Sci-fi novellapályázat

Örök szürkület

Jelige: Hugo Saulus
.

Csecsemő voltam, amikor szüleim átadtak az ERATH II személyzetének, és új nevelőim elhelyeztek a többiek mellett az űrhajó fedélzetén. Földi tartózkodásom rövidre nyúlt, hathetes voltam. Nem emlékezhettem anyám és apám arcára, de utunk során eljött a pillanat, amikor legalább digitális formában megismerhettem őket. Arcmásaikat a két csuklómra varrattam, és néha ima után egymás mellé tettem a karomat, felfelé az alkarral, és elképzeltem, hogy ilyen lehet egy család.
Azt tanították nekünk, hogy fontos tisztelettel emlékezni az őseinkre. Az ő életük bennünk lett meghosszabbítva száz évre, és minden percet alaposan ki kellett használnunk ahhoz, hogy a megszülető új generációk majd büszkén gondoljanak vissza ránk.
A hospitalizáció ellen gondosan tervezett programok védtek, míg gépek követték nyomon fejlődésünket, és valódi emberarcok tekintettek ránk kíváncsian, hiszen nagyszabású kísérlet résztvevői voltunk, bár erről sokáig nem is tudtunk. Azt mondhatnám, úgy nőttünk fel, mint bárki más embergyereke, és mégis, sorsunk számottevően különbözött az előző nemzedékekétől.
Az ERATH II ugyanis a TRAPPIST-1 bolygói felé tartott. Harminckilenc fényévnyi távolságot tettünk meg a fedélzetén, mi, az emberiség követei. Háromszáz billió kilométer hosszú utunkon a Vízöntő csillagkép konstellációjában elhelyezkedő bolygórendszer elérésére vállalkoztunk. A TRAPPIST-1, ez a vörös törpe, ami kevés fényt sugároz, és azt is nagyobb részt az infravörös tartományban, nevét a felfedező teleszkóp rövidítéséről kapta. Hét kőzetbolygó keringett körülötte, közülük három lakható zónában helyezkedett el, a felszínén lehetett folyékony víz. Az exobolygók keringésük során ugyanazt az oldalukat fordították a vörös törpe felé, ahol emiatt forróság uralkodott, míg a túlsó oldalon épp ellenkezőleg, a hideg. A két pólus között heves szelek áramlottak a melegtől a hideg oldal felé.
Nukleáris impulzusmeghajtással utaztunk, a hajtóanyagot reaktor és hidrogéntartály biztosította. Az emberi test védelmét árnyékolások és védőpajzsok látták el a világűrben lévő sugárzások ellen. A folyékony hidrogén egyszerre volt üzemanyag, és a reaktort hűtő közeg. A reaktort úgy tervezték, hogy szélsőséges körülmények között is jól működjön. A nukleáris rakétának a közvetlen irányíthatóság miatt ívelt pályára sem volt szüksége, két pont között egyenes úton is közlekedett.
Kiképzésünk alatt megismertük az emberiség múltját, mint egy olyan tényezőt, ami első pillantásra csupán közvetve alakította a sorsunkat. 2050-től kezdődően a Föld országainak fejlett része is felhagyott a tömegek ajnározásával. Egyre kevesebb tévéműsor készült, hiába tartották úgy tudományos körökben, hogyha ezek nem lennének, az emberek egyszerűen kimennének az utcára, és autókat rongálnának meg. A kormányok többé nem törődtek a szabadidő hasznos eltöltésével. Óriási, áthidalhatatlan szakadék keletkezett a jelen és a jövő, egyben a különböző társadalmi csoportok között. Azok a titokzatos erők, amiket korábban Rotschildoknak hívtak, vagy Bildenberg-csoportként emlegették, már nyíltan semmibe vették azt a tömeget, amit előtte pedig előszeretettel vezettek az orruknál fogva. Bánták is ők, ha nem ért ki időben a mentő vagy több évre nyúlt az előjegyzés az orvosi vizsgálatokra, annál kevesebb lett a csőcselék – fent így nevezték azokat, akiket nyilvánvalóan kihagytak játékaikból, lenézhettek, megvethettek –, és a pénz többé nem a szórakoztatóiparba vagy az élelmiszergyártási technológiák felé irányult, hanem az űrkutatásba. A kiválasztottak egyetlen szent célt láttak maguk előtt: minél előbb elhagyni a Föld bolygót, és útjukat a haldokló Vízöntő-korszakból a hasonló nevű csillagkép irányába venni. Mivel kevesen voltak ahhoz, hogy kolonizáljanak egy második Földet, ellátó személyzetre pedig igényt tartottak, hajlandóságot mutattak magukkal vinni a csőcselék egészséges csecsemőit, miután azok a gyermekekről születésük után szinte azonnal lemondtak. Senkinek sem volt kedve eggyel több éhes szájat etetni, és ezzel mégis megadták a lehetőséget az utódaiknak, hogy az ERATH II-höz hasonló űrhajók fedélzetén mégis legyenek valakik, méghozzá az emberiség írmagja, bár elképzelni sem tudták, kikké válnak azok, akik egy-egy ilyen diaszpórában nevelkednek fel.
Így mondott le rólam az anyám, de mintha az utolsó pillanatban megbánta volna, amit tett, a digitális képeken látott mikro arckifejezések erről árulkodtak. Apám haragosnak látszott, biztosan nem tetszett neki, ha filmezték. Ökölbe szorított kézzel állt anyám mellett, aki még vethetett rám egy utolsó pillantást, mielőtt az ERATH II kapui örökre elzártak előle, majd a földi személyzet visszakísérte a nők és férfiak tömegét az űrállomáson kívüli hatalmas ugarra. Valameddig biztosan éltek, hacsak anyámat meg nem csípte egy fertőzött szúnyog, mondjuk a következő terhessége alatt, és akkor világra hozta Zika-vírussal született gyermekét, aki végképp senkinek sem kellett. Apám talán öngyilkos lett, vagy mindenről lemondva egyik éjjel kisétált a kannibálokat rejtő éjszakába, és egy erdőben felkoncolta néhány éles nyárs, amiket egy korábban állatcsapdának használt hatalmas gödörbe rejtettek.
– Te lány vagy, úgyhogy nem játszhatsz velünk. – Vincenttel olyanok voltunk, mint a testvérek, még a fedélzeten utazó több ezer gyerekre jellemző szoros együttélésnél is jobban ragaszkodtunk egymáshoz. Évek múlva, amikor a kapcsolatunk megváltozott, többször gondoltam erre a jelentre, amikor a bogárszemű Cat először próbált hozzánk csatlakozni, és Vincent rögtön elküldte. Hatéves korunkban még nem tűnt fel az a kizárólagosság, amivel ő a barátságunkat kezelte. Mintha folyamatosan működött volna benne egy vészkapcsoló, ami nyomban kigyulladt, ha valaki csak megközelített bennünket.
– Az űrben nincsenek fiúk és lányok. – Cat bölcsen kezelte a helyzetet, nem sírt vagy követelőzött, hanem egyszerűen ott maradt mellettünk. Önkéntelenül rábólintottam, hiszen igazat beszélt. Vincent szeme összeszűkült, száját összepréselte, megragadta a karomat és arrébb húzott az ablakmélyedésből, ahol addig beszélgettünk.
– Akkor is menj el. – Barátom hangja nem tűrt ellentmondást. De Cat továbbra is olyan kedvesen és türelmesen álldogált mellettünk, hogy mosolyognom kellett.
– Nem kell elmennem, ha nem szeretnék. – Cat leült mellém az ablakmélyedésbe, jelezve békés csatlakozási szándékát, mikor fordulhat felénk. A Vincenthez hasonlóknak, akik látszólag elfogadták a kényszerű együttélés szabályait, ám valójában, tiszta szívükből individualisták voltak, eszükbe sem jutott beletörődni egy ilyen helyzetbe. A tantermek és a hálószobák hatósugarán kívül azt akarták csinálni, amihez kedvük volt.
– Nincs semmi dolgod? – Vincent dühétől leolvadt arcunkról a mosoly. Cat-tel egymásra néztünk, és bár még nem láttam, csak éreztem, ahogy elindult benne egy mozdulat. Felállt és szorosan átölelte Vincentet, mielőtt szóhoz juthatott volna.
– Egyedül születünk, egyedül halunk meg. A köztük lévő idő értékét a bizalom és a szeretet adja.
Tíz évvel később elvégeztük az alapkiképzést, és eldönthettük, merre megyünk tovább az elkövetkező öt évben.
– Gratulálok, kadét – mondtam Vincentnek, de mielőtt megérinthettem volna a vállát, inkább visszahúztam a kezem. Rókaszeme szokás szerint összeszűkült, és a dicsérő szavak hallatán villámokat szórt.
– Neked is, kadét. – Barátom bántó éllel a hangjában viszonozta dicsérő szavaimat. Egymással szemben álltunk, a lélegzetünk összeért.
– Akkor én mentem. – Vincent elfordult, de egy pillanatra még megállt, mintha mondani akart volna valamit. Lesz, ami lesz, gondoltam, és megmarkoltam a karját.
– Várj! – Erre mélyet sóhajtott. Láthatóan nehezére esett kizökkenni a saját személyre szabott világából. Az egyik oldalsó fülkébe taszigáltam, szerettem volna még legalább egyszer meggyőzni őt a többség igazáról.
– Tanulnod kellene, Vincent.
– Ne kezdd már megint, Seth! – A barátom orrcimpája kitágult, szemét a mennyezetre fordította, minden ízében kerülte a kontaktust. – Olyan vagy, mint ők! Fogadd el a választásomat. Ennyi. – Anélkül, hogy rám nézett volna, még hozzátette:
– Én is elfogadom a tiédet.
– Vincent, itt most nem rólad vagy rólam van szó! – A kelleténél hangosabban beszéltem, és ez olaj volt a tűzre. Vincent a nyakamnál fogva visszarántott a fülkébe.
– Úgy fogok élni, mint egy földi ember, érted? Többé nem érdekel, hogy hol vagyunk, és mire megy ki ez az egész. Ha pedig nem tetszik, amit az előbb mondtam, akkor tegyél róla. – Elengedett, de az indulata a fülke falának penderített.
– Vincent, állj le. Ha a Szenátusi Testület tudomást szerez a terveidről, annak rossz vége lesz.
– Talán kidobnak a hajóról? – Vincent keserűen nevetett. – Minél lejjebb fokoznak, nekem annál jobb helyem lesz itt. – Az arcomba sziszegte szavait, s ez a körülményekkel együtt felért egy lázadásra való felbujtással. Akkor sem beszélhettünk egymással ennyire indulattól túlfűtötten, ha fizikai fájdalommal küzdöttünk. Megtanítottak minket uralkodni az érzéseinken, persze nem mindenki volt erre képes. – A hajó alja tele van elégedetlenekkel. Ahogy a Szenátus mondaná, csőcselékkel, és alig várják, hogy felelősségre vonják azokat, akik erre a sorsa ítélték őket.
– Nem hibáztathatod a szenátorokat! – Megint kiabáltam, és a folyosón elhaladók közül többen felénk néztek. Szívesen megütöttem volna Vincentet, csak hogy észre térítsem. Rajtunk kívül mindenki a sikeres vizsgáját ünnepelte, a szorgalmasabbak már feliratkoztak a következő kurzusokra. Ezek szerint a kiszolgáló személyzet csendben táplálta egy palotaforradalom tüzét. Miért rémültem meg ettől? Lehet, hogy Vincent csak nagyzolt, különben is, akit az alsó szintekre osztottak be kétkezi munkára, ott élte le az életét. Összekötő nélkül lehetetlen volt magasabb szintekre feljutni. Ha a barátom a hajó aljában vállalna munkát, örökre ott marad.
– Jártasd csak a szádat, te kivételezett! – Vincent otthagyott engem a gondolataimmal. Tompa fejfájásomból csakhamar migrén lett, és hogy gyógyszerhez jussak, lementem az orvosi szobába.
– Mióta érzed a tüneteket? – Cat egy kis lámpával a szemembe világított, kérésére kinyújtottam a nyelvemet, és még a térdreflexemet is megnézte volna, ha nem húzom el a lábam a kis gumikalapács elől.
– Először fordult elő. – Egykori iskolatársam, aki az egészségügyi szektorban tanult, és a szabadidejében dolgozott is, amivel szorgalmasan gyűjtötte a pontokat az ötezer kötelezően előírt közmunkaórához, három szem orvosságot adott a kezembe. Megzörgettem az üvegcsét, és felhúztam a szemöldököm.
– Ennyi, meg is volnánk? – Cat rám nézett sugárzóan tiszta tekintetével. Pillantásától fejembe szállt a vér, a szám kiszáradt, és a tagadhatatlan izgalomtól nagyokat nyeltem.
– Igen. Most menj vissza a kabinodba, és aludd ki magad. – Úgy mondta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Pedig már szépen elterveztem a délutánt, miszerint jelentkezem néhány kurzusra, a fennmaradó időben lámpaoltásig beülök néhány professzor előadására, hogy mielőbb megszokjam a rendszert és az új tanulnivalók tömkelegét.
A barátaim azt kérdezték, főleg, ha a közös étkezések során egymás közelébe kerültünk, vannak-e terveim Cat-tel. Egy leendő bolygómérnök és egy orvos-genetikus tökéletes párost alkotott, másrészről pedig a házassággal jól el lehetett ütni az időt az ERATH-on. Ha szóba hozták, csak bólogattam, és sejtelmes arckifejezést vettem fel, mert gondolataimat még sokáig a Vincent-féle lázadás lehetősége foglalta el. Két évig semmit nem hallottam, úgyhogy el is feledkeztem róla.
Új barátom lett, akit Bardot-nak hívtak, és meggyőződéssel szolgálta a rendszert. Időnként már túl sok volt belőle, és ezt másoktól is hallottam. Trium, az egységünk vallási vezetője és Argon, a katonai-technológiai parancsnok tökéletes munkája tükröződött az olyanok személyében, mint Bardot.
Az utolsó hónapokat töltöttük kadétként. Váratlanul összehívták a végzősöket a Szilícium Terembe, trappolásunk megtöltötte az odavezető folyosókat. A hajó kapitánya állt a szószéken, szemben több száz fiatal, szálfaegyenesen, szívére tett kézzel.
– Tudomásunkra jutott egy bűncselekmény, ami egyedülálló eddigi utunk történetében. – A szerencsésebbek közelről láthatták beszélni Palemo Fazimort, nekünk hátrébb jutott hely, így fegyelmezetten a hozzánk legközelebbi kivetítőre szegeztük a szemünket. – Mindenkit lelepleztünk, aki csak részt vett benne. A büntetésüket hamarosan megkapják, ha bármi kérdésük van az esettel kapcsolatban, a szokott módon, központilag összegyűjtve várjuk, és a válaszokat a következő alkalommal közöljük.
Hátulról egy magas, sovány férfi közelítette meg a kapitányt. Testőrei le akarták fogni, de a titkára odasietett Fazimorhoz, és valamit a fülébe súgott. A férfi előtt megnyílt az út a mikrofonhoz.
– Üdvözlöm önöket. a nevem Hector Hellner. Ügyvéd vagyok. – Megköszörülte a torkát, és bár a tömeghez beszélt, végig a kapitányra nézett. – Én képviselem a vádlottakat az ERATH legelső perében.
Fazimor gúnyosan mosolygott, és elhagyta a termet. Egy héten belül pletykák és feltevések miriádjai keltek szárnyra, bejárták a hajót, véleményformálásra sarkallták az utazókat. Alig hittem a fülemnek, és a migrénig zaklatott a hír, hogy Vincent a főkolomposok közé került. Ami pedig a legszörnyűbb rémálomnak bizonyult, és örökre megváltoztatta addigi életünket, miszerint régi legkedvesebb barátom teherbe ejtett egy lányt, aki nem engedelmeskedett a magzatelhajtás sem hetvenkettő órás, sem harminc napos törvényének.
Éjszakánként ziháló mellkassal ébredtem alig két-három órás alvásból. Képtelen voltam visszaaludni, ezért csatlakoztam a többiekhez, akik a Vincentről elnevezett per üléseit nézték a videóláncon keresztül. A bírák éjjel-nappal tanácskoztak, törvényeink szerint addig nem állhattak meg, amíg ítélet nem született. Egyszer találkoztam a lánnyal is, aki sötétlő tekintettel feküdt a vizsgálóasztalon, mikor újabb adag gyógyszerért kerestem fel Cat-et a rendelőben. Ő is nyúzottnak látszott, fekete hajában ősz hajszálak jelentek meg. Az is lehet, hogy csak a fájdalomtól homályos látásom csalt meg, mindenesetre Cat hangjában türelmetlenség és csalódottság keveredett, amikor odaléptem hozzá és elsuttogtam jövetelem célját.
– Várnod kell – mondta. – Kint ülj le.
– Itt maradhat. – A lány, Celia Madison hangja ellentmondást nem tűrően szólt, míg ő maga feltápászkodott és letörölte hasáról a vizsgálathoz szükséges folyadékot. – Nem szégyellem azt, ami történt.
Megbabonázva meredtem a kimerevített képernyőre. Minden bizonnyal először és utoljára láttam embriót ultrahang-felvételen, és egy olyan nőt, akin csődöt mondott a központi fogamzásgátlás intézménye, hiszen kibújt a kötelező hormoninjekció alól. Cat megnyugtatta Celiát, hogy a magzat egészséges, és annak adatait rögzítette az anya microchipjén.
Sikerült protekciót szereznem az egyik évfolyamtársam testvérének segítségével, és hat hónap elteltével bent ültem a tárgyaláson a perbeszédek alatt. Vincent úgy nézett ki, mint aki végstádiumos beteg, kimerítette a vizsgálati fogság, ami alatt drasztikusan lefogyott, beesett arcát hosszú szakáll keretezte.
– Előttünk áll egy nagykorú ember, aki hajlandó felelősséget vállalni tetteiért – mondta egyik érvében Hector, aki szívósan kiállt védencei mellett, már csak Vincent volt az ügyfele, mert a többieket sorban elítélték. Övé lett a legsúlyosabb tett, egy új élet megteremtése a hajón. Erre soha nem kerülhetett volna sor, amíg nem landolunk a TRAPPIST-1 rendszerében, és először akkor is csak mesterséges körülmények között, amíg végre nem hajtjuk a terraformálást. – Hangsúlyozom, ember. Hamarosan apa lesz, eddig kiváló munkaerőként is számon tartották, amit kitüntetések és szakmai versenyeken elért sorozatos első helyezések bizonyítanak. Felteszem a kérdést a bíró uraknak, mitől félnek, amikor ránéznek erre az arcra? Mert én olyasvalakit látok, aki teljesen ura önmagának.
A bírák és segédeik felhördültek. Órák óta ültünk a tárgyalóteremben, megizzadtunk és kimerültünk. Vincent virgoncan nézett farkasszemet az ítélőszékkel.
– Éppen ez a legnagyobb probléma, hogy a vádlott a kompetenciájába nem tartozó feladatkörrel ruházta fel saját magát! – kiáltotta az ügyész. – Az ERATH-on nincs helye egy új életnek!
Elégedetlenség, helyeslés, izgalom egy ütemre zúgott a padok felett. Kezembe temettem az arcom, magam sem tudtam, mit gondoljak az esetről. Szerettem volna kitartani Vincent védőbeszédéig. Jóval rövidebb volt, mint vártam, ám izgalommal túlfűtött, a barátom mindig nehezen uralkodott az érzésein, és elég vakmerő volt ahhoz, hogy ennek hangot is adjon.
A büntetést az űrhajó meglévő törvényeinek megfelelően szabták ki, ám addig várakozni kellett az ítéletre, amíg újabb paragrafusokat is alkottak a végrehajtáshoz. A kódex sehol nem utalt arra, mit tehetünk egy olyan helyzetben, amikor új élet jön létre a fedélzeten. Társadalmunkat az eset és a penitencia is megrendítette. Vincent és Celia főbüntetése az ellenőrzött együttélés volt, míg mellékbüntetésként életük végéig emberek maradtak. Ez utóbbit viszont negyven évre felfüggesztették a végrehajtás alól. Úgy láttam, a vádlottak megelégedtek a per lezárásával, és hamarosan birtokba vették új lakhelyüket.
A személyzet felmentést kapott az újdonsült család ellátása alól. Bár ők ketten kijárhattak maguknak bizonyos dolgokat vagy kedvezményeket, senki nem volt köteles a segítségükre lenni. A gyermek nemét és születése napját titokban tartották. A sebész androidok új feladatra készültek, egy szülés levezetésére.
A földrengéshullámok lassan elmúltak, és a hajó népe, ez a monstre gépezet visszatért a régi kerékvágásba.
Húsz év telt el, és lassan a kiszabott időnk feléhez érkeztünk. Cat tényleg megőszült, kemény vonásai az arcába vésődtek. Szabadalmaztattam néhány tervemet a Terraformálási Hivatalnál, ezzel boldoggá tettem a feletteseimet. Az ötvenedik születésnapján megkértem Cat kezét, de azt válaszolta, arra a három évtizedre már minek kelnénk egybe. Pedig annyira szerettem volna valakit úgy magamhoz ölelni, mint a feleségemet.
Egyedül tartózkodtam a Szilícium Teremben, amikor lassan közeledő zajt hallottam a hátam mögött. Szereztem néhány kiváltságot, például ötletelés céljából órákat tölthettem el ott, ahonnan a második legjobb kilátás nyílt a világűrre. Valaki motozott mellettem. Odafordultam, hogy legalább egy biccentéssel üdvözöljem. Megismertem Vincentet. Riasztóan sovány volt, szakálla beterítette a mellkasát, de a tekintete megvillant, miután összenéztünk.
– Gratulálok, kadét – mondta, és megrázta a fejét. Visszafordult a takarítógéphez, amit nyilván alamizsnaként juttattak neki, csakhogy hasznosnak érezze magát. A hajón mindenütt androidok dolgoztak, az emberi izomerő már ismeretlen fogalom volt.
– Vincent – fordultam felé, és felálltam, mintha ezzel megakadályozhattam volna, hogy eltűnjön a rengeteg folyosó és átjáró mélyén.
– Sikerült neked – folytatta régi barátom, összefoglalva a rengeteg tanulás és kiképzés időszakát, és fogalma sem volt, hogy azonnal elöntöttek az emlékképek. Ott úszott bennük a fiatalságom, amiért hálás voltam a sorsomnak, mert jól tudtam, hogy ennél sokkal rosszabbul is járhattam volna, ha a szüleim annak idején nem adnak a sokak által dajkahajónak is becézett ERATH-ra.
– És te, mondd, veled mi van, barátom? – Erősen felindult állapotba kerültem attól, hogy kimondtam ezeket a szavakat. Csak Cat-tel tudtam időnként Vincentről beszélni, és vele is keveset, mert nem szerette érzelmi dolgokra fecsérelni az időt.
– Eltelt az életem, Seth. Voltak jó idők, és nagyon rosszak is, de nem hiába mondogattam régen, hogy mi vagyunk az univerzum hajléktalanjai. – Azok a sötétszürke szemek, gondoltam, láttak engem egészen kicsi gyereknek, és én is láttam őt ártatlannak és védtelennek.
– Mit szólnál, ha ennénk valamit, Vincent?
– Kevés ételt bír el a gyomrom, Seth. Tönkretette az sok moslék, ami a magunkfajták eledele.
– Akkor figyelünk, nehogy elcsapd a hasad. – Kétségbeesetten próbáltam meg humorral elütni a dolgot, közben reszkettem, nehogy nemet mondjon.
A kabinomban vacsoráztunk. A közös asztalnál mély meggyőződést éreztem a barátságunk iránt, hogy még minden helyrehozható. Itt úgy tűnt, mintha valójában semmi nem történt volna.
– Ne is próbálj megmenteni – morogta Vincent. Lassan evett, alaposan megrágta az ételt, és időnként a plafonra nézett, nyilván leplezni próbálta a jólét iránt érzett, titkolt vonzalmát.
– Én nem – kezdtem magyarázkodni, aztán inkább hagytam. – Mondd el, hogyan éltek – kértem rövid szünet után.
– Ugyan, te biztosan mindent tudsz.
– Miből gondolod? Csak mert elértem néhány dolgot, még nem jelenti azt, hogy…
– Még mindig kivételezett vagy, Seth. – Vincent megtörölte a száját, és az evőeszközöket nagy csörömpöléssel a tányérjába tette. – Csak egy szavadba kerül, és már meg is tudtál mindent.
Haragos lettem, aztán leintettem magam, emlékezve arra, hogy régen is pillanatok alatt indulatba jöttem a barátom arrogáns viselkedésétől. Egyedül ő volt képes kiváltani belőlem ilyen hatást.
– Olyan ártatlanul nézel, tényleg nem tudsz semmit? – Vincent mesteri módon játszott a hangulatkeltés húrjain. – Hát jó, ha mindenáron ismerni szeretnéd a részleteket, egy fiam született. Harminckét éves, ő a legfiatalabb a hajón. Fogalmam sincs róla, mi lesz vele, ha megérkezünk…
– Úgy élsz, mint egy földi ember. Ahogy mindig is akartál.
– Most gúnyolódsz velem? – Vincent nyála kifröccsent a levegőbe, és láthatóvá vált hiányos fogsora, ami a kötelező vitaminkúráktól való megfosztottságról is árulkodott. Egy rövid szünetet tartott, majd békésebb hangon folytatta. – Már nincs sok időm hátra. Celia talán tovább húzza nálam… Seth, én annyira kétségbeesett vagyok.
Azok vagyunk, akiknek tartjuk magunkat, én például mindig úgy gondoltam, ha törik, ha szakad, bolygómérnök leszek. Mintha erre programoztak volna. Vincent mást sem beszélt, csak azt, hogy száműzöttek vagyunk és az egész Androméda-köd hajléktalanjai.
– Miben segíthetek neked, egyetlen barátom?
Vincent szája megremegett, arcán a ráncok könnyel és izzadtsággal teltek meg. A kezembe kapaszkodott, és mire feleszméltem, odahúzta a szájához és megcsókolta.
– Elintéznéd, hogy a fiamat… hibernálják? Kérlek, Seth, én még soha nem kértem senkitől semmit életemben!
Hagytam, hogy zokogjon. A mellemen tartottam a fejét, talán ilyen érzés lehetett az apaság. Mély meggyőződés öntött el, hogy jót cselekszem.
– Igen, Vincent. A fiadnak jelentkeznie kell a hibernálási programvezetőknél. Alaposan kivizsgálják, és ha nincs egészségügyi akadálya, akkor végrehajtják rajta a protokollt.
Eszelős örömmel nézett rá, alig találta a szavakat a meghatottságtól.
– Ő teljesen egészséges, Seth, tudod, mit jelent ez számomra? Törődnek vele, valakiktől mindig megkapja a szükséges vitaminokat, amiket ti is. Nem hagytak bennünket teljesen magunkra, és ettől boldog vagyok, boldog, érted, Seth?
Vincent egy évtized múlva halt meg. Meggyőződésem, hogy akármilyen keserű is lett, végig a fia iránti szeretet tartotta életben. Celia visszakerült az eredeti programba, miután a férjét elhamvasztották, és az urnát elhelyezték a hajó rakterében.
Soha, senki nem tudta rajtunk kívül, mit rejt a jelzés nélküli fémdoboz. Vincent fia, Bold lett az első az ERATH utasai közül, akit hibernáltunk. Ott voltam, amíg évtizedekig tartó álmába merült. Nem mondtam senkinek, de külsejében egyáltalán nem hasonlított az apjára, inkább Celia vonásait, de mindkettejük konok elszántságát örökölte.
Hetvenéves koromban megkezdtem az Android protokollt. Kíváncsi voltam, milyen lesz megpillantani a TRAPPIST-1 egyik bolygójáról a többit, ahogy hatalmas, teliholdszerű kőzetszomszédjaink feltűnnek a látóhatáron. Amennyire megmaradok embernek, ezt bizonyára szívesen elnézegetem majd, gondoltam. Ahogy nagyon régen az őseim kezdték el vizsgálni a csillagokat.
Lassan megérkeztünk az örök szürkeség birodalmába, a tompa fényű vörös törpe tízezred részét adta a Napunk fényének. Meg kellett találnunk a módját, hogy újabb évtizedek alatt terraformáljuk a bolygók egy részét. Erőt adott, hogy egy élő ember tartózkodott a fedélzeten. Vigyáztunk, hogy a szükségesnél jobban ne változtassunk a még ismeretlen mikroorganizmusok felépítésén. Munkánk igényelte az etikát, akkor is, ha végül a küldetés második fele kudarccal járt volna, erre nem szívesen gondoltunk, de rendelkezésünkre állt a megfelelő statisztika az esélyeinkről. Ha minden kötél szakad, tudomásul vettük volna a kolonizáció kudarcát.
A nyolcvanadik születésnapom közeledett, napjaimat ismét gondos megfigyelés alatt töltöttem, mint csecsemőkoromban. A hajónk elnémult, mindenütt androidok sürögtek-forogtak, sorsunk a kezükben volt. Az ERATH-ról kalózhajók indultak, hogy előkészítsék a terepet a terraformálás megkezdéséhez. A ladikok, ahogy ifjabb koromban ezeket a kicsiny építményeket neveztük, elúsztak a vörös törpe halvány narancs fénye által megvilágított új útvonalak felé.
A tudat áttelepítése az Android protokoll utolsó lépése volt. A kalózhajók visszajönnek értünk, és egy-két éven belül elemezzük az eredményeket, hogy megkezdhetjük-e a partraszállást. Várunk. Időnként, mint egy régi álom, szavak úsznak elő a semmiből, valami Cat, és Vincent, Palemo, kadét. Biztosan fontosak lehettek számomra valamikor régen, akkor is, ha összekeverednek és anagrammát játszanak, kergetőznek a memóriában, és olykor furcsa érzéssel töltenek el.
Az őrtoronyból nagyszerű a kilátás. Emlékeztet valamire, ahol régen szerettem lenni. Talán Szilícium, valami hasonló, egy terem, villanyoz fel a gondolat a bitek áramlatán, de amilyen hirtelen feltűnik, olyan gyorsan elenyészik a tudatomban. Számtalan új információt dolgozunk fel, míg a régiek lassan megsemmisülnek, az agyunk kidobja, mint felesleget.
Van időm. Majd egyszer megfejtem a jelentést. Igyekszem mindent fejben tartani.
.