KÜZDŐTÉR

Kegyelem

Szerző: Kereder Márk

A víz hőmérséklete kellemes volt a barlangban, ahová behúzódott. Élvezte ezt a régi testet, bár szokatlan volt, rég nem hordta már, mégis valahogy ismerős volt. Ez – gondolta – természetes, hiszen ez volt népének eredeti, teremtett ős-teste, így talán lelkéhez is ez állt a legközelebb. Úszócsápjai és szál-receptorai erőfeszítés nélkül lebegtek a közegben. A receptorok, ezek a módosult idegsejtek közvetítették a külső ingereket, a víz melegét, a nyugtató sötétséget és az áramlatok keltette halk morajlást a központi idegrendszer felé, ahol megfogalmazódott benne a „kellemesség érzése”. Ez viszont nem volt megszokott számára.
Fajtája medúzához hasonló létformaként látta meg rendszerének kettős nap-világát egy vízfelhő-bolygón. De ez már nagyon-nagyon régen volt. Most – mint népének utolsó élő képviselője –, számba vette az elmúlt évmilliókat: a történelmüket az értelmes gondolkodás képességének kialakulásától a jelen pillanatig. Az értelem kialakulása… Keserű gondolat volt ez számára, hisz mint utólag beigazolódott, lényegében erre vezethető vissza, hogy ez a nagyreményű, felvilágosult létforma, melynek tagja volt, megbukott. Az oly régóta kísértő képzet ólomsúllyal nehezedett elméjére: vele zárul a Teremtés Könyvének eme hosszú fejezete. Végérvényesen, kérlelhetetlenül. De az ő és faja akaratából…
Emlékezett tehát. Az idők folyamán oly sok testet megjárt kollektív tudata most áttekintette a közös életút mérföldköveit.
Bolygója nem hagyományos bolygó volt, mint később népe számára is kiderült. Az Univerzumban a szilárd felszínű, légkörrel rendelkező planéták alkalmasak túlnyomó részben arra, hogy az élet csírája megtapadhasson rajtuk a lakott zónában. Ők ilyen szempontból is különlegesnek érezhették magukat: otthonuk, a hatalmas, közel Föld nagyságú, szabálytalan alakú vízgömb lassan keringett a kettős központi csillaga körül. A teljes ívet a rendszer többi égitestéhez viszonyítva is hosszú idő alatt tette meg. A keringési ciklus egy bizonyos szakaszán meglehetősen közel került a csillagjaihoz; ilyenkor a bolygó alakja nagyban megnyúlt, belső hőmérséklete jelentősen emelkedett. Ez az ütemes, évmilliárdok hosszú sora alatt fennálló ritmus is közrejátszott abban, hogy akkor, egyszer az Élet megvetette lábát a nagy, steril ősóceánban. A felszínen gyakori viharokat kísérő elektromos kisülések, villámlások katalizátorként indították be a folyamatot.
Ettől a pillanattól kezdve szinte forrt az ősleves; milliárdnyi különböző, egyszerű, de életképes létformát termelve ki magából. A közeg rövid időn belül, a szilárd bolygókhoz viszonyítva hamar kilökte magából az első olyan lényt, akinek idegrendszeri kapcsolódási módozatai és struktúrája már alkalmas volt arra, hogy egy szép napon öntudatra ébredjen. Központi idegrendszerük a szilárd váz hiánya, valamint a minden oldalról ható, ellenben csekély mértékű nyomás, továbbá a szinte határtalan növekedési tér miatt nagyobbá és bonyolultabbá tudott fejlődni.
Sokan voltak, és közös tudatuk, mellyel gyakorlatilag korlátlan távolságból kommunikálhattak egymással, rohamos fejlődésnek indult. Nem lehet meghatározni azt a pillanatot, amikor az első lény eljutott annak a felismeréséhez, hogy emlékszik Szülője minden érzésére és gondolatára. Ez valószínűleg egy folyamat volt. A generációs emlékezet általában 8-10 generációt fogott át, de ritkán előfordult a 20-22 generációra visszanyúló emlékezet is. Amíg el nem jutottak arra a technológiai szintre, hogy ezt megakadályozzák, születéskor a Szülő mindig elpusztult. Kollektív tudatuk a születéskor átöröklődött, és életük folyamán a többi lényhez aktívan kapcsolódott.
Planétájukon eleinte nagyon csekély mennyiségű szilárd anyag volt jelen, azok is csak a bolygót folyamatosan bombázó űrbéli sziklák voltak, melyeket a víz és annak gravitációja ejtett fogságba. Később a szerves organizmusok működéséből adódó anyagcsere-melléktermékek jelentették az egyre gyakoribbá váló szilárd, lebegő szigeteket az ős-lében.
Ilyen környezetben, egy ideális miliőben vette kezdetét a „medúzák” hosszú történelme. Mely történelmi dicsmenet mégiscsak tortúrává változott.
Kezdetben a lényeket még lefoglalta az élőhelyük Otthonná tétele, civilizációjuk felvirágoztatása, technológiai környezetük felépítése. Mint minden fejlett populációban, ők is nevelték az utódokat, ápolták az időseket és a betegeket, kormányozták társadalmukat. Állami berendezkedésük a mindenkori adott pillanatnak megfelelően szokásosnak volt mondható az értelmes lények körében. Nem tűntek ki sem erőszakosságukkal, sem technikai fejlettségi színvonalukkal; hacsak azzal nem, hogy rendkívül tanulékonyak voltak, és nagy léptekkel haladtak az Univerzumban előttük lépdelők nyomában. Technológiájuk a víz manipulációján alapult. Egy idő után képesek voltak az egész bolygó keringési útvonalának kisebb korrekciójára is a víztömeg súlypontjának áthelyezésével, amennyiben ezt céljuk megkívánta. Így nyújtották meg időben a csillagjaikhoz közelibb, melegebb, termékenyebb évszakot is. Telepeiken hatalmas mennyiségű algát és moszatot termesztettek étkezési célból. Építményeiket lebegő szigetekként a közegben alakították ki mesterséges szilárd anyagok létrehozásával. Közlekedési infrastruktúrájuk épületeik között horizontális és vertikális irányban is terjeszkedett.
A barlangban lebegő lény arra gondolt, hogy akkor boldogok voltak. Akkor. Egyszer, egy kis időre.
Idővel elérkezett az a pillanat is, amely oly sok értelmes civilizáció történetében szinte szükségszerűen eljön: kiléptek a Világűrbe. Otthonuk elhagyása után szembesültek azzal, hogy az értelmes fajok közül viszonylag kevesen hasonlítanak rájuk. Az űrutazás is kicsit más volt a számukra: a súlytalanság értelemszerűen kevesebb problémát okozott, hisz azt már lényegében megszokták. Ellenben olyan űrruhát voltak kénytelenek szerkeszteni, ami kellő tartással rendelkezett a megfelelő burkolattal borított csápokkal történő mozgáshoz, illetve fel kellett tölteni a ruhát a közeggel, hisz csak abban tudtak létezni.
Az átöröklött tudat mélyén még ott volt valahol az az érzés is, amikor az egyik ős-testvére először pillantotta meg szokatlan bolygója felszínét az űrből. A végeláthatatlan óceán hullámzó felszínét meg-megtörték az itt-ott felbukkanó vízinövény-szigetek. Ezen növények hódították meg először a levegőt, lényegesen kitágítva ezzel a bioszférát, ugyanis a felszíni ritka levegő évmilliárdok óta csak a víz sűrű szagától volt terhes. A végtelen óceán peremén két nap nyugodott le vörösen a párás messzeségben.
A szemlélő lények tanúi voltak a felszíni növény-szigeteken megjelenő szárazföldi élet első próbálkozásainak is. Membrán-hártyás szemükkel figyelték, amint az evolúció utat tör magának és a legelképzelhetetlenebb helyeken is gyökeret ver az Élet. Eleinte úgy gondolták, hogy a szárazföldi lét a ritka, kuriózum-számba menő megjelenési forma a Teremtésben. Hamar rájöttek, hogy nem így van. Ez a tény a „különlegesnek” gondolt önérzetüket mindinkább simogatta. Közös egójukat legyezte az a gondolat, hogy az Univerzum legtöbb teremtménye más, mint ők. Kiválasztottság-tudatuk egyre erősebb lett.
Mindenük megvolt, társadalmuk a napi gondokon már rég átlendült. Nem ismerték a háborút sem, ugyanis kollektív csoport-tudatuk megakadályozta, hogy egymásban kárt tegyenek, hiszen az olyan lett volna, mintha önmagukban tennék. Civilizációjuk minden tekintetben a reneszánszát élte.
Aztán egy idő után ez is kevésnek bizonyult, nem érték már be a konformista léttel. Elkezdtek gondolkodni. A szó legmélyebb értelmében. Figyelmük azon dolgok felé irányult, amik egyébként a többi értelmes lényt is foglalkoztatták: létezésük értelme, miértje és célja, helyük az Univerzumban.
Ámde Istenkeresésük mélyebb, kitartóbb és odaadóbb volt, mint a többi faj esetében. És ez volt lényegében a baj.
Ők is hellyel-közzel végigjárták a hagyományos lépcsőfokokat: a kezdeti természetimádatból, animizmusból indultak. Nekik is megvoltak a maguk Bálványaik még civilizációjuk hajnalán.
Kinyilatkoztatás-alapú vallásuk viszont nem volt, hisz kollektív tudatuk lévén nem nevezte, nem nevezhette magát senki sem Megváltónak, Isten Küldöttjének.
Az évmilliók folyamán rengeteg vallási irányzatuk volt, de mindig, minden időpontban csak egy. Közös tudatuk nem engedte meg a külön utakat; történelmükben nem vallási csoportok voltak, hanem időszakok.
Egy idő után elkötelezettségük a Vallás és a Vallásfilozófia iránt pszichotikussá vált. Sok milliónyi lény gondolkodott egyszerre a lehetőségeken, ezáltal minden elképzelhető alternatívát körbejártak, megvizsgáltak. Nagyon hamar eljutottak és túllendültek azokon az irányzatokon, amit sztoicizmusnak, gnoszticizmusnak, nihilizmusnak neveznénk. Számos egyéb irányzat végérvényesen múlttá vált a lények egységtudata mélyén. Agyuk, ez a trilliónyi kapcsolódási ponttal rendelkező mérhetetlenül bonyolult, komplex kocsonyás massza adta a fizikai feltételt, az eszközt, melynek segítségével az ideák végtelenül sokrétű és szerteágazó utakon indulhattak el. Míg végül a gondolatok örvénylő mélységében végleg elveszett valami. Ez a valami talán az Élet akarása volt. Annyi mindent megvizsgáltak, annyi mindenen túljutottak, hogy már nem maradt semmi, amibe kapaszkodhattak volna. Tényleg semmi. Mindent megismertek és mindent felülmúltak. A dolgok megismerésével elveszett a varázs, az a valami, amitől az Univerzum minden teremtménye boldogan várja a holnapot, örömét leli az eljövendő lehetőségek elgondolásában. A Végtelent vesztették el. Elvesztették a rácsodálkozás képességét, a csillagos eget, azt a meglepődéssel kevert áhítatot, a gyönyört, amikor a dolgok hibáktól terhes tökéletességét, egységét szemléljük.
A minden gondon átlendítő „hit” egyik feltétele talán a kérdések nyitva tartása, a bizonyosság megtagadása, hisz a bizonyosság tudása már elvakultság. Bizonyosságban már nincsenek lehetőségek, nincsenek más gondolatok, nincs remény sem. Ez a fajta „hit” nem is hit a szó klasszikus értelmében, hanem inkább a lehetőségek tárházának potenciális állapotban való tartása, az ezerféle eszmében rejlő igazságok lehetőségeinek elfogadása. Ahol minden igaz, és mindennek az ellenkezője is. Talán abban van a legnagyobb potenciál, ha a tudat nincs lekötelezve semmi iránt, „hályogtalan szemmel” tudja a valóságot szemlélni. Ez a boldogság-forrás mindenestül eltűnt a medúzák életéből. Talán ha nem keresik ilyen megszállottan, akkor megtalálták volna a Boldogságot és az Örökkévalóságot. Végérvényesen elengedték az Élethez való ragaszkodás kötelét, azt gondolták, ezen is túl lehet jutni, túl kell jutni. Ez, a többi értelmes lény számára felfoghatatlan gondolat elfoglalta helyét a medúza-elme nézőterének leghátsó sorában, ott ült megbújva a sötétben. És figyelt, várt, hogy előjöjjön. A végső megoldásra várt.
Az igazán nagy jelentőségű ügyeket mindig az Anyagban Meghatározott Univerzum Legfőbb Igazgatási Rendszerének Belső Diplomáciai Bolygóján intézték. Ilyen ügy volt természetesen egy teljes faj elpusztulása is. Sajnos erre már volt precedens, viszont arra még nem, hogy a megsemmisülés az érintett faj akaratából és kérésére történjen meg.
A dolog jelentőségéhez illően az Elsődleges Nagyteremben az összes faj képviselője fizikai lényegében volt jelen; kizárólag a tudat küldését eme fontos eseményre illetlennek tartották. A meghallgatást a Központ kezdeményezte, egy utolsó esélyt adva a dolog nem visszafordíthatatlan módon való rendezésére. A Lények Tanácsa korábban már úgy döntött, hogy minden fajnak joga van az élethez és a halálhoz is, de a halálhoz csak akkor, ha ezt maguk választják. A példa nélküli tárgyalás gondolatfordító gép segítségével zajlott, mely közös, valamennyi lény számára felfogható jelekké transzformálta a különböző fajú entitások gondolathullámait.
Az emlékező végső egyed a barlangban tudta, hogy ez nem is volt olyan régen, mégis úgy érezte, hogy a meghallgatás eonokkal ezelőtt volt. Tudta, hogy az idő relatív, annak megélése pedig erősen szubjektív, így ez az érzület nem volt furcsa számára.
Emlékezett a furcsa diplomáciai ruhájára, a kényelmetlen, feszélyezett szituációra. A helyzet megalázó aspektusa – amennyiben volt ilyen – nem zavarta akkor sem.
Ő pedig a hatalmas, beláthatatlan magasságú, roppant oszlopokkal szegélyezett kör alakú terem középpontjában állt. Egyedül érkezett, bár ez csak fizikai értelemben volt igaz, hisz a kollektív tudat jóvoltából valamennyi fajtársa a teremben tartózkodott. Az ő teremtett ős-szeméhez a fényviszonyok nem voltak kielégítőek, azt a legérzékenyebb látószervvel rendelkező lény szeméhez igazították. Félhomály honolt, egyes tanácstagokat nem látott, inkább csak érzett a térben.
A kötelező üdvözlő-formulákon túljutva az éppen aktuális Levezető Elnök lény gondolatai tódultak a végső egyed tudatába:
– Mindannyian tudjuk, hogy felesleges az ügy rendezésének más alternatíváit felvázolnunk, azon már rég túl vagyunk.
– Ebben a pillanatban is marad az álláspontunk, eltökéltségünk. Döntésünk megmásíthatatlan.
A részt vevő entitások tudatában a végső egyed gondolatai egyszerre egyes és többes számban jelentek meg: „döntésünk”-et és „döntésem”-et egyaránt jelentett a gondolathullám. Faja egy tudatként azonosította önmagát.
– Annyi minden van…
– Tudjuk! – vágott közbe. – Annyi minden van, ami szép. Azzal viszont vitatkozunk, hogy annyi minden van, amiért érdemes! Régen eldöntöttük. Megszokhatták volna már a gondolatot.
Maga is meglepődött a kirohanásán. Ingerültsége kiváltotta esetleges harag a résztvevőkben nem érdekelte a végső egyedet. De harag helyett fájdalom volt a Tanács lényeinek lelkében. Ezt ő is érezte.
– Addig próbálkozunk a más belátásra térítéssel, amíg idő van. Ezt tudják önök is. Nem tehetünk mást.
– Tisztában vagyunk vele. Engedélyüket sem kérjük, anélkül is véghez visszük a Teljes Megsemmisülést. Mint mondtuk, döntésünk végérvényes. Sajnáljuk.
De lelkük mélyén nem sajnálták. Ez volt az egyetlen dolog, amire évszázadok óta vágytak.
– Vannak itt még megoldandó technikai feladatok.
– Tudjuk, megtesszük őket.
– Legfontosabb a lenyomatoknak és a mintáknak az Archívumba való juttatása. A materiális és az érzékfölötti mintáké is természetesen.
– Tudatában vagyunk ennek is.
– Figyelmeztetem, amennyiben ez nem történik meg a Megsemmisülés időpontjáig, akkor kénytelenek leszünk azt megakadályozni.
– Rendben, értjük.
A végső egyed érezte, hogy gondolatpartnerében a tehetetlenség keltette kétségbeesés, majd a lemondás érzetei fogalmazódnak meg.
– Tudja, a halálvágyon kívül már csak egyetlen érzés van bennünk most, amikor önnel beszélgetünk. Ez pedig az irigység érzése. Irigyek vagyunk, amiért a másik érzésünk, a halálvágy nincs meg önökben. Szeretnénk ez ellen tenni, de már nem megy. Rengeteget harcoltunk ezzel, mint önök is tudják, de végül is győzött Ő, a Pusztulás. Úgy győzött, hogy elérte: mi akarjuk Őt. És csakis Őt, semmi mást. Az sem vigasz, hogy velünk együtt Ő is elpusztul, megszűnik kínzó vágy lenni. Megszűnik minden. Megszűnünk. Megszűnünk!
Ez a gondolat ott visszhangzott milliónyi medúza-egyed tudatában, egyik elméről a másikra pattogva, visszaverődve, a pillanat tört része alatt hatalmas távolságokat bejárva a legtávolabbi fajtársa agyába is eljutott. Azóta ők már nem élnek.
A meghallgatás nem hozott enyhülést, ezt nem is várta. A szilánk továbbra is ott maradt a tudatban, befészkelte magát, mint egy alattomos gonosz féreg, mely csak a gazdatest halálával csökkentheti ördögi étvágyát. De vele együtt ő is elpusztul.
A teremben néma csend uralkodott, nem csak fizikailag, hanem gondolati szinten is. Senkinek sem volt új, előbbre vivő gondolata. Csak a fájdalom volt ott. A makacs, kemény, szinte szilárdan megtestesülő fájdalom. A kérlelhetetlenség fájdalma, hogy valami megmásíthatatlanul véget ér.
A barlangban ekkor egy kisebb gépezet jelent meg. Ezt a gépet a medúzák készítették, hogy a végső pillanat után rendbe tegye a dolgokat, bizonyos gyakorlati feladatokat lásson el, például a testeket semmisítse meg, a még működő rendszereket kapcsolja le, adja át a Központnak.
A masina lélektelen rendszere konstatálta az egyed jelenlétét, sárga pásztázó fénnyel megvizsgálta a barlangot, mindent rendben talált, majd felzúgva továbbúszott. Kis idő múlva vissza fog térni, de akkor a lény már halott lesz. Beindulhatnak a gépezetben a tisztogatás programjai.
A lény elégedetten gondolt arra, hogy mindent elintézett, mindent rendbe rakott, már csak ő van vissza.
Tisztában volt azzal, hogy vele gyakorlatilag nem egyetlen entitás, hanem egy egész faj fog elpusztulni.
Visszagondolva úgy tűnt neki, hogy egész történelmük egyetlen összefüggő nagy agónia, mely a következő pillanatokban csúcsosodik ki, éri el tetőpontját.
Ironikus, hogy a tetőpont utáni pillanat, a megoldás, egyenlő a kezdettel: a nemléttel. Mintha nem is történt volna semmi. Az örökké öreg idő kíméletlenül felszívja az összes erőfeszítést, akarást, küzdelmet.
Arra gondolt, hogy a felemelkedést követő hanyatlás törvényszerű-e. Hátha csak az ő kollektív tudatuk miatt szükségszerű a bukás, és a más módon gondolkodó értelmes lények még megmenekülhetnek. Próbálta ezt a gondolat-fonalat megragadni, ezzel vigasztalódni, de ez sem hozott enyhülést, hisz rajta már ez nem segíthetett.
A hiábavalóság érzése elhatalmasodott rajta, s meglepetten konstatálta, hogy érzéseit a teste spontán figyeli, reagál rá, különböző izomcsoportjai megfeszülnek. Ez a természetes, rég elfeledett tény – hogy a test visszajelez az érzésekre –, kissé nyugtatólag hatott, mert részben elterelte a gondolatait. A történelem és a technológiai fejlődés folyamán sokféle testet teremtettek tudatuknak, számos megjelenési formában sokat időztek, mindig az aktuális feladatnak és körülménynek megfelelő „ruhába” exportálták agyukat.
De akármilyen is volt a test, a tudattól sosem menekülhettek. S a tudat mélyén mindig szálkaként ott volt az őrület, a makacs, nemkívánt gondolatok tébolya. Ettől az állandó szálkától felborult a tudat törékeny rendje. A zavar az Idő minden pillanatában a gondolataikban volt, rögzült. Győzedelmeskedett a szörnyeteg és a magányosan szakadékba bámuló énjük nézett az őrület groteszk vigyorgó ábrázatába szüntelenül.
Most, a végsőhöz közeli pillanatban stílszerűen választotta az ős-testet: ebben kezdődött, ebben is végződjék minden. Az értelem megszerzésétől az értelmen keresztül eljutott az értelmetlenséghez. Bezárult a kör. Ebben a pillanatban már nem ellenkezett a tudata.
Az egyik csápon lévő szerkezetet a gondolatával működésbe hozta, az pedig elkezdte a testbe pumpálni a komor oldatot. A szer gyorsan, de kíméletesen hatott. Úgy fejtette ki hatását az élő organizmusra, hogy az elfelejtett működni. Egyszerűen leállt csak, mint mikor egy hosszú zápor után egyszer csak eláll az eső, vagy a lejtőn leguruló golyó megáll a síkon. Nem történik egyéb, csak a mozgást, az aktust tápláló utánpótló energia megszűnik, elapad. Fájdalommentesen.
Nem tudta honnan, de létének utolsó pillanatában megkapta a kegyelmet: nem gondolt semmire, amikor az Élet utolsó jelzőfénye is végleg kihunyt furcsa szemében.