Sci-fi novellapályázat

Keresőfény

Jelige: Nándi
.

Az amerikai környezetvédelmi miniszter gondterhelt arccal lépett be az ENSZ New York-i székházának nagytermébe, majd bepréselte gömbölyödő pocakját a titkárnője melletti bőrszékbe. Némiképp idegesen söpörte félre a lehajtható asztallapra gondosan odakészített süteményeket, ezután kettőt koppintott az asztalra, mire azon életre kelt egy képernyő.
– Bocsásson meg a késésért, Ms. Anderlin. Úgy tűnik, egy perc nyugtom sem lesz már azoktól a kínai iparmágnásoktól.
– Én is csak pár perce érkeztem, Uram. Tudom, hogy a kínaiak most prioritást élveznek, ennek ellenére nem hagyhatjuk figyelmen kívül a többi ügyet sem. Például azt, hogy az indiaiak bányaterületet követelnek a Ganymedesen. Ők már a 6. nemzet, akik képesek lesznek embert juttatni a Jupiter holdjaira. A németek pedig egyre inkább hangot adnak elégedetlenségüknek a Mars körül gyors ütemben növekvő űrszemét miatt. Estére összeállítok Önnek mindkét ügyről egy-egy átfogó jelentést.
– Nem is tudom, mit kezdenék maga nélkül, Liza! – mondta hálásan a miniszter – Azt tudja már esetleg, hogy miért rendelt ma ide mindenkit a NASA, aki él és mozog? – Azzal színpadias mozdulattal széttárta karjait és körbemutatott a hatalmas teremben, melyben a világ valamennyi nemzete képviseltette magát. Óriási volt a nyüzsgés, a legkülönfélébb nyelveken folytak eszmecserék különböző miniszterek és diplomaták között. Voltak, akik messziről kiabáltak oda ismerőseiknek, hogy információkat szerezzenek, mások meg csak csendben nyomkodták az asztallapba integrált számítógépeket. Az egész termen érezni lehetett egyfajta feszültséget, mint amikor a hangyák felbolydulnak az eső közeledtét megsejtve.
– Nem, egyelőre senki nem tud semmit. Francois szerint – mutatott egy legalább 10 sorral alattuk ülő férfira – valami nagyon fontosat akarnak bejelenteni.
– Istenem, ezek a franciák… Nyilvánvalóan fontos, különben nem hívtak volna ide mindenkit. Legutóbb akkor láttam itt ennyi embert, mikor Oroszország ki akart lépni a Mars Egyezményből és… – Nem fejezte be mondandóját, mert két sorral lejjebb észrevett valakit és lelkesen odakiáltott neki – Bryan!
A fiatalember felkapta a fejét, mosolyogva visszaintegetett, kiszállt a székéből és felsietett hozzájuk.
– Jó újra látni Önt, Mr. Montgomery, ahogyan Önt is, Ms. Anderlin!
– Mond csak, fiam, van valami információd a bejelentéssel kapcsolatban? – a miniszter már régóta tegezte a fiatal kutatót, akit a Kongresszus a Holdon folyó bányászat felügyeletével bízott meg. Legalább 35 évvel volt fiatalabb Montgomery-nél.
– Azt hiszem, valamelyik felderítő misszióval lesz kapcsolatos. Nem sokkal ezelőtt felhívtam egy régi barátomat a NASA-nál, azonban ő kategorikusan megtagadta, hogy bármit is eláruljon az üggyel kapcsolatban. Csupán ennyit tett hozzá, mielőtt bontotta volna a vonalat, és ezt szó szerint idézem: „A fejesek az ENSZ-ben be fognak pisilni ettől a hírtől.”
– Nagyszerű, most sikerült felcsigáznod az érdeklődésemet, nem tagadom!
A konferenciaterem aljában mozgolódás támadt, az emberek pedig elkezdtek ennek megfelelően forgolódni a székeikben. Egy viszonylag fiatal, a 30-as éveiben járó férfi állt meg odalent a pódium mellett. A NASA kék egyenruháját viselte.
– Ha most megbocsát, Uram, én visszamennék…
– Persze, Bryan, persze! Örültem a találkozásnak! – mondta udvariasan a miniszter, de figyelmét már teljes egészében a pódiumnál álló férfinak szentelte, aki barátságos mosollyal az arcán várta, hogy mindenki elfoglalja a helyét és elcsendesedjen a terem.
Mikor minden figyelem rászegeződött, megkocogtatta a pólója gallérjára rögzített mikrofont, és belekezdett:
– Hölgyeim és Uraim, Dr. Robert Langdon vagyok. A NASA Naprendszeren kívüli tevékenységéért felelős részlegét vezetem. Mindenekelőtt szeretnék elnézést kérni Önöktől az esetleges kellemetlenségekért, amiket ez a napirenden kívüli ülés okozott. Higgyék el, tegnap ilyenkor még én sem gondoltam volna, hogy itt fogok állni, és közel 2000 ember előtt fogok beszélni. Azonban tegnap óta sok minden történt… – Kis szünetet tartott, majd folytatta: – Szeretném felhívni rá a figyelmüket, hogy ez egy zártajtós ülés. Ami a következő egy órában itt elhangzik, egyelőre nem kerülhet nyilvánosságra. Ennek megfelelően a sajtót kizártuk a teremből, és szeretném megkérni az itt jelenlévőket is, hogy kapcsolják ki kommunikátoraikat.
És valóban, Montgomery-nek csak most tűnt fel, hogy hiányzik a teremből a kamerák már megszokott, folyamatos kattogása. Különös. A III. Olajválság óta nem nagyon volt példa zártkörű ülésre.
– És mi van azokkal, akik csak virtuálisan vannak jelen, mert nem tudtak eljönni? Velük mi lesz? – kérdezte meg egy nő értetlenkedve a hátsó sorokból.
– Sajnálom, csak a személyesen jelenlévők jogosultak az itt elhangzó információk meghallgatására. Ez a Biztonsági Tanács rendelete, így aki a tiltás ellenére mégis kiszivárogtatna információkat, annak igen komoly következményekkel kell szembenézni. – Tartott pár másodperc szünetet, hogy mindenki kikapcsolhassa az eszközeit, majd belevágott a mondandójába:
– Nos, mielőtt még rátérnék a tárgyra, engedjék meg, hogy egy kis történeti felvezetést adjak Önöknek, aminek a segítségével talán könnyebb lesz átlátniuk közlendőm fontosságát. 2017-ben a NASA, 39 fényévre a Földtől, felfedezett egy vörös törpét, vagy ha úgy tetszik egy apró, a mi Napunknál jóval kisebb hőmérsékletű csillagot, a TRAPPIST-1-et és 7 bolygóját. A közel Föld-nagyságú bolygók némelyike a csillag lakható zónájában helyezkedik el, vagyis az élet számára kedvező feltételek létezhetnek a felszínükön.
Ezek a bolygók, ahogyan más exobolygók is, sokáig elérhetetlenek voltak számunkra, csak a világűrbe telepített teleszkópokkal tudtuk vizsgálni őket. 2058-ban viszont a NASA elindította az Exodus programot, melynek keretében kijelölték a 3, az élet számára legalkalmasabbnak látszó exobolygót, köztük a TRAPPIST-1f-et, a TRAPPIST rendszer 5. bolygóját, és megkezdték az előkészületeket, hogy embert küldhessenek ezekre az égitestekre. Mint azt nyilván tudják, ez volt az emberiség történetének legköltségesebb vállalkozása, mind a mai napig. Több mint 80 ország hozott létre egy közös költségvetési alapot, melyből a NASA finanszírozni tudta a munkálatokat. 2065-ben indult útjára az első expedíció: a Keresőfény nevezetű űrhajó, fedélzetén 5 emberrel. Célja a TRAPPIST-1f volt. 2070-ben indították el a következő küldetést, a Felderítőt, melynek célja a Gliese 667Cc jelű, hármas csillagrendszerben keringő planéta volt. A harmadik, egyben utolsó expedícióra azonban már nem került sor. Úgy vélem, ennek az okát mindannyian tudják, ezért nem szükséges felelevenítenem.
Montgomery fiatal volt, talán 8 éves, mikor a Híradóban bemondták, hogy a Keresőfénnyel megszakadt a kapcsolat. Ekkor még mindenki abban reménykedett, hogy csupán apróbb technikai hibáról van szó, melyet a szakértők hamarosan megoldanak. A kapcsolat azonban soha többé nem állt helyre. Néhány hónappal később, egy chilei teleszkóp szokatlanul erős csillagkitörésről adott hírt, éppen abban a régióban, ahol a Keresőfény is tartózkodott. Az Epsilon Eridani nevű csillag, az elektromágneses spektrum összes tartományában, irdatlan mennyiségű energiát lökött ki a felső légköréből. A NASA ekkor közölte, hogy az űrhajó burkolatát nem úgy tervezték, hogy ilyen erejű sugárzást kibírjon, és a legénységet hivatalosan is halottnak nyilvánították. Nemzeti identitástól függetlenül, mindenkit sokkolt a hír. Világszerte gyásznapot hirdettek, és számos nagyváros elsötétített utcáin ezrek gyűltek össze, hogy lámpásaikat az ég felé emelve tisztelegjenek a Keresőfény legénysége előtt. A kormányok pedig, látva a küldetés kudarcát, zárolták a korábbi alapot, visszahívták a Felderítőt, és az Exodus program 3. küldetésére már sosem került sor.
Langdon leemelt a pódiumról egy aktát.
– Ez itt a NASA hivatalos jelentése a Keresőfény tragédiájáról. Engedjék meg, hogy felolvassak belőle néhány sort.
„Colt kapitány utolsó üzenete, melyben a legénység napi rutinjáról, pszichológiai állapotáról és néhány kisebb karbantartási munkálatról – a 3. számú vízmelegítő egység szelepjének kicserélése; a napvitorlák 0,32°-os újrakalibrálása; az edzőterem egyik futópadjának megolajozása – számol be, 2073. július 24-én, greenwichi standard idő szerint 8:11:20-kor érkezett be a Neptunusz egyenlítőjétől 23240 mérföldre állomásozó vevőegységre. A Keresőfény végcéljától, a TRAPPIST-1f-től 34,58 fényévre volt, útjának 11,347%-át tette meg, mikor az Epsilon Eridani nem várt koronakidobódást produkált, intenzív elektromágneses-és részecskesugárzásnak téve ki az űrhajót, minden valószínűség szerint helyrehozhatatlanul károsítva a napvitorlák jelentős hányadát, az oxigenátort, a hajó vezérlőegységét és a központi MI-t, mely az alrendszerek összehangolásáért felelt. Több mint 30, egymástól független szimuláció lefuttatása után, melyekben a legénység életben maradási esélyeinek elemzésére került sor, 88%-os valószínűséggel megállapításra került, hogy jelen küldetés 5 résztvevője – Dave Colt, Lindsey Wolf, Kevin Burke, Katie Cho és Jack Steinbeck – tragikus körülmények közt életüket vesztették. A küldetés irányításáért felelős vezetők a küldetést sikertelennek nyilvánítják, a kudarc okainak alapos felülvizsgálatát kérelmezik, és azonnali hatállyal felmondanak.”
Langdon abbahagyta a felolvasást, és tekintetét végig járatta a teremben ülőkön. A csend szinte bántó volt. Mindenki arra várt, hogy végül mire fog kilyukadni a NASA embere.
– Bármennyire is hihetetlen, de – Langdon nagy levegőt vett, mintha valami súlyos dolgot készülne mondani – tegnap délután, New York-i idő szerint 2134.április 11-én, 16:04-kor, 61 évvel a katasztrófa után, a Naprendszer szélén keringő Járőr nevezetű űrszonda rövidhullámú rádiótartományban sugárzott jeleket fogott, melyek, mint később kiderült, a Keresőfénytől érkeztek.
Montgomery hátrahőkölt a székében és elakadt a lélegzete egy pillanatra. Mellette Ms. Anderson magára löttyintette a már rég elhűlt kávéját. A teremben általánossá vált a felbolydulás: egyesek felálltak és fennhangon követelték, hogy Langdon ismételje meg, amit az imént mondott, mások a szomszédjukkal tanácskoztak. Néhányan továbbra is csendben ültek és próbálták feldolgozni a hallottakat. 61 év után ismét életjelet ad magáról a már rég halottnak hitt legénység?
– Itt valami nagyon nem stimmel – mondta Montgomery elgondolkodva a titkárnőjének.
Hosszú percekbe telt, mire Langdonnak sikerült némiképp lecsendesítenie a feldúlt embereket, és ismét magához ragadhatta a szót.
– Tökéletesen megértem, mit éreznek, higgyék el nekem! Tegnap este, mikor megtudtam a hírt, magam is hasonlóképp reagáltam. A hír azonban igaz, néhány percen belül Önök is meggyőződhetnek róla, ígérem. A Járőr által befogott jelek először csupán zörejeket és használhatatlan információkat hordoztak, idővel azonban a jel egyre strukturáltabbá vált, mígnem kiderült, hogy nem más, mint a Keresőfényről érkező hangüzenetek egymásutánja. Egészen pontosan 5 hangfájlt különítettünk el, illetve egy tömörített adathalmazt a küldetés technikai paramétereivel.
– Ha a Keresőfény folytatta útját, korábban miért nem küldött életjelet magáról? – kérdezte meg egy német diplomata.
– A hajó kommunikációs rendszere helyrehozhatatlanul károsodott a csillagkitörés során. Hogy küldtek azonban most mégis üzenetet? – tette fel a kérdést Langdon titkolózva, hamiskás mosollyal az arcán. – Hamarosan megkapják a választ!
– Ha igaz, amit mond, és a Keresőfény folytatta útját, mostanra meg kellett volna érkeznie az úticéljához – mondta egy arab férfi erős akcentussal. Bár ez nem kérdés volt, mégis mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy mit válaszol rá Langdon. Ő csak mosolygott tovább, majd érezhető büszkeséggel a hangjában felelt:
– Igen, a Keresőfény elérte a TRAPPIST-1f-et. Ez az üzenetből világosan kiderül.
Csodálattal teli mormogás futott végig a termen.
– Azt akarja mondani, hogy a legénység tagjai élnek, semmi bajuk és annak ellenére, hogy hat évtizeden át halottnak hittük őket, sikerrel zárták a küldetést? – kérdezte meg a brit belügyminiszterasszony higgadt hangon.
– Nos, ez így nem teljesen igaz. Gondoljanak csak bele! A legénység tagjai már induláskor is 30 felett jártak. Az indulás óta 69 év telt el, ráadásul életük nagy részét csökkentett gravitációban, szűk és zárt térben kellett eltölteniük, ami nem kedvez az ember fiziológiájának. Ők már sajnos nem élnek, függetlenül attól, hogy meghaltak-e vagy sem a csillagkitörés során.
– Akkor mégis ki a franc küldte az üzeneteket? – kiáltottak fel többen is döbbenten.
Montgomery elmosolyodott, mert tudta a választ.
– A gyermekeik – mondta ki hangosan, mire mindenki ránézett egy pillanatra.
– Úgy van. Ezt az utazást eredetileg is többgenerációsra tervezték – vette át a fonalat Langdon – Az 5 fős legénység közül 2-en házasok voltak, a másik pár pedig jegyben járt induláskor. Kizárólag Dave Colt kapitány volt egyedülálló.
Miután befejezte a mondatot, teátrálisan felszegte a fejét, mint aki elérkezett mondandójának csúcspontjához.
– Most azonban szeretnék a tárgyra térni, és megosztani Önökkel a hangfelvételeket, melyeket a Keresőfény küldött. Szeretném felhívni rá a figyelmüket, hogy azon kívül, hogy a hanganyagok időrendben követik egymást, meglehetősen összefüggéstelenek. Jórésze inkább emocionális, semmint tudományos tartalommal bír. Ennek ellenére kérem Önöket, hogy a Keresőfény legénysége iránt adózzanak kellő tisztelettel, és csendben hallgassák végig a fájlokat.
Langdon a pódiumhoz lépett, és megnyomott rajta egy gombot.
Hirtelen a falakra erősített hangszórókból az egész termet fehér zaj töltötte meg, melyből először nehezen érthetően, majd egyre tisztábban emberi hangok tűntek ki. Montgomery egy férfi hangját vélte felismerni.
.
32 nap telt el azóta, hogy elvesztettük a kapcsolatot a Földdel. Minden nappal egyre kisebbnek látom annak az esélyét, hogy sikerül helyreállítanunk. Az a fránya csillagkitörés teljesen tönkre vágta a kommunikációs rendszerünket. Mondjuk Kevin szerint sokkal rosszabbul is járhattunk volna. Annak ellenére, hogy valószínűleg sosem jut már vissza a Földre mindaz, amit mi itt megfigyelünk, úgy döntöttem, hogy továbbra is folytatom a hajónapló regisztrálását, melyet odahaza a pszichológusok a lelkünkre kötöttek. Azt mondták, fontos rendszeres visszacsatolást kapniuk a lelki állapotunkról az út során.
[rövid szünet, csak fehér zaj hallatszik]
A többiek szerint a Földön már rég elkönyvelték, hogy meghaltunk. Hogy őszinte legyek, ezt én is így gondolom. A NASA helyében ugyanezt feltételezném magunkról. De hát, Istenem, végülis mi a Földön abban a pillanatban megszűntünk létezni, hogy beszálltunk ebbe a fémkalickába. Már az elejétől fogva tudtuk mind az öten, hogy ez egy olyan utazás lesz, melyre nincs retúrjegy. Erről jut eszembe, Jack az utóbbi időben teljesen rákattant az ősrégi zenékre.
[halk kattanás, majd percekig csak zene hallatszik]
One way ticket, one way ticket… Folyton ezt dúdolja, lassan már az agyamra megy.
[rövid szünet, halk köhögés]
Tegnap majdnem telibekapott minket egy meteorraj. Lindsey éppen kint van, és ellenőrzi, hogy nem keletkezett-e kár a hajótestben. A kommunikációs rendszer elvesztése után nem hiányzik, hogy más is beadja a kulcsot. Egyébként azt kell mondanom, minden a legnagyobb rendben van. Kevin is kigyógyult a gyomorrontásból. Persze most még fogadkozik, hogy nem fog minden szart összezabálni legközelebb, de mind tudjuk, hogy úgysem bír majd megálljt parancsolni magának. Valóságos zabagép a srác. Nem is értem, ilyen étrenddel hogy lett belőle egyáltalán asztronauta.
[nevetés]
Ha nem lenne egy műszaki zseni, minden bizonnyal már az első nap kicsapják a kadétok közül. Viszont szerencsénkre tényleg érti a dolgát. Nélküle tényleg végzett volna velünk a kitörés.
[Valahol a közelben egy fotocellás ajtó nyitódásának a hangja, majd harsány női nevetés]
Hagyd már azt a francos hajónaplót, Dave! Az ég szerelmére, ma van a születésnapod!
[Egy másik férfi hangja]
Isten éltessen, kapitány! Most jött be Lindsey a karbantartásról, és esküdözött, hogy ha nem lesz már kinyitva a pezsgő, mire ideér, ő fogja mindet meginni.
[Nevetés, majd halk, pezsgősüveg nyitására emlékeztető pukkanás]
.
Újból visszatért a kezdeti fehér zaj. Montgomery gyanította, hogy véget ért az első hangfájl. Azonban nem volt idő a töprengésre, mert ismét kattanás hallatszott, és máris kezdődött a következő rekord.
.
[Colt kapitány hangja]
Reggel megszületett Katie és Kevin második gyermeke. Fiú. Egészen hihetetlen, de ma valahogy mindenki boldog. Jack halála óta talán most először.
[Rövid szünet, fáradt sóhajtás]
Már 14 éve hagytuk el a Földet. Mindenki igyekszik tagadni, de én látom rajtuk, hogy borzasztó honvágyuk van. Azok az átkozott természetfilmek. Többszáz van a hajón, mégsem érnek semmit. Bármit megadnék érte, ha újra rendes talajon állhatnék, és nem ezeken a rohadt fémlemezeken. Letérdelnék, belemarkolnék a földbe, és csak hagynám, hogy a szemcsék lassan kiperegjenek az ujjaim közül. A másik, amiért ölni tudnék, az a szél. Ahogy egy őszi estén megborzolja a fák leveleit…
[Rövid szünet, csak Dave légzése hallatszik]
Istenem, már nem is emlékszem, milyen hangja van a szélnek. Pedig kölyökkoromban a kutyámmal, Borzassal, hány meg hány estét töltöttünk az udvarban. Csak hevertem a fűben a még nagyapám által ültetett gesztenyefák alatt és néztem, ahogy a leveleiket meg-megkapja a szél. Borzas pedig hol mellém bújt, hol meg csak rohangált körülöttem, mint egy őrült. Olyan, mintha ez egy másik világban, egy másik életben történt volna. Ott a Földön minden olyan színes és zajos. Itt meg… Itt meg csak az örök csend, az ablakon túl pedig a csillagok pettyezte feketeség. Már kezdem érteni, hogy Jack miért hallgatott folyton zenét. Nem bírta ezt az idegőrlő csendet.
[Rövid szünet, halk köhécselés]
Tegnap volt a névnapja. Missy-nek.
[Rövid szünet, csak fehér zaj hallatszik]
Vajon mit csinálhat most? Lefogadom, hogy éppen valamelyik kórházban túlórázik. Vagy már van családja, férje, gyerekei, akikhez sietnie kell haza? Most, hogy már 3 gyerek is van a fedélzeten – Katie 2 porontya, valamint Lindsey és Jack kislánya –, gyakran elképzelem magunkat Missy-vel, ahogy egy gyereket nevelünk. A közös gyermekünket. Kettőnk közül én lennék az engedékenyebb szülő. Ezt biztosra veszem. Ő pedig a tipikus anya, aki mindentől óvná a gyerkőcöt. Szerintem jó szülők lettünk volna.
[Rövid szünet, halk szipogás, mintha Dave sírna]
Maradnom kellett volna, és jó férjnek, jó apának kellett volna lennem. Bocsáss meg nekem, Missy! Óriási hülye voltam, mikor hagytam, hogy elváljunk, és inkább ezt az utat és a vele járó hírnevet választottam a házasságunk helyett. Bocsáss meg, kérlek!
[Egy női hang]
Dave? Jól vagy?
Igen, Lindsey, csak rám törtek az emlékek.
Megint Missy?
Igen.
Tudom, hogy nehéz, de el kell engedned őt. Biztos vagyok benne, hogy boldog, és azt akarná, hogy te is az légy.
[Dave erőltetve felnevet]
Ne már, Lindsey, komolyan ezzel a rizsával jössz nekem?
Tudom, hogy elcsépelt, de attól még igaz.
[Kotorászás hangjai a közelben, majd rövid szünet]
Tudod, mi ez?
A jegygyűrűtök. Nem lett volna szabad elhoznod.
Sokszor a kezembe veszem és belesuttogom a levegőbe a puha aranyba karcolt egyetlen szót: Örökké. Szeretem az ujjamra húzni, mert megnyugtat az érintése. Mintha csak Missy érintene meg újra, annyi év után. De aztán rájövök, hogy soha a büdös életben nem fogom már őt látni. Érted? Soha!
[Rövid szünet, csak fehér zaj hallatszik]
Ne haragudj, Lindsey, elragadtattam magam!
Figyelj, én is elvesztettem Jacket. És valahányszor csak rágondolok, úgy érzem, mintha durván kitépték volna a szívem egy darabját, és nem hagytak volna ott számomra mást, csak a gyötrő ürességet. De bármennyire is elcseszett egy világ ez, meg kell tanulnunk együtt élni a minket ért veszteségekkel. És tudod mit? Az ember végül mindent képes megtanulni, csak idő kell hozzá. Időnk pedig van bőven. Szóval ne lógasd itt azt a krumpliorrodat, hanem gyere és fogd a kezedbe te is az újszülöttet. Ma úgyis babás napot tartunk.
.
Ezzel véget ért a második felvétel. Néhány másodperc szünet után kezdődött csak a következő.
.
Lindsey vagyok. Dave tegnap meghalt. 72 éves volt.
[Hosszabb szünet, halk sírdogálás]
Nem mondom, hogy nem hiányzik, hogy itt legyen velünk, de már nagyon beteg volt az utóbbi hetekben. Láttam a szemében, hogy várja a végét.
[Rövid szünet, orrfújás hangja]
Különös, hogy nincs többé. Ő valahogy ide tartozott. Ehhez a hajóhoz. Hozzánk.
[Rövid szünet, csak fehér zaj hallatszik]
Nem tudom, Dave eddig miket rögzített, de 8 napja végre már szabad szemmel is látjuk a TRAPPIST-1f-et. Vagy, ahogy mi hívjuk, a Föld 2.0-át. Egyelőre még alig nagyobb, mint bármelyik csillag a távolban, de akkor is. Végre látjuk. Oly sok év után, végre látszik a célunk. Mindig is tudtam, hogy egyszer oda kell érnünk, azonban eddig az egész olyan álomszerű volt. Most viszont hirtelen az egész valósággá vált. Sajnálom, hogy Katie már nem tud felkelni az ágyból. Mikor elmondtuk neki, hogy már szabad szemmel is látjuk, el sem akarta hinni. Sőt, bármit is mondjon Andie, szerintem még most sem hiszi el. Apropó, Andie. Pénteken lesz a szülinapja. Már régóta szervezzük neki a meglepetésbulit. Azt hiszem, Dave halála ellenére is megtartjuk. Ő is így akarta volna. Most lesz 31 éves. Nehéz elhinni. Olyan, mintha csak tegnap fogtam volna a kezemben kisbabaként. De le se tagadhatná, hogy az én lányom. Az arca inkább Jamesre ütött, de ha a szemébe nézek, magamat látom fiatalon. Most már persze tiszta ráncos vagyok, pedig mennyit csúfoltam annak idején Katie-t, mikor megjelentek az első ráncai.
[Rövid szünet, csend]
Katie már nem fogja megérni, hogy megközelítsük a bolygót.
[Rövid szünet]
Szerintem én sem. Egy ideje egyre erősödő szúrást érzek az oldalamban. De nem akarok szólni róla a többieknek. Hogy őszinte legyek, már nem bánnám annyira, ha meghalnék. Legalább újra együtt lehetnék Jackkel. Tudom, hogy régen nem hittem ilyesmikben. De most már valahogy egyre nagyobb meggyőződéssel gondolom azt, hogy igen, kell lennie valaminek mindezen túl.
[Rövid szünet, csend]
Persze lehet, hogy csak az ismeretlentől való félelem mondatja ezt velem. Nem tudom. Olyan nehéz lenne azt gondolni, hogy leéltem életem nagy részét ezek közt a fémfalak között, a csillagok közti légüres semmiben száguldva, és ezután is csak a semmi következne. Nem. Kell ott lennie valaminek, és szívből remélem, hogy Jack is ott van.
[Rövid szünet]
Furcsa belegondolni, hogy az eredeti legénység 5 tagjából már csak 3-an élünk. Az a lókötő Kevin… Minden vackot összekajált életében, mégis talán ő lesz az egyetlen közülünk, aki elér a Föld 2.0-ig. Fogadni mernék, hogy most is eszik.
[Rövid szünet, csak Lindsey légzése hallatszik]
Nem tudom, hogy ha én már nem leszek, fog-e valaki foglalkozni ezzel a hajónaplóval. Talán a fiatalok közül valaki. Talán pont Andie. Dave azt kérte tőlünk, hogy folytassuk a naplót. Azt szerette volna, hogy amíg a küldetésünk tart, mindig folytassuk.
.
Az újabb kattanást követően egy eddig ismeretlen női hang töltötte meg a termet.
.
Andie vagyok. Te jó ég, ez gyönyörű! Azt hiszem, pont erre a látványra találták ki azt a szót, hogy „lélegzetelállító”. Most állunk épp geoszinkron pályára a Föld 2.0 körül. Mindenki az ablakokra tapadt.
Hé, Lucy, összemaszatolod az orroddal az ablakot!
[ingerült női hang]
Te csak foglalkozz a hajónaplóddal, Andie!
[rövid szünet, megint Andie, most suttogva]
Kicsit nyűgös, mióta szakítottak Charlie-val. De rajtuk kívül ezt senki nem bánta, mert a fene se akarta már hallgatni a folytonos veszekedésüket.
[rövid szünet]
2 nap múlva fogunk leszállni a bolygóra. Már mindenki nagyon várja. Kevin kivételével mindannyian a hajón születtünk, és igazából fogalmunk sincs, milyen érzés lesz elhagyni. Odalent valahogy minden olyan hatalmas. Zöld, kék és fehér színek kavalkádja. Láttunk felvételeket a Földről, de én mondom, ez még annál is sokkal szebb. Tim szerint a légkör egészen hasonló a földihez. Kicsit kevesebb benne a nitrogén.
[izgatott kiáltások a közelben, nevetés]
Andie, gyere már ide! Vagy le akarsz maradni az utolsó, még a hajón készült csoportképről?
[újra Andie]
Mindjárt, Kevin! Az öreg még mindig nagyon fitt. Mivel már csak ő van életben az eredeti legénység tagjai közül, azt mondta, ő akar majd először a bolygóra lépni. Senki nem vitatkozott vele. Láttuk rajta, hogy ez fontos neki.
[rövid szünet]
Vajon mi vár ránk odalent?
.
– Mielőtt az utolsó üzenetet lejátszom, melyben attól tartok, nehezen emészthető információk is lesznek, szeretném felhívni rá a figyelmüket, hogy Önök itt mind profik, a legjobbak a területükön, akiknek bármivel meg kell tudniuk birkózni. Szeretném, ha ehhez tartanák magukat! – mondta Langdon komolyan. A korábban látott mosolynak mostanra nyoma sem volt az arcán.
Kattanás, majd újra a már megszokott fehér zaj töltötte meg a termet.
.
Andie vagyok. Valamit el kell mondanom. Ez nagyon fontos. Ennek az üzenetnek mindenképpen el kell jutnia a Földre. Az emberiségnek tudnia kell, mire bukkantunk ezen a távoli világon.
[rövid szünet, Andie nehézkesen veszi a levegőt]
Már 3 napja annak, hogy leszálltunk. Miközben ereszkedtünk, Tim ordítva rontott be a vezérlőbe, hogy a bolygó felszínéről, valahonnan a 60. szélesség és 43.hosszúság környékéről periodikusan ismétlődő elektromágneses jeleket fog. Mintha valaki kis frekvencián, kódolt üzeneteket küldene. Bemérte a jel forrását, de mivel egy növényzettel sűrűn benőtt területről jött, kénytelenek voltunk egy tisztáson, a célterülettől 11 mérföldre leszállni. Egyszerűen mindenki megőrült. Hirtelen már senkit nem érdekelt, mit is akart csinálni eredetileg, mikor először a felszínre lép. Egyből elindultunk a jel forrása felé.
[rövid szünet, csak fehér zaj hallatszik]
A gravitáció miatt nagyon lassan tudtunk csak haladni. De ettől eltekintve király ez a bolygó. Kifejlett flórával és faunával rendelkezik. A növények persze egészen mások itt, mint a Földön. Na jó, némi hasonlóság talán felfedezhető. Kevin szerint az egyik növényfaj megszólalásig hasonlít a fiatal nyírfára. A távolban néha kisebb, színes állatok is feltűnnek, de érezhetően messzire elkerülnek minket. Én úgy láttam, hogy tollasak, akárcsak a Földön a madarak, de Tim szerint valami szöszös anyag fedi a testüket. Később talán majd befogunk egyet, hogy megvizsgálhassuk. Rovarok is vannak, egész sok. Emiatt nem merjük levenni egyelőre a sisakokat és a védőruhát. Holott a levegő összetétele kedvező volna az ember számára. Ó, igen, és itt folyton fúj a szél. Kevin nagyon élvezi. Azt mondja, úgy érzi, mintha hazatért volna, megannyi év után. Alig bírtuk lebeszélni róla, hogy levegye a sisakját. Na de most nem ez a lényeg… Lokalizáltuk a jel forrását. Egy településről jött. Legalábbis régen valamiféle település lehetett, ma már csak romok.
[rövid szünet, ideges női hang]
Siess már, Andie! Ezt minél hamarabb vissza kell küldenünk a Földre.
[Andie hangja]
Várj még egy kicsit!
[Egy férfi hangja távolabbról]
Embereket találtunk, a rohadt életbe is! Embereket! Mond meg nekik, Andie!
[rövid szünet, a távolban káromkodás hallatszik]
[újra Andie, kissé remegő hangon]
Igen. Kevin igazat mond. Emberi holttestekre bukkantunk. Akárki is kapja meg ezeket a felvételeket, tudnia kell, hogy a TRAPPIST-1f-en valamikor emberek éltek. A szerkezetet, ami a jelet sugározta – már ki tudja, mióta –, egy csontváz mellett találtuk meg a település közepén. Nagyon érdekes technológia, de Tim és Kevin szóra tudták bírni. Most annak a segítségével továbbítjuk majd a felvételeinket a Földre. Hamarosan talán azt is kiderítjük, vajon milyen üzenetet sugárzott rendületlenül a szerkezet a csillagok közé.
[Rövid szünet]
Még nem készült el a holttestek átfogó elemzése, de az első szénizotópos vizsgálatok szerint a csontok legalább 4 ezer évesek. Ja, igen, és bár a maradványok hasonlítanak az emberre, az szembetűnő, hogy legalább 40 centivel alacsonyabbak voltak nálunk, a koponyájuk alapján viszont az agytérfogatuk jóval nagyobb volt a mienknél. Lucy teljesen belelovallta magát a gondolatba, hogy ezektől a szerzetektől származik a földi élet. Azt hajtogatja, hogy ők hoztak minket létre. Szerintem ez ostobaság, de valami azért lehet benne.
[egy férfi hangja egészen közelről]
Készen vagy, Andie?
Igen, Tim. Várj, egy pillanat!
[rövid szünet, majd ismét Andie]
Charlie felvetette, hogy van rá esély, hogy a Földön már nincs is életben senki. Elvégre közel 70 év telt el. Ki tudja, mi történt azóta? Akár igaza van, akár nem, többszáz év is eltelhet, mire a Földről ismét idelátogat valaki. Mi akkor már nem fogunk élni, de szeretném, ha mindenki tudná, hogy a Keresőfény sikerrel járt. Ez a bolygó csodaszép. És ki tudja, mi mindent találunk még rajta?
.
Kattanás jelezte, hogy a hanganyagok végére ért a lejátszó.
Az egész teremre mély, borzongató csend telepedett. Montgomery elszörnyedve fürkészte a meghökkent arcokat. A máskor oly magabiztos vezetők és szakemberek most gyerekes értetlenséggel tekintgettek szomszédjaikra, valami észszerű és megnyugtató magyarázatot remélve. Ám a szomszédok szemében csak a saját értetlenségüket látták tükröződni.
Néhány perc múlva bejött a terembe az amerikai elnök, és hosszú, unalmas szónoklatba kezdett. Montgomery gondolatban azonban már egész máshol járt. Azon gondolkodott, hogy miként fogja mindezt elmondani a feleségének otthon? Hogy fog reagálni a hírre két felnőtt gyermeke, akik már mindketten családot alapítottak, és egyikük Alabamában, másikuk Európában él?
Biztos volt benne, hogy a világ, amit ismert, már sosem lesz ugyanaz, mint korábban volt. Eszébe jutott az unokája, Jimmy, aki 2 hónapja született. Ő már egy olyan világban fog felnőni, ahol mindenki tisztában lesz azzal, mire bukkant a Keresőfény a csillagok között. Vagy rosszul gondolja, és semmin nem fog változtatni a hír? Mindenki ugyanúgy éli majd az életét, mint korábban? Hamarosan minden kiderül.
És ahogy az elnök egyre csak sorolta az elkövetkező kritikus napok stratégiáját, Montgomery már alig várta, hogy vége legyen az ülésnek, felszálljon egy Alabamába tartó gépre, a karjaiba vegye kisunokáját és egy utolsó, nyugodt napot eltöltsön a családjával, mielőtt minden örökre megváltozna.
.