TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

A Kalisztó érkezése

Jelige: Kalisztó
.

Henrik kilépett az árnyékból a trópusi napra. Kellemes volt a meleg és a vakító ég sem zavarta, hogy szemügyre vegye a körülötte álldogáló nőket. Az egyik szebb volt, mint a másik, szeme egyik derékról siklott a másikra. Felbukkant Susan, erotikus álmainak állandó szereplője. Együtt mozgott a nyüzsgéssel, Henrik szeme mégis azonnal kiválasztotta, még mielőtt látta volna az arcát. Sárga bikiniben volt, ahogy szokott, beszélgetett a barátnőivel, fagylaltot rendelt, sürgött-forgott, csak épp Henrikre nem nézett, ahogy nők szoktak nem nézni a férfira, aki érdekli őket. Henrik belépett strand-térbe, Susan mögé lépett és belecsókolt a nyakába. A nő megremegett, megfordult és belecsimpaszkodott a nyakába. Hát vége itt!
Újabban, az utóbbi pár évben észrevette, hogy bizonyos álmait szinte tudatosan képes előidézni, illetve befolyásolni. A Susan-álom is ilyen volt. Az örök szerelem, a hiábavalóság folytonos újraélése. A valóságban Susan belecsimpaszkodott ugyan a nyakába, de nem szerelemből, csak ugratásból. Bármit képzelgett is róla, sohasem feküdtek le egymással, csak mással. Susan akkor egykorú volt vele, tehát Henrik volt túl fiatal. Susan partnerei három-négy évvel idősebbek voltak Henriknél és mire ezt a hátrányt ledolgozta mentálisan és fizikailag is, Susan eltűnt a szeme elől. Másik város, majd később egy másik ország is közéjük állt. A közös ismerősök révén ugyan láthatta Susan új és újabb fényképeit, de aztán leszokott róla, hogy így kínozza magát és inkább a fejében meglévő képet hozta elő, ha szüksége volt rá. Az életben annak a szálnak már vége volt.
Amikor Henrik felismerte, hogy álmodik, azt is rögtön tudta, hogy ébrednie kell. Nem könnyű kijönni egy álomból, különösen, ha az egy hentergős álom, nem is ment ez jól neki soha, de amikor bevillant neki, hogy egyidős Susannal, azonnal az is bevillant, hogy ezt már nem mondhatja többé jelenidőben. Susan meghalt, ahogy mindenki más is, akit ismert. És ebben nincs semmi tragikus, a dráma nem velük történt, hanem vele, aki immár meghatározhatatlan korú, és azt képzeli, hogy felhevülten forgolódik a strandon, hogy kétségbeesetten forgolódik az ágyon, hogy elszakadjon az álomtól, Susantól, hogy visszatérjen a valóságba, amelyben 37 vagy 157 éves. Vagy a kettő között bármi.
.
Felnyitotta a szemét. Tudta, hogy hol van, de mégis szorongató volt az első pár másodperc. Ez nem egy lakás, nem egy otthon. Egy kényelmes ágy, ami egy szkafanderre hasonlít, a plafonon és a falakon fehér műanyag borítás. Egy távoli monitor éppen éledezik. Kiírt néhány sor szöveget, majd elsötétült és csak egy lassan mozgó, zöld „üzemkész” felirat jelezte, hogy működik.
Ő volt az első a tervek szerint. Felült és csinált néhány karmozdulatot. Semmi fájdalmat vagy szokatlant nem érzett. Az ágy melletti kis tárolóból kivette a ruháit. Műszálas anyagból volt mind, ezer éveket is képes lett volna átvészelni. Lassan felöltözött és egyre inkább elfogta a gyanakvás. Annak idején nem vitték túlzásba az ébredési rutinok gyakorlását, hiszen minden lépés kézenfekvő eleve, és egyébként is mindig kéznél kéznél lesz Dia, aki mindent tud. Valami hiányzik a megnyugtató környezethez. Túlságosan csend van. Nem kellene valaminek halkan surrognia vagy szöszölnie a háttérben?
– Dia? – Kérdezett bele a levegőbe. A válasz szinte azonnal érkezett.
– Igen, Henrik, itt vagyok.
– Öö, minden rendben?
– Minden rendben.
– A terv szerint vagyunk? Vagyis időben? Izé, szóval tudod, hogy értem. Úgy, ahogy elterveztük?
– Minden rendben.
Henrik végül felvette a cipőjét is és kisétált a hibernáló helyiségből. Dia rövid válasza újabb kényelmetlenséget keltett benne. Mögötte a kapszula-ágy halk neszezéssel visszahúzódott a falba és újra csend lett. Henrik tudatosan nem vette észre, hogy normál körülmények között egy újabb alvó embert kellett volna a helységbe hoznia a rendszernek.
A fejében még nem szólalt meg a vészcsengő, de már a gombon volt a sors ujja. Egyre növekedett benne a feszültség, de uralkodott magán, mintha sokan figyelnék a reakcióját.
A fő vezérlőben az első pillantásra minden rendben volt. Megállt az ajtóban és körbenézett. Több szekcióra volt bontva a fal és a kezelő eszközök is. A létfenntartással és a navigációval kapcsolatos panelek voltak többségben. A visszajelző lámpák sötét állapotukkal mutatták, hogy minden rendben, csak a csoportösszesítő lámpák világítottak zölden. Az energiapanelen egyetlen nagyméretű szám volt olvasható, az űrhajó teljes elérhető elektromos teljesítménye százalékban. Gyanúsan magas, 98 százalékon állt. Ez képtelenség, ez volt az első reakciója. Egyelőre nem lépett beljebb, mint egy óvatos állat, aki csapdát sejt, állt az ajtóban.
– Dia, a célnál vagyunk?
– Pontosan a célnál vagyunk, Henrik. Az Aurora körüli pályánk ideális akár néhány ezer éves keringéshez is. A küldetést a körülményekhez képest tökéletesen teljesítettük.
Leült a helyére, a parancsnoki székbe. Lefuttatott néhány rutin ellenőrzést a komputeren. Sehonnan nem érkezett hibajel, ami már önmagában is gyanús. Aztán szeme áttévedt a hibernáló rendszer monitorára. A felirat szerint nincs aktivitás a rendszerben. A vezérlőből nem lehetett elérni a részleteket ezért Diához fordult.
– Ez a hiber … – Kezdte, de a szeme sarkából mozgást vett észre és odakapta a fejét.
Egy karmos fekete láb tűnt el az ajtó mögött hangtalanul. Kihagyott egy szívverése, a pánik végigfutott a gerincén. A vérnyomása felugrott, elöntötte a forróság. Idegen lény van a hajón és Dia nem figyelmezteti? Reménytelenül körbefordult, hogy talál-e valami fegyvernek használható eszközt, de a vezérlőben nem volt semmi hasonló. A Kalisztón egyébként rengeteg fegyver és annak használható szerszám volt, de senkinek nem jutott eszébe, hogy az űrben is szükség lehet ilyenekre.
– Dia – kezdte suttogva –, hol van most?
– Micsoda? – Dia alkalmazkodóan szintén suttogni kezdett.
Henrik az ajtózáró gomb felé nyúlt, amikor Márton valahonnan oldalról a pultra ugrott. Kíváncsian nézte Henriket aki elszörnyedve hátravetette magát a székben. Tisztában volt vele, hogy időnként a frász hozta az emberekre hangtalan megjelenésével.
Henrik lihegett és megpróbálta visszanyerni a nyugalmát. Kinyújtotta a kezét és Márton beledörgölődzött a tenyerébe, majd megfordult és farkával is végig simította Henrik kezét. Kiprovokálta, hogy a férfi megvakarja a hátát, majd sétára indult a vezérlőpulton a kapcsolók között.
– Márton hogy került ide?
– Tizenkét órával korábban indult az ébresztési programja, mint a tiéd. Azt gondoltam értékelni fogod, hogy nem vagy egyedül.
– Hm, értékelem. De mi ez a nagy aggódás miattam? Pár óra egyedüllét csak nem fog kikészíteni.
– Most többről van szó – mondta Dia. – A körülményeket még nem fejtettem ki. A célnál vagyunk, de nagy árat kellett érte fizetni.
.
Dia tárgyilagosan elmesélte, hogy az eredeti százhúsz éves utazást háromszázhetven év alatt teljesítették. Nagyjából félúton találatot kaptak, két mikrometeor haladt át az űrhajón. A baleset miatt letértek a pályáról, elvesztették a levegő- és a vízkészlet legnagyobb részét. Az elektromos ellátás is vészesen lecsökkent. Ezzel a küldetés meghiúsult.
Dia nem érzéketlen robothangon mondta mindezt, de azért sok együttérzést vagy nyugtatást nem sikerült belecsempésznie a hanglejtésbe. A férfinek nem is volt erre igénye. Döbbenten ült egy ideig, majd a kapcsolókhoz nyúlt, hogy jelentést kapjon a legénységről. A képernyő sötét maradt, Dia folytatta a jelentést.
Maradt egy halvány esély, hogy legalább egyetlen ember túlélje az utazást, és ne kilencvenhat halottal érkezzen meg. Dia eszerint járt el. Kilencvenöt ember hibernációját megszüntette és az utolsó emberre koncentrált. Az űrhajó összes energiája egyetlen ember leszállítására irányult. Henrik mereven nézte a műszerfalon a kis kamera üvegét, amely Dia egyik szeme volt. Teltek a másodpercek.
– Ez egy protokoll – mondta végül Dia –, nem volt benne semmilyen mérlegelés. Nagyon sajnálom.
A férfi elnehezült szívvel bámulta a kapcsolókat. Eleve nem volt egy kéjutazás az egész projekt. Ez a kilencvenhat ember lemondott minden földi kapcsolatáról, hogy előkészítse a terepet az Aurórán. Hogy úttörők legyenek egy bolygón, ami megmentheti őket. Elvben két évvel követte volna a második űrhajó, majd a többi. Egyre több és több embert hozva magával.
Mártont nézte, ahogy körbe szaglászik a vezérlőpulton. Gondosan kikerülte a kapcsolókat, gombokat, de időnként rálépett némelyikre mégis, hogy jelezze, ő a maga ura. De nem indult be a tűzriadó és nem indultak szondák az Auróra felé, mert Dia megtanulta azonosítani Márton mozgását és figyelmen kívül hagyta az általa indított parancsokat.
– Mázlista vagy, Márton! – Mondta végül Henrik. – Ráadásul az első, aki az Auróra mellett ébredt.
– Márton életben tartása semmilyen hatással nem volt a te túlélési esélyeidre. – Tette hozzá Dia. – Valójában egy hajszálon múlt az egész még így is. Ha nem jön elénk egy űrhajó az Auróráról, akkor egyáltalán n…
Henrik egy ingerült kézmozdulattal elhallgattatta a gyilkos tárgyilagossággal beszélő Diát. Nemigen tudta, hogy mi legyen a következő lépés. A helyiségen kívülről puffanás hallatszott, majd mintha egy szék borult volna fel. Pár másodperc múlva Márton tűnt fel az ajtóban, egy szürke műegeret tartott a szájában. Elégedetten leült, mint egy kutya. Az egeret letette és pár centivel odébb pofozta.
Henrik keserűen elmosolyodott.
Mi lehet vajon lent a bolygón? Feloldotta a kommunikációs panelt a kómájából és a monitort nyomban elöntötte az Auróráról származó rádióadások adatai. Az általános rádiófrekvencián elküldött egy üzenetet. Azonnal válasz érkezett. Egy fiatalos női hang válaszolt, és mint az Auróra felderítés ügyeletese azonosította magát. Angol kiejtése furcsán hangzott. Érezhetően már várta a hívást. Másfél óra türelmet kért, hogy személyesen találkozzanak. Felmegy a Kalisztóra, hogy közvetlenül beszélhessenek.
– Másfél óra lenne az út? Honnan indul? – A férfi kételkedve nézett a navigációs jelzőkre. A műszerek szerint 6000 kilométer magasan volt a felszín fölött.
– Most az irodámban vagyok, de amint megszakítjuk a kapcsolatot, felmegyek a tetőre és indulok egy nagy kopterrel. Maximum másfél óra. Sokalja?
– Nem, jöjjön csak.
– Nagyszerű. – A kapcsolat azonnal megszakadt.
Nem akarnak túl hamar beereszteni az életükbe, vélte a férfi. Ki tudja hány űrhajó érkezhetett ide, amíg ők vergődtek kint sérült hajtóművel. A technikából ítélve, minden rendben van. Sikerült az átmentés.
Megborotválkozott, zuhanyozott és frissen leült a legnagyobb monitorok elé, hogy tisztába jöjjön a helyzettel. Az egyik meteor valószínűleg inkább egy törpe fekete lyuk volt. Több adat is utalt rá, hogy sebessége egynegyed fénysebesség lehetett, átmérője nagyjából 1 milliméter. A következő becsapódás valóban kőzetmeteor volt.
Négy évvel azelőtt fedezték fel őket és azonnal átvették az irányítást. Feltöltötték a készleteket, átírták a programokat, majd egy stabil pályára irányították. Az ébresztési procedúra csak akkor kezdődött, amikor úgy ítélték, hogy már felkészültek a találkozásra.
Aztán megszólalt a közelségjelző és Henrik láthatta az egyik kameraképen, hogy egy vízcsepp és egy diszkosz összeolvasztásával készült jármű beröppen a dokkoló ajtaján. Rendes körülmények között mindenféle engedélyeket kellett volna Henriknek megadni a dokkoláshoz, de rendes körülmények között a dokkolóban nem is volt hely egy idegen járműnek. A jelek szerint Kalisztó saját egysége már nincs ott. Megváltoztak alaposan a prioritások.
.
Az érkező nő mosolyogva közelített. Alacsonyabb volt Henriknél, vékony testalkata ellenére erőt sugárzott. Kortalannak tűnt, huszonöt és negyvenöt között bármi lehetett. Rövid haját kékre festette. Kezet nyújtott és Amanda Wikk néven mutatkozott be. Éneklő hangsúllyal beszélte az angolt, néha érthetetlen szavakat használt. Henrik kérdésére elmondta, hogy az Aurórán már mindenkinek az angol az anyanyelve, más nyelv nincs használatban.
Henrik arckifejezése láttán hozzátette: Nem mintha egyetlen nyelvterületről származtak volna ide az emberek, hanem józan megfontolás alapján döntöttek úgy, hogy véget kell vetni a megosztó nyelvi és kulturális különbségeknek. Legalábbis az örökölteknek. Az Aurórán ugyanis, és itt kissé tanárossá vált Amanda hanghordozása, nem akarjuk folytatni azt az életet, ami a Földön volt. Ez itt az Auróra, egy komplett újrakezdés, és nem a földi… – A nő olyan hirtelen harapta el a szót, hogy Henrik azonnal valami vaskos trágárságra tippelt.
.
A társalkodóban ültek le, amely valamikor étkezőnek is volt szánva. Amanda Wikk otthonosan mozgott az űrhajón, legalább olyan természetességgel, mint Henrik. Nem forgatta a fejét a különös gépek és visszajelzők láttán.
– Nos hát – mondta –, azt hiszem kérdezhet bármit, de talán jobb ha gyorsan összefoglalom a lényeget. A kitelepülés sikerült. Ez a legfontosabb. Megvetettük itt a lábunkat és most már legalább olyan stabilan vagyunk itt jelen, mint a földön voltunk.
Henrik közbevetett kérdéseire gyorsan kiderült, hogy majdnem félmillió ember él az Aurórán. Alig hét-nyolcezer lehet, aki nem itt született. Jó ideje nem érkezett űrhajó a földről. Valami probléma lehet a kivándorlási rendszerrel, de erről csak húsz év múlva tudnak majd biztosat tudni. Akkorra fog megérkezni az automata űrhajók első jelentése.
– Hogy áll a nap? Végül is amiatt kezdődött az egész.
Amanda Wikk láthatóan nem izgatta magát a földi nap miatt. Még megvan és a tevékenysége nagyjából ötszáz év múlva lesz elviselhetetlen, ahogy azt előre kiszámolták. Van még idő a további kimenekítésre, bár a nagy távolság miatt ők ezt nem tudják befolyásolni.
– Várunk – foglalta össze a nő, egy cseppet sem aggódva. – Valójában csak egy dologról szeretném tájékoztatni, kedves Henrik, mielőtt lemegyünk Rómába. És ez fontos lehet lehet. Szóval az Aurórán nem vagyunk az első emberek. Amikor a kitelepülést tervezték a földön, akkor a felelősök elhallgatták azt a tényt, hogy az Auróra már lakott. A NASA nem akart hosszas vitát nyitni arról, hogy mi helyes ilyen esetben és mi nem. Kényszerhelyzetben voltak, ez érthető, az Auróra volt az egyetlen bolygó, amely esélyt kínált.
– Surlódás van az őslakosokkal?
– Surlódás? Az nem. Gyakorlatilag nem érintkezünk velük. Mi Krokusoknak hívjuk őket. Néhány száz Krokust leszámítva, az erdőkben laknak. Kőfegyvereik vannak és mostanában jöttek rá az íj készítésének a trükkjére. Azon a kontinensen, ahol mi megtelepedtünk, nem élnek Krokusok.
– Amolyan emberszerűek?
– Hát eléggé. Külsőre olyanok mint egy szőrös, alacsony, görbe tartású ember. Az arcuk ijesztő lesz elsőre, igazi rémpofák. A lényeg azonban, csak most jön. A Krokusok nagyon értelmesek, sok tekintetben felülmúlnak minket. Gyorsan tanulnak, szóval érti, nem kell ezt részletesen elmondanom. Több, mint száz él velünk a városokban. Ők olyan Krokusok, akik gyerekkorukban kerültek hozzánk. Egy erdőben felnőtt Krokussal már nem lehet szót érteni. Az ember ijesztő, démoni ellenség neki. Hiába tanultuk meg a nyelvüket, ezen a beidegződésen nem tudnak túllépni. Még a nálunk elő Krokusok segítségével sem.
Henrik figyelmesen hallgatta a nőt, de nem érezte át igazán a probléma súlyát. A faji megosztottság és gyanakvás a földön mindennapos dolog volt egész életében. Túl szép is lett volna, ha ez eltűnik.
– Gondolom, azért nincs háború.
– Ó, dehogy. Ahogy mondtam, nem érintkezünk velük és ez egyelőre megfelel mindenkinek. Szóval, kérem, most ne vegye viccnek, de az a helyzet, hogy az isteneikkel van problémánk, vagyis inkább surlódásunk, ahogy mondta.
– Istenekkel?
– Nem szívesen terhelem ezzel, mindjárt az elején, de kénytelen vagyok. Bármikor összefuthat az egyikkel és tudnia kell, hogy miről van szó. – Amanda Wikk elbizonytalanodott. – Igazság szerint sok vita van arról, hogy mik is ezek az istenek ténylegesen. Nem zárhatjuk ki a hallucinációt sem. Vannak akik pszichoaktív bolygóról beszélnek, tudja, mint a Solaris című regényben. Ismeri?
– Igen.
– De ez csak egy elmélet a sok közül. Ezek az istenek valójában nem foglalkoznak velünk és a Krokusokkal is keveset. De váratlanul bárhol megjelenhetnek és valódi hatalmuk van a dolgok felett. Úgy értem, hogy képesek akár egy folyót is eltüntetni, ha azt akarják. Szóval ezt vegye komolyan, ha esetleg találkozik az egyikkel. És ne úgy gondoljon rájuk, mint arra az istenre, akikről maga tanult az iskolában. Ezek inkább Pápua erdei bálványok megelevenedve, és mindegyik arrogáns bunkó. Ne vitázzon velük.
Henrik kételkedve fogadta mindezt, de Amanda Wikk komolyan beszélt és mi oka lenne rá, hogy ilyen mesével álljon elő?
– Ezt elég nehéz így elhinni, de rendben.
– Rendben. Akkor menjünk le Rómába. Ez a főváros.
Amanda Wikk felállt. Henrik tétován körülnézett. Márton épp karnyújtásnyira állt, a férfi lenyúlt érte és felemelte.
– Mehetünk.
A nő gyors léptekkel indult a dokkoló felé, mint akinek hirtelen sürgős lett a távozás. Dia a járásuk ütemében sorra kikapcsolta a rendszereket, amiket maguk mögött hagytak.
Elsötétülő monitorok jelezték az útjukat. A dokkoló belső ajtaja tárva nyitva volt, Dia zárta be mögöttük, amikor beléptek. A kopter szinte teljesen kitöltötte a dokkolót.
Henrik egy búcsúpillantást akart vetni az űrhajóra mielőtt beszállt volna a diszkoszba. Visszafordult és egy majdnem meztelen, nagyon sötét bőrű férfit látott, aki érdeklődve tanulmányozta a tűzoltócsákányt, amelyet kivett a tárolójából. Dereka körül furcsa szövet és bőr egyvelegéből készült szoknyafélét viselt. Méregette a csákány súlyát, majd mintegy véletlenül beszakította vele az egyik tartalék szkafander sisakját, amely a falra volt erősítve.
Henrik döbbent pillantására Amanda Wikk is megfordult. Összerezzent a recsegő sisak hangjára, majd sóhajtott egyet és szertartásosan üdvözlésre felemelte a kezét. A férfi csak egy pillantást vetett rá, majd Henriket kezdte tanulmányozni. A csákányt hagyta kicsúszni a kezéből.
– Üdv – mondta a nő kényszeredetten –, örülök, hogy volt időm elmagyarázni a helyzetet. Ez most elég kínos lenne egyébként.
A férfi egészen közel ment Henrikhez, aki a nőtől látott módon felemelte a kezét, de a férfi lefogta a csuklóját. Henriket földszag és növényszag, rothadó bőr és izzadságszag borította be, mint a gyerekkori házuknak a hátsó udvarán, mérhetetlen idővel azelőtt. A férfi földi embernek nézett ki. Bőréről Henriknek apja bőre jutott eszébe. Nagyon sötét alaptónus, fekete árkokkal és vékony tussal húzott ráncokkal. Arca fenyegető volt, leginkább a maori maszkokra hasonlított.
– Nos, bemutatnám önöket egymásnak, de hát erre semmi szükség. – Mondta csak úgy maga elé a nő. – Auróra erdőistene, több néven ismert; legyen, mondjuk Hachia, másrészt pedig Henrik a Földről.
A két férfi csak nézte egymást szótlanul.
– Jó dolgod lesz itt. – Mondta végre az erdőisten, aztán hátralépett. Alakja hirtelen beleveszett a dokkoló helyiség zsúfolt hátterébe.
Henrik elgyengülten belekapaszkodott a diszkosz ajtajába, hogy lábon maradjon. Márton kicsusszant a kezéből és megvizsgálta a földszagú férfi ruhájáról lehullott falevelet.
A nő betámogatta Henriket a járműbe. Rögzítette a biztonsági övet, majd néhány gombbal elindította a hazatérést. Egy ablakon keresztül láthatták, ahogy a Kalisztó lassan forgó lakóegysége leáll, majd az egész hatalmas űrhajó eltűnik a sötétben. Egy másik ablakon az Auróra közeledett. Első pillantásra akár a föld is lehetett volna. Kékes volt ott, ahol a felhők szétnyíltak. Henrik eltakarta a szemét.
– Uramisten. Ez egy kicsit sok egy napra.
– Mit mondott magának?
– Tessék?
– Hachia mit mondott magának? Tudja, mindenkihez az anyanyelvén beszél. Ezek szerint magának nem az angol az.
– Embernek tűnt. Nem így írta le a Krokusokat.
– Bármilyen formában megjelenhet. Ő nem egy Krokus.
A diszkosz néma csöndben száguldott a bolygó felé. Márton szakértő módon figyelte, ahogy az ablak alsó szélénél egy narancsszínű vibrálás erősödött fel, ahogy beléptek a légkörbe. A nő igazított a műszereken és erős fékezés kezdődött. Henrik belefeszült a biztonsági övbe, de mielőtt nagyon kényelmetlenné vált volna, már enyhült is a nyomás. Márton belemélyesztette körmeit a pult apró réseibe, ahol a műszerek volt beépítve, így fixálta a helyzetét.
– Mit mondott magának?
Henrik végigsimított Márton hátán, kitért a nyakra, a két fül közti területre a fejtetőn, majd vissza a hátra, amíg Márton egy mély kurrogással jelezte, hogy most van jó helyen a keze.
– Jó dolgod lesz itt. – Mondta Henrik.

.

Szerkesztő
Adminisztrátor

Kapcsolódó hozzászólások

  1. Gyöngy

    Tetszett a történet, érdekes, izgalmas olvasmány, de számomra úgy tűnt, hogy a végére elfogyott a kezdeti lelkesedés.

  2. Ilonka Paralelepipedon

    Felvet néhány kérdést ez a novella. Csodálkoznék, ha nem volna folytatása.

  3. Kereder Márk

    Nagyon érdekesnek találtam, sok rejtéllyel. A feltárásukat szeretném látni, nagyon. Bennem is sok kérdőjelet hagyott. Hangulata jó, ötletes, ígéretes, azt mondanám, ebből nagyon-nagyon jó történet kisülhet, de (talán terjedelem hiányában) befejezetlennek tűnt számomra sajnos.

  4. István

    Számomra kettéválik a történet: A megérkezés, a baleset, a szexuális álmodozás leírása, a macska megjelenés, stb érdekes, de, mint kiderül, érdektelen, valamint ennek köszönhetően túl hosszú is. A történet ott kezdődik, azzal a mondattal, hogy „Mi lehet vajon lent a bolygón? „. És innentől izgalmas a novella, erről többet is olvastam volna, (Főleg az erdő istenről és a többi lényről.), de ez a szakasz túl rövidre sikerült, és így hamar elfogyott a történet. Sajnos a vége is hamar lezárásra kerül, így számos kérdés megválaszolatlan marad.

Hozzászólás

*