Real-time

A harmadik levél

Szerző: Eve Rigel

Legalább két órája jártuk a várost a rekkenő hőségben, piszkosul elfáradtunk. Már végigmentünk egész Pesten, és azon törtük a fejünket, hogy át kéne ruccannunk Budára is.
Klári egyfolytában zsörtölődött. Fejébe vette, hogy orgonalila kosztümjéhez ugyanolyan színű kesztyűt fog viselni az esküvőjén. És ha ő valamit a fejébe vett, attól hat lóval sem lehetett eltántorítani.
Klári jóval túl volt a negyvenen, de még mindig igézően nézett ki. Tökéletes, sudár alakját, vállig érő, természetes szőke haját, éjfekete szemét, telt, szép ívű ajkát minden nő bőszen irigyelte, a férfiak pedig eszüket vesztve loholtak utána. Mostanra három férjet fogyasztott el, és épp a negyedik esküvőjére készült.
A stílus nagyon fontos, jelentette ki számtalanszor. A legapróbb részletnek is jelentősége lehet.
Ezért most orgonalila kesztyű után kajtattunk a városban, miközben egyre ingerültebben kerülgettük az embereket a járdán. A forró levegő beszorult a körút házai közé, szellő sem rebbent, még a bugyinkból is csorgott a víz.
Ekkor Klári elszántan lecövekelt egy presszó terasza előtt.
– Ha két percen belül nem jutok sörhöz, esküszöm, hogy átküldök valakit az örök vadászmezőkre!
A pincér gyorsan Klári vonzerejének bűvkörébe került, mert a rendeléstől számított második percben asztalunkon állt a két pohár, jéghideg sör.
– Mára elég! – jelentette ki Klári. – Nem érzem a lábam. Majd holnap folytatom a keresést.
Klári hihetetlenül makacs tudott lenni, de a józan ítélőképességét sosem vesztette el, semmiből sem csinált nagy ügyet. Ha nem tudott megoldani egy problémát, egyszerűen átlépett rajta. Irigyeltem könnyedségét, lazaságát. Gyakran mondogatta: „Minek keseregjek a múlton? Ami elmúlt, azzal kár foglalkozni tovább!” Még rendelője falára is kiíratta Isaac Bashevis örökbecsű szavait: „Sose emészd magad olyasmiért, amin nem tudsz változtatni!”
– Te, lány! – nézett rám rosszallóan. – Nem értelek én téged! Itt vagy csinosan, üdén, egészségesen… Mi a csuda tart vissza attól, hogy még egyszer férjhez menj?
Válaszolni akartam, de közbevágott:
– Ne gyere nekem azzal az ócska szöveggel, hogy aki egyszer megégette magát, mindig félni fog a tűztől! Figyelj, egyszerű ez! Ha az első nem jön be, majd bejön a második… vagy a harmadik. Nézz rám! Rólam végy példát!
Harsányan felnevetett, majd elégedetten besöpörte a férfivendégek elismerő pillantásait.
– No, igen… – Végre szóhoz jutottam. – Komolyan mondom, irigyellek! Én nem vagyok ilyen hatással a férfiakra. Utánam nem fut senki. Nekem nincs rajongótáborom, sem titkos hódolóm. – Elmosolyodtam, de belül egy láthatatlan kéz markolászni kezdte a szívem.
– Ugyan már, ez butaság! – legyintett Klári. – Szerencsére nem vagyunk egyformák. A világ tele van szebbnél szebb nőkkel, és kevésbé szépekkel. De minden szép nőt un valaki, és meggyőződésem, hogy minden átlagosnak van egy titkos hódolója.
Keserűen felnevettem, szerettem volna már elhagyni a témát.
– Ezek szerint én vagyok az egyetlen kivétel. Úgy látszik, a fekete haj, a kissé teltebb alak már nem vonzza a férfiakat.
– Ej, te lány! – Klári magasra emelte a poharát. – Meglásd, egyszer férjhez foglak adni! Erre iszom!
– Ne merészeld! – fenyegettem tréfásan, miközben arra gondoltam, milyen szerencsém van Klárival, mindig megnevettet.
Fél óra múlva, amikor már minden közös ismerősünket kitárgyaltuk, és egy harmadik pohár sört nem mertünk megkockáztatni a hőségben, szedelőzködni kezdtünk.
Ahogy megfordultam, hogy az asztalok közül kilépjek a járdára, egy férfinak ütköztem, aki közvetlenül a terasz mellett haladt el. Ő futólag bocsánatfélét dörmögött, rám nézett, majd hökkenten megtorpant.
Néhány pillanatig néztük egymást zavartan, fürkészőn.
Ám ekkor Klári mellénk lépett, és a férfi odaköszönt neki:
– Üdvözlöm, doktornő! – Aztán egy fejbiccentés kíséretében továbbindult. Néhány lépés után azonban megállt, és még egyszer visszanézett.
Barátnőm hangjára ocsúdtam.
– No, fene! Ezek a forró pillantások! Ebből már lesz valami.
– Ugyan, hagyj békén! – Felnevettem, de igyekeztem leplezni a pirulásom. Majd erőt gyűjtve megkérdeztem: – Ismered ezt a férfit?
– Csak futólag… A neve Ádám. Neves építész. Egy szakmai kongresszuson mutattak be minket egymásnak, ahova a feleségét kísérte. Ő is pszichiáter. Új-Zélandon élnek, van egy fiuk.
Meglepődtem.
– Ahhoz képest, hogy csak futólag ismered, elég sokat tudsz róla.
– Ha nem lenne nős, ő lehetne az ötödik férjem – nevetett saját humorán Klári.
Aztán elbúcsúztunk azzal, hogy egy hét múlva az esküvőn találkozunk.
Ekkor még nem sejtettem, hogy a találkozás mennyivel hamarabb következik be, és milyen váratlan fordulatot hoz az életemben.
.
*
.
Másnap reggel a telefon csörgésére ébredtem. Klári hívott. Alig ismertem meg a hangját, annyira zaklatottnak tűnt.
– Azonnal gyere át! – utasított ellentmondást nem tűrően.
– Mi történt?
– Fél órát kapsz, hogy ideérj. Siess!
Mindössze tíz percre volt szükségem, hogy lezuhanyozzak, és magamra kapjam a ruhát, de ami azalatt a tíz perc alatt átfutott az agyamon, kitöltött volna vagy hat könyvet.
Amikor pontosan fél óra múlva becsöngettem az ajtaján, ő maga nyitott ajtót és vezetett át a váróban ücsörgő betegei között. Leült íróasztala mögé, és hellyel kínált. Meg voltam zavarodva. El sem tudtam képzelni, milyen égetően fontos dolog történt az éjszaka, ami ilyen zaklatottá tette.
– Mi van? – kérdeztem. – Csak azt ne mondd, hogy elmarad az esküvő!
Legyintett. Aztán rám nézett azzal a jól begyakorolt pszichiáternézésével.
– Ki vele! – szólított fel. – Most azonnal meséld el az egészet!
Értetlenül néztem rá. Mit akar ez tőlem?
– Na, ne játszd itt nekem a naiv lánykát! – folytatta. – Tudni akarok mindent!
– Én nem játszom…
– Jól van! Haladjunk sorjában!
A középső fiókból elővett egy lezárt borítékot, és lassan, óvatosan, mintha törékeny lenne, letette az asztal közepére.
Felvettem. A teljes nevem szerepelt rajta címzettként, semmi egyéb.
– Ma reggel itt járt Ádám. Búcsúzni jött, visszautazik Új-Zélandra. Megkért, hogy adjam át neked ezt a levelet. Először azt gondoltam, kezdődő flörtről van szó, de aztán megláttam a neved a borítékon…
Klári hátradőlt a fotelben, kezeit összefűzte, és folytatta:
– Régóta ismeritek egymást, és te kihagytál mindebből, te galád!
Aztán felnevetett:
– Szóval, halljam azt a történetet az elejétől a végéig!
Visszatettem a levelet az asztalra, és bólintottam. Tudtam, addig nem szabadulok, amíg meg nem osztom titkomat Klárival.
.
*
.
Gyermekkoromban minden szünidőt a nagyanyáméknál töltöttem vidéken. Szinte ott nőttem fel. Csodálatos nyarak voltak, szabadnak éreztem magam, és gondtalannak.
Akkor még csak a tizenötödik évemet tapostam, de már felnőttnek képzeltem magam. A barátnőimmel egész nap a strandon feszítettünk merész bikinijeinkben, és a fiúkat lestük. Élveztük a figyelmüket, csodálatukat, és kinevettük őket, amikor közeledni próbáltak. Ostoba fruskák voltunk. Már nem gyerekek, de még nem is felnőttek. Semmit sem tudtunk az életről.
A vakáció a vége felé közeledett, s nekünk egyre többször villant tudatunkba a közeledő iskola rémképe. Már csak egy hetünk volt hátra, amikor a strandon felfedeztem egy új fiút. Magas volt, fekete hajú, csillogó szemű… Néhány évvel idősebbnek látszott a többieknél. Semmi különöset nem csinált, csak időnként beleugrott a medencébe, úszott, majd kimászott, és napozott vagy olvasott. Senkire sem nézett, senkivel sem beszélt, én mégis úgy éreztem, mindez csakis miattam történik. Csak bambán ültem a füvön, és messziről bámultam őt. Éjjel aztán nem bírtam aludni, reggel pedig képtelen voltam enni. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak rá.
Másnap a strandon újra megláttam, és legnagyobb meglepetésemre ő is észrevett. Az egész nap azzal telt, hogy távolról bámultuk egymást, közeledni egyikünk sem mert.
Harmadnap aztán váratlanul hozzám lépett, átnyújtott egy levelet, majd eltűnt. Kedves levél volt, amelyben bemutatkozott, és arra kért, este menjek el vele moziba, mert szeretne megismerkedni velem.
Elmentem. Fogalmam sem volt, milyen filmet néztünk, csak a puha, meleg kezére emlékszem, mellyel egész idő alatt a kezemet fogta, a haja illatára, és az igéző pillantására, ahogy szeme időnként megvillant a félhomályban. A szívem a torkomban dobogott, a szám kiszáradt, nem láttam, és nem hallottam semmit, ami rajtunk kívül volt. Olyan határtalanul boldognak éreztem magam, mint soha addigi életemben.
Negyedik nap a strandon találkoztunk. Hozzám lépett egy újabb levelet adott át. Azt írta, rajta kívülálló okok miatt nem maradhat, de estére sétálni hívott a ligetbe.
Gyönyörű éjszaka volt. Még sosem láttam olyan fényesnek a teliholdat, mint akkor. A liget fái között az árnyékok és fények különös táncot lejtettek a felélénkülő szellőben. Az augusztus érett illata lengett be mindent. A lehullott falevelek fanyar illata, a rózsák és érett gyümölcsök keveredtek a strand felől hullámokban érkező klór szagával. No és persze az én erős kölnim illatával, amelyet meggondolatlanul, ügyetlen kézzel magamra locsoltam.
Ádám elmondta, hogy gimnáziumba jár, később egyetemre szeretne menni. Imádta a matematikát, a csillagászatot, de szerette a virágokat is. Otthon egész gyűjteménye volt távoli országok virágritkaságaiból. Hosszútávfutó volt, nagyon sokat edzett. Álmai között még az olimpia is szerepelt.
Boldognak éreztem magam. Kedves, nyugodt hangja egészen elbűvölt. Sokat beszélt önmagáról, de sokat kérdezett rólam is. Szinte mindent tudni akart. Az idő észrevétlenül reppent tova.
Amikor hazakísért, a kapuban megcsókolt és mosolyogva így szólt: „Két levelet írtam neked, de jól vigyázz! A harmadikban meg fogom kérni a kezed!”
Hihetetlenül boldog voltam. Megbeszéltük, hogy másnap ismét találkozunk a mozi előtt. Azon az éjjelen semmit sem aludtam. Csak forgolódtam az édes ábrándjaim között, amelyek esküvőről, gyerekekről, nagy házról, fényes jövőről szóltak.
Reggel aztán kellemetlen meglepetés ért.
Váratlanul értem jött a bátyám, azonnal haza akart vinni. Kétségbeestem. Csak hosszas könyörgésemre egyezett bele, hogy maradjunk még egy napot, de a moziba nem akart egyedül elengedni.
Amikor a mozihoz értünk, Ádám már ott várt. Ránk nézett, elkomorult, de mielőtt szólhattam volna hozzá, sarkon fordult, és elrohant.
Még aznap hazautaztam, és hetekig sírtam. Kerestem őt, de nem találtam azon a címen, amit megadott. Évekig nem bírtam kiverni a fejemből, és nem láttam egészen a tegnapi napig.
.
*
.
Klári figyelmesen, komolyan hallgatta az elbeszélésem. Aztán előrehajolt, felvette a levelet.
– Gondolod, hogy ez… – kezdte tétován.
– Nem gondolok semmit. Nem tudom… nem hiszem. Huszonöt év telt el azóta! Igaz, hogy nagyon nehezen, de végül sikerült elfelejtenem, és szerintem ő sem foglalkozott velem többé. Kínos szituáció volt, semmi több.
Klári elképedt.
– Jézusom! Te kínos szituációnak nevezed az első szerelmet?
– Dehogy! Azt a jelenetet nevezem annak, amikor Ádám, meglátva minket szó nélkül elrohant.
– Nos? – nézett rám Klári. – Mi legyen?
– Ezt hogy érted?
– Mi legyen a levéllel? Hiszen ez a harmadik…
Elvettem tőle a borítékot, feltéptem, de egyszerre elfogott a félelem. Mi van akkor, ha mégis…? Nem! Ez képtelenség!
– Nem bírom! – dobtam vissza az asztalra. – Olvasd te!
Klári egyetlen percig sem tétovázott. Kivette a levelet a borítékból, szétnyitotta, és hangosan olvasni kezdte.
.
„Kedvesem!
.
Talán már nem is emlékszel rám, olyan régen történt, hogy egy gyönyörű nyári napon összetalálkoztunk a strandon. Egyetlen pillanat elég volt, hogy felismerjem, te vagy a végzetem. Úgy éreztem, semmi sem szakíthat el tőled…
De a sors, és saját ostobaságom másképpen akarta. Utolsó találkozásunkkor, félreértve a helyzetet, vak sértettségemben elrohantam. És elvesztettelek téged.
Közben lassan teltek az évek, és talán nem is tudtál róla, de végig figyelemmel kísértem a sorsod. Tudtam, hogy férjhez mentél, hogy két gyermeked született. Figyeltem az életed, és reménykedtem. Vártam. Magam sem tudtam, hogy mire, hiszen a házasság, a család mindennél szentebb volt számomra.
Teltek az évek és a remény egyre fogyott.
Ekkor váratlanul megjelent az életemben egy lány… Hatalmas léptekkel jött. Energikus volt, sugárzóan gyönyörű. Rám nézett, és azt mondta, egész életében csak rám várt.
Rád emlékeztetett.
Egy hónap múlva összeházasodtunk, és én újra hinni kezdtem, hogy lehetek még boldog ebben az életben.
De a sors ismét közbeszólt.
Az esküvőm napján tudtam meg, hogy te közben elváltál, és újra szabad lettél…
.
Klári letette a levelet, és rám villant: – Eldobom az agyam! – Majd saját szavába vágva olvasott tovább.
.
Minden összeomlott a lelkemben. Képtelen voltam a közeledben maradni. Szerencsére akkoriban egy munkaajánlatot kaptam Új-Zélandról. Elvállaltam. Így hát odaköltöztünk, és azóta is ott élünk a feleségemmel.
Sári rendkívüli asszony. Szeret engem. Valamelyest pótolta a hiányod. De a tegnapi találkozásunk óta tudom, sosem leszek képes elfelejteni téged.
Még ott, a strandon, azt ígértem, hogy a harmadik levelemben meg fogom kérni a kezed. Sajnos ezt nem tehetem meg, de tudnod kell, amíg élek, mindig te maradsz az igazi asszonyom!
.
Csókol: Ádám”
.
Klári letette a levelet, és rám bámult. Szemében benne volt egy egész Tolsztoj-regény. Kinyitotta a száját, nagy levegőt vett, de most az egyszer megelőztem.
– Ha egyetlen szót is mersz szólni, elkapom a nyakad, és addig szorítom, amíg szusz van benned!
Barátnőm meghökkent, de aztán szélesen elvigyorodott. Lehajolt, és az asztal legalsó fiókjából az asztalra varázsolt egy üveg tequilát és két poharat.
– A jeget majd hozzáképzeljük – mondta, és töltött. Aztán felvette a telefont és kiszólt az asszisztensének:
– Anita! A mai napon minden további ülést mondj le! Fontosabb dolgom akadt.
Kezemben a pohár itallal hátradőltem, és a szemben lévő falra pillantottam, ahol Klári kedvenc felirata virított nagy, fekete betűkkel:
„Sose emészd magad olyasmiért, amin nem tudsz változtatni!”
Belekortyoltam a tequilába.
De azért nem baj, ha legbelül fáj egy kicsit, ugye?
.