KÜZDŐTÉR

Kismadár

Szerző: Kereder Márk

Mauro Ferretti szemhéjai egyre nehezebbekké váltak, ahogy a vonatablakból bámult ki a napsütötte kopár puszták és olajfa-ligetek monoton váltakozásaira valahol Ponte Barizzo határának közelében. Kiszáradt legelő-olajfa ültetvény-legelő-olajfa ültetvény-legelő. Negyed órája ez ment a délelőtti harminc fokos poros zakatolásban. A szerelvény felforrósodott alkatrészei izzadták magukból a korom- és az olajszagot. A lehúzott porlepte ablak sem enyhítette a nyári kánikula terrorját. Mauro a kétnapos borostáján a verejtékcseppeket törölgette könnyű lenvászon ingének ujjaival, miközben a vasparipa a dél-olasz kisváros magas, sudaras tujákkal és tüskés cserjékkel körülvett, fehér kőporral vakolt mediterrán parasztházai előtt vágtatott át szédítő sebességgel és dübörgő robajjal. A vonat itt nem állt meg. A férfi nézte, ahogy a kegyetlen nap felfalja az utolsó hírmondó kis nedvességet és hideget is, amit a táj a rövid és erőtlen éjszakától alamizsnaként koldult. Ahogy elhagyták a falut, újra csak puszta, olajfa, és puszta. Mauro akkor aludt el. Az egyik olajfa-puszta találkozásánál feje az ülés háttámlájára bicsaklott, arccal és nyitott szájjal felfelé, két lét közé esett. Az Ébrenlét és az Álom közé. A férfi még hallotta a mozdony rekedt gargalizálását és érezte a nyár forró hányadékát szétfolyni felfelé fordított arcán, de már érezte a belső hideg, mozzanatlan tava hűs nyugalmát és a tömör álomköd közeledését is, ahogy egyre jobban utoléri, észrevétlen becserkészi, szemére mászik hangtalan, beborítja és végül az a vékony szál is elszakad, ami még horgonyként a valóságban tartotta.
Aztán már nem volt abban a vonatfülkében. A szikrázóan tiszta kék és végtelen égbolt felhőtlen szabadságában suhant, érezte és élvezte a hűs szelet, ahogy az végignyalja furcsa, aerodinamikus apró testét és tollal borított könnyű szárnyait. Picike csőre olyan pimaszul könnyen hasította a nyári levegőt, mint ahogy a reflektorfény furakodik szemtelenül az éjszaka sűrű fátyolszoknyája alá. Könnyen, nagyon könnyen. Úgy repült, mintha a Föld és gravitációja nem is létezne, mintha az csak egy gonosz mese lenne, ami a hozzá hasonló verebek ijesztgetésére hivatott volna szolgálni. Abban a pillanatban nem is hitte el, hogy egyáltalán van olyan, hogy tömegvonzás. Annyira könnyed és légies volt az érzés, ahogy súlytalan lelke ott, a csillogó fényben szárnyalt! Csak a szél sustorgását hallotta, ahogy a parányi madárfülébe súgja egyhangú mondanivalóját. A szabadságról beszélt neki és arról, mennyire szép, egyszerű és tiszta ez így, ahogy van; ez a szárnyalás, ez az egyszerű kötetlenség. S talán nincs is más a Földön, nincs is más a Teremtésben, csak ő és ez a repülés.
A légkönnyű tollpihe borította pici madárfejecske most lefelé, a távolabbi földfelszín felé fordult. Az alant elterülő széles táj egy toldozott-foldozott homokszín vászontakaróra hasonlított. Lejjebb ereszkedett, egyre lejjebb. Ahogy egyre közeledett a talajhoz, a levegő úgy vált a kabócák énekétől egyre terhesebbé. Élvezte, ahogy a már közeli, felszíni textúra szélsebesen elsuhan alatta, a földeket, mezőket, utakat egy seszínű, vonalas szövetté kenve szét. Aztán már a magasabb fákat és a villanyoszlopokat is kerülgetnie kellett. De ez nem esett nehezére. A mozgásban a dinamikus kis teste fürge irányváltoztatásaival és lendületes gyorsulásaival operálhatott.
Így szárnyalt percekig, a föld felett és a különböző tereptárgyak, házak, fák között, míg egyszer csak egy mozdony keresztezte pár méterrel alatta az útját. A masina sűrű tömör füstje és forró, olajszagú levegője megcsapta pici testét, egy pillanatra elszédült, törékeny lénye imbolyogva, pörögve-forogva, egyensúlyát vesztetten sodródott a légben. Aztán pár másodperc múlva visszatért teljes ébersége és abszolút irányítása az apró test felett, s ekkor azt vette észre, hogy a száguldó vonat mellé sodródott, s ott repül az egyik vagon ablaka mellett.
Gondolt egyet, s közelebb repült, majd leszállt a nyitott vonatablak zakatolásban remegő peremére. Bent a közeg teljesen más volt. Ott egyáltalán nem volt jelen a sodró erős szél, s a dübörgő zaj is lényegesen csökkent. A két eltérő hangulat között a határvonalon egyensúlyozott pici teste. Apró, karmocskás madárlábaival kapaszkodott a fém peremen, s egy nagyot sóhajtott, felborzolta, majd megrázogatta tollkabátját. Engedett a pelyhek közé némi levegőt, mely kissé enyhítette a kabát forróságát. Majd újra kisimította. Pihent pár másodpercet. Apró testének ennyi is elég volt a picike szívecske ritmus-görbe csúcspontjainak kisimításához, lágyításához.
Az ablak, amire leszállt, a vagon folyosó felőli oldalához tartozott, s ott, tőle pár méterre két kalauz beszélgetett sötétkék egyenruhában. Kalapjukat a kezükben tartották, csatakos hajuk rátapadt homlokukra, ott, ahol megnyomta a rendszeresített, kikeményített fejfedő. A szabályzattal ellentétben feltűrték hosszú ingujjaikat.
A pici madárka figyelte őket. Hosszasan szemlélte, ahogy az emberek beszélgettek. Azok pedig dél-olasz módra széles mozdulatokkal, indulatos gesztusokkal kísérték a másikhoz intézett mondanivalójukat. Néhány erősebben megnyomott szófoszlány a kismadárhoz is eljutott, de az nem értett belőlük egy kukkot sem. Kíváncsian és gyönyörködve hallgatta a dallamos mondattöredékeket. Tetszett neki a zene, amit az olasz nyelv keltett életre.
Aztán egy egészen furcsa pillanatban különös dolgot érzett. Nem tudta magának sem megfogalmazni, de meglehetősen különössé vált neki az a viszony, ahogy ő, a kismadár, és a kalauzok, mint emberek álltak egymással szemben. Groteszkké és nagyon bizarrá kezdett válni az a helyzet, amiben ő madárkaként ott az ablakperemen helyet foglalt és konkretizálódott a Teremtésben. Madár-léte egyszeriben felettébb idegen konstellációban tűnt fel előtte. Az érzés megmagyarázhatatlan derengésként kezdődött, majd egyre csak fokozódott benne, s pár perc múlva már egyenesen uralta. Egy idő után már csak ez az egyetlen impresszió töltötte ki pici madárszemének minden befelé, önmagába bámuló nézőpontját.
Aztán az élmény annyira nem hagyta nyugodni, hogy – különös módon – elképzelte és elhitte, hogy az ott beszélgető kalauzokat meg tudja kérdezni, ő miért is madár, és hogy is van az, hogy ennyire-ennyire idegen tőle ez a torz létforma.
Ugrott egyet a peremen, pár centivel közelebb a vasutasokhoz. A szándék életre kelt. Mozgatta pici madárlábának izmait, és betakarta elméjét. Az érzés, mely a valóságba hívta a szándékot, most a szándékkal kézenfogva, együtt hajtotta előre, felrepítette a vonat poros folyosójának szűk terébe, és a még mindig beszélgető emberek felé vezette.
Amikor a két kalauz észrevette a levegőben a tőlük alig egy méterre verdeső verebet, abbamaradt beszélgetésük, s érdeklődve bámulták a madárkát, hogy az mit akar ott, biztos valahogy betévedt a vagonba, és most nem talál ki, ki akar jutni szegényke.
De a kismadár nem ezt akarta, nem tévedt el. Meg szerette volna kérdezni az embert, megtudni a társától, hogyan kerülhetett olyan lehetetlen helyzetbe, hogy madárként egy vonatban kell ráeszmélnie ennek a furcsa szituációnak a különösségére.
Közelebb repült, talán picike csőréből kilépő halk suttogása közelebbről célba ér, a tompa emberfül talán egészen-egészen közelről meg tudja hallani pici halovány kiáltozásait. Ezért az egyik fejet vette célba. Azon volt az a nagy, aszott lepényként a fejre tapadó fül, az a hallószerv, aminek formája inkább volt az övé, mint ez a bizarr madárfej idomtalan fülkagyló-nélkülisége.
Ott verdesett már a két ember között, mindinkább a fülhöz próbált közelebb kerülni. Gondolta, az a probléma megoldásának kulcsa, közel kerül és beszélhet. Hogy hogyan, az nem fogalmazódott meg egyszerű elméjében. Egyszerre csak egyetlen megoldandó feladat töltötte ki látóterét, többre nem volt érkezése.
A férfiak pedig hessegették, csapkodták a rájuk támadó kismadarat, sapkájukkal ütötték a levegőt, de a kismadár ügyes volt, kitűnően lavírozott a csapások, suhintások között. Az emberek dolgát még az is nehezítette, hogy a veréb nagyon közel volt, nem tudtak egy jól irányzott, erős, célzott ütést sem bevinni, bárhogy próbálkoztak. Jobbadára egymást találták el és magukat. A madár meg kétségbeesetten próbálkozott. A kalauzok már guggoltak, miközben a felettük verdeső apró veszedelem le-lecsapott a fejekre.
Aztán az egyiküknek, az Eugenio Cattaneo nevezetű vasúti főellenőr tisztnek – a rangban is és szolgálati időben is tapasztaltabb kollégának – sikerült kemény sapkájának egy egészen erős csapásával a földre taszítania a kismadarat. A veréb pici teste és feje nagyot huppant a poros padlón. Ott aztán mozdulatlanságba dermedt.
– Megölted! – szólt a hierarchiát semmibe vevő, indulatos hangnemben a főellenőrnek Vincenzo de Santis felvigyázó segédtiszt.
Eugenio az indulatos mondatot csak egy „Hogy képzeled a hangnemet? Meg ne szólalj most!„-féle szúrós tekintettel viszonozta. Érzelemkitörésnek minősítette a megnyilvánulást és később sem írta bele a szolgálati naplóba.
Közelebb léptek a kismadárhoz. Aztán hamar vissza is hőköltek, ugyanis pár másodperc múlva összeszedte magát a pici lény, próbálgatta a szárnyait, verdesett kettőt-hármat, majd egy nagy szökkenéssel újra a levegőben termett. Nem hagyta annyiban. Vészesen közeledett a vasutasok felé.
– Ez megbolondult! Kergesd már ki a francba! – ordított most a főellenőr a segédtisztnek.
Az meg teljesítette – vagyis teljesíteni próbálta – a parancsot, de csak annyit ért el, hogy a madárka immár egyedül őt támadta. Őt, az ő zilált fejét, melyet két keze irányítatlan össze-vissza hadonászásával próbált védeni. Többé-kevésbé sikeresen, mert a veréb nem tudta megcsípni, vagy bármit, amit ez a megőrült állat akart. Percekig viaskodtak így, a madár nagyon makacs volt. Egy idő után Eugenio is közelebb merészkedett, s próbálta kissé kívülebbről, harmadik félként eldönteni a meccset. Aztán végül sikerült neki. Valahogy úgy forgolódtak, hogy a kismadár egész közel került a nyitott ablakhoz. Onnan már könnyű volt. Mindkét férfi egyszerre rontott rá a kis lényre sapkájuk nagy tányérjával, és – nem tudni melyikük – kitessékelte az állatot a suhanásba. Még látták, ahogy a madárka pörögve-forogva eltűnik a hátsó ablakoknál a szerelvény vége felé tehetetlenül sodródva.
– Ez megőrült! – fakadt ki ingerülten Vincenzo, miközben próbálta a harc közben összekuszálódott, felborzolódott, erős szálú fekete haját kezével lesimítani. Csak nagyon nagy jóindulattal sikerült neki, s a részeredményt a sapka alá rejtette.
– Látod fiam! Mi minden van, ami nincs a szabálykönyvben és amivel meg kell birkóznunk! – mondta diadalmasan Eugenio, s a nyakkendőjét igazgatta.
– Tanulni mindig lehet – folytatta, élvezte a tanár-szerepet. – Ha megcsináltad az etikettet pontról-pontra, még mindig jöhet egy veréb! – mosolyodott aztán el.
Vincenzo is mosolygott és bólogatott, illendőségből.
A vonat akkor lassítani kezdett, Salerno egyik külvárosi megállója felé közeledett. Az érezhető lassulás a menetiránnyal háttal utazókat az ülésbe nyomta, az szemben ülőket pedig előre lökte. Mauro is előrebukott székében. Ez, s a súrlódó fémek jellegzetes, sikító hangja azonnal felébresztette. Az erőszakos mozzanat olyan hirtelen rángatta vissza a valóságba a férfit, hogy az pislogva, álomittas szemekkel kapkodta a fejét, hol is van. Cirka tíz másodpercébe került, mire visszaemlékezett az életre. Tíz másodperc alatt újratanulta a történetét, ki ő, mit csinál, hova megy. Csak tíz másodperc. Ennyi kevéske, igazából nem is létező időtartamba belefért az összes öntudat, ami meghatározta Maurót.
Kinézett az ablakon. Salerno peremkerületének épületei persze nem voltak olyan patinásak és történelmiek, mint a belváros, de azért a látvány nem volt rossz, s a fejlődés is szemmel látható formában, néhány szálloda- és lakóház építkezésében mutatkozott meg. A gyorsan fejlődő százötvenezres város volt az azonos nevű megye székhelye is Campania régióban. Aztán elhagyták a külvárosi állomást is. Mauro ott nem szállt le, a belvárosba tartott. Ott praktizált ugyanis a pszichológusa, akihez minden második pénteken fél tizenkettőre járt, már majd’ egy éve. Gina miatt. Pontosabban: a hiánya miatt. Amióta a nő elhagyta, nem találta magát. Szó szerint, mintha elveszett volna a régi Mauro, mintha Gina magával vitte volna. Így érezte. Azóta fél ember volt, vagy még az sem, csak egy lélegző, alvó, felkelő, dolgozó, újra alvó szerkezet. Mauro üresnek és lélektelennek érezte magát a nő nélkül. De túl akart lépni ezen, vissza akarta kapni a lelkét, az önkontrollt, a szeretni tudás képességét, tehát az életet. Mauro úgy gondolta, hogy dr. Natalia, a lélekdoktor talán segíthet ebben.
Donna Natalia magánrendelője a Via Alfonso Balzicón volt, egy hatemeletes belvárosi, klasszicista polgári társasházban. Mauro kicsit késve érkezett, ezért nagy iramban, hosszú léptekkel rótta a lépcsőfokokat a negyedikre. Az ajtó előtt megállt. Kifújta magát. Kisvártatva bekopogtatott. Néhány pillanat múlva lépteket hallott bentről. Donna Natalia nyitott ajtót.
– Buon giorno, Mauro – mondta az ajtóban megjelenő idősebb, kimért hang.
– Buon giorno, signora – lépett be a szűk előszobába a férfi.
– Hogy van? Kér egy jeges teát? Borzasztó meleg van!
Mauro bólintott.
– Foglaljon helyet a szobában, ahogy szoktuk, ott légkondi is van. Egy áldás. Viszem a teát.
– Köszönöm – mondta Mauro, és a folyosóról belépett az első szobába. A nő eltűnt a lakás naptól elsötétített homályában, és kisvártatva pohárcsörömpölés hallatszott a helyiségcsoport mélyéről.
Mauro a szobában leült a kényelmes fotelbe. A lesötétített ablakok és a légkondi védelmében a félhomály kellemes volt. A hideg falak és hűvös bútorok illata és tapintása furcsa és különleges volt Maurónak, aki a forró kő- és porvilágból tévedt ide be.
Fél perc múlva megérkezett Natalia is, kezében egy nagy pohár sárga itallal, teleszórva kövér jégkockákkal. Csörömpölve lerakta a pici dohányzóasztalra. Becsukta az ajtót, és leült a férfivel szemben.
– Mi újság, Mauro, hogy van? – kérdezte, miközben fészkelődött kövér teste a fotelben. Kezdődött a munka.
– Köszönöm, nagyon jól.
– Mauro! – nézett a szemüveges női arc a férfi szeme közé. – Akkor nem lenne itt, nem gondolja?
Mauro lehajtotta fejét, és beismerően bólogatott.
– Mennyit gondol mostanában Ginára?
– Hát… – akadt el a férfi szava. Natalia természetesen észrevette.
– Ma gondolt rá?
– Ma?
– Igen, ma.
– Hát nem is igazán.
– Nem? Hát mire gondolt ma, Mauro?
A férfi elgondolkodott. Magába nézett. Nem nagyon tudta megmondani a mai gondolatait. Ott csak ürességet látott. Valami még nem létező, formálódó potencialitást. A jövő magját. De aktualitást sehol sem látott.
– Nem is gondoltam semmire…
– Mauro… így nem lehet. Én segíteni akarok. De tudja, ahhoz maga is kell. Az ember mindig gondol valamire. Kérem segítsen nekem! Emlékezzen, mondja meg, ma mi járt a fejében.
– Hát… most, hogy mondja…
– Hallgatom, Mauro, bátran.
– A vonaton…
– Igen?
– A vonaton, azt hiszem, álmodtam…
– Mit álmodott, Mauro?
– Hát…
Mauro hezitált.
– Bátran, Mauro, az álmok sokat segíthetnek.
– Azt álmodtam, hogy egy kismadár vagyok, és szállok az égben.
Natalia bólogatással bíztatta a férfit. S az folytatta:
– Aztán berepültem valahogy abba vonatba.
– Értem – tolta fel Natalia az orrnyergére a lecsúszott szemüvegét.
– Ott aztán volt két vasutas.
– Hogy néztek ki a vasutasok?
– Nem nagyon emlékszem. Mint a vasutasok. Miért fontos ez? –Mauro nem értette.
– Az álmokban minden fontos, mindennek jelentése van.
– Hát… nem emlékszem a kinézetükre különösebben.
– Oké. Folytassuk. Ezután mi történt?
– Megpróbáltam megkérdezni, hogy kerültem ide.
– Tehát kapcsolatot kívánt létesíteni.
– Igen. Nem értettem. Nem értettem, miért vagyok kismadár.
– Furcsa, szokatlan volt önnek ez a helyzet?
– Igen. Nagyon.
– Aztán, mi történt?
– Nem is nagyon emlékszem. Talán hadakoztam az emberekkel.
– Úgy érezte, valamiért meg kell küzdenie?
– Nem tudom. Én csak… csak nem értettem.
– Aztán? Mi történt?
– Azt hiszem… azt hiszem felébredtem.
Hosszú szünet következett. Natalia két tenyerét összeérintette, mintha imádkozna. Előrébb hajolt székében. Meglehetősen testes volt, a mozdulat kissé erőltetettre sikeredett. Mindenesetre a bizalom jele volt, annak szánta, ahogy a férfihez közelebb hajolt. Állát ráhelyezte imádkozó kézfejei csúcsára. Gondolkozott, kereste a szavakat. Végül megszólalt:
– Mauro… az álmok különleges szerepet töltenek be életünkben. Tükörképek. A tudatalatti tükörképei. Megmutatják, mi foglalkoztat bennünket a leginkább. Ha baj van, sokszor azok jeleznek a leghamarabb. Indikátorok is lehetnek. Az álmokat tehát komolyan kell vennünk. Jelen esetben az ön álmai a javulásról szólnak. Ebben a kontextusban a madár jelenti az ön szabadságra vágyódó lelkét. Szeretne végre megszabadulni Ginától, illetve az ő lenyomatától, amit, Mauro, még mindig magában hordoz, és nagyon erősen kapaszkodik belé. El kell engednie. Ezt kell megértenie. Ezt nem értette az álmában, persze az analógiák, jelek és megfeleltetések szintjén. De már ön is tudja, Mauro, hogy küzdelmes lesz.
Natalia hátradőlt kényelmes foteljében.
– Úgy érzem, Mauro, jól haladunk. Szép eredmény.
Natalia elégedett volt.
A beszélgetés hátralevő részében megbeszélték a következő két hét gyakorlatait és a legközelebbi időpontot. Hamar végeztek. Natalia biztosította Maurót, hogy már nem kell olyan sokáig járnia, meglátja minden rendben lesz, s a fizetés után a búcsúzásnál meg is dicsérte, hogy jobb színben van, és még talán hízott is pár kilót a vékony férfi, mert igen jól áll neki az ing.
Ahogy Mauro a vakolatszagú lépcsőházból kilépett az erősen tűző, kora délutáni fényözönbe, úgy érezte, benne mélyen azért valami megmagyarázhatatlan érzés is motoszkál. Mintha valami kellene még. Olyan érzése volt, mint mikor az ember nem végzett el az aznapra beosztott, ütemterv szerinti munkájával, s úgy kényszerül hazamenni. Nem értette ezt a furcsa benyomást.
Még órákkal később, a vonaton is ugyanezt érezte. Késő délután volt már, amikor a szerelvény a visszaút megkezdéséhez kapott éles sípszóval parancsoló jelzést a vörös-narancs színben fürdő állomáson. Mauro bágyadtan nézte, ahogy a peron régi, modoros öntöttvas oszlopainak árnyékát groteszk módon többszörösére nyújtja a vérszínű korong.
Pár perc múlva megjelent Vincenzo de Santis a fülkében.
– Jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre.
Mauro szótlanul nyújtotta a tikettet. A tiszt mindent rendben talált. Már éppen indult volna ki a vonatfolyosóra, mikor visszanézett.
– Kérem az ablakot húzza fel, még berepül valami madár!
Mauro bólintott, felállt és feltolta a poros ablakszárnyat, miközben Vincenzo kívülről becsukta a fülkeajtót.
A férfi lehuppant az ülésbe. A hosszú nap és a rekkenő forróság kiszívta minden erejét. Úgy érezte, hogy agya lomha, érzékei pedig tompák.
Mauro Ferretti szemhéjai egyre nehezebbekké váltak, ahogy a vonatablakból bámult ki a koraesti szürkületbe: legelő-olajfa-legelő-olajfa-legelő…
.