Fantasy

Ébredés

Szerző: Ripp Gábor

Milliárdnyi bolygófordulat. Eónok, földtörténeti korszakok. Szárazföldek előbukkanása, szárazföldek elsüllyedése, kontinens-vándorlások, tektonikai mozgások. Egy hosszúra nyúlt, mély álom az örökkévalóság ölére hajtott fejjel, egy fájdalmas visszavonulás, felejtés.
Akinek megadatik látni a föld méhéből feltörő, fortyogó ősanyag megszilárdulását, annak szempillantásnyi idő csupán egy hegyvonulat születése. Aki ha lehunyja a szemét, még pusztító viharok szabdalják a tájat, ám üde rét zöldell, mikor felnyitja újra. Aki saját maga is a föld háborgó ősanyagából származik. Éltetője a tűz, tudata a kozmikus szférák ajándéka. Lénye halhatatlan, elemésztő, csakis saját fajtája által elpusztítható.
Egy magmasárkány. Valaha népes nemzetségéből az utolsó.
Álmodik. Van miről. Hiszen jelen volt a föld és az ég kettéválásánál. Megmártóztatta tagjait az izzó pokol medencéjében, zsarátnokkal mosta le magáról évszázadok porát. Fullasztó gázokkal terhes levegő cirógatta testét, elementáris erejű örvényekbe ugrott fejest, és emelkedett ki belőlük méltóságteljesen. Tanúja volt az élet kialakulásának a Földön. A vörösen kavargó láva szabdalta völgyekben ormótlan, nagytestű lények bámulták csodálkozva, amint elsuhant felettük az alkonyi égen. A hőmérséklet addigra jócskán megszelídült, és ő nem tehetett mást, alkalmazkodott a megváltozott életkörülményekhez. Míg a kezdetekkor a bolygó eleven, tüzes váladékában lubickolt naphosszat, az idő múlásával egyre messzebbre kellett szállnia ahhoz, hogy frissítő lávafürdőt vegyen. Akadtak még szép számmal vulkánok a planétán, mégis úgy érezte, a magmasárkányok ideje lassacskán lejár. Új korszak köszöntött a lehűlőfélben lévő világra. A behemót gyíkféleségek túlságosan is elszaporodtak, mert a föld gyomra már nem háborgott olyan intenzitással, mint tette azt valaha. Buja növénytakaró vette át az izzó lávaszőnyeg helyét, dögletes kipárolgású mocsarak keletkeztek, melyeknek posványában meghökkentő méretű példányai dagonyáztak a gyíklényeknek. Az évezredek tovatűntek. A napkorong sárgán okádta a meleget, de ez a meleg más volt már, mint az idők hajnalán. A magmasárkányok fáztak. Jelentéktelen, évszázados borzongással kezdődött, aminek először nem is tulajdonítottak különösebb jelentőséget.
Álmodik. Felködlik előtte a dicsőséges múlt. Mintha csak tegnap történt volna… a bolygó egyre hűvösebbé és hűvösebbé vált, a tűzhányók heve évszázadról évszázadra csökkent. A gyíklények jól érezték magukat ebben a hőmérsékletben, de a földmély gyermekei reszkettek. Az évmilliós békességnek vége szakadt. Mivel teremtőjük, az ősbolygó pokla és a világűr éteri sugárzása már nem biztosított megfelelő életteret a magmasárkányoknak, más megoldást kellett találniuk a fehérizzásig történő hevülés problémájára. A vulkánok energiája megcsappant, és akkorra már jóval kevesebb volt a vulkán, mint a magmasárkány. Csakis egyvalami jöhetett számításba.
Álmodik. Kristálytisztán emlékszik legelső összecsapására egy fajtájabelivel. Ezek az összecsapások egyre sűrűbbé váltak a magmasárkányok között. Földön és égen zajló küzdelmükbe a jó öreg bolygóanya is belerengett. Tengeri árkok hasadtak, szökőár söpört végig a partokon, és az oktondi gyíklények nemzetsége apránként áldozatául esett a náluknál hatalmasabb teremtmények öldöklő háborújának. Felperzselt erdőségek, bugyborgó szurokmedencék jelezték mindenfelé, hogy a magmasárkányok fáztak. Gigászi testük felmelegítése csakis fajtársaik tüzének és energiájának elorzásával volt lehetséges. Fehéren sistergő, olvadt villámok cikáztak az égbolton, ahol két magmasárkány egymásnak rontott. A mennybolt harsogott, hegyoromnyi lángnyelvek ölelték körbe az élet-halál harcukat vívó monstrumok egymásba gabalyodott testét. Tűzeső perzselte fel a szárazföldet, lávafolyamok kanyarogtak, élénkzöld lombozatú fák párologtak el, mezőségek váltak kopár, szikes pusztasággá. A magmasárkányok fáztak.
Álmodik. Röpke pillanatnak tűnik százezer év. A napkorong az égbolt közepén terpeszkedett, amikor legyőzte utolsó ellenfelét, és ezáltal hosszú esztendőkre elegendő életenergiához jutott. Szürkésfehér gőzzé hamvasztotta a kiszipolyozott testet, majd megcélzott egy eltévedt bárányfelhőt, és kéjes légtáncot lejtve összeborzolta a pamacsait. Akkor még sejtelme sem volt arról, hogy ettől a pillanattól kezdve ő az egyetlen magmasárkány a Földön.
Álmodik. Csendes, eseménytelen érák következtek. A gyíklények kipusztultak, helyükbe jóval parányibb, változatosabb testfelépítésű lények léptek. A bolygó lehűlése folytatódott, azokban az időkben sokat nélkülözött. Már nem tudja, mikor döbbent rá arra, hogy léte értelmét vesztette, s hogy mikor futott át elméjén a gondolat: volt-e értelme egyáltalán a magmasárkány-létnek. Iszonyú harag ébredt benne minden élő és holt iránt. Pusztítani, rombolni akart mindenáron, a bolygó központi magjáig hatolni, és robbanásig szítani a mag lángját! Fényévekre szétspriccelni az univerzumban a darabokra hullott Földgolyóbis izzó maradványait! Gejzíreket fakasztott, hegyhátakat perzselt fel, elevenszülő élőlényeket torpantott meg a fejlődésben. Egyedül volt, mégis ezer magmasárkány erejével tombolt. Minden maradék energiáját az értelmetlen bosszúállásra fordította.
Álmodik. A dühöngő korszakot apránként felváltotta a beletörődés korszaka. Leszámolt sorsával. Nem kívánt mást addigra már, csak felejteni. Elrejtőzni a világ szeme elől, kivonni magát a körforgásból, kihűlt, megdermedt testtel összekucorodni a mélyben… és álmodni. A múltról, a jelenről, a kilátástalan jövőről.
Elhagyta a trópusokat, északabbra szállt, és keresett magának egy megfelelő nyugvóhelyet. A kiszemelt vulkán krátere régesrég nem okádott már lávát, ám a föld gyomrában, lenn az izzóvörös bölcsőben még parázslott a tűz. Gyilkos párafüggöny lebegett az utolsó magmasárkány kráternyoszolyája felett, amely hosszú esztendők múltán oszlott csak el a légben. A vulkán azóta nem adott magáról életjelet. Semmi jel nem utalt arra, hogy mélyen a föld felszíne alatt egy hatalmát vesztett, megfáradt, létezésbe belefásult kreatúra alussza jótékony, felejtő álmát.
Álmodik. Mit sem foglalkoztatja a bolygón zajló monumentális színelőadás. Hidegen hagyja, hogy a gyíklényeket követő melegvérű, bolyhos, szőrös, agresszív állatfajok egyike idővel áthelyezte a testsúlyát a hátsó lábaira, majd nekilátott módszeresen megtisztogatni a környezetét a többi élő organizmustól, különös tekintettel saját, szőrmók, úgyszintén bunkókkal handabandázó fajtársaira. A magmasárkányok esetében az éltető energia, itt pedig az élettér bizonyult szűkösnek. A szőr lassacskán lekopott a civilizálódó lények testéről, akik ezért más lények irháiba burkolóztak, mert hát csupaszon ők is ugyanúgy fáztak. A bolygó éghajlata újfent megváltozott. A levegő tovább hűlt, mígnem egyszer csak nagyon hideg lett. Barlangok rejtekében, építményeik huzatos belsejében, szorosan egymáshoz bújva, dideregve… ezek a teremtmények kihúzták valahogy.
Álmodik. A jégkorszakot ő is megérezte a krátermenedék mélyén, hiszen vénségesen vén teste régóta nélkülözte már a számára szükséges, emésztő hőt. A napsugarak sohasem melegítik már fel ezt a kozmikus golyóbist, hacsak nem az út végén, a végső összeomlás előtt, amikor az egész világmindenség emésztő tűztengerré változik. Tudta jól, azt a hihetetlen forróságot még egy magmasárkány sem élheti túl. De jó pár millió bolygófordulatot kell még várnia addig…
Álmodik. Odafenn a Föld felszínén felgyorsult a létezés. Az állati sorból kiemelkedett élőlények uralmuk alá hajtották az anyagot, valaha elülső lábakként funkcionáló testrészeik segítségével megmunkáltak fát, fémet, követ, átformálták maguk körül a világot. Közben mindvégig háborúztak. Több ízben is rendeztek világméretű öldöklést, pusztító erejük már-már a magmasárkányokéval vetekedett. Meghódították az eget, és mélyen a föld alá is befúrtak. Ám az utolsó magmasárkány nyugvóhelyét nem háborgatták. Az időtlen idők óta kialudt tűzhányó lankáin gyümölcsöt termesztettek, melynek levét megerjesztették, palackokba zárták, és bódító hatású italként fogyasztották. Bolygószerte elismerően nyilatkoztak erről az italféleségről.
Álmodik. De már nem sokáig. Mert ébrednie kell. Muszáj megtudnia, mi a helyzet a nagyvilágban.
Az elképzelhetetlenül hosszú alvás friss energiához juttatta a testét, nagyon szűkösnek érezte hirtelenjében a kráter gyomrát. Elhatározásra jutott. Elhagyja ezt a helyet, igen, előbújik a felszínre, és információkat gyűjt a bolygó jelenlegi állapotáról. Az utolsó magmasárkány álma véget ért. Felébredt, és újult erővel tér vissza a világ körforgásába.
Mélyet bődült, ezzel egyidőben kinyújtóztatta gigászi testét.
A kürtő megremegett. Kőzetoszlopok hasadtak ketté, üregek omlottak be, víznyelők telítődtek törmelékkel. Hosszanti repedés futott végig az alant húzódó táblán, a bolygó köntöse szakadozott.
Az utolsó magmasárkány megrázta magát, és nekilátott feléleszteni szunnyadó energiáit. Körülötte megolvadt a kőzetanyag. Forrongó lávapatak indult útjára, és vájt magának új folyosót a néhai vulkán belsejében, hogy mihamarabb napvilágot lásson.
Így történt, hogy a harmadik évezred kezdetén sorozatos földrengések rázták meg a Balaton-felvidéket, mérges gázok felhője áradt szét a borvidék felett, majd az emberek óriási megdöbbenésére kitört a Badacsony.