KÜZDŐTÉR

Mátyás csodatevő bárdja

Szerző: Guti Csaba

Böjtelő havának utolsó napjai telnek. Vaskos, nehéz ólomlábakon vánszorog az idő, és csizmája mélyen beletapos a földbe. Az éj sötétje nehezen veti le köpenyét, míg Tél uraság kényelmesen elpöffeszkedik tejfelszerű dunyhája alatt, melyet végestelen-végig szétterített a tájon. Onnan neveti ki zúzmarás bajusza alól a felbukkanó napot, aki gyermeki erejével tapogat a mélybe, azonban hosszú, gyenge ujjai közül még kisiklik minden. A nap mégsem tűnik el, félreáll a háttérben, vár türelmesen, és onnan bosszantja a telet, mert tudja, hogy annak lassan mennie kell. De amíg itt van, addig az ő törvényei uralkodnak. Ilyen ő. Szigorú, fösvény és irgalmatlan. Most is a vidéket járja szél szánján. Paripái fáradhatatlanok. Olykor tépnek egyet a hófehér legelőről, melynek dús füvei az égig nőnek, majd vágtatnak is tovább. Nyomukban megborzong mindenki, akiben szív dobog.
A fák közül a ködös szürkeségben egy ember alakja rajzolódik ki. Formája alig kivehető, nehezen szabadul a homályból, mely rátelepszik mindenre. Lépteit elnyeli a szél süvítése, ahogy az vicsorogva dobálja magát a fák törzsei közt. Sejtelmes, mint egy látomás, inkább érezni lehet, mintsem látni.
A káprázat azonban véget ér, mert az alak közeledik megállíthatatlanul. Termete erőt sugall, mozdulatai tekintélyt parancsolnak. Valami nehéz szerszámot tart a kezében, amit hirtelen leszúr a földbe maga mellé. Megpihen. A rácsordogáló fénytől felismerhetővé válik a földből kimeredő tárgy. Súlyos bárd az, mely visítva szeli ketté a hideget. Nem tudni mi dolga ennek a szerszámnak itt, de léte titok marad, mert már a látványától is elnémul a kérdés. A hideg penge fényesen csillog az apró sugaraktól. Nyelét erős kéz markolja. Szorításában az ujjak elfehérednek, de ha emelni kell, a mozdulat könnyed, mint amikor a szellő játszik a virágszirmokkal, tavasszal. A bárd gazdája egy öregember. De csak ráncaiban tűnik annak, és ősz, hosszú hajában, valamint dús, fehér szakállában. Szemei viszont olyanok, mint az öklelő bikáé, mely a támadás előtt még egyszer végignéz áldozatán. Elevenséget hirdetnek, erőt és akaratot. Arca csontos, bozontos szemöldöke megderesedett, résnyire húzott ajkai felett a bajuszáról jégcsapok lógnak. Havat csap az arcába a tél, de ő fel se veszi, mert tudja, hogy háborúban megesik az ilyen. Harc folyik itt mindenkinek, aki él, és küzdeni kell tovább, ha ezután is élni akar. Így áll ott az idegen, és alakját elnyelik az évtizedes tölgyfák, s mozdulatlan testét lassan bepustolja a hó. Csak a szeme látszik villanni ezekben a pillanatokban. Szinte izzik a két szemgolyó, ahogy keresi a láthatatlan ellenséget. Valahol közel vagy távol ezt nem tudja biztosan, de érzi, hogy itt van valahol megbújva, csak még maga sem látja. Érzi hideg leheletét, ahogy töviseket fúj az arcába, érzi, ahogy bebújik a kabát újába, és végigszalad a gerincén. Érzi, ahogy ujjai meggémberednek tőle, és kihűl a test, ha az pihenésre vágyik.
Közel járhat már, mert egyre jobban fáj minden, ami eddig csak sajgott a hidegtől. Igen! Jó helyen jár! Erősödik a szél, mely tépi, szaggatja róla a ruhát, és a jeges dara is nagyobb fullánkokkal hasít a bőrbe. Bele kell dőlni a lépésbe, és a kabát gallérjába temetni az arcot. Visítva tombol a szél, és kopasz ágak között hárfázik, úgy hirdeti, hogy ez itt a tél birodalma, és jaj minden betolakodónak. De az ismeretlen kitart, és nyomul előre. Minden lépésért meg kell küzdenie. A viharos széltől levegőt venni oly nehéz, de beosztja erejét, és halad tovább, mert tudja, hogy dolga van itt. Tél tábornok, a kőszívű zsarnok, el akarja ijeszteni innen, ahol ő vert tanyát. Félti hatalmát a küzdelemtől, amelyben oly sokszor maradt alul. De harcol, és tomboló dühvel szegezi a vándorra összes fegyverét. Paripái démonokká változnak. Nem hagyják nyugodni egy pillanatra sem az idegent. Acélos fogaikkal belemarnak annak nyakába, kezébe, mindenébe. Amijét csak szabadon hagyja, azt felkínálja nekik. Kicserepesedett ajkaiból vér serken ki. A fémes vér íz szétterjed a szájban, és hirdeti a mulandóságot. Felbőszül ettől, és összerántott szemöldökéről letörnek a jégcsapok. Az elszántság barázdát húz arcára, és dühös pillantása alatt szinte olvadni kezd a hó. Még egy utolsó nekifeszülés, és eldönthet mindent – gondolja. Már biztos nincs messze! Megfeszülnek jéggé fagyott izmai, melyek inkább törnek, mint hajolnak. Csontok ropognak, de bírják a terhelést, tüdeje zihál, és fáj a fagyos levegőtől, melyet mintha üvegszilánkok töltöttek volna meg.
És akkor a dombon túl meglátja! Ott tátong a fagyos barlang, mely most is okádja magából a havat. Megdermed körülötte a levegő. Bejárata mély és sötét. Az idegen megborzong, Érzi, hogy megérkezett. Olyan ez, hogy az ember ösztönösen érzi, hogy ahol áll éppen, ott kell lennie, mert ott van dolga. Senki nem mondja neki, de érzi azt. Megindul hát, a sziklabarlang felé, hogy bevégezze azt, amiért jött. Lépései alatt csikordul a jég, és lehelete megfagy, majd csörömpölve hull alá. A nekirontó szél nagyokat taszít rajta, de csak késleltetni tudja az elkerülhetetlent. Végre eléri a barlangot, és farkasszemet nézhet a sötétségben lapuló hideg végtelennel. Egy pillanatig mintha hallana valamit. Két apró dobbanást, majd kis szünet után ismét kettőt, és így tovább. Aztán nem figyeli tovább. Nagy levegőt vesz, elszánt mozdulattal felemeli bárdját, és lesújt oda, ahol legvastagabb a jég. Az acélos páncél jajongva hull szét, és darabjai azonnal olvadni kezdenek. Egy vaskos szélcsóva majdnem kicsavarja kezéből a bárdot, de az idegen tántoríthatatlan, és tovább püföli a jeget. Lesújt újra és újra, majd amikor úgy érzi, eleget ütött, maga mellé csapja a bárdot, és szuszogva megáll. A barlang szájából egy minden eddiginél mélyebb és dermesztőbb sóhaj száll fel. Ez volt azon a télen az utolsó, ami elhagyta Tél tábornok ajkait ezen a vidéken, aztán paripái közé csapott, és vad robajjal elvágtatott északi tartományai felé.
A vándor szinte azonnal érezni kezdi bőrén az enyhülést. Az ő szemei is megszelídülnek. Keres egy farönköt, és leül rá. Kezeit térdére teszi, és lehajtott fejjel élvezi, ahogy tagjait átjárja az élet. Meredten bámul, hangosan szuszog, próbálja maga körül lassítani az időt. Így ül percekig, majd feleszmél, és szétnéz maga körül. Fáradtan lehajol, és ujjával keresztet rajzol a hóba, melynek nyomán cseppekben olvadni kezd a hó. Szűk ajkai mosolyra görbülnek, látván azt, hogy sikerült végigmenni az ösvényen, amit az idő kitaposott neki. Ezután gémberedetten feláll, és elindul arrafelé, amerről jött. Nem siet már, hisz elvégezte dolgát. Szép lassan elvonul az ágak alatt, és vállait lassan eláztatja a fákról lecsöpögő olvadás. Egy darabig lehetett még látni mentét, majd alakja elveszett a fák sűrűjében.
Leghamarabb a madarak érezték meg a változást. Ők már hajnalhasadáskor észrevették, hogy nem olyan nap következik, mint azelőtt. Eltűnt fejük felől a szürke lélekrontó förgeteg, és újra látták a napot felkelni, amint királynői pompájában felvonul trónusára, hogy megmutassa bájait, és éltesse népét. Ragyogásával felélesztette a madarakat némaságukból, akik teli torokból kezdték hirdetni, hogy itt a tavasz. S tették azt másnap, harmadnap, és azután is még nagyon sokszor. Telefütyülték az erdőt, mezőt, énekük lehallatszott a völgyekbe, és bedaloltak a kövek alá. S mikor minden állathoz eljutott a tavasz üzenete, elkezdték fészküket rakosgatni. Miután elég puhára és melegre bélelték, apró kis tojásokat raktak beléjük, rendezték soraikat, hogy az élet ugyanolyan szép legyen, mint előző évben.
Ugyanezt tette a többi állat is. Udvaroltak egymásnak, és kölyköket fialtak, borjút ellettek, csemetéknek adtak életet. Erről szól a tavasz, az örök megújuló. Ő pótolja azt, amit elődje kiszórt az élők sorából. Az olvadó hó kitakarta a földet, az aszott koponyákat, és csontvázakat. A hamvakat még látni engedte a természet, hogy tudjuk, az élet mulandó, de aztán a sarjadó fű felülkerekedett rajtuk, és nyár végére örökre eltűntek.
Az erősek, egészségesek túlélték a megpróbáltatásokat, és most rajtuk a sor, hogy szebbé és naggyá tegyék a közösséget. S miután megszaporodtak, az a dolguk, hogy neveljék kölykeiket nagy gonddal, mert az élet a lényege mindennek.
Kizöldült erdő, mező. A levegő megtelt tavaszillattal, melyet a kipattanó virágok árasztottak magukból, legyenek azok fákon, bokrokon, vagy a földből kikandikálók. A bódulathoz még hozzáforrt a serkenő fű friss illata is. Soraiba a langyos szél olykor-olykor beletúrt, ha egy kis vidámságra vágyott, majd ha kinevette magát, anyai csókjával szépen visszarendezett mindent, és megfésülte a tájat. Aztán gondolt egy nagyot, ezt az édes illatot felkapta a hátára, és elvitte azt a falvakba, városokba, hogy az embereknek is jusson belőle.
Csodát tett odalent is a tavaszi varázslat. A hosszú, szürke tél miatt szótlanabbá váltak az emberek, és kevesebbet törődtek egymással. Aztán a nap előbújt rejtekéből, megragyogtatta az emberi létet, és mosolyt csalt az arcokra, mígnem olyanná vált minden, amiért érdemes élni. A legtöbb ember olykor-olykor abbahagyta a rohanást, és szakított időt arra, hogy gyönyörködjön abban, amit az Isten varázsolt e rövidke idő alatt. Sokan hálát mondtak, amiért részesei lehettek ennek a csodának, és szégyellték magukat, hogy elfelejtkeztek arról, hogy valaki a gondjukat viseli. Erőt merítettek mindebből, és rendezték adósságaikat. A haragosok kezet fogtak, és nevettek azon, hogy egykor haragot tápláltak. A restek pótolták mulasztásaikat, a fösvények adakoztak.
Így volt ez akkor. Szorgoskodott a lelkiismeret, dolgozott a kéz, a lélek pedig vágyott a megbocsátásra, ami feloldozza őt gyarlóságából. Tették az emberek mindezt, mert ez a cselekvés ideje volt, amikor is megújult minden. És az új, mint mindig, magában hordozza a szépet és a jót.
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2017/09/22/matyas-csodatevo-bardja/
SHARE