Játék

Tükör által homályosan… rész szerint /első javítás/

Jelige: múltból
.
Első javítás
.
A hozzáértők szerint sok más mellett meghatározó egy ember személyiségfejlődésében a testvéreinek száma, és az is, hogy éppen hányadik a gyermekáldás sorában.
Esetemben mégis kevés lenne, ha csupán a puszta tényekre alapoznánk a személyiségfejlődés ezen aspektusát érintő feltételezett predesztinációt, mert hátterem elég egyedi. Az vitathatatlan, hogy harmadik gyerek vagyok, kétszeres húgként és egyszeres nővérként.
A sokak által vágyott bátyust is megkaptam, mégsem élvezhettem ennek semmiféle pozitív hozadékát, mert amióta saját felidézéseimre tudok támaszkodni, bizony nagyon kevés emlék köt össze a bátyámmal. Ami összeköt, az éppen a távolság élménye, mert mi Pesthez közel laktunk, de ő az ország északi végében egy eldugott kis falucskában működő gyermekotthonban töltötte általános iskolás éveit.
Azt nem tudom, hogy a távolság miatt, vagy a gyermekotthoni rend miatt tudott csak negyedévente egy hétvégére hazajönni. Bármi volt is az oka, lássuk be, igen röpke idő az mindenki számára. Inkább csak mézesmadzag maradt az ő létezése, amit húznak az ember lánya előtt, de igazából soha el nem érhet.
Nővéremmel való kapcsolatom is sajátosan alakult, aminek egyik oka volt bátyámhoz hasonlóan az általános iskolás évekre eső gyermekotthoni tartózkodása, igaz, esetében kétheti hazajárás volt engedélyezve.
A másik ok apám nevelésében keresendő. Mesterien kiélezte kettőnk között a különbségeket, elérhetetlen példaként állítva engem nővérem elé, aki szegény a megadatott képességeivel nem bírta felvenni az általam diktált tempót. Így vele kapcsolatban is a távolság élménye maradt meg leginkább, ami azonban nem fizikálisan értelmezendő, hanem lelki síkon, mely olykor áthidalhatatlanabbá válik, mint a fizikai távolság.
Akinek pedig a nővére voltam, azzal éjjel-nappal együtt voltam. Egy testvér a három közül, kinek létezése, és aztán tragikus halála a legerősebben meghatározta személyiségem alakulását. Ő az öcsém, akit fellengzősen csak úgy hívtam, „öcsém facsiga”.
Gyermekkorunk közös helyszíne nem csupán a családi otthon volt, hanem az óvoda az általános iskola és a hetenként látogatott templom is.
A rengeteg együtt megélt kevés jó, annál több rossz, sőt borzalmas élmény, az azokkal járó érzésekkel együtt, összekötöttek minket. Észrevétlen kötelék ez, mely leginkább akkor lesz észrevehető, érzékelhető, amikor szakad. És ha szakad a kötelék, szakad vele a lélek is. Így szakadt el bennem valami akkor, amikor az embernek lánya, fia ifjú, és teli van reménységgel a jövőt illetően mindazok ellenére, amit addig átélt, mígnem olyasmi állja útját, amellyel nem számolt.
Hiszen a fiatal, még az élet elmúlásával tudatosan nem számoló léleknek nehéz a halállal szembesülni, főleg akkor, ha az villámcsapásként súlyt le mellette. Ezzel a nehézséggel búcsúztam öcsémtől örökre 1993 őszén.
Ahogy a hátterem egyedi, úgy az öcsém elvesztésének élménye is egyedi olyan értelemben, hogy a fizikai halála előtt párszor a lelkemben már elsirattam.
No, de kezdjük annyira a legelején, amennyire lehet, és amennyire ebben a memoárban érdemes!
Nem is tudom, mennyire objektív az emberi visszaemlékezés. Nem biztos, hogy tiszta az a tükör, a múlt tükre, amibe belenézünk, hiába gondoljuk mi annak.
Sebaj! Akkor ez egy szűrt emlékezés lesz csupán, mely magán hordozza szívem érzéseit.
Se vele, se nélküle. Ezek voltunk mi.
Óvodásként kevés élmény van, mely kimondottan az öcsémhez köt.
Konkrét emlékek inkább iskolás kortól akadnak.
Már alsó tagozatos korunkban kínosnak tartotta megfogni a kezem az utcán. Azt hiszem, addig fogta csak, amíg apánk láthatott. Aztán megegyezéses alapon elengedtük egymás kezét, pedig engem nem zavart volna, ha tovább is fogja…
Nem volt szerencséje, igazi fiúként mindent csinált, csak éppen tanulni nem tanult. Elég izgága gyerek volt, lehet, hogy ma már lazán kapna valamilyen gyógypedagógiai címkét, akkor viszont nem volt ilyen „lazaság”. Ha lett is volna, szerintem nem került volna a megfelelő szakemberek elé.
Anyu beszámolt egy esetről, amikor öcsém még nagyon kicsi volt, és valamit félrenyelt. Kórházba vitték, oxigénsátorba került. Már nagylány voltam, amikor hallottam ezt a történetet, és akkor felderengett egy homályos emlékfoszlány egy látogatásról, ami illett az anyu által elmeséltekre. Viszont, ha nem mondja, magamtól nem ugrik be az a kép.
Ez az esemény pedig, és az, hogy gyógypedagógiai megsegítésben sem részesült, nem kedvezett iskolai pályafutásának. Bár nem csak annak nem.
A szülői házban az elfogadás nem születési jog, hanem teljesítmény alapján működött. Ebből egyenesen következett a tény, hogy öcsém bizony sokszor összetűzésbe keveredett apámmal. Tanulási kudarc, és annak megtorlása otthon, sok jót nem eredményezhet. A már meglévő nyomorúságot tetézte az ezekből kinövő magatartásbeli problémák sora.
Feszültség az öcsémben is lehetett miattam, a bezzeg gyerek miatt, a nővér miatt, akinek az árnyéka sem tudott ő lenni, és iskolában, otthon másba sem ütközött, mint a bezzeg Juditkába. Nyomasztó teher ma nekem, akkor az öcsémnek, hogy magas a mérce, amit akaratlanul állítottam neki, és amivel folyamatosan szembesítették. Úgy emlékszem, mégsem gyűlölt meg érte.
Pedig sikerélményben nem volt része. Az ő füzetét, teleírva gyöngybetűkkel soha nem vitték körbe az első osztály évfolyamán példának állítva a többiek előtt. Az enyémet igen. Ő soha nem szerepelt egyetlen kerületi, városi versenyen sem, míg én igen. Máig nem értem, miért nem gyűlölt meg ezek miatt. Szerintem anyám szívét örökölte. Aki kedves volt, érzékeny és szerető szívű. A különbség talán abban mutatkozott meg, hogy fiúként nem sokáig bírta azt az elnyomást, melyben apám tartott minket.
Az egészséges harag és düh azért egyre inkább ott feszült a szívében, de mivel annak helyes levezetésére nem volt lehetőség, és példa sem, ott és úgy engedett e belső nyomásból, ahogyan tudott.
Bár az egymásrautaltság, és egymásba kapaszkodás a bajban meghatározta kapcsolatunkat, mégis sokat verekedtünk egymással. Aztán beárultuk egymást. Ez volt az egyik feszültséget levezető szelep nála is és nálam is. Mindketten agresszívak voltunk aktív és passzív értelemben egyaránt.
Amilyen sokszor bántottuk egymást, talán olyan sokszor volt az is, hogy falaztunk egymásnak. Legalábbis remélem, hogy legalább annyiszor…
Egyébként apám büntetései kiszámíthatatlanok voltak öcsémmel kapcsolatban. Előfordult, hogy szép szóval akarta meggyőzni a testvéremet arról, hogy amit tett, az nem helyénvaló. Nem lett volna ez elvetendő ötlet, de egy veréshez kondicionált gyerek esetében, főleg rendszertelenül alkalmazva, célt tévesztett.
A másik véglet pedig a fizikai bántalmazás.
Egy eset mély nyomott hagyott bennem, mert olyan megrendülést és lelkiismeret furdalást okozott, amit soha máskor nem éltem át.
Beárultam az öcsémet valami rosszaság miatt.
Este volt. Anyám és én a kisszobában néztük a tévét egy darabig, azt is csak kínunkban, míg apám a nagyszobába bezárkózva igyekezett öcsémet „megnevelni”. Az eszköz, melyet neveléséhez választott, a mai napig kibeszélhetetlen megdöbbenést vált ki belőlem. Kíntornát végeztetett vele, hátha ez segít neki abban, hogy legközelebb ne legyen rossz.
A szobából kiszűrődő nyögések, jajgatások és tompa ütlegelések elviselhetetlenné váltak, én pedig kétségbeesett sírással jeleztem anyám felé, hogy nem ezt akartam elérni! Ám akkor ő elég keményen rám tolta ennek a helyzetnek a felelősségét, mellyel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Az üzenete a következő volt: apám csupán kivitelező, de erre a tettre én béreltem fel az árulkodásommal.
Az apai erőfölény öcsémmel szemben azonban időleges volt. Hiszen az évek alatt ifjúvá növekedett a testvérem is, és fizikai erejét kezdte megérezni.
A harc apám és közte kezdett egyenlő esélyessé válni, már amennyiben lehet egy ilyen relációban, apa-fia kapcsolatban ilyesmiről beszélni. Sajnos esetükben szinte csak arról lehetett.
Nem egy alkalommal fordult elő, hogy anyámnak kellett férje és fia közé lépni, ha nem akart verekedés szemtanúja lenni.
Milyen feleség és milyen anyai sors ez? Nem akkor, hanem mostanában, feleségként és anyaként szoktam ezen elgondolkodni, és bizony nem csupán öcsém sorsán facsarodik a szívem, hanem édesanyámén is.
Testvérem nem volt még nagykorú sem, amikor egy ilyen kiélezett helyzetet követően, mindössze tizenhat évesen összepakolt, hogy elmegy.
Jómagam kiakadtam. Azon is, hogy a szüleim szó nélkül elengedik.
Arra emlékszem, hogy megkérdezték tőle, hogy van-e hova mennie, mire ő azt válaszolta, hogy igen.
És szüleim ebben megnyugodva hagyták, hogy másnap reggel utoljára szálljon fel velem a vonatra, és tegye meg az utat, amit évek alatt annyiszor tettünk meg együtt jóban-rosszban, jól-rosszul, de mégiscsak együtt.
Döbbenetet újabb döbbenet követett a lelkemben, mert akkor reggel elárulta nekem, hogy nincs hova mennie. De megy bárhova, sehova, csak el innen. Ekkor sirattam meg először.
Nem igazán tudtam feldolgozni, hogy elment. Sírva jártam minden nap iskolába. Másra nem emlékszem. Filmszakadás.
Akkor, és aztán még az elkövetkezendő két év alatt többször is egy volt általános iskolai osztálytársa segítette ki lakhatási gondjaiban. Huzamosabb ideig nem lakhatott ott, talán mert a srác szülei nem sokáig tűrték, hogy egy zűrös ifjú lakjon náluk. Így előfordult az is, hogy az utcán aludt. Aludt barátnőknél is. Helyes srác volt nagyon, azt hiszem, ki is használta. Végre egy terület, amiben sikerélménye volt!
Aludt anyám munkahelyén is. Éjszakánként beszökött a telephelyre, ahol aztán az előre megbeszélt módon jutott be anyám irodájába. Persze ezekről apám nem tudott. Arról sem, hogy anyám étellel is ellátta, és igyekezett számára munkahelyet is keresni. Akkor még könnyebb volt végzettség nélkül munkát találni.
Hébe-hóba még nálunk, a szülői házban is megfordult, apám engedélyével.
Szüleim kínosan ügyeltek arra, hogy soha semmit ne tudjunk meg a történések mögötti tárgyalásokról, gondolatmenetekről, melyek életünket irányították. Maximálisan kizártak bennünket a döntéshozatalból, mi csupán tudomásul vételi joggal bírtunk. Ez határozza meg az emlékeimet is. Okokat nem tudok, csak arra emlékszem, hogy előfordult az elköltözés után, hogy öcsém hazamehetett egy-egy éjszakára. Többre nem. Nem bírták egymást apámmal.
Elevenen él bennem egy nyári élmény, ami valószínű egy újabb veszekedés után lehetett, amikor is nem volt engedélyezve egy éjszakára sem az öcsémnek a hazajövetel.
Szüleim elutaztak nyaralni, én pedig egyedül voltam otthon. Egyik este valaki zörgetett a redőnyön. Meg is ijedtem, hiszen váratlanul ért, hogy az amúgy nem utcafrontos ablak redőnyén valaki zörget. Bátorságom nem nagyon volt felhúzni a redőnyt, csak miután hang alapján beazonosítottam az öcsémet. Jött élni, aludni, enni, lenni csak békességben.
Aztán másnap teljesen váratlanul megjelentek anyuék. Apu kiakadt.
Számomra azonban az összetartozás élménye maradt ez az emlék. Újra otthon. Hacsak ideig-óráig, de ott van, ahol lennie kellene…
Miért ez maradt az összetartozás élménye? Azért, mert akkor este nem volt ott az apám, aki pokollá tehette volna az együttlétet. Ezt az estét nem tudta tőlünk elrabolni. Majdnem minden mást eltudott, de ezt nem, és kincsként őrzöm a szívemben.
Az emlékezés örvényében egy újabb fájó élménnyel találom magam szemben.
Tizenkilenc éves vagyok, már dolgozom a MÁV-nál. Éjszaka nem, de napközben be tudott jönni hozzám az öcsém. Az irodánk emeletén összetoltam neki több széket, azon aludt. Vajmi kevés segítség ez ott, ahol hatalmas a szükség. A fájdalom, hogy nem tudok neki érdemben segíteni, égette a lelkemet.
Karácsonykor összeállítottam neki egy kis csomagot. Olyan suta lelkesedéssel adtam neki oda, eljátszva a karácsony örömét előtte, de a szeme olyan szomorú volt, olyan bánatos, hogy míg kívül mosolyt erőltettem, belül megszakadt a szívem, mert a helyzet adta reménytelenség lehetetlenné tette az érdemleges ünneplést…
Újabb emlék.
Ha igyekszem időben összerendezni a töredékes emlékképeket, akkor ez talán karácsony után egy hónappal történhetett.
Tél van, nagyon hideg. Ülünk a 24-es villamoson az öcsémmel. Kockás flanel kabát van rajta, egyáltalán nem az időnek megfelelő vastagság. Egy szürke sál a nyakában. Mindkettő megvan a mai napig, a sálat szoktam is hordani az ő emlékére. Igyekszem lelkesen biztatni, hogy ne féljen! Petiék biztosan segítenek!
– Hiszen ismered Petit! Rendes srác. Biztos, hogy aludhatsz náluk.
Mégis aggódik az öcsém, van benne kételkedés, de igyekszem eloszlatni. A cudar hideg ellenére a reménység utolsó sugara az, mely némi melegséggel tölt el, legalábbis engem. Életemnek talán utolsó olyan eseménye, amikor a kilátástalanság ellenére is reménykedem. Odaérünk az egyetemi kollégiumhoz, ahol Peti, Gyuri egy szobában laknak. Ők egy általam látogatott fiatalokból álló társaság tagjai voltak. Bíztam a jóindulatukban.
Nem emlékszem a beszélgetésből semmire, csak az elutasításukra. Halványan dereng valami magyarázat arról, hogy a testvéremnek otthon lenne a helye, és ők nem támogathatják abban, hogy lázad, stb.
De az érzés, ami akkor a szívemet átjárta, és az öcsém szeme, amiből a remény utolsó sugara is kihunyt, belém égett. És sirattam az öcsémet másodszor is.
Filmszakadás. Nem tudom hova ment, nem tudom hogyan élt utána.
Túl sokáig nem kellett a lakhatásán gyötrődnie, – bár ilyen élethelyzetben egy alkalom is borzalmas az utcára rekesztett személynek, – mert akkor télen behívták katonának.
Nagy kő esett le anyám szívéről, hiszen így legalább egy évig nem volt gond a lakhatás, megélhetés. Ráadásul Pestre hívták be, hiszen már nem az volt a cél, hogy minél távolabb katonáskodjon valaki a lakóhelyétől.
Februárban vonult be, március 15-én volt az ünnepélyes eskütétel.
Ez az esemény két okból is emlékezetes.
Az egyik ok tipikusan öcsém által produkált problémahelyzet. Azzal fogadott, hogy ő nem is tehet esküt, mert elvesztette a sapkáját. Anyám magán kívül volt, hiszen a büszke anyai szívet fontos eseménytől fosztaná meg ez a malőr, de valahogyan csak előkerült egy sapka, mert ott vonult, feszített büszkén a katonai sorban, és mosolygott az ő huncut, csibészes mosolyával. Megmaradt ez a pillanat fényképen is.
A másik ok, ami miatt emlékezetes, az egy bizalmas beszélgetés kettőnk között. Az eskütétel örömére apám engedélyével hazajöhetett aludni.
Elmentünk sétálni, csak ő meg én, és séta közben megosztottam vele a nagy tervem, hogy el fogok szökni otthonról.
Miért készültem elszökni annak ellenére, hogy testvéreim előtt én voltam az etalon, akivel apám példálódzott?
Azért, mert próbálgattam a szárnyaimat, kerestem önmagam. Egy tinédzser, illetve fiatal ifjú vagy ifjú lány esetében jellemezheti ezeket a kereséseket, véleménynyilvánításokat végletesség. Főleg abban az esetben, ha maga is ilyen körülmények között él. Végletesség, de nem veszélyes irányú elköteleződés jellemzett.
Próbálkozásaimat azonban legtöbbször kegyetlen megtorlás követett, melyeknek részese én sem sokáig akartam maradni.
Elmondtam hát az öcsémnek, hogy nem bírom már tovább a terrort, de engem nem enged el az apánk, hanem bezár. Megkértem, ne mondja el senkinek a szökési tervem, őrizze a titkom! Megígérte.
Ennek ellenére az akcióm után nem sokkal, anyámtól tudtam meg, hogy elmondta neki, mire készülök. Sokáig tartott, mire ezt meg tudtam neki bocsátani, hogy ígérete ellenére nem hozzám volt lojális. Úgy éreztem, elárult.
Visszatérve az ő sorsára, a katonaság alatt ugyanolyan hóhányó maradt, mint amilyen általában volt. Mindig talált valami kibúvót, hogy ne kelljen igazi sorkatonai szolgálatot teljesítenie. Nyáron orrsövény műtétet vállalt be inkább, addig sem volt a laktanyában.
Október vége felé találkoztunk, de akkor még nem tudtam, hogy utoljára. Úgy rémlik, kikértem a véleményét a legújabb cipőmről, ami életem első magas sarkú cipője volt.
1993. október 29. Éppen kimenőn volt, de mivel megint összevesztek apámmal, így kénytelen volt egy alkalmi ismerősnél töltenie az éjszakát.
1993. október 30. Reggel felébredt, kiment a konyhába, majd összeesett és némi küzdelem után eltávozott az élők sorából.
Az örökmozgó, lázadó szívű, folyton viccelődő, de a szíve mélyén annyi sebből vérző ifjú megpihent örökre.
A szállásadó elmondása alapján a mentőszolgálat diszpécsere nem hitte el, hogy akihez a mentőt hívják, haldoklik. Ezért nem rohammentőt, hanem egyszerű esetkocsit küldött. A kiküldött munkatársak azonban már hiába hívták a rohammentőt, megmenteni nem tudták az életét.
Az alkalmi ismerős szemtanúja volt öcsém haláltusájának. Látta, ahogyan kileheli a lelkét. Amit azonban ő nem láthatott, csak én tudtam, hogy az a lélek, amely elhagyta földi porsátorát reményvesztett, összetört lélek volt.
Ebben a tragikus végben volt egy fontos momentum, amely valamelyest lehetővé tehette a feldolgozást szüleim számára. Az tudniillik, hogy amennyiben éppen engedélyezve lett volna öcsémnek a hazatérés, úgy mindennek a szemtanúi saját szülői lettek volna. Anyám terhei már így is elviselhetetlenek voltak, apám számára pedig büntetésként sem kívántam volna saját fiának haláltusáját végignézni.
Futólagosan olvastam a boncolási jegyzőkönyvet. Tüdőembólia vagy hirtelen szívhalál volt feltüntetve. Már nem vagyok biztos abban, hogy melyik is.
Húsz évesen, már távol a szülői háztól, egy novemberi ködös napon a halottak napi szokásokhoz igazodva egyedül emlékeztem a múltra egy rokon sírjánál, amikor megjelentek a szüleim és nővérem a családjával. Megkérdezték, mikor láttam az öcsémet utoljára, majd egyszerűen közölték velem, hogy meghalt.
Ostorcsapásként ért a hír. Rövid, iszonyatosan csattanós és csípős volt a szó. A szívemig hatolva egy csapással feltépte, kettétépte azt.
Reakcióm tankönyvszerűen a tagadás volt. Arról akartam a szüleimet meggyőzni, hogy csupán nem vették észre, hogy ő még él és mozog, azért hiszik, hogy meghalt.
Mozdulatlannak tudni az öcsémet, képtelenség volt. Nem tudtam elképzelni azt sem, hogy utolsó útján viszik, hogy külső segítség kell neki a helyváltoztatásra.
Hiszen örökmozgó, lendületes, nagy csibész volt ő, és csupa humor jellemezte: erre emlékszem belőle. És arra, hogy úgy hívott: hugica. Talán azért is, mert ugrottam erre az elnevezésre.
Két szó állt a szalagon, ami az általam rendelt csokron volt:
.
HIÁNYZOL!… Hugicád
.
1993 telén kérésemre készítettek nekem egy kulcstartót. Rövid idő alatt el is készült a fából formázott csiga.
Azóta minden nap velem van az „öcsém facsigá”-ból a „facsigám”.
Temetésén, ahol újra sirattam, katonai tiszteletadással búcsúztak tőle. Úgy gondolom, megérdemelte. Végig a frontvonalban küzdött hősiesen, még ha nem is mindig szabályszerűen.
Hiszen akinek meg kellett volna tanítania a szabályszerűségre, az sem rendelkezett ezekkel az ismeretekkel.
Akkor azonban ezt nem láttam át. Hosszú évek gyötrelmes emlékezései, az emlékeken való töprengés kellett ahhoz, és persze némi élettapasztalat, hogy rájöjjek arra, egy ember viselkedése, személyisége sokszor csak visszatükrözése annak, amiben neki volt része.
Próbáltam megismerni apám múltját, ami ilyenné formálta őt. És ebben a kutatási időszakban arra kellett rájönnöm, hogy nem csupán az emlékezés során saját múltamra, hanem egész gyermekkoromban tükör által homályosan láttam őt is, és rész szerint volt csak bennem ismeret felőle. Amit ki tudtam ásni a múltból, kicsit teljesebbé tette a képet apámmal kapcsolatban.
Így a követ, amit megragadtam, hogy ítéletképpen rádobjam, szép lassan – az évek alatt -elengedtem.
Nem állítom, hogy apámnak nincs felelőssége. Óriási felelősség nyomja a vállát a mai napig. Szükséges a számonkérés, de minden körülményt, amely ide vezetett, józanul kell mérlegelni.
Nehéz az emlékezés egy megterhelő gyermekkorra. Sőt, néha veszélyes dolog a múlt tükrébe nézni, mert ha sokáig nézzük, hullámozni kezd a felszíne, mint a folyó, örvényessé válik, és magával ránt…
Ám a múltunk segíthet is jól élni a jelenünket.
.
Eredeti verzió
.
Hányszor lehet eltemetni valakit, aki a szíved része?
Bátyám és nővérem évekig tartó távolléte a családtól nem okozott akkora traumát a lelkemnek, legalábbis az adott élethelyzetben nem, mert mióta emlékeim vannak, ők csak ritkán (bátyám meg még ritkábban) voltak jelen az otthoni életben. Bár az évek múlásával egyre fájóbb élmény volt bátyám távolsága, de testvérvesztést életemben először 17 évesen éltem át.
Sajnos ugyanazt a testvéremet aztán többször is temettem: párszor „csak” a lelkemben, és egyszer a szó szoros értelmében.
Azóta sem sikerült eltemetni a lelkemben… élő, sajgó seb az emléke.
Nem is tudom, mennyire objektív az emberi visszaemlékezés. Nem biztos, hogy tiszta az a tükör, a múlt tükre, amibe belenézünk, hiába gondoljuk mi annak.
Sebaj! Akkor ez egy ilyen szűrt emlékezés lesz csupán, mely magán hordozza szívem érzéseit.
Se vele, se nélküle. Ezek voltunk mi.
.
Már alsó tagozatos korában kínosnak tartotta megfogni a kezem az utcán. Azt hiszem, addig fogta csak, míg apánk láthatott. Aztán megegyezéses alapon elengedtük egymás kezét, pedig engem nem zavart, amikor fogta…
Nem volt szerencséje: igazi fiúként mindent csinált, csak éppen tanulni nem tanult. Elég izgága gyerek volt, lehet, hogy ma már lazán kapna valamilyen gyógypedagógiai címkét, akkor viszont nem volt ilyen „lazaság”. Ha lett is volna, szerintem nem került volna a megfelelő szakemberek elé.
Anyu beszámolt egy esetről, amikor öcsém még nagyon kicsi volt, és valamit félrenyelt. Kórházba került, oxigénsátorban volt. Már nagylány voltam, amikor hallván ezt a történetet, tényleg felderengett egy homályos emlékfoszlány egy látogatásról, ami illett az anyu által elmeséltekre. Viszont, ha nem mondja, magamtól nem ugrik be az a kép.
Bár az egymásrautaltság, és egymásba kapaszkodás a bajban, meghatározta kapcsolatunkat, mégis sokat verekedtünk egymással. Aztán beárultuk egymást. Talán ilyen sokszor volt az is, hogy falaztunk egymásnak: legalábbis remélem, hogy legalább ennyiszer…
Feszültség az öcsémben is lehetett miattam, a bezzeg gyerek miatt, a nővér miatt, akinek az árnyéka sem tudott ő lenni, és iskolában, otthon másba sem ütközött, mint a bezzeg Juditkába. Nyomasztó teher: ma nekem, akkor az öcsémnek, hogy magas a mérce, amit akaratlanul állítottam neki, és amivel folyamatosan szembesítették. Sikerélményben nem volt része.
Úgy emlékszem, mégsem gyűlölt meg érte. Összeforrasztott minket apám eszelős, kegyetlen nevelésének és családvezetésének aktív szenvedése.
.
16 éves volt, amikor – konkrétan nem tudom leírni az eseményeket, mert nem emlékszem – összepakolt, hogy elmegy. Kiakadtam. Azon is, hogy a szüleim engedik. Arra világosan emlékszem, hogy megkérdezték tőle:
-„van hova menned?” a válasz:
-„igen”.
És szüleim ebben megnyugodva hagyták, hogy másnap reggel utoljára szálljon fel velem a vonatra, és tegye meg velem az utat, melyet évek alatt annyiszor tettünk meg együtt: jóban-rosszban, jól-rosszul, de mégiscsak együtt.
Döbbenetet újabb döbbenet követett a lelkemben, mert akkor reggel elárulta nekem, hogy nincs hova mennie. De megy: bárhova, sehova, csak el innen. Első temetés ekkor.
Nem igazán tudtam feldolgozni, hogy elment. Sírva jártam suliba: másra nem emlékszem. Filmszakadás.
Fogalmam sincs hova ment akkor, és utána, és egyáltalán hogyan élt: miket élt ő át?
Csak arra emlékszem, hogy nem tudom mennyi idő múlva, de titokban igyekeztünk neki segíteni: én is, anyu is.
Anyu munkahelyére szökött be éjjelenként aludni. Olyankor anyu kajával is ellátta.
Többször váltott munkahelyet az öcsém, ugye nem tanult tovább, és anyu segített állást szerezni. Egyébként nem emlékszem, hogy kinél lakott, amikor nem anyu munkahelyén. Néha lányoknál. Helyes srác volt nagyon: végre egy sikerélmény. azt hiszem, ki is használta…
Emlékszem egy nyári élményre: szüleim elutaztak nyaralni, egyedül voltam otthon. Egy este valaki zörget a redőnyön: az öcsém volt az. Jött élni: aludni, enni, lenni csak békességben.
Aztán egyszer csak, talán másnap teljesen váratlanul megjelentek anyuék. Apu kiakadt. De már nem emlékszem, hogy hogyan zárult ez a dolog.
Az összetartozás élménye maradt ez az emlék: újra otthon: hacsak ideig-óráig, de ott van, ahol lennie kellene…
.
19 éves vagyok: már dolgozom a MÁV-nál. Éjszaka nem, de napközben be tudott jönni hozzám. Az emeleten összetoltam neki székeket, azon aludt. A fájdalom, hogy nem tudok neki érdemben segíteni, égette a lelkemet.
Karácsony: összeállítottam neki egy kis csomagot. Olyan suta lelkesedéssel adtam neki oda, mert a helyzet adta reménytelenség lehetetlenné tette az érdemleges ajándékokat…
Újabb emlékkép:
Tél van. Nagyon hideg. Ülünk a 24-es villamoson az öcsémmel. Kockás flanel kabát van rajta: egyáltalán nem az időnek megfelelő vastagság, egy szürke sál a nyakában (mindkettő megvan a mai napig, a sálat szoktam is hordani: az ő emlékére). Lelkesen bíztatom, hogy ne féljen! Petiék biztosan segítenek!
-„hiszen ismered Petit. Rendes srác! Biztos, hogy aludhatsz náluk!”
Mégis aggódik az öcsém, van benne kételkedés, de igyekszem eloszlatni. Hideg van. Odaérünk az egyetemi kollégiumhoz. Peti, Gyuri egy szobában. Nem emlékszem a beszélgetésből semmire, csak az elutasításra. Halványan dereng valami magyarázat arról, hogy neki otthon lenne a helye, és ők nem támogathatják abban, hogy lázad, stb.
De az érzés, ami akkor a szívemet járja át, és az öcsém szeme, melyből a remény utolsó sugara is kihunyt, az belém égett. És ahogy akkor sírtam, úgy sírok most is, zokogok, és temetem az öcsémet: akkor másodszor.
Filmszakadás: nem tudom hova ment, nem tudom hogyan élt utána.
.
Következő emlékem: katona. Örülök, mert itt Pesten katona. Ünnepélyes eskütétel március 15-én.
A katonaság alatt ugyanolyan hóhányó maradt: mindig talált valami kibúvót, hogy ne kelljen igazi sorkatonai szolgálatot teljesítenie: nyáron orrsövény műtétet vállalt be inkább, addig se volt a laktanyában.
Fiatalos lendület, nagy csibészség, csupa humor: erre emlékszem belőle. És arra, hogy úgy hívott: hugica. Talán azért is, mert ugrottam erre az elnevezésre.
20 éves vagyok, ő 19: október vége felé még találkoztunk egyszer. Akkor még nem tudtam, hogy utoljára. Úgy rémlik, mintha csak futólag lettünk volna együtt, nem is olyan hosszú ideig, de emlékszem, kikértem a véleményét a legújabb cipőmről, ami életem első magas sarkú cipője volt.
1993. október 30. : az örökmozgó, lázadó szívű, folyton viccelődő, de a szíve mélyén annyi sebből vérző ifjú megpihent örökre.
Harmadik temetés: az „igazi”. mégsem bírtam eltemetni. Azóta sem…
Két szó a szalagon, ami az általam rendelt csokron volt:
HIÁNYZOL! … Hugicád
.
Veszélyes dolog a múlt tükrébe nézni, mert ha sokáig nézed, hullámozni kezd a felszíne, mint a folyó, örvényessé válik, és magával ránt…
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2017/07/07/tukor-altal-homalyosan-resz-szerint/
SHARE