KÜZDŐTÉR

A macskatestű lány

Szerző: Márkus István

Este jelent meg, váratlanul, egyszer csak ott termett mellettem. Lépte puha volt, mint a hó, amiben lépkedett, s csendben utánam eredt. Gyorsítottam, ő is gyorsított. Lassítottam, lassított. Egészen hazáig kísért. Csendben ült a lábam mellett, míg én a zárral bajlódtam, aztán szőrét felborzolva, dorombolva lábamhoz dörgölődzött.
– Nyaú! – üdvözölt.
– Szia! – köszöntem vissza rá. – Éhes vagy? – érdeklődtem, és mosolyogva figyeltem, ahogy ártatlanul rám néz. – Gondolom, igen – válaszoltam szinte csak magamnak, és azon tűnődtem, mitévő legyek. – Legjobb lesz, ha megetetlek. Be nem fogadhatlak, igazából nem szeretem a macskákat. Mit is kezdenék veled? – folytattam az egyoldalú diskurzust, de ő csak nézett rám.
– Értsd meg, egyedül élek és az életemben nincs helye senkinek sem. Legalábbis most nem, és egy macskának semmiképpen nincs – zúdítottam rá a feketelevest, de őt ez sem zavarta.
– „Mondjad csak!” – Mintha ezt közölte volna velem, miközben szép szemével ismét rám nézett, és éreztem, hogy egyre nehezebben tartom magam.
– Nem! – vettem szigorúbbra a modoromat. – És még egyszer: nem! – dörrentem rá kicsit hangosabban is, hátha elmegy magától. De meg sem mozdult, sőt! Leült! Így hát nem volt szívem kidobni, végképp beadtam a derekamat. – Rendben! – egyezkedtem. – Hozok neked tejet, és itt a küszöbön megalhatsz, aztán reggel elbúcsúzunk egymástól. Így jó lesz? – kérdeztem.
– Nyaú! – közölte velem, és már ott sem volt, beosont mellettem az ajtórésen.
– Na, ne már! – bosszankodtam, és elképzelni sem tudtam, hogy hogyan csinálta. Csak a rést néztem, és azon tűnődtem, hogy azon az alig pár centis helyen hogyan férhetett be? Nem értettem!
– Hát, jó! De csak reggelig! – kiáltottam utána, és miután levettem a kabátomat, a lépcső felé indultam. – Cicc, cicc! – szólítgattam felfelé igyekezve, de mire felértem az emeletre, már a fotelban ült. Engem bámult, ahogy bámulom őt. Igen, őt. Hosszú percekig egy gyönyörű, fiatal nőt bámultam, ahogy rám mosolyodik, és egy hanyag mozdulattal hosszú lábait az asztalra teszi. És azt is észrevettem, hogy combjait éppen csak annyira szorítja össze, hogy ne lássak semmit a miniszoknya alatt, de azért sejtsek valamit, ha akarok. Akartam. Néztem nyúlánk testét, a vállára omló, hosszú hullámos haját, a rózsaszín, szinte átlátszó topját és telt melleit. És néztem a szemeit. A szemeit, a foszforeszkáló zöld szemeket, ahogy résnyire szűkülnek, majd tágra nyílnak, ahogy éppen rám pislogott.
– Ülj le, kedves! – parancsolt rám, és én gépiesen szót fogadtam. Agyam tiltakozott ugyan, hogy ne tegyem, de a testem már neki engedelmeskedett. Nem tehettem mást, már a foglya voltam. Így hát leültem vele szemben, és csak bámultam. Aztán lassan, nagyon lassan körülnéztem. Szememmel a macskát kerestem, és titkon abban bíztam, hogy csak az érzékeim játszanak velem. De nem! Nem ez történt. A macska nem volt sehol, a lány viszont mély, búgó hangon dorombolni kezdett. Lábait maga alá húzta, szemét szemembe mélyesztette, és mellém ugrott, elegánsan, elnyújtva, ahogy csak a macskák tudnak ugrani. Kecses, ruganyos ugrás volt, azt meg kell hagyni, szinte úszott a levegőben, s utána hangtalan léptekkel ért mellém. Vörösre festett körmeit végighúzta mellkasomon, és éreztem, hogy kiserken a vér. Megborzongtam. Valami furcsa vibrálás futott át rajtam, valami örvényszerű ragadott magával, valami mélység húzott egyre lejjebb, valami, amit nem értettem, de nem is akartam már megmagyarázni. Esélyem sem volt vele szemben. Az övé voltam immár. És nem bántam…
– Aludj, kedves! – szólt rám ekkor határozottan, miközben hozzám bújt. És én elaludtam. Álmom hosszú volt és zavaros: kusza indákon rohantunk együtt, ágakon kergetőztünk boldogan. Háztetők magasságából bámultunk órákon át a mélybe. Testem könnyű volt, mint az övé, a léptem ruganyos.
Hajnalban ébredtem. Fázva, egyedül. S percek teltek el, míg magamhoz tértem, mire a szoba teljesen kirajzolódott előttem. Fázósan botorkáltam s csuktam be a résnyire hagyott ablakot, de egy pillanatra megálltam. Néztem az ébredő várost, ahogy betakarja a könnyű hóesés. És néztem az ablakpárkányt, és néztem az ott felejtett pici, aranyos lábnyomokat: egy macskáét.
– „Cirmi” – írtam ujjammal a hóba.
.
2.
.
Mindig este jelent meg, főleg hétfőn vagy szombaton, és teliholdkor mindig. Vagy már ott ült az ajtóban, vagy ha még világosban értem haza, akkor halk kaparással jelezte, ha megérkezett. Besurrant az ajtórésen, és mire megfordultam, már egy gyönyörű lány ült a fotelban.
– Nyaú! – kacsintott rám ilyenkor fülig érő szájjal, és hófehér fogai közt rám öltötte édes-vörös nyelvecskéjét. Aztán bevette magát a kispárnák közé, az volt a kedvenc helye. Néha egészen belebújt a párnákba, csak a szeme látszott, ahogy engem figyel. Megvárta, amíg elhelyezkedem vele szemben, és megadom magam a sorsnak. Néztem őt. Hosszú éjszakákon át szemeztem vele, és éreztem, hogy csak őt akarom, csak őt. Őt, őt, csak őt! És megint csak őt, őt, őt! Hányszor elképzeltem, hogy karjaimba kapom, és táncolok vele, miközben ő hangosan nevet. Hányszor elképzeltem, hogy hozzám simul, és átölel. De mindig elsiklott tőlem, könnyedén, rugalmasan, sosem engedett magához. Mindig ő döntötte el, hogy mikor közelíthettem meg, mikor érhetek egy pillanatra hozzá. Igazi macska volt. És ha mégis megpróbáltam, sosem sikerült.
– Ha-ha-ha! – nevetett rám ilyenkor, mert pimasz is volt, és izgató és csábító is.
Aztán egyszercsak váratlanul mellém ugrott. Dorombolva nyújtózott egy kicsit, aztán zöld, metsző szemeivel elvarázsolt. Jött az örvény, a mélység, az álom és a zilált reggel. Mi történt, nem tudom. Álmom zavaros volt és hosszú… Csak hajnalban ébredtem fel. Fázva, és egyedül…
.
3.
.
Egyszer csapzottan érkezett. Besurrant a szokásos módon, mire becsuktam az ajtót, már a fotelban kuporgott. Most nem változott át, macska maradt reggelig. Még ahhoz sem volt ereje, hogy lefetyeljen az elé tett langyos tejből.
Most nem volt álom, és nem volt zuhanás, és nem ragadott magával semmilyen örvény sem. Csak ő volt velem: egy kedves, aranyos, fáradt macska. Egész éjjel mellette virrasztottam, míg ő lázasan feküdt. Azt próbáltam meg kitalálni, merre járhatott, honnan jött, merre vitte lépte a macskatestű lányt? A percek lassan teltek, az órák szinte soha. Nehezen szülte meg az éj a hajnalt. Nehezek voltak a gondolataim is. Reggel lett. Cirmi már a szoba végében állt, és arra várt, hogy résnyire nyissam az ablakot. Lassan, fájósan ugrott a párkányra. Megállt egy kicsit, zöld, szúrós szemével szemrehányóan nézett rám. Talán szégyellte, hogy így kellett látom őt.
.
4.
.
Azon az estén forralt bort ittunk az adventi vásárban. Könnyű kabátban volt, hosszú, csíkos sálat és ujjatlan kesztyűt viselt. Nagyokat fújt, ha göndör haja a szemébe omlott, és ezen mindig jót nevettünk. Téli sapkákat próbálgatott, pózolt a tükör előtt. Az egyik jobban állt neki, mint a másik. Csinos volt, provokatív, igéző. Aztán egy percre magamra hagyott. Észrevétlen nyelte el a tömeg, és nekem máris hiányzott. Aztán ahogy eltűnt, úgy termett előttem hirtelen, és egy sálat tekert a nyakam köré.
– Tőlem, neked! – suttogta rejtélyesen. Egy pillanatra megragadtam, hogy megcsókoljam, de rám fújt.
– Nyaú! – nevetett szemembe, és játékosan felém karmolt. Vörösre lakkozott körmei ott játszottak az arcomon, bőrömön éreztem kecses ujjai simítását. Aztán elkomorodott, a pillanatnyi románc szétszakadt. Csak némán, lehajtott fejjel álldogált előttem, fejét elfordította, hogy ne lássam a könnyeit.
– A tiéd! – tartottam ekkor arca elé, kissé szorongva, egy mézeskalács szívet. Emlékszem, közepén egy apró kis tükör volt, abban láttam, ahogy elmosolyodik. Így álldogáltunk egy darabig egymást átölelve, és néztük, hogyan hömpölyög körülöttünk a tömeg. Valahonnan énekszót hozott a szél, és mi is halkan dúdoltuk: – „Mennyből az angyal…” – Később Cirmi el-eltűnt az emberek között, és csak a nevetése árulta el, merre jár. Ha megtaláltam, akkor egy töret kürtöskalácsot gyömöszölt a számba. Órákig játszottunk így a forgatagban.
Aztán a vásár lassan kiürült, későre járt már. Az árusok is eltették portékáikat, lekapcsolták az ezerszínű karácsonyi fényeket, és hirtelen hideg, üres lett a tér. Csak ketten ültünk egy padon fázósan összebújva, és a teliholdat bámultuk.
– Nem lehetne így velünk, ez az egész, örökké? – kérdeztem őt. Hallgattunk. Hajnalodott már, és ő szomorúan állt fel, szép zöld szeme könnyben csillogott.
– Mennem kell! – sóhajtotta, és éreztem, hogy ez örökre szól.
– Nem, nem, nem! – ordítottam hang nélkül a szemébe nézve, és szorosan átöleltem. – Nem engedlek el soha többet! – szorítottam még jobban magamhoz, de játszi könnyedséggel siklott ki karjaim közül. Az arcomat kezeibe fogta, úgy suttogta:
– Mennem kell! Mennem kell! Értsd meg, mennem kell! – Aztán még egyszer, utoljára visszafordult, és sírva, zokogva súgta fülembe: – Tudod, a macskáknak kilenc életük van… És nekem már csak kettő maradt… De az egyik most már a tiéd! – Amilyen váratlanul csókolt meg, olyan váratlanul tűnt el. Nem maradt mellettem más, csak fájó hiánya, és a macskanyomok a hóban.
.
5.
.
Évek teltek el. És néha, ha meglátok egy szép leányt, ahogy hazafelé tart, mellé osonok. Ha nem zavar el, megvárom, míg résnyire nyitja az ajtót, és mire a szobába ér, én már az ágyon fekszem. Könnyedén szökellek melléje, foszforeszkáló zöld szemeimmel elvarázsolom, és ha elaludt, csendben figyelem, ahogy álmodik. Tudom, merre jár. Tudom, hogy kusza indákon rohanunk együtt, és ágakon kergetőzünk boldogan. Tudom, hogy háztetők magasságából bámulunk órákon át a mélybe. És tudom, hogy a teste könnyű, mint az enyém, és a lépte ruganyos. S mire hajnalodik, a nyitott ablakon át a párkányra szökkenek. Könnyű léptekkel ugrom, mint egy macska. Visszanézek még, látom, hogy ébredezik, gyönyörű testén fázósan húzza össze az inget. Egyedül lép az ablakhoz. Mielőtt becsukja, utánam néz, s beírja nevem a hóba.
Egyszer talán valamelyiknek… valamelyiknek odaadom az egyik életem.
.