KÜZDŐTÉR

Vigrid

Szerző: Jung István

„Vigríd a mező,
ott vív majd a bátor
Szurt a boldog istenekkel;
száz mérföld széles
minden irányban,
keményen kimérték.”
(Vaftrúdnir, 18.)
.
A holló hozta meg a csata hírét. Tudta, hogy bekövetkezik. Megjövendölték, de nem számított rá, hogy ilyen hamar. A jelek egyértelműek voltak, és mégis… Jóhiszeműsége, miszerint van még ideje, csapdába csalta. Ostobának tartotta magát. A hosszú tél, a fagyöngy, mind beteljesült. Annyira meg akarta változtatni a jövendölést, hogy nem akart tudomást venni a kürtről, ami a végső harcot jelezte. A vörös, arany és sötétpiros kakasok rikácsolásának hangját is eltompította magában, holott meg volt írva, hogy az utolsó napon mindhárman felszólalnak. Elhessegette a farkas láncának csörrenését a földön. A farkas gazdájának kacaját. Elkésett.
A hollóval a vállán felült óriási lovára, Gullfaxira, és vágtába kezdett. Apja végzetére gondolt, a kígyóra. Talán ha időben odaér, megmentheti. Nem lehet, hogy egy isten ne tudjon változtatni a sorson. Különben nem istennek hívnák őket. A nagyapja teteme fölött vonyító farkas képe villant be agyába. A híd őrén átszúrt lándzsa. A rengeteg halott, a világ pusztulása, és a megjósolt remény, az új élet ígérete. Egy új világé, melyben a legnagyobbak már nincsenek jelen.
Nem kellett sarkantyúznia lovát, az tudta a dolgát. Szinte kettétörte az útjába kerülő fákat cikázás közben. Súlyos patáinak csapódása meg-megrengette a földet, mégis hangtalanul rohant előre. A fák között lehullott tűlevélszönyeg és mohapárnák felfogták irtózatos sújtását.
A nap és hold eltűntek. A farkasok földtől égig érő széttárt állkapcsai bekebelezték őket.
Egyre közelebb ért a mezőhöz. Mikor elindult, csak a fegyverek hangját, és a kiáltásokat hallotta. Most már a fűre ömlő vér hangja is a fülében csobogott. Rövidet füttyentett. A holló lerepült a válláról, hogy valakinek vagy valaminek kivájja a szemét. Megállt, hogy felmérje a helyzetet, és utoljára gondolkodjon. Tapasztalt harcos volt, és úgy tanították, hogy tiszta fejjel lehet csak életben maradni egy csatában. A test már tudja a dolgát. A lábak az irányt, a csípő a csapás erejét, a karok, vállak a csatabárd húzását, a fej az elhajlást.
Nagyapja vakfehér szeme figyelte. Halott volt. Apját kereste a húsforgatagban. Mire elindult volna felé, már megtette a kilencedik lépést, és holtan esett össze. Jörmungandr mérge végzett vele. A kígyó teste is élettelen volt. Mint oly sok minden, ez is meg volt jövendölve. Fenrir éktelen nyüszítésére kapta fel a fejét, Vidar abban a pillanatban tépte szét puszta kézzel.
Sköll és Hati, Fenrir testvérei, egyszerre szemelték ki prédának. Most sem sarkantyúzta meg Gullfaxit, de nem mozdította a kantárt sem. Várta, hogy a farkasok odaérjenek és rárontsanak. Bal tenyerével végigsimította a ló sörényét, és a nap jutott eszébe, mikor apja neki ajándékozta. Meglapogatta az állat lapockáját, aztán hátranyúlt csatabárdjáért. A bőr markolaton megnyikordult tenyere. Lehunyta szemét, mélyet szívott a poros, vérszagú levegőből. Nem fújta ki. Mind közelebbről és közelebbről hallotta a csaholást. Mellkasáig emelte a bárdot. A levegőt még mindig nem engedti távozni tüdejéből. Érezte a halál áporodott szagát a farkasok nyelvén. Kinyitotta a szemét. Mindkét veszedelem másfél karnyira volt tőle, megfeszítve tagjaikat az ugrásra. Egy szemvillanás alatt ott termettek. Kifújta a levegőt, mikor lesújtott.
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2017/09/23/vigrid/
SHARE