Sci-fi novellapályázat

Második esély…

Jelige: -rame-
.

Alkonyodott. Ültem a fáradt napfényben és hallgattam a bensőmből előzúgó kísértetek hangját. Általában kordában tudom tartani őket, de a mai nap túl sok volt nekem.
A kísértetek, régi életek emlékei, benyomások, konfliktusok és megoldások gyűjteménye még a régi világból. Egyfajta örökség, amelyet azért tápláltak belém, hogy megmaradjanak az utókornak. Hogy jól értsd, miről beszélek, megmagyarázom. Én egy élő adathordozó vagyok. Harmadik generációs.
Csendben ültem és vártam. Vártam, hogy szólítsanak. A kormányülés még javában zajlott, amikor felálltam és otthagytam őket. Annyira el voltak foglalva, annyira fel voltak zaklatva, hogy észre sem vették a távozásomat. De ez nyilván nem tart sokáig. Hívni fognak. Nem mehetek messzire. Kötelezettségeim vannak. A kormánynak dolgozom.
Felrezzentem, amikor meghallottam a lépéseket, majd az ismerős hangot.
– Memory! Merre vagy?
– Máris keresnek? – fordultam oda Jackhez.
– Nem, még nem. – válaszolta a barátom, akivel az elmúlt néhány hónapot töltöttem.
Jack is a kormánynak dolgozik. Kutató. A munka hozott össze bennünket, aztán jó barátok lettünk.
Emlékszem az első napokra, amikor órákon keresztül csak beszélgettünk. Az első, amit tudni akart, hogyan döntötték el őseink, hogy elhagyják a Földet és miért pont ezt a bolygót választották?
– Nem értem, miért engem kérdezel – csodálkoztam akkor – hiszen tudós vagy, kutató, tanulnod kellett erről.
– Igen, – válaszolta elgondolkozva – tanultam mindent. De te, akiben benne van évszázadok emocionális emléke, talán nemcsak a puszta tényeket tudod elmondani és akkor talán könnyebben megtalálom a választ, amit keresek.
– Rendben – válaszoltam miközben kényelmesen elhelyezkedtem a labor közepén álló karosszékben. – Honnan kezdjem?
– Talán kezdhetnéd a legelejéről – felelte elgondolkozva. – Tehetnél úgy, mintha egy idegennek mesélnél, aki egyáltalán nem ismeri a történetünket – és én belevágtam.
– Az embereket – kezdtem – már a legrégibb időkben is foglalkoztatta a kérdés, vannak-e a Földön kívül lakható bolygók. Szerették volna tudni, léteznek-e értelmes lények rajtuk kívül is. Hosszú évezredek teltek el anélkül, hogy a kérdéseikre tudományos értékű választ tudtak volna kapni. A földi időszámítás szerinti kétezres évekre jutottak el a fejlődésnek arra a szintjére, hogy a kozmosz távoli területeiről is képesek voltak adatokat gyűjteni. A földi 21. század derekán a legújabb tudományos kutatási eredmények alapján felgyorsult a földszerű bolygók kutatása. Hatalmas űrtávcsövekkel fürkészték a világűrt. Akkoriban már a Föld éghajlatának változása, az emberiség létszámának növekedése, a vízkészletek csökkenése egyre nagyobb méreteket öltött.
Emlékszem, hogy amikor felpillantottam az elbeszélésem közben, Jack úgy ült a számítógépei előtt, mint egy kisgyerek, aki mesét hallgat. Pedig nem mesét mondtam, hanem egy igaz történetet, egy népről, amely egy Föld nevű bolygón lakott. Az őseinkről.
– Folytasd – sürgetett – és én folytattam.
– Még valamikor a 2010-es években egy Spitzer névre keresztelt, akkoriban nagyon fejlettnek számító űrtávcsővel felfedeztek egy, a Földtől kb. 40 fényévre lévő csillagot, amely körül több bolygó kering. Úgy vélték, hogy közülük három Föld-szerű és a lakható zónában található, de még hosszú évtizedekbe tellett, amíg bebizonyosodott, hogy ezeken levegő és víz is van. Ráadásul a csillagközi utazások ekkortájt még a fantázia világába tartoztak. Újabb 100 év telt el addig, amíg a fúziós robbanások és a térhajlítás koncepciójának ötvözésével és egy forradalmian új hajtóanyag felfedezésével lehetővé vált nagy tömegű testek mozgatása az űrben a fénysebesség több, mint felével. 2200 körül az űrhajó építési technológia is ugrásszerű fejlődésnek indult.
Addigra a Föld közel nyolcmilliárd lakosa a túlélésért késhegyre menő harcot vívott. A bolygó csendben haldoklott, az óriási népesség gyakorlatilag felélte. A rövid távú politikai érdekek felülírták a bolygó megmentésének sürgető szükségét. A harc és rettegés közepette a kutatók és a kutatáshoz tartozó személyzet elrejtőzött a hétköznapi világ elől. Elefántcsonttornyukban – amely egy nyomornegyed mélyén, zseniálisan álcázva rejtőzött – a menekülés útját keresték. Az újonnan felfedezett, az informatika és az agykutatás tapasztalatait összegző „brainforming” technológiának köszönhetően nehezen bár, de sikerült a legképzettebb hackerek elől is elrejtőzniük.
– Miért nem a Földet próbálták megmenteni? – kérdezte felháborodva Jack. – Nem az lett volna a dolguk, hogy az otthonukat mentsék?
Mielőtt válaszoltam volna, belemerültem a tudatomban kavargó világba és megpróbáltam rendet teremteni a feltörő érzések, emlékek halmazában, amelyek rég elhalt emberek tudatából összesűrűsödve rakódtak belém. Éreztem fájdalmat, szomjúságot, éhséget, bánatot, rettegést és reménytelenséget, amelyet egy haldokló bolygó lakói is éreztek. Feltörő érzéseimet burokba zártam és igyekeztem, hogy ne tegyenek kárt a saját lelkemben. Egy adathordozó is védheti önmagát. De nem volt könnyű.
– Mire a technika és a tudomány ilyen magas szintre eljutott a Föld lassan megelégelte a rajta élősködők pusztításait. Megsűrűsödtek a földrengések és az ezt követő szökőárak. Ez arra késztette a tudósokat, hogy az űrben hozzanak létre kutatóbázisokat. A kutatók egymást váltva dolgoztak a földi és az űrlaboratóriumokban. Keresték a kiutat az emberi faj számára.
Azután 2300 körül elszabadult a földi pokol. Egymást követték az egyre erősebb földmozgások, a szökőárak, az erdőtüzek, a tengervíz óriási területeket öntött el és a katasztrófák nyomán megkezdődött a népesség fogyása, amely hamarosan drasztikus méreteket öltött. A tudósok úgy gondolták, hogy a Föld pusztulásának folyamata visszafordíthatatlan. Egyetlen kiutat láttak, hogy megmentsék az emberi fajt, a csillagközi költözést.
A technikai, technológiai tudást számítógépekbe mentették. Emberi adathordozókba táplálták számtalan ember élettapasztalatát, pszichikai, lelki működésének emlékeit. Nem akarták elveszíteni azokat az élményeket, érzelmeket, amely kizárólag az emberre jellemzőek. Minden eszközzel meg akarták akadályozni, hogy a gépi intelligencia, a gépi adatfelhalmozás következtében elvesszenek a kollektív emberi tudat értékei. Annál is inkább, mert egyre gyarapodott azoknak a tudósoknak a csoportja, akiknek meggyőződésévé vált, hogy a földi emberek már egy korábban elpusztított bolygóról érkeztek a Földre és kizárólag azért nem sikerült megakadályozniuk az új bolygó tönkretételét, mert a magukkal hozott technikai tudás valami gépi katasztrófa következtében elveszett, és a lelki, szellemi örökséget nem tartották eléggé fontosnak ahhoz, hogy magukkal vigyék új otthonukba.
Ezután sok-sok alkalommal beszéltem Jacknek azokról az emlékekről, emberi érzésekről, amelyeknek a birtokosa vagyok.
Emlékszem, egy napon a kollektív tudatról meséltem Jacknek, amelyet magamban hordozok. Ebédszünetet tartottunk és kiültünk a labor előtti teraszra, ahol a szelektív árnyékolók annyira megszelídítették az ember számára elviselhetetlenül forró napfényt, hogy olyan volt, mint egy nyári délutáni szieszta idején, a Földön. Amikor ezt megemlítettem a barátomnak kétkedve megkérdezte:
– Honnan tudhatod, milyen volt, hiszen még a nagyszüleid is, jó esetben csak olvashattak valamikor erről?
– Erre vagyok kiképezve. Ez is része a kollektív tudatnak, amely az adatbázisom része.
– Mégis, mi az ördög az a kollektív tudat? – fordult felém Jack.
– A kollektív tudat egy egyetemes tudásbázis, amely mindig is megvolt az emberekben. Eleinte nem is hittek a létezésében. Azt gondolták, hogy ha nem is tudatosan, de tanult információk alapján vélnek egyesek emlékezni olyan dolgokra, amelyeket ők nem is élhettek meg. Ma már tudjuk, hogy valójában átöröklés útján, szinte mindenki birtokolja elődeinek számtalan emlékét, de mindaddig, amíg az emberek az agykapacitásuk töredékét tudták csak kihasználni a kollektív tudásuknak csak minimális részét érzékelték. Ezt pedig az életük során felhalmozódó tudásanyag folyamatosan kiszorította. Az agy egyszerűen kiselejtezte ezeket, hogy helyet csináljon az aktuális tudásnak.
Faceman Apple – a kollektív tudat elszánt kutatója, nem mellesleg az agytükrözés technikájának kidolgozója – azonban rájött, hogyan tudja felszínre hozni az elrejtett emlékeket, benyomásokat. Később, több személy kollektív emlékezetét is képes volt egyetlen emberbe betáplálni. Így kezdődött az élő adathordozók kiképzése.
A tudósok terve az volt, hogy a kiválasztottak vigyék magukkal az új világba ezt a speciális emberi tudást, megőrizve az Ember emberi jellegét az új bolygón. Évezredes tapasztalatok emocionális emlékeinek megőrzésével akadályozva meg egy földihez hasonló katasztrófa kialakulását.
Hirtelen felrezzentem, felnéztem. Láttam, hogy Jack fürkészően figyel. Nem értette, mi zajlik bennem. Egyszer bevallotta, attól tart, az én memóriám is képes meghibásodni, mint bármilyen más adathordozó és akkor az a felmérhetetlen érzelmi tudás, amely bennem van, elvész. Munka közben is gyakran éreztem magamon ezt a tekintetet, amikor elhallgattam, mert hosszabb időbe telt, hogy összefoglaljam a kérdéseire adandó válaszaimat. Nem tudhatta, hogy engem egyetlen veszély fenyeget csak, hogy magamat veszítem el ebben az emocionális dzsungelben, amely bennem van.
– Hamarosan vissza kell mennünk – szólalt meg Jack, amikor észrevette, hogy megint rá figyelek.
– Mit gondolsz, ha elmondod nekik, mire jutottál, hogy fogadják majd? Képesek lesznek jó döntést hozni? – tettem fel azt a kérdést, amely hónapok óta foglalkoztatott.
– Nagyon remélem – a hangja halk sóhajtásnak hatott – de nem irigylem őket. Nehéz döntés lesz.
Jack nano-genetika kutató. Feladata – amelyet a kormány jelölt ki számára – annak felderítése, mi okozza ebben az új világban, a bolygón, amely a FutureOne nevet viseli, azokat a testi és lelki problémákat, amelyek összegzése és a megoldási javaslatok áttekintése a feladata a mai kormányülésnek.
A FutureOne ugyanis haldoklik. Pontosabban ezúttal nem maga a bolygó haldoklik, hanem a lakói.
Évszázadokkal az után is, hogy az új bolygót birtokba vettük, megőriztük kollektív emlékezetünkben a Földet. Megőriztük a vágyakozást az őseink által elhagyott szülőhely után. Az éghajlat, a nappalok és éjszakák váltakozásának genetikus kódja olyan mélyen ágyazódott belénk emberekbe, hogy ilyen hosszú idő után is szenvedünk a megváltozott ciklusok miatt. Az eltelt évszázadok során soha nem szűnt meg a Future’s-ekben a hiányérzet, amely a földi lét elvesztéséből fakadt. A hiányérzet okozta depressziós tünetek az idők során egyre szaporodtak. Egyre többeket gyötörtek alvási problémák. Drámaian lecsökkent a születések száma. Az egymást követő generációk ahelyett, hogy mint bennszülöttek magukénak érezték volna a FutureOne-t, visszakívánkoztak őseik lakhelyére. Az agykapacitás kihasználtságának növekedésével a kollektív tudat szerepe megnőtt, de ahelyett, hogy az alkalmazkodást segítette volna, sürgető vágyakozást ébresztett az elhagyott otthon iránt. A tudomány és a technika kétélű fegyvere azok ellen fordult, akiket védeni lett volna hivatott.
Bennem is él a vágy saját szememmel látni a napfelkeltét, ahogy a Mount Everest sziklapiramisa ragyog a vörös hullámhosszú fénysugaraktól megvilágítva a világ felett, vagy hallgatni a dübörgést, amint a hatalmas víztömeg lezúdul a mélybe a Niagara vízesésből. Hallani a tücskök ciripelését nyári estén a Tejútrendszer fénylő csillagai alatt, vagy a gyíkok surranását a nap hevétől átitatott sivatagban. De mindig tudtam, hogy ez csak álom, hogy meg kell elégednem a bennem élő lenyomatával ezeknek a csodáknak. Egészen mostanáig…
Talán ez a vágyakozás eredményezte azt is, hogy a kutatás az élhető bolygók után nem szűnt meg az átköltözéssel. A tudósoknak szárnyakat adott a lehetőség, hogy most már egész tömegeket tudunk utaztatni a világűrben és tovább keresték azt a bolygót, amely ugyanolyan, vagy majdnem ugyanolyan, mint az elhagyott Föld. Remélték, hogy ez a megoldás a problémáinkra.
Ahogy a lazacok minden évben útra keltek a Földön szaporodási helyük felé, vagy a horgas-csőrű pingvin, amely költeni mindig visszatért a Snares-szigetekre, a FutureOne lakóit is a Föld vonzza. Vallási szekták tömegei szerveződtek, amelyek azt hirdetik, hogy híveik haláluk után a Földre jutnak, ott fognak örök boldogságban tovább élni. Egyesek az öngyilkosságtól sem riadnak vissza, hogy mielőbb eljussanak őseik földjére. Ahogy összehasonlítom a mai érzelmeket, vágyakat a bensőmben őrzött adatokkal azt látom, hogy a mai emberek úgy vágyakoznak a Földre, mint a földi vallások követői abból a régi világból a Paradicsomba.
Jack nemrégiben megtalálta azt a kódot, amely az emberi DNS-ben van elrejtve – hazahívó kódnak – nevezte el – és amely ezt a bizonyos sóvárgást gerjeszti. Tudományos érvekkel bizonyította, hogy a vágyakozásunknak ugyanúgy genetikai okai vannak, mint a lazacok vándorlásának. Csak amíg a lazacok, bár kemény küzdelem és nagy veszteségek árán, de vissza tudnak térni szaporodási helyükre, nekünk, embereknek a végtelen űr határt szab.
– A kormányfő kéreti önöket – a hangra egyszerre fordultunk a magas, sötét bőrű nő felé, aki a kormány jelét viselte testhez simuló ruhája bal oldalán.
Követtük őt a tárgyalóterembe. Ahogy beléptem szinte arcon ütött a több órája tartó ülés alatt összesűrűsödött levegő. A kormányfő magas, ázsiai típusú férfi magához intett mindkettőnket. Jól ismertem őt. Gyakran igénybe vette az adatbázisomban tárolt információkat, amikor egy-egy fontosabb döntés előtt állt. Nem szívesen döntött száraz tények alapján.
Jacken és rajtam kívül még egy ember ült az emelvényen. Amaro Pargo szeretett azzal kérkedni, hogy ősei híres kalózok voltak. Meglepett, hogy itt van, már évek óta az a hír járta róla, hogy eltűnt a világűrben. Egyesek szerint rég meghalt. Hát most nagyon is élőnek látszott, habár kissé megöregedett mióta utoljára láttam. A kapitány felállt és beszélni kezdett.
– Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Immár négy hosszú órája tart ez az ülés, amelynek célja meghatározni a FutureOne helyzetét, áttekinteni a lakosság körében egyre terjedő riasztó jelenségeket. Most már – talán joggal mondhatom – Önök itt mindannyian tisztában vannak a helyzet súlyosságával. Mielőtt azt kérném, szavazatukkal segítsenek kormányunknak dönteni jövőbeli teendőinkről, hallgassuk meg ezt a három személyt, akik itt ülnek mellettem. Mindhármuknak egy-egy kérdést teszek fel. A válaszok elhangzása után szünetet tartunk, majd szavazni fogunk. Memory Knowledge – fordult hozzám – kérem, foglalja össze, mi vezetett a Föld elhagyásához, miért pont akkor és miért ide indultak el elődeink?
Mint mindig, ha feltettek nekem egy ilyen összetett kérdést, érzések áradata indult el bennem. Nehéz volt megtalálni az egyensúlyt a tények és a szorosan hozzájuk kötődő érzelmek között. Gondosan eligazgattam ruhám redőit, hosszú hajamat a vállam mögé söpörtem, közben lopva végignéztem a hallgatóságon. Feszült tekintetek követték mozdulataimat. Amikor beszélni kezdtem minden zaj elhalt.
– A földi időszámítás szerinti 2300 után, ahogy azt önök is jól tudják a tanulmányaikból, a Föld kétségbeejtő állapotba került. Az emberi pusztítást természeti katasztrófák követték, az emberek kétségbeesetten menekültek a katasztrófák helyszíneiről. Az éhség és szomjúság, félelem és kétségbeesés sújtotta néptömegek összefogás helyett az egymás elleni harcban látták a túlélés kulcsát. Apokaliptikus állapotok alakultak ki, amelyekből már a legjobb tudósok sem láttak kiutat. A tudomány azonban ezekben az évszázadokban is fejlődött, habár rejtve és kevesek által művelve. A harmadik évezred második felére már egyetlen cél volt, találni egy bolygót, amelyre elmenekíthetik az emberek maroknyi csoportját, akik előkészítik a helyet további túlélők számára. A választás a FutureOne-ra esett, amely az akkori technika mellett már egy emberöltőn belül elérhető volt és a földszerű bolygók közül ezt ismerték a legjobban. 2600-tól tíz éven át havonta indítottak útnak egy-egy öt-tízezer főt befogadó űrhajót, egészen addig, amíg 2611-ben egy hatalmas földrengés megrongálta az utolsó még működő űrkikötőt is. Az után már csak egyetlen űrhajó indult el, a legendás Survivor, amely magával hozta az utolsó pillanatig kitartó kutatók maradék csoportját.
Ahogy elhallgattam egy régi mondás kúszott elő az emlékeimből – akkora a csend, hogy még a légy zümmögést is meg lehetne hallani -, de persze ezen a bolygón nincsenek legyek. A kormányfő bólintott, a helyemre lépett, hogy feltegye a következő kérdést.
– Köszönjük Memory – mondta. – Most pedig felkérem Jack Research nano-genetika kutatót, ossza meg önökkel legújabb felfedezését.
Jack előlépett és különösebb időhúzás, gondolkodás nélkül a rá jellemző precizitással kezdett beszélni.
– A kormánytól azt a feladatot kaptam, találjam meg az okát annak a sóvárgásnak, amely miatt honfitársaink többsége szenved. Amely miatt testi-lelki problémák tömegével kell szembenéznünk nap mint nap. Mivel egyéb tudományterületek nem értek el számottevő eredményt, a genetika mélyebb rétegeiben kezdtünk kutatni. Nem szeretném felsorolni mindazokat a buktatókat és részeredményeket, amelyek során eljutottunk a felfedezésig, amit most önökkel is megosztok. Nemrégiben azonosítottunk egy géntöredéket, amelynek végtelen parányi volta miatt korábban nem tulajdonítottunk meghatározó jelentőséget. Számos ellenőrző vizsgálat igazolta ennek szerepét és fontosságát. Kollégáimmal úgy neveztük el, hazahúzó gén.
A közönség, amely eddig teljes csendben ült, felmorajlott. Már korábban is hallottak szóbeszédet arról, hogy valami komoly felfedezést tettek a genetikusok, de a valódi jelentőségét nem ismerték. A kormányfő csendet kért és egyidejűleg halkan odaszólt Jacknek, magyarázza meg, miért is fontos ez a géndarabka.
– Meggyőződésünk, hogy ez az aprócska szála a DNS-nek okozza mindazokat a lelki problémákat, amelyek miatt a lakosság nagy része szenved. Ez magyarázza a Föld utáni sóvárgást, a vágyat a visszatérésre.
Újabb hangzavar támadt. Bekiabálások hallatszottak a közönség soraiból.
– Ki kell irtani!
– Ez csak nem lehet probléma?
– Puszta génsebészeti kérdés.
Jack egy ideig lehajtott fejjel hallgatta a hangzavart, majd mindkét karját a magasba emelve kért csendet.
– Megértem, hogy elsőre nem látják ennek a felfedezésnek a súlyát – mondta. De higgyék el nekem, hogy egy áthidalhatatlan problémával kerültünk szembe. Összefoglalóan annyit mondok, hogy olyan szimbiózisban működik bennünk ez a gén, hogy sérülése esetén elvész az ember alapvető emberi jellege. Igaz, hogy nélküle megszűnik a sóvárgás az elhagyott Föld után, de elvész vele mindaz, amitől ember az ember. Az ésszerű, értelmes, én tudatos, kreatív lényünk, az érző, emocionális, közösségi ember megszűnik. A helyette itt maradó lény már valami más entitás lesz. Készítettünk egy részletes bemutató anyagot, amelyből kiolvashatják a kutatás menetét. Láthatják, melyek azok az emberi tulajdonságok, amelyek megszűnnek vagy megváltoznak a gén kiirtásával. Nyomon követhetik a bizonyító erejű kísérleteink eredményeit is. A szavazás előtti szünetben mindenki átvehet az anyagból egy példányt az információs pultoknál.
A kormányfő ismét felállt és intett Amaro Pargonak, lépjen elő.
– A következő felszólaló olyan információkat oszt meg önökkel, amelyről még senki más nem szerzett tudomást a legszűkebb tanácson kívül. Talán az ő mondanivalója több pozitívumot jelent számunkra, mint az eddigiek. De ezt majd döntsék el önök!
Amaro Pargo festői jelenség volt. A megjelenése különösen ebben a környezetben számított feltűnőnek. Hosszú vörösesbarna haját, amelybe már néhány ősz szál is vegyült copfba fonta, sűrű szakállát rövidre nyírta, bal vállán ott virított a tapasztalt űrjárók egyetemes jelvénye, amely valamikor a béke jele volt a Földön.
– Sokan valószínűleg nem is emlékeznek arra az időre, – kezdte a beszédét – amikor a kormány megbízott azzal, hogy látogassak meg néhány földszerű bolygót, amelyet az óta fedeztek fel, mióta itt élünk. Talán nem mindenki tudja, de a földszerű bolygók kutatása eredendően nem azért indult, hogy menekülési célpont legyen. Őseink egyszerűen tudni akarták, vajon mennyire egyedi a Föld. Sajnos, az ismert okok miatt nem maradt idejük új Földet találni, be kellett érnünk azzal, ami – ha szabad így fogalmaznom – kéznél volt. Így is csak töredékét sikerült megmenteniük a népnek, amely gyermeke és elpusztítója volt egy különleges bolygó életterének. Az elmúlt hetven évben számos potenciális Földet látogattam meg, de a rossz hírem az, hogy egyik sem olyan, mint szülő bolygónk. Hol a levegő, hol a gravitáció vagy a nappalok és éjszakák váltakozása vagy változatlansága, hol valami olyan élőlény, amely összeférhetetlen az emberi léttel, de valami mindig jelentős mértékben eltér a várakozásainktól, ezért szóba sem jöhetnek emberi élettérként.
A termen csalódott moraj futott végig. Egymásra néztünk Jackkel. Láttam, hogy ő is ugyanazt gondolja, hol itt a jó hír? De az űrhajós mintha észre sem venné a csalódottságot folytatta.
– Tizenöt évvel ezelőtt, amikor sokadszorra jelentettem a kormánynak, hogy az éppen meglátogatott bolygó sem megfelelő, támadt egy ötletem. Épp a Tejútrendszer közelében jártunk. Engedélyt kértem és számomra is meglepő módon kaptam is arra, hogy meglátogassam a Földet. Végtelen izgalom fogott el, amikor megpillantottam a kék bolygót. Emlékszem képekre, amelyek az emberiség fénykorában készültek. A fényekre, amelyek még az űrből is látszottak. A bolygó most békésnek tűnt, de emberi tevékenységre az űrből nézve nem utalt semmi. Nem könnyen, de sikerült elérnem, hogy leszállhassak a felszínre és ott méréseket végezzek, mérjem fel, milyen állapotban van az elhagyott Föld. A legfontosabb, amit ma itt biztosan kijelenthetek önöknek, a kék bolygó él. A sarkvidéken jégsapka ül és az egyenlítő környékén dús, áthatolhatatlan őserdő van. A levegő kifogástalan. Persze számottevő földrajzi változások történtek rajta távollétünkben, egyes helyeken még látszanak nyílt sebek, de a bolygó megszabadulva élősködőjétől, az embertől, meggyógyította önmagát. Számításaim szerint a Föld lakható.
A hatalmas ováció, amely a bejelentést kísérte meghaladott minden olyan örömkitörést, amely az adatbázisaimba valaha is belekerült. Ujjongás kelt szárnyra bennem és láttam, amint Jack arcán is felragyog a mosoly.
A kormányfő kis idő után megpróbálta csendre inteni a közönséget.
– Kérem, figyeljenek rám! – kiáltotta. Percek múlva végre sikerült lecsendesíteni a hallgatóságot, akkor folytatta. – Ne gondolják, hogy mindez azt jelenti, hogy holnap összecsomagolunk és útra kelünk hazafelé. Még nagyon sok tisztázatlan kérdés van, amit meg kell vizsgálnunk. És ha valóban visszatérhetünk, amit őszintén remélek, de ma még garantálni nem tudok, akkor is évtizedekbe telik a felkészülés. Most egy feladatunk van. A következő egy órában olvassák el a tájékoztató anyagainkat. Gondolják át, beszéljék meg, mennyire tartják hihetőnek, mennyire gondolják megvalósíthatónak a visszatérést a szülőbolygónkra. Egy óra múlva jöjjenek vissza és szavazzanak. Döntsük el együtt, kezdjük-e meg a felkészülést a visszatérésre, reményt és távlatot adva népünknek, vagy próbáljunk a népesség problémáira más megoldást találni.
Az emberek kitódultak a teremből, megrohamozták az információs pultokat a brosúrákért, majd elmélyülten tanulmányozták a leírtakat. Kisebb-nagyobb csoportok tárgyalták izgatottan a hallottakat.
Elmémben dallamok és szövegek nyüzsögtek, szinte parancsolni sem tudtam a feltörő érzelmeknek. Bölcsőd a Föld, itt kell, hogy élj… visszhangozott bennem egy régi dal.
– Kaptunk egy második esélyt – mosolygott rám Jack. – Remélem, ezúttal nem szúrjuk el.
Én is remélem…
.