Sci-fi novellapályázat

Új világ

Jelige: Csillagkövet
.

A Szerzetes – ahogy a Trappist-1 rendszerébe ért, ahol az „új földek keringtek” – nekifogott a lassításnak. A huszonegyedik század elején felfedezett föld-típusú planéták irányában nagy reményeket táplált az emberiség; talán ezek valamelyikén létesülhet az első Naprendszeren kívüli emberi kolónia! A Trappist-1 hét szilárd bolygója közül három az elméletileg lakható, vagyis a földi élet számára elfogadható körülményeket biztosító zónában keringett. Közülük is az „E”-vel jelzett volt a legígéretesebb, és a Szerzetes egyenesen e felé tartott.
A Szerzetes automatikája a rendszerbe lépéskor megkezdte a fedélzeten hibernált utasok előre megállapított sorrend szerinti ébresztését. A navigátor és egy orvos voltak az első páros. Lewis navigátor feladata volt ezek után az űrhajó pályájának és műszaki állapotának felülvizsgálata, Dr. Ivanové pedig a további ébresztések felügyelete.
Nem a Szerzetes volt az első, embereket szállító csillaghajó, amely a Trappist-1 E-hez érkezett. Nem sokkal az után, hogy az első robotszondák elemzései visszaérkeztek a Földre, elindult a Magellán-expedíció a kiválasztott és különlegesen felkészített úttörőkkel, az első földi exobolygó-kutatókkal. A Magellán-II, a csillaghajó által hátrahagyott űrállomás még ott keringett az E bolygó körül, és ez volt az újonnan érkezők első megállója.
A Szerzetes lelassult az állomás sebességére, majd összekapcsolódott vele. A sikeres dokkolás után a legénység immár tucatnyi éber állapotba hozott tagja közül hatan rögtön át is szálltak.
.
Hullámverés hallatszott és friss, sós tengeri levegő illata tolult az orrába. Viktor Venzo felnyitotta a szemét, és elébe tárult az óceán látványa, az aranyló homokra kigördülő, fehér habot vető hullámok, amit – mint egy képeslapot – két oldalról az árnyat adó pálmafák foglaltak keretbe. Majdnem tökéletes. A habokból, akár egy jelenés, kiemelkedett a nő, akinek érzékien formás idomain játékosan gördültek végig a vízcseppek. Igen, így most már tökéletes.
A kép hirtelen változott meg: A nő és az óceán eltűntek, és helyüket átvette a terem funkcionálisan rideg belseje. Az ébresztési procedúra véget ért, a Venzo által előre kiválasztott kellemes látomás megszűnt, és maradt a valóság.
A nyomáskiegyenlítő személyi kapszulából leeresztődött a testét a behatásoktól óvó folyadék, a kapszula teteje automatikusan felnyílt. A szoba levegőjét a bőrén érezte, aztán felnyúlt és levette arca elől a légzőmaszkot.
– Üdvözlöm, Viktor – hallatszott egy hang, és kivetült eléje valamely program emberi interfésze, amely egy bizalmat ébresztő megjelenésű, középkorú orvos képét mintázta. – Kérem, kövesse útmutatásaimat! Törölközzön meg, majd együtt hajtsuk végre az előírt gimnasztikai gyakorlatokat!
Tornázott, tisztálkodott, majd felvette a szekrényében várakozó egyenruhát, rajta a nevét és foglalkozását jelző táblácskával: Viktor Venzo exozoológus. Az általa képviselt tudomány teljességgel elméleti volt ezidáig. Foglalkozott fizikával, történésznek tanult meg sokfélét csinált úgy általában, aztán egyszer írt egy tanulmányt arról, hogy az állatokat miként formálhatja a fizikai környezet, és röviddel ez után meghívták az expedícióba. Nem hagyhatta ki, naná hogy nem!
Az öltözködést követően – mintegy fél órával az ébredése után – lépett be a társalgóba, az űrhajó szociális célokra kialakított helyiségébe. Itt már többen is voltak a csapatból, csupa tudós elme a legkülönfélébb szakterületekről. Viktor köszöntötte őket, majd a felől érdeklődött, hogy a megfelelő helyen vannak-e. Fellelkesült feleleteket kapott:
– Ez valóban a Trappist-1!
– Nemrég dokkoltunk a Magellán-űrállomásra.
Ez tényleg nagyszerű, szinte hihetetlen, hogy sikerült! Valóban elhagyták a Naprendszert, és a jó öreg Földtől negyven fényévnyire, egy idegen csillagrendszerben kötöttek ki. Bár tudták, hogy ez lesz, hiszen e miatt is indultak el, ésszel mégis alig felfogható, hogy megtörtént.
Venzo ablakot keresett, ki akart rajta bámulni, a saját szemével akarta látni a csodát, az idegen világot, de ablak helyett csak egy képernyőt talált, meg kellett elégednie az azon közvetített látvánnyal: az űrhajó alatt ott volt a felhők borította kék planéta, a második Föld.
A terembe lassan megérkeztek a többiek is, és mikor szinte teljes lett a létszám, maga Sharak kapitány is, az expedíció operatív koordinátora, magyarul mondva vezetője.
– Isten hozta önöket az újvilágban! – jelentette be mosolyogva. – És ez nem csak amolyan szófordulat, mert annak, hogy mi ide megérkeztünk, nagyobb jelentősége van még az amerikai kontinens Kolumbusz általi felfedezésénél is. Hiszen azt a földrészt akkor már régen emberek milliói lakták, mikor az európaiak véletlenül rábukkantak. De itt, a Trappist-1 rendszerében mi valóságosan is úttörők lehetünk, az emberiség kiteljesedésének aktív részesei.
Szerencsére Sharak, ez a középkorú férfi nem volt a saját hangjának szerelmese, így Venzo megelégedésére nem szónokolt tovább, hanem egy rövid taktikai tájékoztató után átadta a szót egy másik személynek, akit a Szerzetesen utazók személyesen még nem ismerhettek.
A terem közepén, hologram formájában jelent meg egy szikár, szőke nő, és máris megszólalt:
– Üdvözlöm önöket az Etionnál! Az E bolygónak mi, az elsőnek ideérkezők, a Magellán utasai bátorkodtunk nevet adni a sivár „E” megjelölés helyett. A Magellán űrállomás immár két és fél etioni éve kering a planéta körül, és a korábbi szondákkal együtt folyamatosan figyeli azt. A műszereknek és a legénységnek hála tengernyi adatot gyűjtöttünk össze, így mára már jóval többet tudunk a bolygóról és a Trappist-1-ről, mint a Magellán ideérkezésekor. Én egyébként Eva Mondino vagyok, végzettségem szerint pszichológus, jelenleg azonban a Magellán űrállomás mindenese. Kérem, nézzék el nekem, hogy nem érintkezem önökkel fizikailag, de a fertőzésveszély elkerülése végett a karanténra vonatkozó szabályok ezt megkívánják.
Mondino asszony még hosszan beszélt tovább, sokféle információval és tanáccsal szolgált nekik, majd megígérte, hogy hamarosan kérdések feltevésére is lesz módjuk, de előtte még hagy számukra időt asszimilálódni és az újdonságokat megemészteni.
A megemésztésről szólva, a társaság már egyébként is éhes volt, mert üres gyomorral feküdtek be a kapszulákba, és szervezetük már kezdte követelni a járandóságát. Sorban az ételkiosztókhoz járultak és magukhoz vették porcióikat. Venzo hálát adott a Szerzetesen működtetett mesterséges gravitációért, melynek köszönhetően nem csak tubusos ételt fogyaszthattak, hanem rendes ennivaló is jutott nekik. Egy nanomérnökkel és egy exogeológussal ült egy asztalhoz.
– Nem tudom, nektek feltűnt-e – szólt a geológus, – de vendéglátónk egy szóval sem említette a Magellán szerencsétlenségét.
– Talán nem is tud róla – mondta a nanomérnök tele szájjal.
– Az hogy lehet? – lepődött meg Venzo. – Nem tartotta a kapcsolatot a távozó űrhajóval?
A nanomérnök vállat vont és harapott egy jóízűt a kezében tartott uborkából.
– Nem vagyok űrtechnikus, de lehet, hogy nem. Vagy csak néhanapján, hiszen lehetett elég más dolga is. Aztán, mikor a kapcsolat végleg megszakadt, vélhette technikai hibának vagy a távolságból adódó problémának is.
– Gondoljátok, hogy eltitkolták előle a történteket? – hökkent meg a geológus, akinek morzsák ragadtak a szakállába.
– Ha igen, nyomós okkal tehették. Amennyiben szegény egyedül maradt itt, ugyancsak megviselhette volna egy ilyen hír.
– Azt mondta pszichológus, akkor talán fel tudná dolgozni a traumát – elmélkedett Venzo, aki még egy falatot sem evett. – Egyébként pontosan mi történt a Magellánnal?
– A visszaúton meteortalálatot kapott és megsemmisült – mondta a nanomérnök egy újabb falattal a szájában, alig lehetett érteni. – Nincsenek túlélők. A távoli világok meghódítására tett kísérletek újabb áldozatai.
– Az nagyon kemény – vélekedett Venzo. – Eva Mondino számára lesújtó a hír, ugyanakkor valahol még szerencsésnek is érezheti magát, hiszen ő nem osztozott a sorsukban. De akkor is, egyedül maradni itt, minden emberitől távol…
– Nem feltétlenül maradt egyedül – mondott ellent a nanomérnök. – Hiszen tudjátok, a klónok.
Nem tudták, és néhány napot kellett még rá várniuk, hogy megtudhassák.
.
Sharak kapitány csapatának biogenetikusával és orvosbiológusával konzultálva tekintette át a közeljövő teendőit:
– A protokoll szerint kerülni kell a terranisztikus eredetű biológiai struktúráknak az E bolygóra való küldését. Nagy vonalakban tudom, hogy fog ez megvalósulni, de szeretném, ha most ezt részletesebben is átbeszélnénk – szólt Sharak a két tudóshoz.
– A standard megoldás a rapid humán klónok használata – közölte a biogenetikus génmérnök, egy fekete hajú, alacsony ember.
– A gyorsklónok a folyamat indításától kezdve átlag 72 óra alatt bevethetőek – tette hozzá az orvosbiológus, akinek magas termete és ősz szakálla kölcsönzött tekintélyt, és ezt fokozandó valamiféle tudományos fokozat vagy érdemrend medálját is a nyakában hordta.
– Hány klón készíthető el egyidejűleg?
– A rendelkezésünkre álló kapacitással akár az expedíció minden tagját klónozhatjuk párhuzamosan – válaszolt ismét a génmérnök.
– Rendben, kezdjük el – utasította őket Sharak.
Megkezdődött. A legénységgel tudatták a tényt, miszerint mindenkit lemásolnak, és a magukkal hozott „üres” emberkezdeményekbe ültetik a sejtjeikből vett mintákat, valamint áttöltik beléjük a gondolataik és emlékeik lenyomatát is. Tehát mindenkit megkettőznek. Az eredeti személyek, a mintaalanyok viszont – hogy ne legyen probléma a duplikációból – mélyaltatva lesznek. Amikor pedig majd a klónok visszatérnek a Szerzetesre, akkor megsemmisítik őket, csak az általuk rögzített információk kerülnek tárolásra. A mintául szolgáló alany akkor ismét aktív állapotba kerülhet.
Az emlékek visszatöltése egyébként a gyorsklónból az eredeti alanyba nem lehetséges. Egy ilyen művelet a neuronhálózat és a személyiség sérülésével járhat, az csak az új klónok üres, előkészített agyába engedélyezett.
Ebből következően a legénység hiába is izgult és ábrándozott, ők személyesen nem szállhattak le a bolygóra, sőt még csak a másolatuk által felhalmozott emlékeket sem birtokolhatták. Sharak úgy fogalmazott:
– Ez az expedíció nem az individualizmusról, hanem az emberiségről szól.
Az orvosbiológus pedig a következő magyarázatot fűzte hozzá az eljáráshoz:
– A klón ugyanúgy néz ki, ugyanaz a személy, csupán a baktérium flórája, a rajta és benne tenyésző baktériumok mások. Ezért az előfordulhat, sőt valószínű, hogy más ételeket kedvel, és hogy bizonyos környezeti ingerekre és betegségekre másként reagál. Allergiás sem lesz.
Miután minderről értesültek, génmintákat adtak és letárolták memóriájukat, a csapat tagjai mehettek vissza a kapszulákba.
Venzo B, a frissen világra jött ember, aki a harmincnégy éves Viktor Venzo emlékeivel és tudatával rendelkezett, szkafandert öltött és elfoglalta helyét a Szerzetes leszállóegységében. Vele tartott tíz másik klóntársa is, koravén újszülöttek mindannyian. Zavarodottak voltak, kerülték egymás pillantását, csak a sisakrádióban hallatszó hangokra, Sharak kapitány utasításaira és az űrhajó mesterséges intelligenciájának tájékoztató szövegére figyeltek.
A leszállóegység ajtaja bezáródott, az embereket tartó hevederek szorosra húzódtak, és az űrjármű elvált a Szerzetestől. Új emberek indultak egy új világba.
Az út nem volt különösebben hosszú, az Etion légkörébe való belépés is problémamentesen sikerült, majd pedig simán landoltak. A jármű ablakait védő páncéllemezek félrehúzódtak, és ők végre saját szemükkel nézhettek szét a planéta bíbor-narancs ege alatt.
A biztonsági övek szétnyíltak és engedélyt kaptak a mozgásra. A talpra állás meglehetősen könnyű volt, a leszállással járó nehézkedés után a földiéhez közeli nehézkedési erő hatott a testükre. Egymás után léptek ki a szabadba. A látvány döbbenetes volt, még úgy is, hogy korábban szimulációban már szembesültek vele, vagyis pontosabban szóval mindannyian hordoztak olyan emlékeket, amelyekben láttak már az E felszínén készült felvételeket.
A talaj, amire Venzo B csizmás lábával lépett, nem volt száraz, repedezett, de még csak nem is por borította, mint a legtöbb idegen világét, amelyet eddig ember tapodott. A kemény, de láthatólag már vizet is látott földön barnás foltokban szakadozott mohaszőnyeg látszott. Az első földönkívüli élet, amellyel Venzo B életében – beleértve Venzo életét is – találkozott. Lehajolt és kesztyűs kezével megérintette. Persze nem tapinthatta ujjaival, de mégis csodálatos élmény volt. Aztán tekintetét feljebb emelte és a távolban csipkézett peremű sziklákat látott. A landolóegység, amely pattogva hűlő burkolattal magasodott mögötte, egy völgyben szállt le.
Venzo B még feljebb nézett, az idegen színű égre, és pillantásával az Etion szomszédait kereste. Az egyiket meg is találta. A fennen lebegő planéta majd’ kétszer akkorának látszott, mint a Föld egén a Hold. Felszínén a színek felhőzetet, a dudorok hegyeket és krátereket jelentettek.
A csapat tagjai hosszú ideig csak nézelődtek, képtelenség volt betelni a látvánnyal. Közben a landolóegység hátulján lenyíló rámpán legördült két jármű. Az expedíció azokon folytatta útját, ki a völgyből, a hegyek másik oldalán emelt alapbázishoz. Kupolás épületek álltak ott, lakó- és munkahelyek, mellettük pedig óriási üvegházak, bennük változatosan, egymástól elkülönítve földi- etioni- és kísérleti növények.
Bent a bázison végre levehették sisakjaikat, és egymással természetes beszélgetésbe kezdve megosztották élményeiket és elgondolásaikat.
– Kissé meglepő, hogy minden üres itt – mondta egy idő után a már megismert nanomérnök klónja Venzo B-nek.
– Hogy érted ezt? Az automatika fenntart mindent.
– Mégis emberekre számítottam itt.
– De hát a Magellán expedíció hazatért, vagyis hazaindult.
A nanomérnök közelebb lépett hozzá, majd alig hallhatóan így szólt:
– Azt gondoltam, itt van lent a bolygón a vissza nem tért klónok telepe. Azon személyeké, akik feladatuk végeztével nem akartak visszamenni oda, ahol halál vár rájuk csak azért, hogy a mintaként szolgáló ember ismét felébredhessen.
– Ostobaság. Nem vár ránk halál és nem lehet a mintát és a gyorsklónt két külön személynek tekinteni. Éppen azért van az, hogy egyszerre csak az egyik lehet aktív állapotban, mert egy és ugyanaz az ember. És ebben pont te kételkedsz, egy gyakorlati szakember…
– Pont én – felelte a férfi és vállat vont. – Persze ha te másként gondolod, a szíved joga, B Venzo.
A B-t hangsúlyosan megnyomta, majd eloldalgott Venzo B közeléből.
– Ostobaság – morogta maga elé Venzo B, és elindult megkeresni a számára kijelölt szobát.
.
Több etioni nap telt el munkával, kutatással és elemzéssel, mikor egy újabb landolóegység szállt le az arra kijelölt völgyben. Venzo B a bolygón tenyésző mohákról begyűjtött mikroszkopikus élőlényeket vizsgálta, melyeket korai lett volna bármilyen kategóriába is besorolni. A hírre, hogy érkezett valaki „odafentről”, ő is – akárcsak a többiek – a nullás zóna mögötti csarnokba sietett.
Az expedíció tagjai – megannyi B – izgatott kíváncsisággal vártak az érkezőre.
– Sharak gyorsklónja lehet – találgatták egyesek.
A jármű begördült a zsilipkapun, kiszállt belőle egy szkafanderes alak, aki miután átment a sterilizáló beléptetési eljáráson, belépett körükbe. Az izgatott zsongást, mint gyertyalángot fújta el a döbbenet szele, és csak a csend maradt helyette.
– Üdvözöllek benneteket! – köszöntötte őket a jövevény.
– Logikus fejlemény, de mégsem számítottam rá – motyogta maga elé a nanomérnök klónja.
– Köszöntjük Önt, Mondino asszony az alapbázison – szólalt meg az exogeológus klónja.
– Szólítsatok csak Evanak, és az ég szerelmére, ne magázódjunk! Egy ilyen kicsiny közösségben ez teljesen felesleges.
A hangulat oldódni kezdett, az emberek, bár nem számítottak a látogatásra, hamar megbarátkoztak a helyzettel.
– Elnézést, de kissé meglepődtünk – mondta aztán egy fekete hajú nő, az expedíció meteorológusának klónja. – Nem számítottunk rád, mert nem gondoltuk, hogy aláveted magad egy második klónozásnak is.
– Nem volt második klónozás – felelte mosolyogva Eva, a Magellán pszichológusa.
– Akkor hogy lehet? Hiszen terrai emberek nem léphetnek az E bolygóra – értetlenkedett a meteorológus-klón.
– Csak egyféleképpen lehet – szólt közbe Venzo B. – Eva egy klón, Mondino asszony egyszeri másolata.
– Igen, így van.
– De mi úgy tudtuk, hogy az űrhajóra történő visszatéréskor…
– Lehetséges, hogy az eredeti Eva nem ébredt fel a mélyaltatásból? – kérdezett közbe a nanomérnök klónja. – A mintaalanyok, az A-k mind visszaindultak a Magellánnal, de az aktívan maradt Mondino B-t itthagyták.
Eva bólintott, és így felelt:
– Így is történhetett volna.
– De hogy történt? – kérdezte Venzo B.
– Jönnek mások is! – kiáltott fel ekkor az orvosbiológus klónja, Ivanov B.
Az alapbázisra újabb jármű érkezett, ugyanolyan típus, mint az övéik, csak a burkolata jóval kopottabbnak, használtabbnak tűnt. Ebből is emberek szálltak ki.
– Hát ezek meg kik? – csodálkozott a meteorológusnő.
– A Magellán legénységének klónjai – felelte Venzo B, és megerősítésért Evara nézett.
– Igen, így van. Az etion első telepesei és teljes jogú lakosai.
– Nem tértek vissza a Magellánra? – kérdezte a nanomérnök klónja. Aztán még gyorsan hozzátette: – Ennek így semmi értelme, hiszen ha ők nem tértek vissza, akkor Eva Mondino hogyan?
– Eva – szólt Venzo B – elmondanád nekünk kérlek, mi történt a Magellánnal?
– Megsemmisült.
– Na és a legénysége?
– Elpusztultak.
– A meteortalálat következtében, vagy már korábban, mielőtt még a Magellán űrhajó visszaindult a Földre?
Venzo B felvetését még Eva Mondino megérkezésénél is nagyobb döbbenet fogadta. Az emberek hitetlenkedve néztek rá és Mondinora.
– Az történt velük, ami Sharak kapitánnyal és ami a ti mintaalanyaitokkal is. Az, ami minden földivel történik, aki az Etionhoz jön. Ez egy új világ, amely az új emberiségé, nem a régié.
.