Játék

A régi recept /első javítás/

Jelige: Recept
.
Első javítás
.
Józsi minden nap korán kelt. Még a kakasnál is korábban. A munka éber szemekkel várta, ezért ő elkergette álmait és elindult a jól megszokott úton. Nem volt vagyonos ember. Nagyszülei földművesek voltak, szülei szintén. Sokszor látta maga előtt a képet, mikor apja este fáradtan, piszkosan, meggyötörten hazatért a kukoricásból. A kutya már messziről csaholt, ha megérezte, s így adta hírül a család többi tagjának, hogy érkezik a gazdája. Fáradt léptekkel érkezett az apja a házba, mely apró volt, mint egy madárfészek. Arca mélyen barázdálttá vált a ráncoktól, melyet a sok harc okozott a földdel, tartása meghajlott a munkától. Egyhangúan bekanalazta a savanyú levesét, mert leggyakrabban csak az volt terítéken. Majd ledobta izzadt gönceit, megmosakodott és ágyba dőlt, hogy holnap mindezért újra felkeljen.
Ahogy nagyobb lett Józsi, segített a ház körül, amiben tudott. Ellátta az állatokat, majd más állatait is, amivel iskola mellett még tudott foglalkozni. Próbált segítségére lenni apjának, hogy az ne legyen olyan fáradt, s jusson ideje rájuk is. De nem tudott annyit segíteni sohasem, hogy életük megváltozzon. S ahogy teltek a hónapok és évek, Józsi mindinkább elfogadta azt, hogy sosem lesz jobb, és hogy a maguk fajtája azért születik a földre, hogy csak dolgozzon.
Egyszer beszélt erről apjával is. Már majdnem felnőtt volt Józsi, és úgy gondolta házasodni kellene. Volt egy lány a szomszéd faluban, akit szülei is ismertek és elfogadtak. Apja áldását adta rájuk, mivel mást nem adhatott.
– Tudod fiam, nekünk, szegény embereknek ez jutott. Hogy nyeljük a port a földeken, meg az izzadságot, hogy aztán az aszály, vagy a vihar elvegyen tőlünk mindent. Nekünk mégis dolgoznunk kell, nap-nap után, hogy valahogy megéljünk. Láthattad, én dolgoztam becsülettel, mégsem adhatok most nektek egyebet, mint ezeket a szavakat. De kívánom, hogy éljetek boldog életet, szeretetben, egyetértésben.
Így kezdte el Józsi a házaséletet, minden nélkül, de eltökélten, hogy jobb élete lesz, mint apjának volt. Nem szerette a földön a munkákat, kitanult hát egy szakmát, s cipész lett belőle. Nem volt rossz munkája, szerette is, de sokat nem fizettek neki, mégis megéltek belőle. Aztán új értelmet kapott minden, mikor megszületett a fia. S ekkor megértette apja szavait, mikor azt mondta, hogy bármilyen keserű is a por és az izzadság, de nyelni kell, mert a családnak fel kell nőni. Így ballagott hát az úton ő is, mint annak idején az apja, kissé megrogyva, mintha láthatatlan súly nehezedne a vállára, mégis minden reggel felkelt és végezte a dolgát, amit vállalt. Nem is gondolt arra, hogy ezt másképp is lehet.
Munkatársain kívül nem sok kapcsolata maradt. A családi ünnepeken azért rendszerint ott volt, bár idegenül hatott rá ez a szerep. Úgy érezte, mintha nem is tartozna oda igazán. Megivott egy-két pohár bort, és hitetlenül nézte, ahogy a többiek zavartalanul beszélgetnek az elmúlt hetek történéseiről. Nem értette, hogy is érhetnek rá annyi mindenre. S azok csak áradoztak a gyerekekről, együtt töltött élményekről, melyek kapocsként fűzték össze lényüket, és közben arcuk sugárzott, mint a nyíló virág.
Józsi eltűnődött rajtuk, és azt vette észre, hogy idegesen és féltékenyen kutatott az emlékei között, hogy találjon bármit, ami a fiával kapcsolatos. Csak egy mély és üres vermet látott, melynek még a fenekét sem lehet sejteni. Megijedt, és keresni kezdte Jankó fiát, aki épp akkor jött be a kertből. Az ő nagyfia. De régen is nézett végig ilyen hosszasan rajta! Olyan nyúlánk lett ez a gyerek, de semmiképpen sem sovány. Szikár izmok fedik a testét, persze, hisz sportol. Lépést akar tartani az apjával, gondolta Józsi, és elmosolyodott. A mozdulatai is olyan mások… kimértek… férfias, ha lehet ezt így mondani egy gyerekről.
Ekkor megtorpantak a gondolatai, mintha sziklának ütköztek volna, és jégcsapként fúródott szívébe a felismerés, hogy a fia tulajdonképpen már felnőtt. Idén tölti a húszat. De hisz ez hogy történhetett ilyen észrevétlenül? Mi történt ez idő alatt? Mintha minden egy helyben állt volna, míg az idő kerekeit táltos paripákon tovarepítette volna valami vén varázsló, aki ezzel akart volna bosszút állni az embereken azért, hogy ő már megöregedett. Hirtelen felgyorsultak a gondolatai és szinte pánik kerekedett rajta felül, ahogy rátört a felismerés. Nem emlékszik mikor is beszélt utoljára a fiával.
Természetesen voltak szóváltások, de ezek csupa tárgyilagos beszélgetések voltak. Mikor jön haza… itthon eszik-e? Meg hasonlók. Igazi beszélgetések régen voltak, még gyerekkorában. S mára szinte nem is ismeri a fiát. Mit szeret? Van-e barátnője? Jól érzi-e magát az iskolában? Mi az utolsó könyv, ami tetszett neki? Mi az, amit elítél, és mi az, ami fájt neki? Csupa-csupa fontos dolog, és ő egyre sem tudja a választ. Az évek alatt annyira rákoncentrált a munkára, hogy biztosítson a családjának minden szükségest, hogy valójában lemaradt minden fontos közös pillanatról.
Elveszettnek érezte magát, mintha egy magas hegy csúcsáról zuhanna le az ember és tehetetlenségében nem tud mást, csak ordítani, de a földet érést úgysem tudja elkerülni. Aztán megpróbált józanul gondolkodni, és észrevétlen maradni a társaságban. Kibontott egy üveg bort, és kisétált vele a kertbe, majd leült a vén diófa tövébe, ahol Jankót fára mászni tanította. Évszámokat keresett a fába vésve, ami akkor került oda, mikor először ért fel a csúcsáig.
Áh, még most is megvan! Csak a rovások is megöregedtek, és megkérgesedtek, olyanokká váltak, mintha valaki apró baltacsapásokkal mérte volna az idő múlását. Most értette meg, mennyi is telt el valójában. De hát neki dolgoznia kellett, villant hirtelen az agyába. Egy apának gondoskodnia kell a családjáról. Mégis hogy érhették volna el, hogy zavartalanul éljenek, ha ő nem vállal ennyi áldozatot? Sokaknak nélkülözniük kell, mert lusta otthon az ember. Kimaradt néhány szülinap, meg egy-két vasárnapi móka. Na és?!
Majd megállt egy pillanatra és érezte, hogy hiába keresett mentséget önmaga részére. Semmi nem adott feloldozást. Eltűnődött, mereven nézett a sötétbe, mintha mögötte ott bujkálna a múlt, és megmutatná magát szép sorjában, szépen mindent pontról-pontra.
Pedig ő nem akart ebbe a hibába esni. Abba, amelyikbe az apja. Emlékszik, milyen boldog volt, amikor a felsége bejelentette, hogy gyermeket vár. Rádöbbent, miről is szól az élet, és ami eddig volt, az lényegtelen, csak ami ezután következik, az számít igazán.
Tudatosan készült mindenre. Példakép akart lenni a fiának, mert tudta, hogy az lesz, fia! Mindennap edzette a testét, szerette volna, hogy ha majd a fia ránéz, érezze azt, hogy nincs mitől félnie, bármi következhet, az apja oltalmában védelemre lel. Sokat olvasott, jártas volt a könyvekben. Szerette volna, hogy a fia sokat kérdezzen tőle, és ő mindenre tudja a választ. Tudása legjavát akarta összegyúrni a fiában, és büszke lenni rá a végtelenségig. Bár megrögzött ateista volt, elkezdett templomba járni. Tudni akarta, hogy mit is adhat a hit. Sokat gondolkozott ezen, s úgy gondolta, hogy ez valahogy úgy lehet, hogy Isten az emberben van és ennek a jónak kell meghatározni az embernek a lényét. És ha az ember jót cselekszik, akkor ez átragad másokra is, és Isten mindenkiben ott lesz. Így próbált ezután élni Józsi, és szebbé tenni a világot, születendő fia számára.
Aztán egyszer csak megszületett! Szerda volt, és esett a hó. Fehér lepel fedte le az utcákat, valaki újnak a tiszteletére, olyanná varázsolva a tereket, mintha azt mondaná valami felsőbb szándék, hogy új idők következnek, egy bűn nélküli emberke jön majd közénk, tegyünk hát tisztába mindent, legyen szeplőtlen az út, ahová csak lép!
Józsi kezében fogta a gyermekét és hosszasan nézte őt. Saját vonásait kereste rajta, és a feleségéét. Csodálta, mint a legtökéletesebb teremtményt, amit csak ember alkothatott. Majd egy pillanatra a tekintetük összetalálkozott, és ekkor Józsi megfogadta, fia mindig és mindenkor számíthat majd rá.
Aztán felgyorsultak a dolgok. A csecsemőből kisgyermek lett, majd iskolás, aztán már a középiskolai éveket rúgta. És ezek a változások neki is új dolgokat hoztak. Feladatokat, mert mindig elő kellett teremteni valamit, amire éppen szüksége lett a gyermekének. De mindig megoldotta, soha nem volt hiány semmiben, legalábbis anyagiakban nem. Dolgozott, és aztán még többet, mert rettegett, hogy valami miatt hátrányba kerül a családja. Csak éppen azok a régi álmok, amiket annak idején kergetett, azok nem valósultak meg. A közös programok és a beszélgetések, a játékok, amiket együtt szeretett volna tölteni a fiával.
Bántotta ez Józsit, és aznap este nem is aludt. De nem akarta alább hagyni a dolgot, és arra gondolt, hogy kellene egy alkalom, amikor több időt tölthetne együtt a fiával, és akkor talán beszélhetnének. Talán ha megkérné, hogy a hétvégén segítsen neki felaprózni a tűzifát, az jó alkalom volna. Furcsa lesz a fiától segítséget kérni, mert nem szerette elvonni őt a tanulástól, szánja csak az időt arra, és legyen ember belőle. De mégis, ezt meg lehetne próbálni.
Másnap munka után a fia alakját vélte felfedezni az utcai lámpák alatt. Árnyékát hosszúra nyújtotta a megvilágítás, így már az korábban elárulta jöttét. Egykedvűen érkezett, egyébként sem sokat mosolygott, de apja elé érve hangosan és tisztelettel köszönt:
– Jó estét, édesapám!
– Szervusz, fiam! – fogadta az apja és kezet fogtak, majd így folytatta az öreg: – Jó erős a szorításod, Jankó, szükség volna rá!
A fia meglepődve figyelt, és hagyta a szót apjánál.
– Tudod, van itt ez a tűzifa, és mostanában korán sötétedik. Elkelne a segítség. Hétvégén ráérnél-e?
– Hát persze… apám! – mondta a fiú. Új volt ez neki, hogy az apja segítséget kérjen tőle. Bántotta is régen, hogy soha nem dolgoznak együtt. Talán nem találta alkalmasnak sok mindenre, viszont mostanra megöregedhetett, bár erősnek tűnik még most is! De hát, miért is ne segítene? Ezzel a dolog el is lett rendezve, ahogy az szavatartó emberek közt szokás.
Szép idő ígérkezett hét hátuljára. Igazi munkára termett idő. Bár látszott az ember lehelete, de ha a fickó suhint egyet-kettőt a baltával, mindjárt nem érzi, hogy fázik. Megreggeliztek, ahogy azt nehéz munka előtt ildomos, majd kimentek a szín alá.
– Nos, te csak aprózd fiam, én meg majd elhordom – határozott az öreg – Legalább látom, megerősödtél-e – csípett még oda.
– Ahogy akarod apám. S már suhintott is az ifjú, bár az első néhány csapás nem alkotott maradandót, ahogy az történni szokott, amikor az ember fiát hozzáértő szemek figyelik.
– Isten átka ez a görcsös akác – segítette ki az Öreg.
– Az-az! – iparkodott Jankó.
– Olyan csavaros, mint az ördög farka – toldotta meg az apja.
Aztán csak folytonosság került a dologba, és a tönkök rendre hasadtak, és a munka pergett, mint az érett búzaszemek nyáridőben.
– Halad ez, ha csináljuk! – próbálkozott az öreg.
– Van akarat benne! – csapta oda a szót a fia, de nem állt meg egy percre sem, nehogy az apja úgy lássa, hogy elfáradt.
Hát ez így mégsem az, amire gondoltam, jártatta az agyát Józsi.
– Állj csak meg egy szusszanásra, Jankó!
– No, mi az?! Valami nem jó?!
– Dehogynem! – nyugtatta meg Józsi – jár a kezed, mint a cséphadaró! Hanem tudod-e, mi annak idején, hogy csináltuk a nagy munkákat?
– Nem én! – szuszogott Jankó.
– Szomszédok, sógorok összefogtunk, és egymásnak segítettünk. Mindenki értett valamihez, amihez a többiek kevésbé, így nem volt szükség másra, csak időre és jóakaratra. Egyszer egyikünknek segítettünk, majd másikunknak. És fölépültek sorra a házak, el voltak látva a földek és az állatok. Délben az asszonyok megterítettek, de a munka elindítása az férfidolog volt, amihez nem kellett más, mint egy jó erős szilvórium, ami megmozgatja az izmokat és életet visz a testbe. No, mi így csináltuk régen. Lásd, anyád finom csirkepörköltet főz délre, most rajtunk a sor, hogy megtegyük a magunkét. Lenne kedved egyet inni apáddal?
– Hát persze! Örülnék neki! – dadogta a fiú zavartan, mint aki nem tudja, hogy valójában szabad-e ezt, mert még sosem koccintott az apjával. Előkerült a pálinkásüveg a farakás mögül és két araszos pohár, melyet teletöltött az öreg, ahogy azt embereknek tölteni illik. Átnyújtotta fiának, egymás szemébe néztek és köszöntötték egymást:
– Sokat éljél, fiam!
– Isten éltesse, édesapám!
Gyors mozdulattal lerántották és a pálinka megkezdte végrehajtó útját, hogy megmozgassa az izmokat, és életet vigyen a testbe. Aztán újra nekifogtak, de már Jankó sem azzal a görcsös igyekezettel, mert látta, ha nem úgy hasad a rönk, akkor sem lesz elmarasztalás – elvégre az apjával dolgozik. Sőt, már ő is kedvet kapott a beszédhez, mert örömöt talált a közös munkában.
– Édesapám!
– No! – figyelt oda az apja.
– Hát akkor te a házépítéshez is értesz?
– Láttam már olyat, aki csinálta – kérkedett az öreg.
– Mert engem régóta zavar az a rossz kémény. Egyszer megcsinálhatnánk.
– Megcsinálhatjuk, hogy csorba ne legyen a jó ízléseden! Egyébként anyádat is egy ilyen alkalomkor ismertem meg – mondta sejtelmesen Józsi, fenntartva fia érdeklődését.
– Hát azt meg hogy? – hagyta abba a munkát Jankó – ő is ott dolgozott? – kérdezte bambán.
– Dehogyis! Az túl egyszerű lett volna nekem. De ha akarod, elmesélem. És a boldogság szirmai kinyíltak arcán, mert tudta, hogy olyan bensőséges beszélgetése lesz a fiával, amilyenre régen vágyott. Így hát önbizalommal tele nekifogott.
– Sanyi bátyád kiváló hentes volt, de csapnivaló kőműves. Olyan kackiás falat rakott, mint a huszárok bajsza. Mígnem abbahagyta a próbálkozást és elhívott, hogy segítsek. És én mentem, mert ahogy már megmondtam neked, akkor ez így volt szokás. Vetettük a vályogot és raktuk a falat és a munka ment útján. Mígnem felpillantottam és az utcán egy szép, csinos lányt láttam elmenni előttünk. Semmi flanc, de mégis szépség és erő sugárzott belőle. Sokáig bámultam utána. Sanyi bátyád meg is szólt, hogy nincs annyi sár és törek, ami ezt a rengeteg vizet felveszi, amit én akkor odalocsoltam. Másnap újra arra jött az a lány, ugyanabban az időben. Most még jobban tetszett. Szemeimmel végigkísértem, de a szám néma maradt. Elhatároztam, ha holnap is erre jön, megszólítom. Reggel úgy rendeztem a munkát, hogy az utca felől legyen dolgom abban az időben, és vártam őt. Jött is, ahogy szokott. De mikor a közelembe ért, és a szemembe nézett, nem tudtam mit mondjak neki. Kezemben volt egy kis víz, leöntöttem hát vele. No, nem nagyon, épp csak vizes lett a ruhája. Gondoltam, elnézést kérek, és ebből csak lesz egy kisebb beszélgetés. De anyád fel sem vette. Mosolyogva megbocsátott, és ment dolgára. Én meg szidtam magam, hogy elszalasztottam az alkalmat és hogy nem jutott eszembe semmi. Másnap még megpróbálom, gondoltam. És reggel újra ott dolgoztam, és anyád újra jött, és nekem újra nem jutott eszembe semmi, és én megint leöntöttem vízzel, csak épp most egy egész vödörrel. Így nem szabadulhat olyan gyorsan, gondoltam kétségbeesésemben.
Majd Józsi várt egy kicsit, mert nevetése nem engedte szóhoz engedni, és hagyta Jankó is hadd élvezze ki a szavait, mert ő is a térdét csapkodta jó kedvében.
– Te, édesapám?! Te?! – szorította ki nevetése közepette Jankó. – Sose gondoltam volna, hogy így udvarolsz. Hogy volt ezután?
– Nos, hát ott álltam vödörrel a kezemben, és csak pislogtam anyádra, mint a kiszántott egér. De ő sem tudott még felocsúdni a hideg víz okozta sokkból, talán dilemmázott is azon, hogy pofon vágjon, vagy sarkon forduljon, és eltűnjön előlem örökre. Majd próbáltam menteni a helyzetet, és ráadtam a munkáskabátom, majd hazakísértem, mert persze a kabátra még szükségem volt aznap. Meg így megtudtam, hol lakik az anyád. Másnap még nem mertem jelentkezni nála. Majd azután. Vittem neki egy szép csokor virágot, és elnézést kértem balgaságom miatt, és engesztelésül moziba hívtam. Hát így történt anyáddal, fiam. Így ismertem meg.
Apa és fia nevetése még sokáig hallatszott, de már nem csak a történet miatt, hanem régi gátakat szakított át ez a beszélgetés, és az egymásra találás.
Ezután nem voltak titkaik egymás előtt, és Józsinak is volt témája az ünnepi ebédeken. Voltak élmények és emlékek már, amik a fiához fűzték. Sokszor társaság sem kellett hozzá, csak kiesett a kezéből a munka, és eltűnődött a jól sikerült délutánokon. Ilyenkor eszébe jutott a régi recept is. Amikor mindent együtt oldottak meg. Amihez nem kellett más csak idő, egyetértés és jóakarat.
.
Eredeti verzió
.
Józsi minden nap korán kelt. Még a kakasnál is korábban. De mivel várta a munka, kitörölte szeméből az álmot és elindult a jól megszokott útra. Közben arra gondolt, hogy nehéz tisztség ez, hogy Ő a családfő, előteremteni mindennek az árát, de egyben szép is, mert nevezheti magát valakinek. Így ballagott hát az úton, kissé megrogyva, mintha láthatatlan súly nehezedne a vállára.
Nem volt rossz munkája, sőt talán szerette is. Szeretett versenyezni a számokkal, szerette felülmúlni önmagát. Fejlődött még ennyi év után is. Régi, megszokott munkatárs volt, a legtöbben Papának szólították. Szerették mentalitása miatt, precizitásáért és munkabírásáért. Nem okozott gondot neki a túlóra, a bent töltött vasárnapok és az átdolgozott ünnepek sem. Legalább lesz egy kis félretett pénz, ha csak nem a fia taníttatása, vagy a háztartás el nem viszi. Így csak ment nap-nap után és a naptáron olykor fordított egyet. Aztán új főnöke lett és még többet kellett dolgozni, hogy nagyobb legyen a termelés. Józsi végezte a dolgát és helyt állt, csak az otthoni dolgait rövidítette le. Estére már nem maradt sok ereje a családi együttlétekre, sokszor csak gépiesen hümmögött felesége kérdéseire, mikor a levesét kanalazta és azzal nyugtatta magát, hogy lehetne sokkal rosszabb is. Néha megütődött, ha fia fiatalos könnyelműséggel kezelte dolgait, de nem kezdett bele hosszas magyarázásokba, amikkel egy apának kell intenie a fiát, mert az idő szaladt és Neki indulnia kellett.
A családi ünnepeken azért rendszerint ott volt. Bár szokatlanul idegenül hatott rá ez a szerep. Mintha nem is tartozna ide igazán. Megivott egy-két pohár tokaji nedűt és hitetlenül nézte, ahogy a többiek zavartalanul beszélgetnek az elmúlt hetek történéseiről. Áradoztak a gyerekekről, együtt töltött élményekről, emlékekről, melyek kapocsként fűzték össze lényüket és arcuk sugárzott, mint a nyíló virág. Józsi eltűnődött rajtuk és azt vette észre, hogy idegesen és féltékenyek kutatott az emlékei között, hogy találjon bármit, ami a fiával kapcsolatos. Csak egy mély és üres vermet látott, melynek még a fenekét sem sejteni. Megijedt hát és szemeivel keresni kezdte Jankó fiát, aki épp akkor jött be a kertből. Az Ő nagyfia. De régen is nézett végig ilyen hosszasan rajta. Olyan nyúlánk lett ez a gyerek, de semmiképpen sem sovány. Szikár izmok fedik testét, persze, hisz sportol. Lépést akar tartani az apjával, gondolta Józsi és elmosolyodott a szája széle. A mozdulatai is olyan mások… kimértek… férfias, ha lehet ezt így mondani egy gyereknél. És ekkor megtorpantak a gondolatai, mintha sziklának ütköztek volna és jégcsapként fúródott szívébe a felismerés, hogy a fia tulajdonképpen már felnőtt. Idén tölti a húszat. De hisz ez hogy történhetett ilyen észrevétlenül? Mi történt ez idő alatt? Mintha minden egy helyben állt volna, míg az idő kerekeit táltos paripákon tova repítette volna valami vén varázsló, aki ezzel akarna bosszút állni az embereken azért, hogy ő már megöregedett. Hirtelen felgyorsultak a gondolatai és szinte pánik kerekedett rajta felül, ahogy rátört a felismerés. Nem emlékszik mikor is beszélt utoljára a fiával. Természetesen voltak szóváltások, de ezek csupa tárgyilagos beszélgetések voltak. Mikor jön haza? Itthon eszik-e? Meg hasonlók. Igazi beszélgetések régen voltak, még gyerekkorában. S mára szinte nem is ismeri a fiát. Mit szeret, van-e barátnője? Jól érzi-e magát az iskolában? Mi az utolsó könyv, ami tetszett neki? Mi az, amit elítél és mi az, ami fájt neki? Csupa-csupa fontos dolog és ő egyre sem tudja a választ. Elveszettnek érezte magát, mintha egy magas hegy csúcsáról zuhanna le az ember és tehetetlenségében nem tud mást, csak ordítani, de a földet érést úgysem tudja elkerülni. Aztán megnyugtatta magát és megpróbált józanul gondolkodni és észrevétlen maradni a társaságban. Kibontott egy üveg bort és kisétált vele a kertbe és leült a vén diófa tövébe, ahol Jankót fára mászni tanította. Évszámokat keresett a fába vésve, ez akkor került oda, mikor először ért fel a csúcsáig.
Áh – még most is megvan. Csak a rovások is megöregedtek és megkérgesedtek, olyanná váltak, mintha valaki apró baltacsapásokkal akarta volna mérni az idő múlását. Most értette meg mennyi is telt el valójában. De hát neki dolgozni kellett! – villant hirtelen az agyába. Nagy volt az ő felelőssége. Egy apának gondoskodni kell a családjáról. Mégis hogy érhették volna el, hogy zavartalanul éljenek, ha ő nem vállal ennyi áldozatot? Sokaknak nélkülözni kell, mert lusta otthon az ember. Ő legalább megmutatta, hogy kemény munkával elérhető minden. Kimaradt néhány szülinap, meg egy-két vasárnapi móka. Na és?! De ettől valahogy mégis szomorú maradt. Hiába keresett mentséget önmaga részére. Ettől tisztességesebb volt, mintsem buta kifogásokkal nyugtassa magát. Eltűnődött, mereven nézett a sötétbe, mintha a sötét mögött ott bujkálna a múlt és megmutatná magát szép sorjában, szépen mindent pontról-pontra. Pedig Ő nem akart ebbe a hibába esni. Emlékszik milyen boldog volt, mikor a felsége bejelentette, hogy gyermeket vár. Rádöbbent miről is szól az élet, és ami eddig volt az lényegtelen, csak ami ezután következik, az számít igazán. Tudatosan készült mindenre. Egy példakép akart lenni a fiának, mert tudta, hogy az lesz: fia! Mindennap edzette a testét, szerette volna, ha majd a fia ránéz, érezze azt, hogy nincs mitől félnie, bármi következhet, az apja oltalmában védelemre lel. Sokat olvasott, jártas volt a történelemben, természettudományokban és értett a gépekhez. Szerette volna, hogy a fia sokat kérdezzen tőle és ő tudja mindenre a választ. Tudása legjavát akarta összegyúrni fiában és büszke lenni rá a végtelenségig. Bár megrögzött ateista volt, elkezdett templomba járni. Nem azért, hogy megtudja, hogy van-e Isten, vagy nincsen. Mert azt még ma sem tudja. Sokat gondolkozott ezen, s úgy gondolta, hogy ez valahogy úgy lehet, hogy Isten az emberben van és ennek a jónak kell meghatározni az embernek a lényét. És ha az ember jót cselekszik, akkor ez átragad másokra is és Isten ott lesz másokban is. A Biblia tanításai pedig segítenek abban, hogy mint a gyermekek, Mi is tanuljunk nap-nap után emberséget és hirdessük az Igét, ha másképp nem, hát cselekedettel és egyszer csak jó lesz a világ. És Józsi így alakította a világot és tette szebbé a születendő fia számára.
Aztán egyszer csak megszületett! Szerda volt és esett a hó. Fehér lepel fedte le az utcákat, valaki újnak a tiszteletére, olyanná varázsolva a tereket, mintha azt mondaná valami felsőbb szándék, hogy új idők következnek, egy bűn nélküli emberke jön majd közénk, tegyünk hát tisztába mindent, legyen szeplőtlen az út, ahová csak lép! Józsi kezében fogta gyermekét és hosszasan nézte Őt. Saját vonásait kereste rajta és a feleségéét. Csodálta, mint a legtökéletesebb teremtményt, amit csak ember alkotott. Majd egy pillanatra a tekintetük összetalálkozott és ekkor Józsi megfogadta fia mindig és mindenkor számíthat majd rá. Aztán felgyorsultak a dolgok. A csecsemőből kisgyermek lett, majd iskolás, aztán már a középiskolai éveket rúgta. És ezek a változások neki is új dolgokat hoztak. Feladatokat, mert mindig elő kellett teremteni valamit, amire éppen szüksége lett a gyermekének. De mindig megoldotta, soha nem volt hiány semmiben, legalábbis anyagiakban nem. Dolgozott és aztán még többet, mert rettegett, hogy valami miatt hátrányba kerül a családja. Csak éppen azok a régi álmok, amiket annak idején kergetett, azok nem valósultak meg. A közös programok és a beszélgetések, a játékok, amiket együtt szeretett volna tölteni a fiával. Bántotta ez Józsit és aznap este nem is aludt. De nem akarta alább hagyni a dolgot és arra gondolt, hogy kellene egy alkalom, amikor több időt tölthetne együtt a fiával és akkor talán beszélhetnének. Talán ha megkérné, hogy a hétvégén segítsen neki felaprózni a tűzifát, az jó alkalom volna. Furcsa lesz a fiától segítséget kérni, mert ő szeretett mindent egyedül csinálni és egyébként sem szerette elvonni a tanulástól, szánja csak az időt arra és legyen ember belőle. De mégis ezt meg lehetne próbálni. Másnap munka után a fia alakját vélte felfedezni az utcai lámpák alatt. Árnyékát hosszúra nyújtotta a megvilágítás, így már az korábban elárulta jöttét. Egykedvűen érkezett, egyébként sem sokat mosolygott, de apja elé érve hangosan és tisztelettel köszönt:
– Jó estét Édesapám!
– Szervusz, Fiam! – fogadta az apja és kezet fogtak, majd így folytatta az öreg: – Jó erős a szorításod Jankó, szükség volna rá! A fia meglepődve figyelt tovább és hagyta a szót apjánál. – Tudod, van itt ez a tűzifa és mostanában korán sötétedik. Elkelne a segítség. Hétvégén ráérnél-e? – Hát persze… Apám! – bizonytalankodott a fiú, új volt ez neki is, mert bántotta régen, hogy az apja inkább dolgozik egyedül, mint vele. Talán nem találta alkalmasnak sok mindenre, viszont mostanra megöregedhetett, bár erősnek tűnik még most is! De hát, miért is ne segítene? Ezzel a dolog el is lett rendezve, ahogy az szavatartó emberek közt szokás.
Szép idő ígérkezett hét hátuljára. Igazi munkára termett idő. Bár látszott az ember lehelete, de ha a fickó suhint egyet-kettőt a baltával, mindjárt nem érzi, hogy fázik. Megreggeliztek, ahogy azt nehéz munka előtt ildomos, majd kimentek a szín alá.
– Nos, Te csak aprózd Fiam, én meg majd elhordom. – határozott az öreg – Legalább látom megerősödtél-e. – csípett még oda.
– Ahogy akarod Apám. – S már suhintott is az ifjú, bár az első néhány csapás nem alkotott maradandót, ahogy az történni szokott, amikor az ember fiát hozzáértő szemek figyelik.
– Isten átka ez a görcsös akác – segítette ki az Öreg.
– Az-az! – iparkodott Jankó.
– Olyan csavaros, mint az ördög farka – toldotta meg az apja.
Aztán csak folytonosság került a dologba és a tönkök rendre hasadtak és a munka pergett, mint az érett búzaszemek nyáridőben.
– Halad ez, ha csináljuk! – próbálkozott az öreg.
– Van akarat benne! – csapta oda a szót a fia, de nem állt meg egy percre sem, nehogy az apja úgy lássa, hogy elfáradt. Hát ez így mégsem az, amire gondoltam, jártatta az agyát az öreg és gondolt egyet!
– Állj csak meg egy szusszanásra, Jankó! – sóhajtott fel Józsi.
– No, mi az?! – riadt fel a fiú. Valami nem jó?!
– Dehogynem! – nyugtatta meg Józsi – jár a kezed, mint a cséphadaró! Hanem tudod-e Mi annak idején, hogy csináltuk a nagy munkákat?
– Nem én! – szuszogott Jankó.
– Szomszédok, sógorok összefogtunk és egymásnak segítettünk. Mindenki értett valamihez, amihez a többiek kevésbé, így nem volt szükség másra, csak időre és jóakaratra. Egyszer egyikünknek segítettünk, majd másikunknak. És fölépültek sorra a házak, el voltak látva a földek és az állatok. Délben az asszonyok megterítettek, de a munka elindítása az férfidolog volt, amihez nem kellett más, mint egy jó erős szilvárium, ami megmozgatja az izmokat és életet visz a testbe. No, mi így csináltuk régen. Nos, anyád finom csirkepörköltet főz délre, most rajtunk a sor, hogy megtegyük a magunkét.
– Lenne kedved egyet inni apáddal?
– Hát persze! Örülnék neki! – dadogta a fiú zavartan, mint aki nem tudja, hogy valójában szabad-e ezt, mert még sosem koccintott az apjával.
Előkerült a pálinkásüveg a farakás mögül és két araszos pohár, melyet teletöltött az öreg, ahogy az embereknek tölteni illik. Átnyújtotta fiának, egymás szemébe néztek és köszöntötték egymást:
– Sokat éljél, Fiam!
– Isten éltesse, Édesapám!
És a pálinka megkezdte végrehajtó útját, hogy megmozgassa az izmokat és életet vigyen a testbe. Aztán újra nekifogtak, de már Jankó sem azzal a görcsös igyekezettel, mert látta, ha nem úgy hasad a rönk, akkor sem lesz elmarasztalás – elvégre az apjával dolgozik. Sőt, már ő is kedvet kapott a beszédhez, mert örömöt talált a közös munkában.
– Édesapám! – nyilallt bele Jankóba!
– No! – ütődött meg az apja.
– Hát akkor te a házépítéshez is értesz? – kérdezte Jankó.
– Láttam már olyat, aki csinálta – kérkedett az öreg.
– Mert engem régóta zavar az a rossz kémény. Egyszer megcsinálhatnánk. – adta elő a fiú.
– Megcsinálhatjuk, hogy csorba ne legyen a jó ízléseden! – vigyorgott az öreg. – Egyébként Anyádat is egy ilyen alkalomkor ismertem meg. – mondta sejtelmesen Józsi, fenntartva fia érdeklődését.
– Hát azt meg hogy? – hagyta abba a munkát Jankó? – Ő is ott dolgozott? – kérdezte bambán.
– Dehogyis! Az túl egyszerű lett volna nekem, – ingatta a fejét az öreg. – De ha akarod, elmesélem. És a boldogság szirmai kinyíltak arcán, – mert tudta, hogy olyan bensőséges beszélgetése lesz a fiával, amilyenre régen vágyott. Így hát önbizalommal tele nekifogott.
– Sanyi bátyád kiváló hentes volt, de csapnivaló kőműves. Olyan kackiás falat rakott, mint a huszárok bajsza. Mígnem abbahagyta a próbálkozást és elhívott, hogy segítsek. És én mentem, mert ahogy már megmondtam neked, akkor ez így volt szokás. Vetettük a vályogot és raktuk a falat és a munka ment útján. Mígnem felpillantok és az utcán egy szép, csinos lányt látok elmenni előttünk. Semmi flanc, de mégis szépség és erő sugárzott belőle. Sokáig bámultam utána. Sanyi bátyád meg is szólt, hogy nincs annyi sár és törek, ami ezt a rengeteg vizet felveszi, amit én idelocsoltam. Másnap újra arra jött ugyanabban az időben. Most még jobban tetszett. Elhatároztam, ha holnap is erre jön, megszólítom. Reggel úgy rendeztem a munkát, hogy az utca felől legyen dolgom abban az időben és vártam őt. Jött is, ahogy szokott. De mikor a közelembe ért és a szemembe nézett, nem tudtam mit mondjak neki. Kezemben volt egy kis víz, leöntöttem hát vele. No nem nagyon, épp csak vizes lett a ruhája. Gondoltam elnézést kérek és ebből csak lesz egy kisebb beszélgetés. De Anyád fel sem vette. Mosolyogva megbocsátott és ment dolgára. Én meg szidtam magam, hogy elszalasztottam az alkalmat és hogy nem jutott eszembe semmi. Másnap még megpróbálom! – gondoltam. És reggel újra ott dolgoztam, és Anyád újra jött és nekem újra nem jutott eszembe semmi és én megint leöntöttem vízzel, csak épp most egy egész vödörrel. Így nem szabadulhat olyan gyorsan, gondoltam kétségbeesésemben.
Majd Józsi várt egy kicsit, mert nevetése nem engedte szóhoz engedni és hagyta Jankó is had élvezze ki a szavait, mert ő is a térdét csapkodta jó kedvében.
– Te, Édesapám?! Te?! – szorította ki nevetése közepette Jankó. – Sose gondoltam volna, hogy így udvarolsz. Hogy volt ezután?
– Nos hát, ott álltam vödörrel a kezemben és csak pislogtam Anyádra, mint a kiszántott egér. De ő sem tudott még felocsúdni a hideg víz okozta sokkból, talán dilemmázott is azon, hogy pofon vágjon, vagy sarkon forduljon és eltűnjön előlem örökre. Majd próbáltam menteni a helyzetet és ráadtam a munkáskabátom és hazakísértem, mert persze a kabátra még szükségem volt aznap. Meg így megtudtam hol lakik Anyád. Másnap még nem mertem jelentkezni nála. Majd azután. Vittem neki egy szép csokor virágot és elnézést kértem balgaságom miatt és engesztelésül moziba hívtam. Hát így történt Anyáddal, Fiam. Így ismertem meg.
Apa és fia nevetése még sokáig hallatszott, de már nem csak a történet miatt, hanem régi gátakat szakított át ez a beszélgetés és az egymásra találás. Ezután nem voltak titkaik egymás előtt és Józsinak is volt témája az ünnepi ebédeken. Voltak élmények és emlékek már, ami a fiához fűzte. Sokszor társaság sem kellett hozzá, csak kiesett a kezéből a munka és eltűnődött a jól sikerült délutánokon. Ilyenkor eszébe jutott a régi recept is. Amikor mindent együtt oldottak meg. Amihez nem kellett más csak idő, egyetértés és jóakarat.
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2017/06/29/a-regi-recept/
SHARE