitatását. Aztán végül is nem tudni, hogy a Jóisten szégyellte el magát, amiért rossz ajándékot adott ennek a kislánynak, vagy az anyja halotta meg Lucát azon az estén, de még a héten egy kiskutya került a házhoz. Esteledett már és vacsorához készülődtek. Luca terített, anyja meg a lábas körül ténykedett és az ételt kavargatta. Apját várták, aki bármikor érkezhet a fűrészüzemből. Egyszer, mintha apja hangját hallották volna kintről. Luca kilesett az ablakon, hát valóban az apja volt az, de húzott valamit maga után és ahhoz beszélt.
– Anyu! – szólt anyjához a lány. Kivel beszélget Apu?
– Nem tudom lányom! – mosolygott csibészesen az anyja, eredj és nézd meg!
Luca izgatottan nyitott ajtót és most már tisztán halotta apja szavait, és látta, ahogy valami fekete szőrgombócot húz a levelek közt egy madzagon.
– Gyere már, a nyakad nyúljon meg, mit makacskodsz itt, mint valami dáma! Tán nem gondolod, hogy ölbe viszlek haza te bolhadúc!
S azzal finoman, de határozottan húzta maga után azt a valamit, ami a madzag végére volt kötve.
A kiskutya sem hagyta magát és tappancsait megvetve, mereven szánkózott a rég lehullott levelek közt. Hogy hangot adjon annak, hogy mindez akarata ellen történik, acsarkodás szerű kiskutyamorgással jelezte nem tetszését. Luca közelebb ment és végre kirajzolódtak előtte a kutya vonásai. Ekkor összecsapta tenyerét és örömmel telve felkiáltott, – Ó, Jézusom! Egy kiskutya!
Azzal szaladni kezdett, hogy mihamarabb kezébe vegye ezt a csupa bozontos jószágot. Az még fel sem ocsúdott, abból, hogy pórázon húzva került ide, máris egy újabb ember tornyosult felette és nagy lendülettel rázta rajta a szőrt. Pici gomb szemeivel ránézett az új jövevényre és azonnal meglátta a békés szándékot, így ő is megenyhült. Főleg akkor, amikor ez az idegen levette nyakáról a fojtó madzagot és ölbe kapta majd magához szorította. Erre a kiskutya is viszonozta a kedvességet és megnyalta a segítő kezet, tanúbizonyságot téve arról, hogy barátságuk elkezdődött. Eltelt így néhány perc, míg a két fiatal, az embergyerek és a kölyökkutya megismerkedett egymással. Luca apja, Péter bá, mellettük maradt, és könnyes szemmel nézte végig gyermeke örömét. Majd lánya hirtelen feleszmélt és szót intézett apjához.
– Apu! Hol találtad ezt a kiskutyát? Ugye ő már az enyém?
Apja megilletődött a hirtelen kérdéstől és akadozva válaszolt.
– Háát .. öö .. hazafelé indultam, aztán ez a kis jószág meg itt kóborolt nem messze és olyan gazdátlannak látszott, gondoltam itt jó helyt lesz.
És, hogy mondandójának nyomatékot adjon, határozatlan mozdulatokkal mutatott az erdő irányába.
– Még jó, hogy volt nálad madzag! – örömködött a lány.
– Az van nálam mindig, hátha meg kell kötni valamit – vágta ki magát az öreg. No de menjünk bentebb! Még vackot kell neki csinálni valahol a fészerbe és a Nap már igencsak lemenőben van!
Luca ekkor felkapta a kiskutyát és apja mellett megindult a ház irányába, s nem is sejtette, hogy ezen a héten másodjára járnak túl az eszén szülei, bár a másodikat kicsit sem bánta. Az este hamar eltelt, mint ahogy az jó társaságban lenni szokott. A kutyavacok építéshez még Luca anyja, Manci néni is kijött, és felajánlott egy rég nem használt, kopottas takarót, melytől a kiskutya igazi családtagnak érezhette magát. A sarokban csináltak neki helyet, és az új jövevénynek szemlátomást igencsak tetszett az új lakosztály. Nyakig bebújt a meleg kuckóba, csak fekete szemei mozogtak, mint az éjjeli bogarak a fény irányába.
– Jó lesz itt neki! – mondta Manci néni.
– Ilyen helyen még a király kutyája is elhálna! – bizonygatta erősen Péter bá. Na oszt, nevet adtál- e már neki? – fordult oda lányához.
Az elpirosodott a hirtelen jött felelősségtől, és restelkedve vallotta be, hogy ezen ő még csak nem is gondolkozott.
– Hát akkor törd a fejed igyekezettel, mert nem hívhatjuk örökké úgy, hogy gyere ide! Becsületes kutyakölyöknek, becsületes név dukál. S mivel Te vagy a gazdája immár, úgy illik, hogy te adsz neki nevet! – aggatta lányára a dolog súlyát Péter bá, majd bezárta a fészer ajtaját, és együtt elindultak a ház felé.
Az a néhány lépésnyi idő csendben telt el. Majd mikor Manci néni nyitotta az ajtót, Luca megszólalt:
– Olyan jó kétmaroknyi, súlyos kis jószág. Lehetne a neve Gombóc.
– Én is valami hasonlóra gondoltam. – nyugtázta az öreg, és becsukták az ajtót maguk mögött. Az éjszaka ennek a tudtában telt el. Reggel Luca, még kakasszó előtt fenn volt, s igencsak mehetnékje volt a fészer irányába, de mivel szülei még aludtak, így nem mert zajolni. Megvárta hát, míg mindenki felkelt, majd kirohant a fészerbe, hogy üdvözölje új barátját. Az már fenn volt, és az ajtónyikorgásra, éktelen ugatásba kezdett. Sok időt azonban nem tölthettek együtt, mert Lucának még dolga volt a tyúkokkal, aztán sietnie kellett iskolába, mert kiskutya ide vagy oda, a tanítás azért nem maradt el. A tyúkok után megetette hát Gombócot is, majd lába alá vette az utat és elindult az iskolába. Bár legszívesebben otthon maradt volna kutyázni, most mégsem nehéz szívvel ment tanulni, mert úgy érezte, már neki is van barátja. Igaz, két lábbal több van neki, mint ahogy illene egy ilyen kislányhoz, ő mégis boldog volt vele. A többiekkel úgy sem tud soha játszani, mert kirekesztik, és ha mód van rá, kinevetik, vagy csúfolják. Persze nem mindenki, de azért ritkán telik el nap, hogy ne érje utol a rosszindulat. Épp csengetésre ért be, mindig, ahogy szokott. Jól kiszámolja az időt, hogy ezzel is kevesebb esélyt adjon a csípős nyelveknek. Már látja a többieket, ahogy lassan sorakoznak az ajtó előtt. Hangtalanul köszön nekik, és megpróbál eltűnni köztük.
– Szia Róka! – kurjant rá Nagy Zoli, de tarkóján már csattant is a nyakleves, amitől mérgesen pattant hátra.
Tekintete azonban hamar megenyhült, mikor meglátta, hogy Víg Jani nevelgeti modortalan viselkedését. Azért annyit odaszólt neki, hogy – jól van, na! Nem kell azért annyira erősködni, de tovább nem feszegette a dolgot. Víg Jani sem szentelt több időt a dologra, csak haladt a padsorok között, és leült helyére. Tudni kell róla, hogy azonkívül, hogy erős és ügyes, igazi úriember, és nem tűri, hogy jelenlétében bántsák a gyengébbeket. Ő talán az egyetlen ember az osztályban, aki soha nem gúnyolta, vagy nevette ki Lucát, aki ezért hálás volt Janinak és becsülte őt. Most is elégedetten vette tudomásul, hogy Nagy Zoli tarkója szépen pirosodik, bár örömének jelét semmivel nem mutatta ki. Leült mindenki és elcsendesedett a terem. Ajtó nyílt és Kocsis Anna tanító nő lépett fel a katedrára. Az osztályfelelős jelentett, majd megkezdődött az óra. Nehéz csend telepedett ilyenkor a teremre, mintha csak ólomlábaival ránehezedett volna a nebulók mellkasára, melyek még a lélegzetüket is halkabban vették ezekben a percekben. Csontos, magas nő volt a tanító nő. S bár idősödő korban volt, még hajadon. Szigorú volt a leckében, a nevelésben nem különben. Évtizedek alatt kitanulta kezelni a kellemetlenségekkel járó összes gyerekcsínyt. S úgy tartotta kezelésükre legjobb gyógyír a szigor, szigor és még több szigor. Nem tűrte a tiszteletlenséget, a hanyagságot és a lustaságot. Kemény volt és következetes. Diákjai tudták mire számíthatnak tőle, ezért komolyan vették a tanulást. Mégis az óra eleji tíz perc maga volt számukra a pokol, ekkor villámként röpködtek Anna néni kérdései, hogy kiderítsék, mindenki felkészült-e a mai órára. Csattantak a kérdések, mint az ostorszíj és peregtek a válaszok, mint a búzaszemek. Végül a tanítónő egy pillanatra megállt, igazított tartásán, majd végignézett az osztályon és egy alig észrevehető mosoly derült fel az arcán. Mára is mindent megtanultak. S ez örömmel töltötte el. Talán az egyetlen öröm, mely elérte sivár életét, de erre most nem gondolt. Csak az jutott eszébe, hogy mégis elérhet velük valamit az ember, ha nem engedi őket szabadjára. Aztán élesen témát váltott, és elvezényelte, mi is lesz az aznapi óra témája. A gyerekek közt engedett a feszültség. A tanítónő megfordult és szavakat kezdett írni a táblára. Az osztályban pedig nem megszokott morajlás kezdett el hallatszani.
Először csak úgy tűnt, a feleletek vége oldozta fel őket a szigorú rendből, de nem csak erről volt szó. Mindenki az ablak felé meredt és izgatott suttogások illantak szájról szájra.
Luca is arra tekintett, amerre a többiek, mert azért ő sem akart lemaradni a történésekről. Először nem látta mit is kell figyelni oly feszesen, de ahogy követte mások tekintetét, egy mozgó alakot látott meg az erdő melletti úton elmenni. Most már megismerte. Bori néni volt az, vagy, ahogy a legtöbben hívják, az öreg erdőlakó boszorkány. Luca soha nem értette, miért is nevezik így, mert ő csak egy öreg, megtört öregasszonyt látott benne. Mások azt mondták, hogy magányosan él egy viskóban az erdő mélyén. Nincs senkije és az egyedüllét miatt elvesztette az eszét. Volt egyszer egy gyermeke, de azt felkínálta az ördögnek, mert örökké azt akarta szolgálni. Mindenféle főzetet készít, azt eszi, meg madárfiókát és tojásokat. Azért is nincs ebben az erdőben annyi madár, mint más erdőkben, ahol madárdaltól zajos minden. Itt az erdő csöndes és visszhangzik a baltacsapás, ha a fadöntők dolgoznak. Azt is mondják még, hogy esténként fekete macskává változik, úgy lopózik a házak körül és beles az ablakon. Ahol jár ott beteg lesz a gyerek, vagy ha elpusztul a jószág azt is ráfogják. Ha dögöt ellik a tehén, vagy ha meddő lesz a koca az is az ő bűne. Olyat is hallottak már, hogy aszályos időben, amikor kicserepesedett a föld, azt mondták, éjszakánként ide járt az öreg boszorkány táncolni és idehívta a nővéreit is, akik már rég elkárhoztak, de visszajártak azért olykor-olykor, mert örömüket lelték abban, hogy az emberekre rontást hoztak. Sok mindenért okolták hát a falusiak az öregasszonyt. Luca nem hitte el minden szavukat, de azért mégis félt tőle. Egyszer megkérdezte szüleit, miért bántják az emberek Bori nénit. Apja azt mondta neki erre, hogy az emberek sokszor beszélnek mindenfélét, sokszor maguk sem tudják, hogy mit, csak kimondják a szavakat, mert azt előttük mások is kimondták már, csak azért, hogy legyen téma. Elmondják, hogy valaki ezzé vált, vagy azzá. Vagy ezt tett, vagy azt. De azt nem gondolják át, hogy miért jutott ide, vagy a dolgokat, amiket elkövetett azt miért tette. Az emberek sokkal több időt eltöltenek a beszéddel, de csak néhány percet kéne arra szánni, hogy megértsük őket és sokkal kevesebb szomorú ember lenne a világon, és a fecsegő emberek sem tűnnének annyira butának. Luca sokszor átgondolta apja szavait, mire mindent megértett, de aztán megállapodott abban, hogy igazság van abban, amit mondott. Bori néni nem mutatkozott sokat a faluban. Néha látják csak, amikor valamiért leoson a városba. Akkor a szatócs hamar kiszolgálja, csak hogy minél kevesebben lássák, hogy nála járt, de olyan is volt, hogy egyszerűen kidobták. Bár félnek az átkaitól, mert állítólag aki ilyet tett egyszer, annak a boltosnak, soha nem lehetett gyereke, bár fiatal volt és egészséges. Ilyenkor mindig itt megy el az erdő mellett, és komótosan szedi lábait. Egy botot visz csak magával, mert lépései öregek és egy vászonzsákot, a portékának. A gyerekek mindig izgatottá válnak, mert látni akarják alakját, míg el nem tűnik a fák mögött és bizony Kocsis Anna tanító nőnek ilyenkor meggyűlik a baja velük. Persze nem mindenki fél az öregasszonytól. Etelka, hogy megmutassa kivagyiságát többször illetlen dolgokat kiabált Bori néni után, ha hazafele tartottak az iskolából, és úgy találták az öregasszonyt. Gőgös volt és tiszteletlen és meg akarta, mutatni, hogy ő nem fél senkitől, még ettől a vén erdőlakó boszorkánytól sem, akivel a gyerekeket szoktak rémiszteni, ha azok nem jól viselkednek. Etelka és a barátnői jót nevettek ezeken a gúnyolódásokon és a vénasszony tehetetlenségén, ahogy elhaló hangon rázta feléjük a botját. Luca ilyenkor mindig elszégyellte magát és gyorsan elfutott a többiektől, mert nem akarta, hogy Bori néni rá is megharagudjon.
(…)
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2017/06/20/luca/
SHARE