Játék

Bagolyszem /harmadik javítás/

Jelige: Bagolyszem

3. javítás
.
Lépések alatt ropogó hó zaja törte meg az erdő csendjét. Már kora tavasz volt, de az utóbbi évek feje tetejére állt időjárása ismét jelet adott magáról, és tíz centis hóréteg alá vonta az éledő tájat. Az éles, szokatlanul hideg és tiszta levegőn még érezni lehetett a tavasz elfojtott leheletét. Akár a vulkánkitörés, amely lávával, majd áthatolhatatlan hamuval vonja be az alvó városok testét.
A fák kérgére rakódó hóban kezdetleges állati odvak és fészkek körvonalai sejlettek fel, a jeges, zúzmarás hósapkák alól halott rügyek meredeztek elő. Az erdő turista útvonalaktól távoli, gyérebb pontja volt ez, ahonnan a vadállatokat már nem űzték tovább az emberi zajok. Most viszont, az érthetetlen hóvihart követő reggelen egyikük sem mutatkozott, egykori élőhelyük kiüresedett kagylóhéjnak tűnt csupán.
Ide érkezett Kriszti, lépéseivel felzavarva a megkövült csöndet. Tizenöt év körüli, magas és esetlen alakját egy hatalmas rajztáblatartó szögletessége ellensúlyozta. A lány fejét félrebillentve vizsgálgatta a fákkal szegélyezett, de a gyér lombozatnak köszönhetően reggeli napfényben fürdő csapást, ahol egy cserjés szakította meg a fák egyhangúságát apró, hó alá temetett rügyeivel és fagyott virágszirmaival.
Krisztit megérintette ez a csírájában elfojtott küzdelem. A súlyos csomag szalagját kioldva munkához készülődött. Állványt szúrt a cipője alatt megkeményedett hóba, ráhelyezte a fatáblát, és papírt, akrilfestéket elrendezve hozzá is látott a festéshez, néha körbetekintve, elidőzve az erdő magányában. Remekül érezte magát.
Finom ecsetvonásokkal dolgozott, sűrűn váltogatva a színeket, hogy minél jobban megörökíthesse a hó ezernyi szikrázó színét a havon megtörő napfénnyel és a rügyek éles zöld tükröződésével. Fél órát, egy órát vagy csak fél percet, esetleg egy örökkévalóságot tölthetett el így, nem véve tudomást az arcát csípő hideg szélről sem.
Hirtelen összerezzent. Ágak reccsenése lopakodott a tudatába. Az ecseteket és a festékes tálkát leverve ugrott félre, a zsákmányállatok kimerevedett testtartásával kémlelt a hang irányába.
Sem embert, sem más fenyegetést nem látott. Mindössze egy élénk narancsvörös szempár villant rá a hó fehérségéből, az egyik fa mellől. Egy jól megtermett bagoly volt az.
A bagoly tollának mintázata mintha a fa kérgéből nőtt volna ki, két tollfüle ziláltan, havasan hátrahajlott, bal szárnya természetellenes szögben állt el. Az állat erőtlenül próbált távolabb ugrálni a bokrok közé, de hamarosan elakadt a vastag hórétegben.
Kriszti tanácstalanul vette sorra a lehetőségeit. A szülei négyes dolgozatok körül kialakult vita eredményeként egy hétre elkobozták a mobilját. Így kiesett az a lehetőség, hogy segítséget hívjon vagy kikeresse az interneten a helyi állatorvosi rendelő vagy a madárvédő egyesület címét. A legközelebbi állatkert 30 km-re, egy másik városban volt.
Haza sem vihette a baglyot, mert bár az állandóan dolgozó apja legalább most sincs ott, az anyját még bőven otthon találhatja. Ha az anyja azt látná, hogy Kriszti lóg az iskolából egy koszos madár miatt, akkor biztosan kiabálna vele és kitalálna valami rafinált büntetést, amelyet aztán vagy betart, vagy még rosszabb esetben egyszerűen megfeledkezik róla a depressziós vagy mézes-mázas feledékenység ködében. Kriszti anyja körülbelül annyira becsülte az állatokat, mint a piszkot a cipője talpán. Kriszti néha úgy érezte, hogy ő is csak egy állat az anyja szemében. Kis karmos állat, aki azt sem tudja, mi a jó neki, nem termel hasznot senkinek, csak festeget, mint egy állatkerti majom a kamerák előtt.
Kriszti meg az állatokat becsülte többre az embereknél. A bagoly csőrétől és hegyes karmaitól azért így is félt. Pedig a madár ebben a hidegben elpusztulna, mire ő segítséget kér, ebben a beteg állapotában egy róka is könnyen elragadhatná.
Krisztit ez a gondolat meggyőzte. El kell vinnie a madarat, biztosan talál majd megoldást. Miután elpakolt, levetett pulóverével és sáljával kibélelte a táblatartó két oldalát, és elindult az állat felé. Némi csatározás után sikerült is befognia és a rajztáblatartóba erőszakolnia az állatot. Kriszti összekötötte a táblatartó két szalagját, majd óvatosan, a két keze között markolva felemelte a csomagot. A rögtönzött szállítódoboz szerencsére elégnek bizonyult ahhoz, hogy az állat elférjen, levegőt is kapjon, mégse mozoghasson túl sokat.
Az út egy részén még továbbra is hallatszott a keserves, sírásszerű hang, és az állat a lehetőségeihez mérten próbált kiszabadulni. A menekülési kísérletek hamarosan ritkábbá, erőlködőbbekké váltak, a szorosan összekötött tartó pedig ellenállt az időnkénti kitörési rohamoknak.
A lány megnyugodva, a ruhafosztástól fázósan nagyot sóhajtott, és hosszú, állandóan útban lévő rozsdabarna haját félrelökve rálesett a karórájára. Már elmúlt negyed nyolc, tehát majdnem túllépte a festésre szánt másfél órát, a festmény épphogy elkészült, és csak addig száradt, amíg a bagollyal foglalkozott. El sem tudta képzelni, hogyan telt el így az idő. Ha kihagyja a következő buszt, akkor elkésik az első órájáról, amelyre az erdei tájképet festette.
Mit tegyen, menjen inkább haza a város másik végébe, vállalva a büntetést, lássa el, etesse meg a madarat és hívja fel otthonról a madárvédőket, vagy inkább később szálljon le a buszról, és a postáról telefonáljon? Akárhogy is legyen, a késés biztos. Remegés fogta el. A művészeti szakközépiskola bármely más tárgyáról gondolkodás nélkül lógott volna el, de nem a festészet órákról.
Azokról az órákról semmiképpen. Már csak pár hét volt hátra a vizsgáig, és Kormay tanár úr nem csak a lógósokkal bánt szigorúan, hanem a későkkel is, száraz hangon kinyilatkoztatva, hogy a haldoklásról szóló hivatalos, két tanú által hitelesített orvosi igazolás nélkül senkinek nem engedélyezett még a részleges távolmaradás sem.
Kriszti tisztán emlékezett a tanár arcának gunyoros vonásaira és a megvető nevetésre egy hetekkel korábbi óráról, amikor társai némi késéssel érkeztek. És persze az éktelen kiabálásra is: „Nocsak! Hiszen maguk szobafestői karrierre aspirálnak? Nem jól teszik, a megrendelők elpártolnak az ilyen hányaveti vállalkozóktól! Maguknak úgyis van jobb dolguk, menjenek csak, és gondolkodjanak el alaposabban az életcéljaikon!”
Az emlék szinte fejbe vágta. Borzasztóan gyávának és szerencsétlennek érezte magát, ugyanakkor képtelennek arra, hogy elviseljen egy ehhez hasonló atrocitást.
– Hát jó – gondolta. – Gyáva vagyok, de akkor is elintézem, hogy a szerencsétlen bagoly segítséget kapjon. Majd megkérem a portást, hogy hívjon segítséget, és amíg megérkeznek, nála hagyom. Rendes az öreg, minden rendben lesz.
Kriszti némi megkönnyebbültséggel nyugtázta döntését, valahogyan mégsem érezte magát nyugodtabbnak. Az erdő melletti buszmegállóhoz érve egy padnak támasztotta a táblatartót, hogy megnézze, minden rendben van-e. A parázsszerű szemek vádlón szikráztak fel rá.
Ismét elszégyellte magát, és lopva a közelben álló középkorú úrra tekintett. Talán van mobilja és elmagyarázhatja neki a helyzetet. De miután ugyanaz a rosszalló bagolytekintet villant vissza rá, végigmérve rajta és a méretes csomagon, inkább letett a tervéről. A busz hamarosan megérkezett, Kriszti néhány perc múlva helyet is foglalt egy tágasabb, négyüléses rész egyik koszlott bőrpárnáján, óvatosan maga elé helyezve a táblát.
Négy-öt megállóval később idős hölgy szállt fel gurulós szatyorral és még két-három kézi táskával. Erőlködve megállt Kriszti előtt, majd röpke hatásszünet után dühösen rákiáltott.
– Nahát, nézzék csak ezeket az önző fiatalokat! Négy ülésen pöffeszkedik a motyójával! Aki meg öreg, fáj a dereka, az préselje be magát a bevásárlásával a legkisebb helyre, igaz?
– Hát tessék, ha már ilyen szépen kéri. – felelte a lány rosszul leplezett bosszússággal és elindult a hátsó, elkülönített állóhelyek irányába.
Bármilyen óvatosan lavírozott a csomaggal, az a kanyarban hozzáütődött egy kapaszkodórúdhoz. A bagoly egyből lármát csapott, ráadásul iszonyatos, szúrós szag kezdett terjengeni. Az iménti hölgynek több sem kellett, máris rikácsolt a sofőr felé.
– Egy neveletlen tacskó valami büdös madarat hozott fel a buszra, ideszaratja, terjeszti a betegségeket! Azonnal szállíttassa le! Még ilyet! Én ilyen körülmények között nem vagyok hajlandó utazni!
A lány a sofőr reakciójáról már lemaradt – a busz beállt az iskolához közeli megállóba, és egy leszállót követve Kriszti is leugrott a járműről, meg sem állva a művészeti szakközépiskoláig.
Szinte feltépte az eklektikus díszítésű kiskaput. Az nagyot nyikorgott rá. Kriszti ezután átvágott a hó alá temetett, de zabolátlan indáival, féktelenül ágazó tujáival így is vadnak ható, megtört elevenségével hivalkodó udvaron. Éppen belépett volna a megfakult százéves épületbe, amikor eszébe jutott az iménti baleset.
– Te jó ég, csupa szar a táskám… a festmény! És a bagoly! Biztosan megütötte magát – gondolta.
Az épület hátánál, a galagonyabokrok jótékony takarásában belelesett a táblatartóba. Az csípős bűzt árasztott magából és két merő bagolyszem volt a belseje. Az állat rásziszegett Krisztire, és sikertelenül a keze után kapott. Kriszti óvatosan a járdára helyezte az madarat, a bokor, a fal, a kerítés és a táblatartó kelepcéjébe zárva őt. Ezután felmérte a helyzetet. A sál, a tábla és a táska belseje menthetetlen volt. A sértetlen pulóverrel betakarta a baglyot, letörölgette az eszközeit, kivette a festményt. Az állatot óvatosan magához szorítva otthagyta a jobb napokat látott pakkot, és bement az épületbe.
A portán kezdetben minden a várakozásának megfelelően ment. Pali bá, az öreg portás megértően hallgatta, sőt, megígérte, hogy telefonál és tartja frontot. Kriszti egy búcsúzó pillantást vetett a bagolyra, és már sarkon fordult volna, amikor furcsamód olyan érzése támadt, hogy nem csak az arcát, de a háta közepét is szúrós bagolyszemek méregetik. Ekkor meghallotta az ominózus tanára metsző hangját.
– Nyüsti, maga mit csinál még idelenn? Hol van a felszerelése? Pár perc múlva kezdődik az órám!
A hórihorgas alak kopott, harminc évvel azelőtt igen divatos, khaki színű összeállítást viselt, nyakán hanyagul átvetett, szétmosott sál hervadozott. Barna szeme furcsa, narancssárgás fényben, ellenkezést nem tűrő szigorral villant a lányra.
Ekkor megláthatta a pompás állatot, ahogyan az szárnyaszegetten, mégis méltóságteljesen, fejét lassan körbefordítva, tollait borzolva áll a portás asztalán. A tanár arcán elképesztően látványos csatába kezdtek az érzelmek. Levegőfogytán, furcsa mohósággal a hangjában, így szólt:
– Még ilyet! Engedély nélkül állatot hoz az iskolába! Ezért még számolunk! – Majd határozottan, szokott modorában folytatta. – De ha már így esett, ne hagyjunk ki egy ilyen nem mindennapi témát. Gyönyörű fülesbagoly. Vigye fel a terembe! Mindenkinek remek gyakorlás lesz a vizsga előtt.
– De tanár úr! Reggel, az erdőben találtam a baglyot átfázva a hóban, törött a szárnya és régóta éhezhet. Ne tessék ilyet kérni, beteg, azonnal segíteni kell neki! Nem akartam elkésni, azért hoztam el. A portán hagytam volna, Pali bácsi mindjárt hívja a madárvédőket!
– Ne feleseljen! Van fűtés, a madár egy órát már igazán kibír! Utána természetesen hívom a Madártani és Természetvédő Egyesületet, mégis mit gondolt? A szertárban talál egy üres kalitkát, tegye bele az állatot és készítse el a beállítást! Máskülönben ne lássam az órán, és vissza ne merjen szólni többet!
A lány teljesen elsápadt. Neki kell felvinnie ezt a teljesen legyengült madarat! Ha meghal, az az ő lelkén fog száradni. Meg persze a Kormay tanár úrén, de az nem érdekes. Elöntötte a jéghideg bizonytalanság. Kapja fel az állatot és szökjön meg? Mit tegyen?
A tanár, mintha hallotta volna a gondolait, közelebbről is megvizsgálta a fülesbaglyot, árgus szemekkel mustrálva a tollak mintázatát.
A lány kétségbeesetten odakiáltott a portásnak: foltban viszont rendellenesen frissnek, modernnek ható alkotások között. A plafonról lógó súlyos, fekete műtermi lámpák remegni látszottak, mintha éppen célba vennék a szűk folyosók eltévedt utasát. Az útvesztőben kanyar kanyarra, lépcsőre forduló és benyílás, termemből kiágazó folyosó érte egymást, míg végül Kriszti elért a szertárhoz.
– Pali bácsi, tessék telefonálni, meghal a bagoly, ha most nem jönnek érte!
– Nem lesz annak semmi baja, vidd csak fel – szólt vissza szelíden a portás, közben cinkosan mosolygott, kezét pedig a telefonkagylón pihentette.
– Fogja a kulcsot és rögtön menjen fel, maga hisztérika! – förmedt rá dühösen a tanára.
Kriszti továbbra is duzzogva vette át a kulcsot, finoman átölelte a baglyot és, amennyire csak lehetett, igyekezett eltüntetni a megkönnyebbült örömöt az arcáról.
Ahogyan elindult a lépcsőn az emeletre, az öröme hamar el is párolgott. Mintha csak plüssjátékot tartana az ölében, a bagoly olyan könnyű volt. Bágyadt szívveréssel, fázósan összekuporodva, tollait szemrehányóan felborzolva szinte tűrte, hogy vigyék, bárhová, akárhová. Nagy szemeivel közönyösen nézett fel, íriszének vad, parázsló fénye megkopott. A lány nem bírta tovább, könnyekben tört ki
– Bírd még ki egy kicsit – gondolta. – Mindjárt jön a segítség.
A folyosók végtelen labirintusnak tűntek, a szertár sehogyan sem került közelebb az ódon falak, a magas ablakok és a többnyire avíttnak, egy-két kis
Odabent a megszokott precíz, aprólékos rend fogadta, amelyet néhol egy-egy kibomlott, színes háttérvászon és egy-egy különös forma tört meg. És persze egy korábbi, papagájos kompozícióból megmaradt kalitka a sarokban.
A kalitka meglepően méretes, ráadásul alul nyitható-zárható volt, így Kriszti egyszerűen lecsatolta a rácsozatot, a kalitka tálcájába tette a madarat, majd visszaillesztette a rácsokat. A madár sziszegéssel jelezte nemtetszését, és csőrével, karmával feszegetni kezdte a rácsokat. Kriszti néhány tökéletesen felesleges nyugtatgatás után egy zöld textíliát fogott hozzá a kalitkához háttéranyagként, és gondterhelten átment a közeli rajzterembe.
Köszönt a társainak. A teremben tizenöt vele egykorú fiatal ült az állványos, táblatartós székeknél, elcsigázottan, leverten a közelgő óra és a vizsgák baljós közelségétől.
Páran közülük visszaköszöntek Krisztinek, de fel sem néztek rá. Konfliktusa senkivel nem volt, de különösebb köteléke sem, és az osztályról egyébként is azt lehetett mondani, hogy, egy-két lazább-szorosabb baráti kapcsolatot leszámítva teljesen elkülönült egyénekből állt.
Ahogyan viszont a lány el kezdte a kalitkával és a textillel berendezni a diákok félkörében elhelyezett állványt, élénk érdeklődés támadt.
– De széééép! Ez igazi?
– Ő honnan jött?
– Szegény, mi a baja?
– Jaj, engedd ki!
– Most tényleg ezt a rusnya izét kell megfestenem?
– Vidd innen a kacsát, allergiás vagyok rá!
A feltámadt nevetést a szélviharszerűen kicsapódó ajtó szakította félbe.
– Mi ez a lárma? Viselkedjenek! – rivallt rájuk Kormay. – Tegye ki mindenki a falhoz a munkáját, és jöjjenek közelebb! Szirmay, ha még egyszer elhúzza a száját, nem engedem vizsgázni!
A teremben a késve szedelődzködők kelletlen, óvatos pakolászásán kívül teljes csend honolt.
Amikor elkészültek, a tanár az alázatos, a közönyös, az érdeklődő, a levert, a dacos és az üres tekintetek középpontjában megkezdte a kihelyezett művek mustráját.
– Takács, maga szerint az a havas gyorséttermi szemét mégis hogyan kerülhetett a márciusi hó témájába?
– Tudja tanár úr, fagyis pohár…
– Értem. Végtelenül leegyszerűsítő és dekadens felfogás. Legközelebb jobban erőltesse meg az agyát, ha ez egyáltalán lehetséges!
– Remek, Varga, már majdnem fél fokkal jobb a múlt heti rettenetnél. Ha éjt nappallá téve gyakorol, még a végén átengedem egy kettessel.
– Kovács, maga semmit sem tanult az ecsetvonásokról? Egyfélét ismer, mint az óvodások?
– Kerenszkij! Mi ez az absztrakt mázolmány? Tanuljon meg festeni, mielőtt az elvontságával kérkedne!
– Nahát, Nyüsti. Érdekes színárnyalat, de milyen megfontolásból maratta át a képet?
Ezzel Kriszti utolsó pillanatban készített képéhez ért. Ahhoz, hogy csodálkozása tárgyát még inkább felderíthesse, közel hajolt a képhez, majd megfogta a sarkát.
– Te jóságos, mi ez a szag?
Gyorsan elkapta a kezét. Arról vastag cseppekben guanó csöpögött.
Eltorzult, dühös arccal, sziszegve nézett a lányra.
– Elnézést, a táblatartóban hoztam a madarat, nem vettem észre… – védekezett Kriszti.
Tanára ekkorra már kiviharzott a teremből, nyilvánvalóan higiéniai célzattal.
Amint biztonságos távolban hallották a lépteket, a tanulókból kirobbant az orkánszerű nevetés.
– Nagy vagy, pacsi! – tartotta felé Szirmay a tenyerét, hatalmas vigyorral az arcán.
Természetesen az utóbbi barátnője sem hagyta szótlanul az esetet.
– Hú, várom már, mit kapsz ezért, de addig is dobd ki a szaros mázolmányod meg a büdös tollgombócot, mert nem szeretnék madárinfluenzás lenni.
– Nyugodjál le, nem leszel, de amilyen hülye vagy, megérdemelnéd…
– Igen? Akkor este a suli előtt meglátjuk, ki mit érdemel!
– Majd én megmondom, ki mit érdemel, tüstént üljenek a helyükre! – lépett be újra a tanár.
– Nos. Ahogyan látják, a mai órán szokatlan téma megalkotására nyílik lehetőségük.
Elfojtott röhögés.
Kormay nem firtatta tovább az esetet, pusztán egy hideg pillantást vetett rájuk. A röhögőgörcs ellen ez is látványosan bevált.
– Egy erdei fülesbaglyot látnak. Gyenge, de a betegségében is fenséges példány. Ezt próbálják meg visszaadni, és a tollak mintázatát is emeljék ki!
A nyugalmi állapot ezzel nagyjából helyreállt, a diákok csendben dolgozni kezdtek. Időnként egyikük-másikuk közelebb ment a madárhoz, hogy megfigyelhesse annak jellegzetességeit.
Kriszti is megpróbálta elkészíteni a portré első körvonalait, de gondolatai minduntalan elvonták a figyelmét. Torka görcsbe rándult, gyomra megállíthatatlanul remegett, és ráadásul rettenetesen fázott is. Folyton ki-ki leskelődött az ablakon, hogy jönnek-e már a madárért, majd, mivel majdnem háttal volt neki, elkeseredetten nézte a bagoly gubbasztó, tehetetlenül és sértetten borzolódó körvonalait.
Rosszabbodik az állapota… – gondolta. – Kibírja egyáltalán, amíg érte jönnek? Tennem kell valamit. De hát mit tehetnék már?
Nagyot ugrott attól, ami ez után történt.
A bagoly egy hirtelen, kis híján teljes fordulattal, az villámgyors csavarral Kriszti felé tekerte a nyakát, és rávillantotta hatalmas, vádló szemeit. Néhányat cincogott, majd furcsán megrázta magát. Hamarosan gömbölyű bagolyköpetet öklendezett a ketrec rácsaihoz a lány elé, a rácsok közül pedig kipréselődött egy aprócska, lyukas egérkoponya.
– Roppantul nemes állat – jegyezte meg Kormay lesújtottan.
Néhányan illedelmesen nevetgéltek.
Folytatták a munkát. Kormay körbejárt, hol becsmérelve, hol kiismerhetetlenül méregetve egyik-másik munkát.
– Nyüsti, maga ma már nem is akar dolgozni? Csipkedje magát, magára szárad a festék!
Már fél óra telt el, de a segítség sehol, a bagoly meg egyre kókadozott. A lány nem szabadult a bagoly „szemrehányásának” emlékétől. Az egérkoponya csupaszon fénylett rá: hasonló marad majd a kedves bagolyból is nem sokára, ezt akarod?
– Tanár úr, a madár beteg. Azt akarja, hogy itt pusztuljon el az óráján? Legalább engedje, hogy vizet hozzak és próbáljak rovarokat fogni neki.
– Átmégy békába és kicsapod a nyelvedet? – Az egyik fiú beszólására osztálytársai gúnyos vihorászásba és nyelvpattogtatásba kezdtek, de Kriszti nem törődött velük. Kitartóan állta tanára tekintetét, amíg az nem felelt.
– Nem is ártana felrázni a vén tollast, mert így elég gyászos téma. Akár egy kitömött állat. Na, majd én segítek ezen.
Ezzel kicsatolta a kalitkát, felemelte és kezére vette az elgyengült madarat. Állatkerti idomártól látott módon igyekezett elérni azt, hogy az állat kitárja szárnyát és menekülni próbáljon.
A bagoly, amely egy megvető zsarátnok-pillantásra méltatta csupán azt, hogy kézre vették akár egy cirkuszi papagájt, most felborzolta a tollait, és fujtatásra emlékeztető hangot hallatott. Fejét eltekerve körbejáratta narancsvörös szemét a termen, amely végül Krisztin állapodott meg, mintha csak azt mondaná: Itt az utolsó lehetőséged, mit teszel?
– Igen – gondolta Kriszta, – Tényleg ez az utolsó lehetőségem. Én sodortam ebbe a helyzetbe, idehoztam, mert féltem ellógni. Ez csak egy hülye rajzóra.
Minden bátorságát összeszedve felpattant, előre sietett, és kikapta az állatot a tanára kezéből. Rohant ki az ajtón, mit sem törődve tanára kiabálásával, a feltámadó izgatott hangzavarral, a festészeti órákkal, a vizsgákkal, a megrovó, narancsvörös villanásokkal és a riadt kis hanggal a fejében. Már csak a bagolyra koncentrált.

.
2. javítás
.
Lépések alatt ropogó hó zaja törte meg az erdő csendjét. Már kora tavasz volt, de az utóbbi évek feje tetejére állt időjárása ismét jelet adott magáról, és tíz centis hóréteg alá vonta az éledő tájat. Az éles, szokatlanul hideg és tiszta levegőn még érezni lehetett a tavasz elfojtott leheletét. Akár a vulkánkitörés, amely lávával, majd áthatolhatatlan hamuval vonja be az alvó városok testét.

A fák kérgére rakódó hóban kezdetleges állati odvak és fészkek körvonalai sejlettek fel, a jeges, zúzmarás hósapkák alól halott rügyek meredeztek elő. Az erdő turista útvonalaktól távoli, gyérebb pontja volt ez, ahonnan a vadállatokat már nem űzték tovább az emberi zajok. Most viszont, az érthetetlen hóvihart követő reggelen egyikük sem mutatkozott, egykori élőhelyük kiüresedett kagylóhéjnak tűnt csupán.
Ide érkezett Kriszti, lépéseivel felzavarva a megkövült csendet. Tizenöt év körüli, magas és esetlen alakját egy hatalmas rajztáblatartó szögletessége ellensúlyozta. Fejét kissé félrebillentve vizsgálta meg a fákkal szegélyezett, de a gyér lombozatnak köszönhetően reggeli napfényben fürdő csapást, ahol egy cserjés szakította meg a fák egyhangúságát apró, hó alá temetett rügyeivel és fagyott virágszirmaival.
A lányt megérintette ez a csírájában elfojtott küzdelem. A súlyos csomag szalagját kioldva munkához készülődött. Állványt szúrt a cipője alatt megkeményedett hóba, majd ráhelyezte a fatáblát, és papírt, akrilfestéket elrendezve hozzá is látott, néha körbetekintve, elidőzve az erdő magányában. Remekül érezte magát.
Finom ecsetvonásokkal dolgozott, sűrűn váltogatva a színeket, hogy minél jobban megörökíthesse a hó ezernyi szikrázó színét a rajta megtörő napfénnyel és a rügyek éles zöld tükröződésével. Fél órát, egy órát vagy csak fél percet, esetleg egy örökkévalóságot tölthetett el így, nem véve tudomást az arcát csípő hideg szélről sem.
Hirtelen összerezzent. Ágak reccsenése lopakodott a tudatába. Az ecseteket és a festékes tálkát leverve ugrott félre, a zsákmányállatok kimerevedett testtartásával kémlelve a hang irányába.
Sem embert, sem más fenyegetést nem látott. Mindössze egy élénk narancsvörös szempár villant rá a hó fehérségéből, az egyik fa mellől. Egy jól megtermett bagoly volt az.
A bagoly tollának mintázata mintha a fa kérgéből nőtt volna ki, két tollfüle ziláltan, havasan hátrahajlott, egyik szárnya természetellenes szögben állt el. Erőtlenül próbált távolabb ugrálni a bokrok közé, de hamarosan elakadt a vastag hórétegben, és csak a tollait borzolva, remegve gubbasztott tovább.
Kriszti nem tudta, hogy mitévő legyen. Telefon nem volt nála, de szerette volna megmenteni a szembetűnően elesett állatot, és érezte, hogy az ebben a hidegben, a hóban, betegen nem bírja ki, amíg ő segítséget kér. Félt is a bagoly tűéles csőrétől és kampós karmaitól.
Végül döntött. Nem hagyhatja itt a madarat. Kabátja alól levette pulóverét, sálját lecsavarta nyakából, majd miután eltette az eszközöket, kibélelte a táblatartó két oldalát a puha szövetekkel.
Lassan elindult a madár felé. A bagoly, észlelve közeledését, keserves sivalkodásba és csapkodásba kezdett. A lány kissé visszahőkölt, majd nyugtatásnak szánt susogással egészen megközelítette, végül megfogta az állatot. Az viszont az egészséges szárnyával verdesve rögtön kiszabadította magát, de egy-két erőtlen ugrás után ismét elakadt.
A következő próbálkozás már sikerrel járt. Kriszti a rajztáblatartóba, a két anyag közé helyezte a fülsüketítően cincogó madarat, nem törődve a kezébe maró éles fájdalommal és a kiserkenő vérrel sem. Összekötötte a táblatartó két szalagját, majd óvatosan, a két keze között markolva felemelte a csomagot. Tartott tőle, hogy a hely talán túl szűkös és összeszorítja a baglyot, de azért éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy az állat elférjen, levegőt is kapjon, mégse mozoghasson túl sokat.
Az út egy részén még továbbra is hallatszott a keserves, sírásszerű hang, és az állat a lehetőségeihez mérten próbált kiszabadulni. A menekülési kísérletek hamarosan egyre ritkábbá, egyre erőlködőbbekké váltak, a szorosan összekötött tartó pedig ellenállt az időnkénti kitörési rohamoknak.
A lány kissé megnyugodva, a ruhafosztástól fázósan nagyot sóhajtott, és fejével feltűrte a kabátujját, rálesett a karórájára. Már elmúlt negyed nyolc. Fogalma sem volt, hogyan telt el így az idő, de ha nem éri el a következő buszt, akkor elkésik az első órájáról, amelyre az erdei tájképet festette.
Mit tegyen hát, menjen inkább haza a város másik végébe, lássa el, etesse meg a madarat és hívja fel otthonról a madárvédőket, vagy inkább kicsit később szálljon le a buszról, és a postáról telefonáljon? Akárhogy is legyen, a késés biztos. Remegés fogta el. A művészeti szakközépiskola bármely más tárgyáról gondolkodás nélkül lógott volna el, de nem a festészet órákról.
Nem, arról semmiképpen. Már csak néhány hét volt hátra a vizsgáig, és Kormay tanár úr nem csak a lógósokkal bánt nagyon szigorúan, hanem a későkkel is, cseppnyi humor nélkül a hangjában kinyilatkoztatva, hogy a haldoklásról szóló hivatalos, két tanú által hitelesített orvosi igazolás nélkül senkinek nem engedélyezett még a részleges távolmaradás sem.
Kriszti tisztán emlékezett a tanár arcának gunyoros vonásaira és a megvető nevetésre arról a néhány héttel azelőtti óráról, amikor társai némi késéssel érkeztek. És persze az éktelen kiabálásra is: „Nocsak! Hiszen maguk szobafestői karrierre aspirálnak? Nem jól teszik, a megrendelők elpártolnak az ilyen hányaveti vállalkozóktól! Maguknak úgyis van jobb dolguk, menjenek csak, és gondolkodjanak el alaposabban az életcéljaikon!”
Az emlék szinte fejbe vágta. Borzasztóan gyávának és szerencsétlennek érezte magát, ugyanakkor képtelennek arra, hogy elviseljen egy ilyen atrocitást.
– Hát jó – gondolta. – Gyáva vagyok, de akkor is elintézem, hogy a szerencsétlen bagoly segítséget kapjon. Majd megkérem a portást, hogy hívja az illetékeseket, és amíg meg nem érkeznek, nála hagyom. Rendes az öreg, ezzel biztosan nem lesz gond.
Kriszti némi megkönnyebbültséggel nyugtázta döntését, valahogyan mégsem érezte magát nyugodtabbnak. Az erdő melletti buszmegállóhoz érve egy padnak támasztotta a táblatartót, majd megnézte, hogy minden rendben van-e. A parázsszerű szemek vádlón szikráztak fel rá.
Ismét elszégyellte magát, és kissé lopva a nem messze álló középkorú úrra tekintett. Talán van telefonja és elmagyarázhatja neki a helyzetet. De miután szinte ugyanaz a rosszalló bagolytekintet villant vissza rá, végigmérve rajta és a méretes csomagon, inkább letett a tervéről. Szerencsére nem kellett sokat várnia a buszra, néhány perc múlva helyet is foglalt egy tágasabb, négyüléses rész egyik koszlott bőrpárnáján, óvatosan maga elé helyezve a táblát.
Néhány megállóval később idős hölgy szállt fel gurulós szatyorral és még két-három kézi táskával. Erőlködve megállt Kriszti előtt, majd dühösen rákiáltott.
– Nahát, nézzék csak ezeket az önző fiatalokat! Négy ülésen pöffeszkedik a motyójával! Aki meg öreg, fáj a dereka, az préselje be magát a bevásárlásával a legkisebb helyre, igaz?
– Tessék csak, ha már ilyen szépen kéri. – felelte a lány rosszul leplezett bosszússággal és elindult a hátsó, elkülönített állóhelyek felé.
A csomaggal viszont bármilyen óvatosan lavírozott, az véletlenül, bár nem nagy erővel, hozzáütődött egy kapaszkodórúdhoz. A bagoly erőlködő sivításba és csapkodásba kezdett, ráadásul iszonyatos, szúrós szag kezdett terjengeni. Az iménti hölgynek több sem kellett, azonnal rikácsolt a sofőr felé.
– Egy neveletlen tacskó valami büdös madarat hozott fel a buszra, ideszaratja, terjeszti a betegségeket! Azonnal szállítsa le! Még ilyet! Én ilyen körülmények között nem vagyok hajlandó utazni!
A lány a sofőr reakciójáról szerencsére már lemaradt – a busz éppen beállt az iskolához közeli megállóba, és egy leszállót követve ő is leugrott a járműről, meg sem állva a művészeti szakközépiskoláig.
Szinte feltépte az eklektikus díszítésű kiskaput, amely nagyot nyikorgott rá. Ezután átvágott a hó alá temetett, de zabolátlan indáival, féktelenül ágazó tujáival így is vadnak ható, megtört elevenségével hivalkodó udvaron. Már éppen belépett volna a kissé fakó százéves épületbe, amikor eszébe jutott az iménti baleset.
– Te jó ég, hát csupa szar a táskám… a festmény! És a bagoly! Biztosan megütötte magát – gondolta.
Félrevonult az épület hátához a galagonyabokrok jótékony takarásába, majd szétnyitotta a táblatartót, amely csípős bűzt árasztott magából és két merő bagolyszem volt a belseje. Az állat kissé rásziszegett, és ernyedten a keze után kapott, amikor a lány lassan kivette őt a ruhái közül. Kriszti még időben elhúzta a kezét, majd a járdára tette az állatot, a bokor, a fal, a kerítés és a táblatartó kelepcéjébe zárva a madarat. Ezután felmérte a helyzetet. A sál, a tábla és a táska belseje menthetetlen volt. A sértetlen pulóverrel betakarta a madarat, majd letörölgette az eszközeit, kivette a festményt. Az állatot óvatosan magához szorítva otthagyta a jobb napokat látott pakkot, majd bement az épületbe.
A portán szerencsére nem volt gond. Pali bá, az öreg portás megértően hallgatta, sőt, megígérte, hogy telefonál és tartja frontot. Kriszti egy búcsúzó pillantást vetett a bagolyra, és éppen sarkon fordult volna, amikor furcsamód olyan érzése támadt, hogy nem csak az arcát, de a háta közepét is szúrós bagolyszemek méregetik. Ekkor meghallotta az ominózus tanára metsző hangját.
– Nyüsti, maga mégis mit csinál még idelenn? Hol van a felszerelése? Pár perc múlva kezdődik az órám!
A hórihorgas alak kopott, harminc évvel azelőtt igen divatos, khaki színű összeállítást viselt, nyakán hanyagul átvetett, szétmosott sál hervadozott. Barna szeme furcsa, narancssárgás fényben, ellenkezést nem tűrő szigorral villant a lányra.
Ekkor viszont megláthatta a pompás állatot, ahogyan szárnyaszegetten, de mégis méltóságteljesen, fejét lassan körbefordítva, tollait borzolva áll a portás asztalán. A tanár arcán elképesztően látványos csatába kezdtek az érzelmek. Kissé levegőfogytán, furcsa mohósággal a hangjában, így szólt:
– De még ilyet! Engedély nélkül állatot hoz az iskolába! Ezért még számolunk! – Majd határozottan, szokott modorában folytatta. – De ha már így esett, ne hagyjunk ki egy ilyen nem mindennapi témát. Gyönyörű fülesbagoly. Vigye fel a terembe! Mindenkinek remek gyakorlás lesz a vizsga előtt.
– De hát tanár úr! Reggel, az erdőben találtam a baglyot átfázva a hóban, törött a szárnya és régóta nem ehetett. Ne tessék ilyet kérni, beteg, azonnal segíteni kell neki! Nem akartam elkésni, azért hoztam el. A portán hagytam volna, Pali bácsi mindjárt hívja a madárvédőket!
– Ne feleseljen! Van fűtés, a madár egy órát már igazán kibír! Utána természetesen hívom a Madártani és Természetvédő Egyesületet, mégis mit gondolt? A szertárban talál egy üres kalitkát, tegye bele az állatot és készítse el a beállítást! Máskülönben ne lássam az órán, és vissza ne merjen szólni többet!
A lány teljesen elsápadt. Neki kell felvinni ezt a teljesen legyengült madarat! Ha meghal, az az ő lelkén fog száradni. Meg persze a Kormay tanár úrén, de az nem érdekes. Elöntötte a jéghideg bizonytalanság. Kapja fel az állatot és szökjön meg? Mégis mit tegyen most?
A tanár, mintha hallotta volna a gondolait, közelebbről is megvizsgálta a fülesbaglyot, árgus szemekkel mustrálva a tollak mintázatát.
A lány kétségbeesetten kiáltott a portás felé.
– Pali bácsi, tessék azonnal telefonálni, meghal a bagoly, ha most nem jönnek érte!
– Nem lesz annak semmi baja, vidd csak fel – szólt vissza szelíden a portás, közben cinkosan mosolygott, kezét pedig a telefonkagylón pihentette.
– Fogja a kulcsot és most rögtön menjen fel, maga hisztérika! – förmedt rá dühösen a tanára.
Kriszti továbbra is duzzogva vette át a kulcsot, finoman átölelte a baglyot és, amennyire csak lehetett, igyekezett eltüntetni a megkönnyebbült örömöt az arcáról, végül elindult a lépcsőn az emeletre.
Az öröm nagyon hamar el is tűnt az arcáról. Mintha csak plüssjátékot tartana az ölében, a bagoly olyan könnyű volt. Bágyadt szívveréssel, fázósan összekuporodva, tollait szemrehányóan felborzolva szinte tűrte, hogy vigyék, bárhová, akárhová. Nagy szemeivel közönyösen nézett fel, íriszének vad, parázsló fénye megkopott. A lány nem bírta tovább, könnyekben tört ki
– Bírd még ki egy kicsit – gondolta. – Mindjárt jön a segítség.
A folyosók végtelen labirintusnak tűntek, a szertár mintha sehogyan sem került volna közelebb az ódon falak, a magas ablakok és a többnyire avíttnak, egy-két kis foltban pedig rendellenesen frissnek, modernnek ható alkotások között. A plafonról lógó súlyos, fekete műtermi lámpák szinte remegtek, mintha éppen célba vennék a szűk folyosók eltévedt utasát. Az útvesztőben kanyar kanyarra, lépcsőre forduló és benyílás, termemből kiágazó folyosó érte egymást, míg végül Kriszti elért a szertárhoz.
Odabent a megszokott precíz, aprólékos rend fogadta, amelyet néhol egy-egy kibomlott, színes háttérvászon és egy-egy különös forma tört meg. És persze egy kalitka a sarokban, amely egy korábbi, papagájos kompozícióból maradt ott.
A kalitka szerencsére meglepően nagy, ráadásul alul nyitható-zárható volt, így Kriszti egyszerűen csak lecsatolta a rácsozatot, a kalitka tálcájába tette a madarat, majd visszaillesztette a rácsokat. A madár sziszegéssel jelezte nemtetszését, és csőrével, karmával feszegetni kezdte a rácsokat. Kriszti néhány tökéletesen felesleges nyugtatgatás után egy zöld textíliát fogott hozzá a kalitkához háttéranyagként, végül gondterhelten átment a közeli rajzterembe.
Köszönt a társainak. A tágas teremben tizenöt vele egykorú fiatal ült az állványos, táblatartós székeknél, elcsigázottan, leverten a közelgő óra és a vizsgák baljós közelségétől.
Néhányan visszaköszöntek Krisztinek, de fel sem néztek rá. Konfliktusa senkivel nem volt, de különösebb köteléke sem, és az osztályról egyébként is azt lehetett mondani, hogy, néhány lazább-szorosabb baráti kapcsolatot leszámítva teljesen elkülönült egyénekből állt.
Amikor viszont a lány el kezdte a kalitkával és a textillel berendezni a diákok félkörében elhelyezett állványt, élénk érdeklődés támadt.
– De széééép! Ez igazi?
– Ő honnan jött?
– Szegény, mi a baja?
– Jaj, engedd ki!
– Most tényleg ezt a rusnya izét kell megfestenem?
– Vidd innen a kacsát, allergiás vagyok rá!
A feltámadt nevetést a szélviharszerűen kicsapódó ajtó szakította félbe.
– Na, mi ez a lárma? Viselkedjenek! – rivallt rájuk Kormay. – Tegye ki mindenki a falhoz a munkáját, és jöjjenek közelebb! Szirmay, ha még egyszer elhúzza a száját, nem engedem vizsgázni!
A teremben néhány késve szedelődzködő kelletlen, óvatos pakolászásán kívül teljes csend honolt.
Amikor elkészültek, a tanár az alázatos, a közönyös, az érdeklődő, a levert, a dacos és az üres tekintetek középpontjában megkezdte a kihelyezett művek mustráját.
– Nahát, Takács, maga szerint az a havas gyorséttermi szemét mégis hogyan kerülhetett a márciusi hó témájába?
– Tudja tanár úr, fagyis pohár…
– Értem. Végtelenül leegyszerűsítő és dekadens felfogás. Legközelebb jobban erőltesse meg az agyát, ha ez egyáltalán lehetséges!
– Remek, Varga, már majdnem fél fokkal jobb, mint a múlt heti rettenet. Ha éjt nappallá téve gyakorol, még a végén átengedem egy kettessel.
– Kovács, maga semmit sem tanult az ecsetvonásokról? Egyfélét ismer, mint az óvodások?
– Kerenszkij! Mi ez az absztrakt mázolmány? Tanuljon meg festeni, mielőtt az elvontságával kérkedne!
– Nahát, Nyüsti. Érdekes színárnyalat, de milyen megfontolásból maratta át a képet?
Ezzel Kriszti utolsó pillanatban készített képéhez ért. Ahhoz, hogy csodálkozása tárgyát még inkább felderíthesse, közel hajolt a képhez, majd megfogta a sarkát.
– Te jóságos, mi ez a szag?
Gyorsan elkapta a kezét. Arról vastag cseppekben guanó csöpögött.
Eltorzult, dühös arccal, sziszegve nézett a lányra.
– Elnézést, a táblatartóban hoztam a madarat, nem vettem észre… – védekezett Kriszti.
Tanára viszont már kiviharzott a teremből, nyilvánvalóan higiéniai célzattal.
Amikor biztonságos távolban hallották a lépteket, a tanulókból kirobbant az orkánszerű nevetés.
– Nagy vagy, pacsi! – tartotta felé Szirmay a kezét, hatalmas vigyorral az arcán.
Természetesen az utóbbi barátnője sem hagyta szó nélkül az esetet.
– Hú, hát várom már, mit kapsz ezért, de addig is dobd ki a szaros mázolmányod meg a büdös tollgombócot, mert nem szeretnék madárinfluenzás lenni.
– Nyugodjál le, nem leszel, de amilyen hülye vagy, megérdemelnéd…
– Igen? Akkor majd este a suli előtt meglátjuk, ki mit érdemel!
– Majd én megmondom, ki mit érdemel, azonnal üljenek a helyükre! – lépett be újra a tanár.
– Nos. Ahogyan látják, a mai órán szokatlan téma megalkotására nyílik lehetőségük.
Elfojtott röhögés.
Kormay pusztán egy hideg pillantást vetett rájuk, nem firtatta tovább az esetet. A röhögőgörcs ellen ez is látványosan bevált.
– Egy erdei fülesbaglyot látnak. Gyenge, de a betegségében is fenséges példány. Ezt próbálják meg visszaadni, és a tollak mintázatát is emeljék ki!
A nyugalmi állapot ezzel nagyjából helyreállt, a diákok csendben dolgozni kezdtek. Időnként egyikük-másikuk közelebb ment a madárhoz, hogy megfigyelhesse annak jellegzetességeit.
Kriszti is megpróbálta elkészíteni a portré első körvonalait, de gondolatai minduntalan elvonták a figyelmét. Torka görcsbe rándult, gyomra megállíthatatlanul remegett, és ráadásul rettenetesen fázott is. Folyton ki-ki leskelődött az ablakon, hogy jönnek-e már a madárért, majd, mivel majdnem háttal volt neki, elkeseredetten nézte a bagoly gubbasztó, tehetetlenül és sértetten borzolódó körvonalait.
Egyre rosszabbodik az állapota… – gondolta. – Kibírja egyáltalán, amíg érte jönnek? Tennem kell valamit. De hát mit tehetnék már?
Nagyot ugrott attól, ami ez után történt.
A bagoly egy hirtelen, kis híján teljes fordulattal, az villámgyors csavarral Kriszti felé tekerte a nyakát, és rávillantotta hatalmas, vádló szemeit. Néhányat cincogott, majd furcsán rázkódni kezdett. Hamarosan gömbölyű bagolyköpetet öklendezett a ketrec rácsaihoz a lány elé, a rácsok közül pedig kipréselődött egy aprócska, lyukas egérkoponya.
– Roppantul nemes állat – jegyezte meg Kormay lesújtottan.
Néhányan illedelmesen nevetgéltek.
Folytatták a munkát. Kormay körbejárt, hol becsmérelve, hol kiismerhetetlenül méregetve egyik-másik munkát.
– Nyüsti, maga ma már nem is akar dolgozni? Csipkedje magát, magára szárad a festék!
Már fél óra telt el, de a segítség sehol, a bagoly pedig egyre kókadozott. A lány nem szabadult a bagoly „szemrehányásának” emlékétől. Az egérkoponya csupaszon fénylett rá: hasonló marad majd a kedves bagolyból is nem sokára, ezt akarod?
– Tanár úr, a madár beteg. Azt akarja, hogy itt pusztuljon el az óráján? Legalább engedje, hogy vizet hozzak és próbáljak rovarokat fogni neki.
– Átmégy békába és kicsapod a nyelvedet? – Az egyik fiú beszólására osztálytársai gúnyos vihorászásba és nyelvpattogtatásba kezdtek, de Kriszti nem törődött velük. Kitartóan állta tanára tekintetét, amíg az nem felelt.
– Hát nem is ártana felrázni a vén tollast, mert így nem valami fényes téma. Akár egy kitömött állat. Na, majd én segítek ezen.
Ezzel kicsatolta a kalitkát, felemelte és kezére vette az elgyengült madarat. Állatkerti idomártól látott módon igyekezett elérni azt, hogy az állat kitárja szárnyát és menekülni próbáljon.
A bagoly, amely egy megvető zsarátnok-pillantásra méltatta csupán azt, hogy kézre vették akár egy cirkuszi papagájt, most felborzolta a tollait, és fujtatásra emlékeztető hangot hallatott. Fejét eltekerve körbejáratta narancsvörös szemét a termen, amely végül Krisztin állapodott meg, mintha csak azt mondaná: Itt az utolsó lehetőséged, mit teszel?
– Igen – gondolta Kriszti, – Tényleg ez az utolsó lehetőségem. Én sodortam ilyen helyzetbe, ide hoztam, mert féltem ellógni. Ez csak egy hülye rajzóra.
Ezzel minden bátorságát összeszedve felpattant, előre sietett, és kikapta az állatot a tanára kezéből. Rohant ki az ajtón, mit sem törődve tanára kiabálásával, a feltámadó izgatott hangzavarral, a festészeti órákkal, a vizsgákkal, a megrovó, narancsvörös villanásokkal és a riadt kis hanggal a fejében. Már csak a bagolyra koncentrált.

.
1. javítás
.
Lépések alatt ropogó hó zaja törte meg az erdő csendjét. Már kora tavasz volt, de az utóbbi évek feje tetejére állt időjárása ismét jelet adott magáról, és tíz centis hóréteg alá vonta az éledő tájat. Az éles, szokatlanul hideg és tiszta levegőn még érezni lehetett a tavasz elfojtott leheletét. Akár a vulkánkitörés, amely lávával, majd áthatolhatatlan hamuval vonja be az alvó városok testét. A fák kérgére rakódó hóban kezdetleges állati odvak és fészkek körvonalai sejlettek fel, a jeges, zúzmarás hósapkák alól halott rügyek meredeztek elő. Az erdő turista útvonalaktól távoli, gyérebb pontja volt ez, ahonnan a vadállatokat már nem űzték tovább az emberi zajok. Most viszont, az érthetetlen hóvihart követő reggelen egyikük sem mutatkozott, egykori élőhelyük kiüresedett kagylóhéjnak tűnt csupán.

Ide érkezett Kriszti, lépéseivel felzavarva a megkövült csendet. Tizenöt év körüli, magas és esetlen alakját egy hatalmas rajztáblatartó szögletessége ellensúlyozta. Fejét kissé félrebillentve vizsgálta meg a fákkal szegélyezett, de a gyér lombozatnak köszönhetően reggeli napfényben fürdő csapást, ahol egy cserjés szakította meg a fák egyhangúságát apró, hó alá temetett rügyeivel és fagyott virágszirmaival. A lányt megérintette ez a csírájában elfojtott küzdelem; a súlyos csomag szalagját kioldva munkához készülődött. Állványt szúrt a cipője alatt megkeményedett hóba, majd ráhelyezte a fatáblát, és papírt, akrilfestéket elrendezve hozzá is látott, néha körbetekintve, elidőzve az erdő magányában. Remekül érezte magát.
Finom ecsetvonásokkal dolgozott, sűrűn váltogatva a színeket, hogy minél jobban megörökíthesse a hó ezernyi szikrázó színét a rajta megtörő napfénnyel és a rügyek éles zöld tükröződésével. Fél órát, egy órát vagy fél percet, esetleg egy örökkévalóságot tölthetett el így, nem véve tudomást az arcát csípő hideg szélről sem. Hirtelen összerezzent. Ágak reccsenése lopakodott be a tudatába. A nehéz táblát és a festékeket leverve ugrott félre, a zsákmányállatok kimerevedett testtartásával kémlelve a hang irányába. Sem embert, sem más fenyegetést nem látott. Mindössze egy élénk narancsvörös szempár villant rá a hó fehérségéből, az egyik fa mellől. Egy jól megtermett bagoly volt az. Tollának mintázata mintha a fa kérgéből nőtt volna ki, két tollfüle ziláltan, havasan hátrahajlott, egyik szárnya természetellenes szögben állt el. Erőtlenül próbált távolabb ugrálni a bokrok közé, de hamarosan elakadt a vastag hórétegben, és csak a tollait borzolva, remegve gubbasztott tovább.
Kriszti nem tudta, mitévő legyen. Telefon nem volt nála, de szerette volna megmenteni a szembetűnően elesett állatot, és érezte, hogy az ebben a hidegben, a hóban, betegen nem bírja ki, amíg ő segítséget kér. Félt is a bagoly tűéles csőrétől, kampós karmaitól és a fertőzésektől. Végül döntött: nem hagyhatja itt a madarat. Kabátja alól levette pulóverét, sálját lecsavarta nyakából, majd miután eltette a felszereléseket, kibélelte a táblatartó két oldalát a puha szövetekkel. Lassan elindult a madár felé. A bagoly, észlelve közeledését, keserves sivalkodásba és csapkodásba kezdett. A lány kissé visszahőkölt, majd nyugtatásnak szánt susogással egészen megközelítette, végül megfogta az állatot. Az viszont az egészséges szárnyával verdesve rögtön kiszabadította magát, de egy-két erőtlen ugrás után ismét elakadt. A másik próbálkozás már sikerrel járt: a rajztáblatartóba, a két anyag közé helyezte a fülsüketítően cincogó madarat, nem törődve a kezébe maró éles fájdalommal és a kiserkenő vérrel sem. Összekötötte a táblatartó két szalagját és óvatosan, a két keze között markolva felemelte a csomagot. Tartott tőle, hogy a hely talán túl szűkös és összeszorítja a baglyot, de azért éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy az állat elférjen, levegőt is kapjon, mégse mozoghasson túl sokat. Az út egy részén még továbbra is hallatszott a keserves, sírásszerű hang, és az állat a lehetőségeihez mérten próbált kiszabadulni. Pár perc múlva viszont úgy tűnt, hogy a rab beletörődött sorsába, és nem használta fel a maradék erejét a további menekülési kísérletekre.
A lány kissé megnyugodva, a ruhafosztástól fázósan nagyot sóhajtott és fejével feltűrve a kabátujját rálesett a karórájára. Már elmúlt negyed 8. Fogalma sem volt, hogyan telt el így az idő, de ha nem éri el a következő buszt, akkor elkésik az első órájáról, amelyre az erdei tájképet festette. Mit tegyen hát, menjen inkább haza a város másik végébe, lássa el, etesse meg a madarat és hívja fel otthonról a madárvédőket, vagy inkább kicsit később szálljon le a buszról, és a postáról telefonáljon? Akárhogy is legyen, a késés biztos. Remegés fogta el. A művészeti szakközépiskola bármely más tárgyáról gondolkodás nélkül lógott volna el, de nem a festészet órákról.
Nem, arról semmiképpen. Már csak néhány hét volt hátra a vizsgáig, és Kormay tanár úr nem csak a lógósokkal bánt nagyon szigorúan, hanem a későkkel is, cseppnyi humor nélkül a hangjában kinyilatkoztatva, hogy a haldoklásról szóló hivatalos, két tanú által hitelesített orvosi igazolás nélkül senkinek nem engedélyezett még a részleges távolmaradás sem. Kriszti tisztán visszaemlékezett a tanár arcának gunyoros vonásaira és a megvető nevetésre arról a néhány héttel azelőtti óráról, amikor társai néhány némi késéssel érkeztek. És persze az éktelen kiabálásra is: „Nocsak! Hiszen maguk szobafestői karrierre aspirálnak? Nem jól teszik, a megrendelők elpártolnak az ilyen hányaveti vállalkozóktól! Maguknak úgyis van jobb dolguk, menjenek csak utána, és gondolkodjanak el alaposabban az életcéljaikon!”
Az emlék szinte fejbe vágta. Borzasztóan gyávának és szerencsétlennek érezte magát, ugyanakkor képtelennek arra, hogy elviseljen egy ilyen atrocitást. Hát jó – gondolta. Gyáva vagyok, de akkor is elintézem, hogy szerencsétlen bagoly segítséget kapjon. Majd megkérem a portást, hogy hívja az illetékeseket és addig nála hagyom. Rendes az öreg, ezzel biztosan nem lesz gond.
Kriszti némi megkönnyebbültséggel nyugtázta döntését, valahogyan mégsem érezte magát nyugodtabbnak. Az erdő melletti buszmegállóhoz érve egy padnak támasztotta a táblatartót, majd megnézte, hogy minden rendben van-e. A parázsszerű szemek vádlón szikráztak fel rá. Ismét elszégyellte magát, és kissé lopva a nem messze álló középkorú úrra tekintett. Talán van telefonja és elmagyarázhatja neki a helyzetet. De miután szinte ugyanaz a rosszalló bagolytekintet villant vissza rá, végigmérve rajta és a méretes csomagon, inkább letett a tervéről. Szerencsére nem kellett sokat várnia a buszra, néhány perc múlva helyet is foglalt egy tágasabb, négyüléses rész egyik koszlott bőrpárnáján, óvatosan maga elé helyezve a táblát.
Néhány megállóval később idős hölgy szállt fel gurulós szatyorral és még két-három kézi táskával. Tétován megállt előtte, majd dühösen rákiáltott:
– Nahát, nézzék ezeket az önző fiatalokat! Négy helyen pöffeszkedik a motyójával! Aki meg öreg, fáj a dereka, az préselje be magát a bevásárlásával a legkisebb helyre, igaz?
– Hát tessék csak, ha már ilyen szépen kéri. – Felelte a lány rosszul leplezett bosszússággal és elindult a hátsó, elkülönített állóhelyek felé. A csomaggal viszont bármilyen óvatosan lavírozott, az véletlenül – bár nem nagy erővel – hozzáütődött egy kapaszkodórúdhoz. A bagoly erőlködő sivításba és csapkodásba kezdett, ráadásul iszonyatos, szúrós szag kezdett terjengeni. Az iménti hölgynek több sem kellett, azonnal rikácsolt a sofőr felé:
– Egy neveletlen tacskó valami büdös madarat hozott fel a buszra, ideszaratja, terjeszti a betegségeket! Azonnal szállítsa le! Még ilyet! Én ilyen körülmények között nem vagyok hajlandó utazni!
A lány a sofőr reakciójáról szerencsére már lemaradt – a busz éppen beállt az iskolához közeli megállóba, és egy leszállót követve ő is leugrott a járműről, meg sem állva a művészeti szakközépiskoláig.
Szinte feltépte az eklektikus díszítésű kiskaput, amely nagyot nyikorgott rá. Ezután átvágott a hó alá temetett, de zabolátlan indáival, féktelenül ágazó tujáival így is vadnak ható és megtört elevenségével hivalkodó udvaron. Már éppen belépett volna a kissé fakó százéves épületbe, amikor eszébe jutott az iménti baleset. – Te jó ég, hát csupa szar a táskám… a festmény! És a bagoly! Biztosan megütötte magát – gondolta. Félrevonult az épület hátuljához, a galagonyabokrok jótékony takarásába, majd szétnyitotta a táblatartót, amely csípős bűzt árasztott és két merő bagolyszem volt a belseje. Az állat kissé rásziszegett, de már nem próbálta megcsípni, amikor lassan kivette a ruhái közül. Már nem ugrott el, amikor a járdára tette. A lány ezután felmérte a helyzetet. A sál, a tábla és a táska belseje menthetetlen volt. A sértetlen pulóverrel betakarta a madarat, majd letörölgette az eszközeit, kivette a festményt. Az állatot óvatosan magához szorítva otthagyta a jobb napokat látott pakkot, majd bement az épületbe. A portán szerencsére nem volt gond, Pali bá, az öreg portás megértően hallgatta, sőt, megígérte, hogy telefonál és tartja frontot.
Kriszti egy búcsúzó pillantást vetett a bagolyra, és éppen sarkon fordult volna, amikor furcsamód olyan érzése támadt, hogy nem csak az arcát, de a háta közepét is szúrós bagolyszemek méregetik. Ekkor meghallotta az ominózus tanára metsző hangját:
– Nyüsti, maga mégis mit csinál még idelenn? Hol van a felszerelése? Pár perc múlva kezdődik az órám!
A hórihorgas alak kopott, harminc évvel azelőtt igen divatos, khaki színű összeállítást viselt, nyakán hanyagul átvetett, szétmosott sál hervadozott. Barna szeme furcsa, narancssárgás fényben, ellenkezést nem tűrő szigorral villant a lányra.
Ekkor viszont meglátta a pompás állatot, ahogyan szárnyaszegetten, de mégis méltóságteljesen, fejét lassan körbefordítva, tollait borzolva áll a portás asztalán. A tanár arcán elképesztően látványos csatába kezdtek az érzelmek. Kissé levegőfogytán, valamilyen furcsa mohósággal a hangjában, így kezdte:
– De még ilyet! Engedély nélkül állatot hoz az iskolába! Ezért még számolunk! – Majd határozottan, szokott modorában folytatta – De ha már így esett, ne hagyjunk ki egy ilyen nem mindennapi témát. Gyönyörű fülesbagoly. Vigye fel a terembe! Mindenkinek remek gyakorlás lesz a vizsga előtt.
– De hát tanár úr! Reggel, az erdőben találtam a baglyot átfázva a hóban, törött a szárnya és régóta nem ehetett. Ne tessék ilyet kérni, beteg, azonnal segíteni kell neki! Nem akartam elkésni, azért hoztam el. A portán hagytam volna, Pali bácsi mindjárt hívja a madárvédőket!
– Ne feleseljen! Van fűtés, a madár egy órát már igazán kibír! Utána természetesen hívom a Madártani és Természetvédő Egyesületet, mégis mit gondolt? A szertárban talál egy üres kalitkát, tegye bele az állatot és készítse el a beállítást! Máskülönben ne lássam az órán és vissza ne merjen szólni többet!
A lány teljesen elsápadt. Neki kell felvinni… ezt a teljesen legyengült madarat! Ha meghal, az az ő lelkén fog száradni. Meg persze Kormay tanár úrén, de az nem érdekes. Elöntötte a jéghideg bizonytalanság. Kapja fel az állatot és szökjön meg? Mégis mit tegyen most?
A tanár, mintha hallotta volna a gondolait, közelebbről is megvizsgálta a fülesbaglyot, árgus szemekkel mustrálva a tollak mintázatát.
A lány kétségbeesetten kiáltott a portás felé:
– Pali bácsi, tessék azonnal telefonálni, meghal a bagoly, ha most nem jönnek érte!
– Nem lesz annak semmi baja, vidd csak fel. – Szólt vissza szelíden a portás, közben cinkosan mosolygott, kezét pedig a telefonkagylón pihentette.
– Fogja a kulcsot és most rögtön menjen, maga hisztérika! – Förmedt rá dühösen a tanára.
Kriszti továbbra is duzzogva vette át a kulcsot, finoman átölelte a baglyot és, amennyire csak lehetett, igyekezett eltüntetni a megkönnyebbült örömöt az arcáról, végül elindult a lépcsőn az emeletre.
Az öröm nagyon hamar el is tűnt az arcáról. Mintha csak plüssjátékot tartana az ölében, a bagoly olyan könnyű volt. Ellenkezés nélkül, bágyadt szívveréssel, fázósan összekuporodva tűrte, hogy vigyék, bárhová, akárhová. Nagy szemeivel közönyösen nézett fel, már láthatóan nem számított neki semmi. A lány nem bírta tovább, könnyekben tört ki. – Bírd még ki egy kicsit – gondolta. – Mindjárt jön a segítség.
A folyosók végtelen labirintusnak tűntek, a szertár mintha sehogyan sem került volna közelebb az ódon falak, a magas ablakok és a többnyire avíttnak, egy-két kis foltban pedig rendellenesen frissnek, modernnek ható alkotások között. A plafonról lógó súlyos, fekete műtermi lámpák szinte remegtek, mintha éppen célba vennék a szűk folyosók eltévedt utasát. Az útvesztőben kanyar kanyarra, lépcsőre fordulók és benyílások, termekből kiágazó folyosók érték egymást, míg végül elért a szertárhoz. Odabenn a megszokott precíz, aprólékos rend fogadta, amelyet néhol egy-egy kibomlott, színes háttérvászon és különös forma tört meg. És persze egy kalitka a sarokban, amely egy korábbi, papagájos kompozícióból maradt ott. A kalitka szerencsére meglepően nagy és ráadásul alul nyitható-zárható volt, így Kriszti egyszerűen csak lecsatolta a rácsozatot, a kalitka tálcájába helyezte a madarat, majd visszaillesztette a rácsokat. Egy zöld textilt fogott hozzá a kalitkához háttéranyagként, végül gondterhelten átment közeli rajzterembe.
Köszönt a társainak. A tágas teremben tizenöt, vele egykorú fiatal ült az állványos, táblatartós székeknél, elcsigázottan, leverten a közelgő óra és a vizsgák baljós közelségétől. Néhányan visszaköszöntek Krisztinek, de fel sem néztek rá. Konfliktusa senkivel nem volt, de különösebb köteléke sem, és az osztályról összességében véve is elmondható volt az, hogy, néhány lazább-szorosabb baráti kapcsolatot leszámítva teljesen elkülönült egyénekből állt.
Amikor viszont a lány el kezdte berendezni a kalitkával és a textillel a félkör közepén lévő állványt, élénk érdeklődés támadt:
– De széééép! Ez igazi?
– Ő honnan jött?
– Szegény, mi a baja?
– Jaj, engedd ki!
– Most tényleg ezt a rusnya izét kell megfestenem?
– Vidd innen a kacsát, allergiás vagyok rá!
A feltámadt nevetést a szélviharszerűen kicsapódó ajtó szakította félbe.
– Na, mi ez a lárma? Viselkedjenek! – rivallt rájuk Kormay. – Tegye ki mindenki a falhoz a munkáját, és jöjjenek közelebb! Szirmay, ha még egyszer elhúzza a száját, nem engedem vizsgázni!
A teremben néhány késve szedelődzködő kelletlen, de óvatos pakolászásán kívül teljes csend honolt.
Amikor elkészültek, a tanár az alázatos, a közönyös, az érdeklődő, a levert, a dacos és az üres tekintetek középpontjában megkezdte a kihelyezett művek mustráját.
– Nahát, Takács, maga szerint az a havas gyorséttermi szemét mégis hogyan kerülhetett a márciusi hó témájába?
– Tudja tanár úr, fagyis pohár…
– Értem. Végtelenül leegyszerűsítő és dekadens felfogás. Legközelebb jobban erőltesse meg az agyát, ha ez egyáltalán lehetséges!
– Remek, Varga, már majdnem fél fokkal jobb, mint a múlt heti rettenet. Ha éjt nappallá téve gyakorol, még a végén átengedem.
– Kovács, maga semmit sem tanult az ecsetvonásokról? Egyfélét ismer, mint az óvodások?
– Kerenszkij! Mi ez az absztrakt mázolmány? Tanuljon meg festeni, mielőtt az elvontságával kérkedne!
– Nahát, Nyüsti. Érdekes színárnyalat, de milyen megfontolásból maratta át a képet?
És ezzel Kriszti utolsó pillanatban készített képéhez ért. Ahhoz, hogy csodálkozása tárgyát még inkább kiismerhesse, közel hajolt a képhez, majd megfogta a sarkát.
– Te jóságos, mi ez a szag?
Gyorsan elkapta a kezét. Arról vastag cseppekben guanó csöpögött.
Eltorzult, dühös arccal, sziszegve nézett a lányra.
– Elnézést, a táblatartóban hoztam a madarat, nem vettem észre…
Tanára viszont már kiviharzott a teremből, nyilvánvalóan higiéniai célzattal.
Amikor biztonságos távolban hallották a lépteket, a tanulókból kirobbant az orkánszerű nevetés.
– Nagy vagy, pacsi! – tartotta felé Szirmay a kezét, hatalmas vigyorral az arcán.
Természetesen az utóbbi barátnője sem hagyta szó nélkül az esetet.
– Hú, hát várom már, mit kapsz ezért, de addig is dobd ki a szaros mázolmányod meg a büdös tollgombócot, mert nem szeretnék madárinfluenzás lenni.
– Nyugodjál le, nem leszel, de amilyen hülye vagy, megérdemelnéd…
– Igen? Akkor majd este a suli előtt meglátjuk, ki mit érdemel!
– Majd én megmondom, ki mit érdemel, azonnal üljenek a helyükre! – lépett be újra a tanár.
– Nos. Ahogyan látják, szokatlan téma megalkotására nyílik lehetőségük a mai órán.
Elfojtott röhögés.
Kormay pusztán hideg pillantást vetett rájuk, nem firtatta tovább az esetet. A röhögőgörcs ellen ez is látványosan bevált.
– Egy erdei fülesbaglyot látnak. Gyenge, de a betegségében is fenséges példány. Ezt próbálják meg visszaadni és a tollak mintázatát is emeljék ki!
A nyugalmi állapot ezzel nagyjából helyreállt, és a diákok csendben dolgozni kezdtek. Időnként egyikük-másikuk közelebb ment a madárhoz, hogy megfigyelhesse annak jellegzetességeit.
Kriszti is megpróbálta elkészíteni a portré első körvonalait, de gondolatai minduntalan elvonták a figyelmét. Torka görcsbe rándult, gyomra megállíthatatlanul remegett, és ráadásul rettenetesen fázott is. Folyton ki-ki leskelődött az ablakon, hogy jönnek-e már a madárért, majd, mivel majdnem háttal volt neki, elkeseredetten nézte a bagoly gubbasztó, tehetetlen körvonalait.
Egyre rosszabbodik az állapota… – gondolta – Kibírja egyáltalán, amíg érte jönnek? Tennem kell valamit. De hát mit tehetnék már?
Nagyot ugrott attól, ami ez után történt.
A bagoly egy hirtelen, kis híján teljes fordulattal, az Ördögűzőből ismerős villámgyors csavarral Kriszti felé tekerte a nyakát, és rávillantotta hatalmas, vádló szemeit. Néhányat cincogott, majd furcsán rázkódni kezdett. Hamarosan gömbölyű bagolyköpetet öklendezett a ketrec rácsaihoz a lány elé, a rácsok közül pedig kipréselődött egy aprócska, lyukas egérkoponya.
– Roppantul nemes állat – jegyezte meg Kormay lesújtottan.
Néhányan illedelmesen nevetgéltek.
Folytatták a munkát. Kormay körbejárt, hol becsmérelve, hol kiismerhetetlenül méregetve egyik-másik munkát.
– Nyüsti, maga ma már nem is akar dolgozni? Csipkedje magát, magára szárad a festék!
Már fél óra telt el, de a segítség sehol, a bagoly pedig egyre kókadozott. A lány nem szabadult a bagoly „szemrehányásának” emlékétől. Az egérkoponya csupaszon fénylett rá: hasonló marad majd a kedves bagolyból is nem sokára, ezt akarod?
– Tanár úr, a madár beteg. Azt akarja, hogy itt pusztuljon el az óráján? Legalább engedje, hogy vizet hozzak és próbáljak rovarokat fogni neki.
– Átmégy békába és kicsapod a nyelvedet? – az egyik fiú beszólására osztálytársai gúnyos vihorászásba és nyelvpattogtatásba kezdtek, de Kriszti nem törődött velük. Kitartóan állta tanára tekintetét.
– Hát nem is ártana felrázni a vén tollast, mert így nem valami fényes téma. Akár egy kitömött állat. Na, majd én segítek ezen.
Kicsatolta a kalitkát, felemelte és kezére vette az elgyengült madarat. Állatkertben, idomártól látott módon igyekezett elérni azt, hogy az állat kitárja szárnyát és menekülni próbáljon. A bagoly, amely egy megvető zsarátnok-pillantásra méltatta csupán azt, hogy kézre vették akár egy cirkuszi papagájt, most felborzolta a tollait, és fujtatásra emlékeztető hangot hallatott. Fejét eltekerve körbejáratta narancsvörös szemét a termen, amely végül Krisztin állapodott meg, mintha csak azt mondaná: Itt az utolsó lehetőséged, mit teszel?
A lánynak fogalma sem volt. Tehetetlen, néma hápogására válaszul a madár egy utolsó erőfeszítéssel fölrepült, majd kampós csőrével készült lesújtani a tanárra. Kormay-t életösztöne figyelmeztethette támadásra, mert divatjamúlt öltönyét a feje felé rántotta, a mozdulattal viszont már elkésett. A nyaka köré tekert vastag, foszladozó sál miatt nem volt képes feljebb húzni a szorosra gombolt ruházatot. A bagoly csőre éles linóleummetszőként találta meg az utat a férfi koponyájához, szokatlan szögben, mintha csak absztrakt mintázatot vésne bele.
Kormay abban a pillanatban összeesett, a madár pedig végképp kimerülve rogyott össze a holttesten. Kriszti ekkor fölkapta a madarat, és kirohant az ajtón a tetemmel.

.

Eredeti verzió
.
Lépések alatt ropogó hó zaja törte meg az erdő csendjét. Már kora tavasz volt, de az utóbbi évek feje tetejére állt időjárása ismét jelt adott magáról, és tíz centis hóréteg alá vonta az éledő tájat. Az éles, szokatlanul hideg és tiszta levegőn még érezni lehetett a tavasz szavába fojtott leheletét. Akár a vulkánkitörés, amely lávával, majd áthatolhatatlan hamuval vonja be az alvó városok testét. A fák kérgére rakódó hóban friss állati odvak és fészkek körvonalai sejlettek fel, a jeges, zúzmarás hósapkák alól halott rügyek meredeztek elő. Az erdő turista útvonalaktól távoli, gyérebb pontja volt ez, ahonnan a vadállatokat már nem űzték tovább az emberi zajok. Most viszont, az érthetetlen hóvihart követő reggelen egyikük sem mutatkozott, egykori élőhelyük kiüresedett kagylóhéjnak tűnt csupán.
Ide érkezett a lány, lépéseivel felzavarva a megkövült csendet. 15 év körüli, magas és esetlen alakját egy hatalmas rajztáblatartó szögletessége ellensúlyozta. Fejét kissé félrebillentve vizsgálta meg a fákkal szegélyezett, de a gyér lombozatnak köszönhetően reggeli napfényben fürdő csapást, ahol egy cserjés szakította meg a fák egyhangúságát apró, hó alá temetett rügyeivel és fagyott virágszirmaival. A lányt megérintette ez a csírájában elfojtott küzdelem; a súlyos csomag szalagját kioldva munkához készülődött. Állványt szúrt a cipője alatt megkeményedett hóba, majd ráhelyezte a fatáblát és papírt, akrilfestéket elrendezve hozzá is látott, néha körültekintve, elidőzve az erdő magányában. Remekül érezte magát.
Finom ecsetvonásokkal dolgozott, sűrűn váltogatva a színeket, hogy minél jobban megörökíthesse a hó ezernyi szikrázó színét a rajta megtörő napfénnyel és a rügyek éles zöld tükröződésével. Fél órát, egy órát vagy fél percet, esetleg egy örökkévalóságot tölthetett el így, nem véve tudomást az arcát csípő hideg szélről sem. Hirtelen összerezzent. Ágak recsegése lopakodott be a tudatába. A nehéz táblát és a festékeket leverve ugrott félre, a zsákmányállatok kimerevedett testtartásával kémlelve a hang irányába. Sem embert, sem más fenyegetést nem látott. Mindössze egy élénk narancsvörös szempár villant rá a hó fehérségéből, az egyik fa mellől. Egy jól megtermett bagoly volt az. Tollának mintázata mintha a fa kérgéből nőtt volna ki, két tollfüle ziláltan, havasan hátrahajlott, egyik szárnya természetellenes szögben állt. Gyengén, erőtlenül próbált távolabb ugrálni a bokrok közé, de hamarosan elakadt a vastag hórétegben és csak tollait borzolva, remegve gubbasztott tovább.
A lány nem tudta, mitévő legyen. Telefon nem volt nála, de szerette volna megmenteni a láthatóan elesett állatot és érezte, hogy az ebben a hidegben, a hóban, betegen nem bírja ki, amíg segítséget kér. Félt is a bagoly tűéles csőrétől, kampós karmaitól és az esetleges fertőzésektől. Végül döntött: nem hagyhatja itt a madarat. Kabátja alól levette pulóverét, sálját lecsavarta nyakából, majd miután eltette a felszereléseket, kiékelte a táblatartó két oldalát a puha szövetekkel. Lassan elindult a madár felé. A bagoly, észlelve közeledését, keserves sivalkodásba és csapkodásba kezdett. A lány kissé visszahőkölt, majd nyugtatásnak szánt susogással egészen megközelítette, végül megfogta az állatot. Az viszont erős csapkodásával rögtön kiszabadította magát, majd egy-két erőtlen ugrás után elakadt. A másik próbálkozás már sikerrel járt: a rajztáblatartóba, a két anyag közé helyezte a fülsüketítően cincogó madarat, nem törődve a kezébe maró éles fájdalommal és a kiserkenő vérrel sem. Összekötötte a táblatartó két szalagját és óvatosan, a két keze között markolva felemelte a csomagot. Tartott tőle, hogy a hely talán túl szűkös és összeszorítja a baglyot, de azért éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy az állat elférjen, levegőt is kapjon, mégse mozoghasson túl sokat. Az út egy részén még továbbra is hallatszott a keserves, sírásszerű hang és az állat lehetőségeihez mérten próbált kiszabadulni. Pár perc múlva viszont úgy tűnt, beletörődött sorsába és nem használta fel a maradék erejét a menekülési kísérletekre.
A lány kissé megnyugodva nagyot sóhajtott és fejével feltűrve a kabátujját rálesett a karórájára. Már elmúlt negyed 8. Fogalma sem volt, hogyan telt el így az idő, de ha nem éri el a következő buszt, akkor elkésik az első órájáról, amelyre az erdei tájképet festette. Mit tegyen hát, menjen inkább haza a város másik végébe, lássa el, etesse meg a madarat és hívja fel otthonról a madárvédőket vagy inkább a buszról kicsit később leszállva, a postáról telefonáljon? Akárhogy is, a késés biztos. Remegés fogta el. A művészeti szakközépiskola bármely más tárgyáról gondolkodás nélkül lógott volna el, de nem a festészet órákról.
Nem, arról semmiképpen. Már csak néhány hét volt hátra a vizsgáig és Kormay tanár úr nagyon szigorúan bánt nem csak a lógósokkal, de a későkkel is, cseppnyi humor nélkül a hangjában mondva, hogy a haldoklásról szóló hivatalos, két tanú által aláírt orvosi igazolás nélkül senkinek nem engedélyezett még a részleges távolmaradás sem. Tisztán emlékezett arcának gunyoros vonásaira és a megvető nevetésre, amikor társai néhány alkalommal azelőtt némi késéssel érkeztek. És persze az éktelen kiabálásra is: „Nocsak! Hiszen maguk szobafestői karrierre aspirálnak? Nem jól teszik, a megrendelők elpártolnak az ilyen hányaveti vállalkozóktól! Úgyis van jobb dolguk, menjenek csak és gondolkodjanak el alaposabban az életcéljaikon!”
Az emlék szinte fejbe vágta. Borzasztóan gyávának és szerencsétlennek érezte magát, ugyanakkor képtelennek arra, hogy elviseljen egy ilyen atrocitást. Hát jó – gondolta. Gyáva vagyok, de akkor is elintézem, hogy szerencsétlen bagoly segítséget kapjon. Majd megkérem a portást, hogy hívja az illetékeseket és addig nála hagyom. Rendes az öreg, ezzel biztosan nem lesz gond.
Némi megkönnyebbültséggel nyugtázta döntését, valahogyan mégsem érezte magát nyugodtabbnak. Az erdő melletti buszmegállóhoz érve a padnak támasztotta a táblatartót és megnézte, minden rendben van-e. A narancsvörös szemek vádlón szikráztak fel rá. Ismét elszégyellte magát, és kissé lopva a nem messze álló középkorú úrra tekintett. Talán van telefonja és elmagyarázhatja neki a helyzetet. De miután szinte ugyanaz a rosszalló bagolytekintet villant vissza rá, végigmérve rajta és a méretes csomagon, inkább letett a tervéről. Szerencsére nem kellett sokat várnia a buszra, néhány perc múlva helyet foglalt egy tágasabb, négyüléses rész egyik koszlott bőrpárnáján, óvatosan maga elé helyezve a táblát.
Néhány megállóval később idős hölgy szállt fel gurulós kocsival és még 2-3 kézi táskával. Tétován megállt előtte, majd dühösen rákiáltott:
– Nahát, nézzék meg ezeket az önző fiatalokat! Négy helyet foglal el a motyójával! Aki meg öreg, fáj a dereka, az préselje be magát a bevásárlásával a legkisebb helyre, igaz?!
– Hát tessék csak, ha már ilyen szépen kéri. – Felelte a lány rosszul leplezett bosszússággal és elindult a hátsó, elkülönített állóhelyek felé. A csomaggal viszont bármilyen óvatosan lavírozott, az véletlenül – bár nem nagy erővel – hozzáütődött egy kapaszkodórúdhoz. A bagoly féktelen sivításba és csapkodásba kezdett, ráadásul iszonyatos, szúrós szag kezdett terjengeni. Az iménti hölgynek több sem kellett, azonnal rikácsolt a sofőr felé:
– Egy neveletlen tacskó valami büdös madarat hozott fel a buszra, ideszaratja, terjeszti a fertőzéseket! Azonnal szállítsa le! Még ilyet! Én ilyen körülmények között nem vagyok hajlandó utazni!
A lány a sofőr reakciójáról szerencsére már lemaradt – a busz éppen beállt az iskolához közeli megállóba, és egy leszállót követve ő is leugrott a járműről, meg sem állva a művészeti szakközépiskoláig.
Szinte feltépte az eklektikus díszítésű kiskaput, amely nagyot nyikorgott rá. Ezután átvágott a hó alá temetett, de zabolátlan indáival, féktelenül ágazó tujáival így is vadnak ható és megtört elevenségével hivalkodó udvaron. Már éppen belépett volna a kissé fakó százéves épületbe, amikor eszébe jutott az iménti baleset. – Te jó ég, hát csupa szar a táskám… a festmény! És a bagoly! Biztosan megütötte magát – gondolta. Félrevonult az épület hátuljához, a galagonyabokrok jótékony takarásába és szétnyitotta a táblatartót, amely csípős bűzt árasztott és két merő bagolyszem volt a belseje. Az állat kissé rásziszegett, de már nem próbálta megcsípni, amikor lassan kivette a ruhái közül és már nem ugrott el, amikor a járdára tette. A lány ezután felmérte a helyzetet. A sál, a tábla és a táska belseje menthetetlen volt. A sértetlen pulóverrel betakarta a madarat, majd letörölgette az eszközeit, kivette a festményt. Az állatot óvatosan magához szorítva otthagyta a jobb napokat látott pakkot, majd bement az épületbe. A portán szerencsére nem volt gond, Pali bá, az öreg portás megértően hallgatta és megígérte, hogy telefonál és tartja frontot.
Egy búcsúzó pillantást vetett a bagolyra és már éppen sarkon fordult volna, amikor furcsamód olyan érzése támadt, hogy nem csak az arcát, de a háta közepét is szúrós bagolyszemek méregetik. Ekkor meghallotta az ominózus tanára metsző hangját:
– Nyüsti, maga mégis mit csinál még idelenn? Hol van a felszerelése? Pár perc múlva kezdődik az órám!
A hórihorgas alak kopott, harminc évvel azelőtt igen divatos, khaki színű összeállítást viselt, nyakán hanyagul átvetett, szétmosott sál hervadozott. Barna szeme furcsa narancssárgás fényben, ellenkezést nem tűrő szigorral villant a lányra.
Ekkor viszont meglátta a pompás állatot, ahogyan szárnyaszegetten, de mégis méltóságteljesen, fejét lassan körbefordítva, tollait borzolva áll a portás asztalán. A tanár arcán elképesztően látványos csatába kezdtek az érzelmek. Kissé levegőfogytán, de valamilyen furcsa mohósággal a hangjában, így kezdte:
– De még ilyet! Engedély nélkül állatot hoz az iskolába! Ezért még számolunk! – Majd határozottan, szokott modorában folytatta – De ha már így esett, ne hagyjunk ki egy ilyen nem mindennapi témát. Gyönyörű fülesbagoly. Vigye fel a terembe! Mindenkinek remek gyakorlás lesz a vizsga előtt.
– De hát tanár úr! Reggel, az erdőben találtam a baglyot átfázva a hóban, törött a szárnya és régóta nem ehetett. Ne tessék ilyet kérni, beteg, azonnal segíteni kell neki! Nem akartam elkésni, azért hoztam el. A portán hagytam volna, Pali bácsi mindjárt hívja a madárvédőket!
– Ne feleseljen! Van fűtés, a madár egy órát már igazán kibír! Utána természetesen hívom a Madártani és Természetvédő Egyesületet, mégis mit gondolt? A szertárban talál egy üres kalitkát, tegye bele az állatot és készítse el a beállítást! Máskülönben ne lássam az órán és vissza ne merjen szólni többet!
A lány teljesen elsápadt. Neki kell felvinni… ezt a teljesen legyengült madarat! Ha meghal, az az ő lelkén fog száradni. Meg persze Kormay tanár úrén, de az nem érdekes. Elöntötte a jéghideg bizonytalanság. Kapja fel az állatot és szökjön meg? Mégis mit tegyen most…?
A tanár, mintha hallotta volna a gondolait, közelebbről is megvizsgálta a fülesbaglyot, árgus szemekkel mustrálva a tollak mintázatát.
A lány kétségbeesetten kiáltott a portás felé:
– Pali bácsi, tessék azonnal telefonálni, meghal a bagoly, ha most nem jönnek érte!
– Nem lesz annak a bagolynak semmi baja, vidd csak fel. – Szólt vissza szelíden a portás, közben cinkosan mosolygott, kezét pedig a telefonkagylón pihentette.
– Fogja a kulcsot és most rögtön menjen, maga hisztérika! – Förmedt rá dühösen a tanára.
Továbbra is duzzogva átvette a kulcsot, finoman átölelte a baglyot és, amennyire csak lehetett, igyekezett eltüntetni a megkönnyebbült örömöt az arcáról, majd elindult a lépcsőn az emeletre.
Az öröm nagyon hamar el is tűnt az arcáról. Mintha csak plüssjátékot tartana az ölében, a bagoly olyan könnyű volt. Ellenkezés nélkül, bágyadt szívveréssel, fázósan összekuporodva tűrte, hogy vigyék, bárhová, akárhová. Nagy szemeivel közönyösen nézett fel, már láthatóan nem számított neki semmi. A lány nem bírta tovább, könnyekben tört ki. Bírd még ki egy kicsit – gondolta. Mindjárt jön a segítség.
A folyosók végtelen labirintusnak tűntek, a szertár mintha sehogyan sem került volna közelebb az ódon falak, a magas ablakok és a többnyire avíttnak, egy-két kis foltban pedig rendellenesen frissnek, modernnek ható alkotások között. A plafonról lógó súlyos, fekete műtermi lámpák remegni látszottak, mintha csak célba vennék a szűk folyosók eltévedt utasát. Az útvesztőben kanyar kanyarra, lépcsőre forduló és benyílások, termekből nyíló folyosók érték egymást, míg végül elért a szertárhoz. Odabenn a már megszokott precíz, aprólékos rend fogadta, amelyet néhol egy-egy kibomlott, színes háttérvászon és különös forma tört meg. És persze egy kalitka a sarokban, amely egy korábbi, papagájos kompozícióból maradt meg. A kalitka szerencsére meglepően nagy és ráadásul alul nyitható-zárható volt, így a lány egyszerűen csak lecsatolta a rácsozatot, a kalitka tálcájába helyezte a madarat és visszaillesztette a rácsokat. Egy zöld textilt fogott hozzá a kalitkához háttéranyagként, majd gondterhelten átment közeli rajzterembe.
Köszönt a társainak. A tágas teremben tizenöt, vele egykorú fiatal ült az állványos, táblatartós székeknél, elcsigázottan, leverten a közelgő óra és a vizsgák gondolatától. Néhányan visszaköszöntek, de fel sem néztek rá. Konfliktusa senkivel nem volt, de különösebb köteléke sem, és az osztályról összességében véve is elmondható volt, hogy, néhány lazább-szorosabb baráti kapcsolatot leszámítva teljesen elkülönült egyénekből állt.
Amikor viszont el kezdte berendezni a kalitkával és a textillel a félkör közepén lévő állványt, élénk érdeklődés támadt:
– De széééép! Ez igazi?
– Ő honnan jött?
– Szegény, mi a baja?
– Jaj, engedd ki!
– Most tényleg ezt a rusnya izét kell megfestenem?!
– Vidd innen a kacsát, allergiás vagyok rá!
A feltámadt nevetést a szélviharszerűen kicsapódó ajtó szakította félbe.
– Na, mi ez a lárma? Viselkedjenek! – rivallt rájuk Kormay. – Tegye ki mindenki a falhoz a munkáját, és jöjjenek közelebb! Szirmay, ha még egyszer elhúzza a száját, nem engedem vizsgázni!
A teremben néhány késve szedelődzködő kelletlen, de óvatos pakolászásán kívül teljes csend honolt.
Amikor elkészültek, a tanár az alázatos, a közönyös, az érdeklődő, a levert, a dacos és az üres tekintetek középpontjában megkezdte a kihelyezett művek mustráját.
– Nahát, Takács, maga szerint az a havas gyorséttermi szemét mégis hogyan kerülhetett a márciusi hó témájába?
– Tudja tanár úr, fagyis pohár…
– Értem. Végtelenül leegyszerűsítő és dekadens felfogás. Legközelebb jobban erőltesse meg az agyát, ha ez egyáltalán lehetséges!
– Remek, Varga, már majdnem fél fokkal jobb, mint a múlt heti rettenet. Ha éjt nappallá téve gyakorol, még a végén átengedem.
– Kovács, maga semmit sem tanult az ecsetvonásokról? Egyfélét ismer, mint az óvodások?
– Kerenszkij! Mi ez az absztrakt mázolmány?! Tanuljon meg festeni, mielőtt az elvontságával kérkedne!
– Nahát, Nyüsti. Érdekes színárnyalat, de milyen megfontolásból maratta át a képet?
És ezzel a lány utolsó pillanatban készített képéhez ért. Ahhoz, hogy csodálkozása tárgyát még inkább kiismerhesse, közel hajolt a képhez, majd megfogta a sarkát.
– Te jóságos, mi ez a szag?!
Gyorsan elkapta a kezét. Arról vastag cseppekben guanó csöpögött.
Eltorzult, dühös arccal, sziszegve nézett a lányra.
– Elnézést, a táblatartóban hoztam a madarat, nem vettem észre…
Tanára viszont már kiviharzott a teremből, nyilvánvalóan higiéniai célzattal.
Amikor már biztonságos távolban hallották a lépteket, a tanulókból kirobbant az orkánszerű nevetés.
– Nagy vagy, pacsi! – tartotta felé Szirmay a kezét, vidor arccal.
Természetesen az utóbbi barátnője sem hagyta szó nélkül az esetet.
– Hú, hát várom már, mit kapsz ezért, de addig is dobd ki a szaros mázolmányod meg a büdös tollgombócot, mert nem szeretnék madárinfluenzás lenni.
– Nyugodjál le, nem leszel, de amilyen hülye vagy, megérdemelnéd…
– Igen? Akkor majd este a suli előtt meglátjuk, ki mit érdemel!
– Majd én megmondom, ki mit érdemel, azonnal üljenek a helyükre! – lépett be újra a tanár.
– Nos. Ahogyan látják, szokatlan téma megalkotására nyílik lehetőségük a mai órán.
Elfojtott röhögés.
Kormay pusztán hideg pillantást vetett rájuk, de nem firtatta tovább az esetet. A röhögőgörcs ellen ez is látványosan bevált.
– Egy erdei fülesbaglyot látnak. Gyenge, de a betegségében is fenséges példány. Ezt próbálják meg visszaadni és a tollazat mintázatát is emeljék ki!
A nyugalmi állapot ezzel nagyjából helyreállt és csendben dolgozni kezdtek. Időnként egyikük-másikuk közel ment a madárhoz, hogy megfigyelhesse jellegzetességeit.
A lány is megpróbálta elkészíteni a portré első körvonalait, de gondolatai minduntalan elvonták a figyelmét. Torka görcsbe rándult, gyomra megállíthatatlanul remegett és rettenetesen fázott. Folyton ki-ki leskelődött az ablakon, hogy jönnek-e már a madárért, majd-mivel majdnem háttal volt neki, elkeseredetten nézte a bagoly gubbasztó, tehetetlen körvonalait.
Egyre rosszabbodik az állapota…– gondolta- Kibírja egyáltalán, amíg érte jönnek? Tennem kell valamit. De hát mit tehetnék már..?
Nagyot ugrott attól, ami ez után történt.
A bagoly egy hirtelen, kis híján teljes fordulattal, villámgyors ördögűző-féle mozdulattal felé tekerte a nyakát és rávillantotta hatalmas, vádló szemeit. Néhányat cincogott, majd furcsán rázkódni kezdett. Hamarosan gömbölyű bagolyköpetet öklendezett a ketrec rácsaihoz a lány elé, a rácsok közül kipréselődött egy aprócska, lyukas egérkoponya.
– Roppantul nemes állat – jegyezte meg Kormay lesújtón.
Néhányan illedelmesen nevetgéltek.
Folytatták a munkát. Kormay körbejárt, becsmérelve, hol méregetve egyik-másik munkát.
– Nyüsti, maga ma már nem is akar dolgozni? Csipkedje magát, magára szárad a festék!
Már fél óra telt el, de a segítség sehol, a bagoly pedig egyre kókadozott. A lány nem szabadult a bagoly „szemrehányásának” emlékétől. Az egérkoponya csupaszon fénylett rá: hasonló marad majd a kedves bagolyból is nem sokára, ezt akarod?
– Tanár úr, a madár beteg. Azt akarja, hogy itt pusztuljon el az óráján? Legalább engedje, hogy vizet hozzak és próbáljak rovarokat fogni neki.
– Átmégy békába és kicsapod a nyelvedet? – az egyik fiú beszólására osztálytársai gúnyos vihorászásba és nyelvpattogatásba kezdtek, de nem törődött velük. Kitartóan állta tanára tekintetét.
– Hát nem is ártana felrázni a vén tollast, mert így nem valami fényes téma. Akár egy kitömött állat. Na, majd én segítek ezen.
És kicsatolta a kalitkát, felemelte, majd kezére vette a madarat. Állatkertben, idomártól látott módon igyekezett elérni, hogy az állat kitárja szárnyát és menekülni próbáljon.
A madár a fejét eltekerve, így narancsvörös szemét körbejáratva megállapodott a lányon, majd egy utolsó erőfeszítéssel fölrepült, s kampós csőrével lesújtott, egyenesen a tanár halántékába.
Kormay összeesett, a madár pedig végkép kimerülve összerogyott a holttesten.
Csönd volt a teremben, többé senki nem próbálta megcsillogtatni a humorérzékét.
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2017/06/26/bagolyszem/
SHARE