KÜZDŐTÉR

Ahogy Dr. Nathalie Brown megölte apját

Szerző: Martin Weber

Részlet a Végezz magaddal! c. regényből

Ahogy felébredt, Kelly hátát látta, a nyitott ablaknál állt meztelenül és cigarettázott. A szél vissza-vissza fújta a füstöt a lakásba, a napfény széles pászmájában fakószürkén gomolygott és szertefoszlott. Nézte Kelly izmos testét, a forradásokat, – repesz, lövés, kés, korbács, vannak sebek amik nem látszanak. Az ő gyönyörű testén nem látszanak sebek. Kelly őrnagy és Dr. Juris Nathalie Brown. Az emberek rájuk mosolyognak, utánuk fordulnak. Pedig egy lövéssel kezdődött. Még nem moccant, de Kelly észrevette, hogy megébredt. Hátrafordult, és rámosolyodott. Jó reggelt Nathalie… Máris hozom a kávét.
Már kiült az ágy szélére, mikor Kelly visszajött, lehajolt, homlokából kisimította haját, és lágyan megcsókolta. – Finomabb volt mint a kávé.
Nehéz ügy a kis lakás,- különösen, az első közös ébredéskor,: Nincs hova menni saját gondolatainkkal. Kelly vágyakozása mentette meg a hazudozástól. Bújt volna mellé, de Nathalie, fürgén megindult a fürdőszoba felé.. – Előbb rendbe szedem magam, – hogy illatos és kívánatos legyek neked, – addig, hogy ne szenvedj foglald el magad, – mondjuk, – főzzél még egy kávét, vagy facsarj friss narancslevet, – és pajkos mosollyal elkerülte az utána nyúló férfit és már be is csukta a fürdőszoba ajtaját.
Végre zárt ajtó mögött. Kinyitotta a mosdó csapját, hadd csobogjon, aztán leült a WC lehajtott ülőkéjére. Igen! Boldog-gyönyörű álma volt. Álmában újraélte, hiszen megtörtént, és most már meg akarta tartani örökre. Rögzíteni, mint képet a falon.
A két kezével tartott súlyos revolver hatalmas rúgása, a dörrenés, a forgótár mellett kicsapó láng ahogy megperzseli kezét, a csípős füst, és ahogy apját hátraveti a becsapódó lövedék ereje, az elzuhanó test robaja, a mellkasán és száján bugyogó vér vörös csillogása, a részegségtől ismerősen csillogó szemek ahogy megfakulnak, a pupilla már csak fekete folt meg megrebbenő szemhéj és a száj vonaglása, – lehet, hogy megint whiskyért akart ordítani, a keze is mozdul, mintha poharat szorítana össze, lábai vonaglanak, és nadrágja közepén terjedő sötét folt, vér folyik ki teste alól a linóleumra és tócsává terjed. A vér vasszaga elkeveredik a puskapor csípősségével, még mindig ott van az orrában és örökre elnyomja a könnyek, a hányadékok, ágybavizelések, – összevert testükre kent fertőtlenítő kórházszagát.
– Végre!
Csak egy lövés, amire kilenc éve várt, – három éves korától, mikor már megértette mi folyik körülötte, hogy mit tesz apja anyjával, és hogy más gyerekek szülei nem teszik ezt egymással, mert ez nem jó.
– Anyja, az ő hős anyja ott feküt az ablak alatt és füléből, orrából még mindig szivárgott a vér. Keze most is a kést markolta. Régóta így ment. Három éves volt mikor az apja először megütötte – akkor az ő összevert szegény anyja kivánszorgott a konyhába, majd visszatántorgott és nyakon szúrta apját, aki háttal az ajtónak a fotelben a meccset nézte és whiskyt ivott.- Értette ő, pedig kicsi volt, hogy amíg apja őt nem bántja, addig ütheti anyját, ha őt megüti, – anyja megöli. Hallgatólagos megállapodás volt, amit be is tartottak mind a ketten.
De már nem volt sok ideje. Este kihallgatta ahogy apja beszél az egyik stricivel, Rómeóval: „ Adok a kis csajért kétezer dollárt és megkapod a Cadillacemet! – Ha már felpróbáltad, nem ér annyit!”
– Nem volt sok ideje, a digók, meg a Puerto-Ricó-iak gyorsan üzleteltek.
A pincében volt elég fegyver. Régen felnyomtak egy fegyverraktárt. – Apja meglopta haverjait. Keresték a pisztolyokat, meg lőszert sokáig. – Talán egy éve hozta a pincébe valahonnan a ládákat, és óvatosan árulni kezdte a cuccot, több lett a pénze és több lett a whisky is.
Nathalie aznap éjjel, amikor apja részegen horkolt és épp maga alá vizelt a fotelben, anyja meg összeverve hevert az ágy végében, leosont a pincébe,. Gyorsan megtalálta. A Coltot hozta el, a legnagyobbat, a .45-ös revolvert, még ott lent meg is töltötte. Sokat tudott a fegyverekről. A szemetes alá tette, az ő dolga volt levinni a szemetet, apja soha nem nézte meg. –
Már reggel volt, Anyja még mindig eszméletlenül hevert. Ahogy kiment pisilni és megmosakodni, az apja még aludt. Csak egy szokásos nap… – Hiába reménykedsz, ma elad Rómeónak! Meg kell tenned végre! Ahogy vissza ment a szobába háta mögött a pisztollyal, apja már a dívány mellett állt és sliccével babrált.
– Jó, hogy jössz! Vetkőzz! Csak megnézlek milyen szép lányt neveltem! – Ha már nem próbálhatlak fel le szopsz amíg anyád döglik!
Ekkor vette elő háta mögül a nehéz revolvert, Apja szeme kimeredt, jobb keze még sliccében matatott, ballal akarta megragadni. Nem lépett hátra. Most először életében nem menekült.- Lőtt. A fegyver hatalmasan dördült, rúgott, apja hátratántorodott, döndült a padló ahogy elzuhant, feje koppant, aztán úgy maradt hanyatt. Csendesen végre, örökre csendesen.
Ő mosolyogva áll a szoba közepén, Kinéz, az ágról madárka néz be kíváncsian. Tavasz van. Ki kell nyitni az ablakot. Orrát, szemét marja a lőporfüst kénes gáza, a vér édeskés vasszagát nem bánja, de a vizelet és hányadék szagától most is felfordul gyomra, hiába érzi születése óta minden nap, nem tudta megszokni, és már nem is kell megszoknia. Apja holdtan fekszik a dívány előtt, szőrös mellkasán csak egy ujjnyi lyuk, kevés vér szivárog vékonyan csurog le hájas fehér bőrén, le az oldalán, le a szőnyegen szélesedő vértócsába, rengeteg vér folyt a hátból szakított öklömnyi lyukon át. A golyó szaggatta húscafatok és csintszilánkok a falat mintázzák. A vér csak terjed egyre szét a test alól, ami apja volt, – anyja kínzója, neki őrzője, végül eladója. No de legalább az utolsó húzása nem sikerült. Milyen rengeteg vére van, – Rossz vér! Anyja eszméletlen, ha magához térne se tudna mit csinálni, csak sírni, jajveszékelni.
– Jjobb ha most azonnal hívja a rendőrséget! Jobb, mintha valamelyik szomszéd hívná őket. Bár itt a lövöldözés nem ritkaság, nem érdekel senkit, ahogy a sírás, ordítás sem.
Nathalie nem ismert másik világot, de krimiket nézett és sokat tudott a nyomozásról, mert mindig az ment: – a meccs. meg a „gyilkosos filmek”,- ahogy anyja mondta. Hogy is van a „gyilkosos filmekben”,? – Először eltüntetni a nyomokat, aztán megváltoztatni a helyszínit, hogy elterelje a gyanút. – Végiggondolta és csinálta.
Letörölte szoknyácskája aljával a nehéz pisztolyt, odament anyjához, megsimogatta arcát, de csak pillája rebbent ijedten, már megalvadt az orrából. füléből kifolyt vér.
– Jobbkezéből kifeszegette a kést, – nem tért magához. A kést kivitte a konyhába és elmosogatta, eltörölte, és betette a fiókba. hogy ne legyen szem előtt, – Visszafele megint egész az ajtóhoz szorulva kerülte ki apját, – egyszerűbb lett volna átlépnie, – tudta, hogy halott, de nem akarta, hogy kimeredt megfakult szeme lássa a bugyiját alulról.
– Visszament anyjához, – a kezébe tette a pisztolyt, aztán össze vissza-vissza nyomkodta rá ujjait, ez így jó lesz, – Már elkészült volna, de eszébe jutottak a lőszerek, amiken betöltéskor ott maradtak ujjlenyomatai. Kifordította a tárat, az öt jó kicsusszant, az egy kormos beszorult, ahhoz kellett volna a tár elején azt a pálcát, – az ejektort benyomni, hogy kiürítse, de az jó helyen volt, az nem árulkodik, leégett a külsejéről az ujjlenyomat, mikor felrobbant benne a lőpor. – Kibújt szoknyájából, mert ügyetlen volt húzkodni előre, – megtörölte a lőszereket, megtöltötte a pisztolyt megint, aztán anyja kezét nyomkodta a markolatra, csőre, tárra, még az irányzékra is. Jobb és bal kéz, tenyerek, ujjak. Végül a kezébe tette és hagyta, hogy kicsússzon belőle ahogy Tv-ben látta.
Felvette szoknyáját körülnézett, minden rendben, – kinyitotta volna az ablakot, hogy kimenjen a vérszag, a lőpor maró gáza, a húgy, könny, izzadság, de főleg a félelem csípős szaga, de tudta, hogy a helyszínelők ezt figyelni fogják.
– Gondolkozott, a rendőrséget kell hívni, – de miért is, – csak a gyilkos hívja ki, hogy elterelje magáról a gyanút, – apja halott, az anyja még él… – Egy gyereknek fontosabb a brutális apa hullája, – mint élő, eszméletlen anyja, aki mindig megvédte őt?
– A telefonhoz lépett ami az ajtófélfára volt csavarozva, már egy éve felérte. A doktort tárcsázta, oda volt írva filccel a deszkára, a telefon alá.
– Jó napot kívánok, Nathalie Brown vagyok. A doktor úrral szeretnék beszélni… – köszönöm, várok.
– Igor Jefimovics vagyok, parancsoljon.
– Doktor úr, Nathalie Brown vagyok, tudja az a rumlis család. Tudja, többször járt nálunk…
– Igen Nathalie, tudom, – mit tehetek érted?
– Doktor úr! Édesanyám lelőtte apámat, apa meghalt, édesanyám eszméletlen.
– Hívtál mentőt, vagy rendőrséget?
– Nem, – Önnel akartam beszélni.
– Neked nincs semmi bajod?
– Nincs Doktor úr.
– Ne nyúlj semmihez, menj ki a konyhába, igyál sok vizet, vagy tejet, vagy üdítőt, – tíz perc múlva ott vagyok, – senkit ne eresszél be és ne beszélj senkivel, – és főleg nem menj ki a lakásból. Zárkózz be, – most azonnal. – Sietek Nathalie!
– Nathalie azt tette amit a Doktor mondott. Az egyetlen felnőtt volt akik kedvelt, az egyetlen akiben bízott, – az orosz doktor. – utánanézett a könyvtárban, mi a legmegtisztelőbb megszólítás az oroszoknál, – elhatározta, hogy ha megjön a doktor úgy fogja szólítani, hogy: Pan Doktor Igor Jefímovics, – keresztnevén és apai családnevén, – Jefimov fia, Igor. – A Pan pedig urat jelent. Ha a doktor lánya lenne Nathalie Irene Jefimová – nak hívnák. – Nathalie az ő keresztneve, Irene a Pan Doktor felesége az ő anyja, aki a Jefomov családból való férfi felesége. Nathalie Irene Jefimova lenne a neve… – Milyen szép lenne… – Lenne, – ha így lett volna, soha nem…….
– Kopogtak.- Igor Jefimovics, mondta medvehangján az orosz doktor.
– Kinyitotta a zárakat, kitárta az ajtót.
– A doktor belépett. Becsukta az ajtót és visszatolta a reteszeket.
– Köszönöm, hogy eljött, – Pan Doktor Igor Jefímovics…
– Ezt szépen mondtad Nathalie. – Köszönöm! Szép dolog a figyelmesség. Örülök neki, hogy képes vagy rá…
– Nyugodtan állták egymás tekintetét. Nathalie érezte, hogy a doktor pontosan tudja mi történt, és azt is, hogy ő lőtte le az apját. – Ha anyjában a tűrés szörnyű képességén kívül egy fikarcnyi elszántság is szorult volna. ő tette volna meg, évekkel ezelőtt. – De ez nem igaz, – az édesanyja egy hős, aki minden szörnyőség ellen mégis meg tudta védeni, bármi is volt az ára.- Ha megöli apját börtönbe kerül, és ő nevelőszülőkhöz cselédnek, kapcának, ő meg csak egy test, egy lányest lamit joguk használni a befogadó család fiának, apjuknak, akár még a rokonoknak is. – Két lány is volt az osztályban, akik miután kikerültek az anyáik a börtönből visszavették a nevelőszülőktől, egyik sem volt már szűz…használták őket.- Tizenkét évesek voltak, fiatalok, formásak, szépek, – de tekintetük mint az öregembereké. Az ő édesanyja ettől meg tudta védeni késével, – apjától és részeg barátaitól, – még apja is azt mondta nekik mindig, „Hagyjátok a lány, az anyja bolond, megöl titeket is engem is, ha egy újjal is hozzáértek, – inkább igyunk! – Menj innen Nathalie, ne akard a bajt!”
A doktor mosolygott.
– Felkészültél Nathalie?
– Kérdően néztem a Pan Doktorra.
– Gyalog jöttem, hogy ne tudják megállapítani érkezésem pontos idejét, tudtam, hogy mit találok itt. Öt percünk van, amit vagy avval töltünk, hogy magyarázkodsz és hazudozol, – vagy azzal, hogy úgy rendezzük a dolgokat, hogy a rendőröknek lehetőséget adunk gyorsan lezárni a nyomozást. Ti meg végre szabadon élhettek. – Válasszal Nathalie! Vagy hazudozás, vagy az igazság és a tettek.
– Elpirultam, Pan Doktor kitárta karját, én meg odabújtam hozzá, átöltet, inkább csak átfogott medve karjaival. Jó szaga volt, a békesség szaga. Zakója gombja nyomta arcomat de nem bántam. – Aztán megkérdezte, mennyi idő alatt forr fel egy liternyi víz, – öt perc vágtam rá, nem tudtam miért kérdi, de bíztam benne.
– Jó, az elég lesz. Tedd fel!
– Odatettem a vizet a legnagyobb gázrózsára és visszamentem hozzá, de már Édesanyám mellett térdelt, a pulzusát nézte majd megtapogatta homlokát, arcán a sebeket, orrát, szája szegletéről letörölte a nyálat és a vért, – megigazította fejét, hogy ne lógjon annyira, ahogy féloldalt fekszik. Felnézett. A pisztolyt jól letörülted mielőtt a kezébe tetted?
– Igen, meg a lőszereket is kivettem azokat is. Aztán rányomkodtak a kezét mindenfelé.
– Jól van, bízom benned és biztos jól megcsináltad. – Most elmondom a mesét, amit meg kell jegyezned. Mindegy, hogy mi történt, azt töröld ki emlékezetedből és csak arra emlékezzél amit most mondok, mert minden úgy történt. Lehetőséget kell adnod a rendőröknek, hogy lezárhassák ezt a gyilkossági ügyet. Nem kell fölöslegesen beszélned, csak azt amit mondok. – Jó?
– Jó…
– Tehát a szobádban voltál, – az ott szemben ugye? – Felállt, odalépett, kinyitotta szobám ajtaját, benézett, rend volt. Megfogta az ajtót és a kulcsot forgatta a zárban, belülről volt, – könnyen járt, – aztán belépett, magára csukta az ajtót, hallottam, hogy próbálgatja zár-e, nyomkodta a kilincset, megrángatta az ajtót, – jól tartott.
– A szobádban voltál, mikor veszekedni kezdtek, gyorsan magadra zártad az ajtót és ahogy hallottad az ütések puffanásait sírtál és füledre szorítottad kezed, hogy ne halaljad. – Sokáig tartott, aztán lövés dörrent, – nagyon hangos, aztán ahogy apád eldőlt, azt is hallottad. Tudtad, hogy apád az, mert anyád elzuhanását már annyiszor hallottad, hogy azt megismerted volna, – ez súlyosabb, tehetetlenebb volt. Apád eldőlt, és nem hallottál már sem káromkodást, sem sírást, – csend volt, a füled csöngött a lövés dörrenésétől.
– Nagy sokára mertél kimenni, anyádat ott találtad fekve, eszméletlen volt, a keze mellett pisztoly, apád nem mozdult, alóla vér folyt, sok vér és már alvadni kezdett. A szobában büdös volt, sírás, fájdalom, csípős lőporszag és húgyszag, meg a vér szaga.
– Édesanyád lélegzett, nem vérzett nagyon, a szokásos ütések, de most a füléből is folyt egy kis vér. Engem hívtál, – nem volt mit tenni, segíteni nem tudtál, csak szomorúságot éreztél, ürességet. Aztán hogy elfoglald magad, amíg megjövök, teavizet tettél oda, merthogy orosz vagyok és az oroszok szeretik a teát.
A csöngő rossz, ahogy dörömböltem, megijedtél. Éppen a kannába töltötted volna a forró vizet és leforráztad a bal kezedet. Nagyon fájt, én bejöttem, elláttam az égést, bekentem valami sötét folyadékkal, aztán már itt is voltak a rendőrök, addig te fél kézzel elkészítetted nekem a teát. – Ennyi történt. – Meg tudtad jegyezni Nathalie? – Szóról- szóra meg tudtad jegyezni?
– Igen, Pan Doktor Igor Jefímovics!
– Biztos vagyok benne! – Akkor csináld! – Erősen figyelt, – tudtam, hogy most dől el minden, hogy képes vagyok-e mindent úgy tenni ahogy kell…
– Kivettem a teáskannát a konyhaszekrény alsó polcáról, elöblítettem hideg vízzel és a tűzhely mellé tettem munkaasztalra, ami a tűzhely és a mosogató között volt. A kancsóba egy zöld tea, egy fekete tea és egy erdei gyümölcstea filtert tettem, hogy a filterek madzagja kilógjon a kancsóból.
Jobb kezemre egyujjas konyhai kesztyűt húztam, kikapcsoltam a gázt, fogtam a fazekat, bal kezemet a kancsó szája fölé tettem és önteni kezdtem rá a vizet. Rettenetesen forró volt, ahogy lassan mozgattam a csurgó víz alatt, hogy mindenhol érje, felcsapott a gőz és a forrázott hús szaga, – megértettem, hogy Pan Doktor miért kérte, forrázzam le: – Két kézzel fogtam a revolvert, bal kezemmel a forgódobnál, – a tár és a cső között kicsapó láng bekormozta és lőporszemcsék égettek fekete pöttyöket bőrömbe. – Rögtön tudták volna, hogy én lőttem! – Már nem is volt olyan forró a víz…
– Jó elég, most ejtsd el a fazekat! – Hátralépett. – Elejtettem, mintha ijedtembe, vagy fájdalomtól dobtam volna el. Vagy félliternyi forró víz volt még benne, néhány cseppje felcsapott meztelen lábam szárára.
– Jó, most dörömbölök az ajtón, – kilépett a folyosóra, becsukta majd dörömbölni kezdett az ajtón, – majd hangosan szólongatni kezdett, medvehangján, Nathalie! – Nathalie Brown! Én vagyok az a doktor!
– Kinyitottam az ajtót, jobb kezemmel konyharuhát tekertem bal kezemre úgy álltam ott, ahogy belépett, – két szomszéd éppen kidugta a fejét aztán becsapták ajtajukat, hallatszott a reteszek csattogása is. – „Nem akarunk tudni semmiről, nem akarunk segíteni, tanúskodni, mert nem ütjük bele az orrunkat mások dolgába!” – de sokszor hallottam.
– Pan Doktor Igor Jefímovics kezében ott volt az orvosi táska, – az ajtót nem csukta be, – hadd hallgatózzanak. A végén úgysem tudják magukba tartani és elmondanak mindent a rendőröknek, – mert jó dolog, ha egyszer nem őket gyanúsítják valamivel.
– A doktor bejött. Áátlépett a tetemen, anyámat újra ugyanúgy megvizsgálta, aztán visszajött hozzám, kezébe vette leforrázott bal kezem, forgatta, nézte, közben hangosan dünnyögve magában beszélt, de érthetően. – Úgy konferált mindent mint meccsen a szpíker, mindent amit látott. – Biztoan a hallgatózó szomszédok miatt.
– Hívta a rendőrséget, azonosította magát, bemondta az adatokat, a címet, neveket, hogy egy halott férfi van a nappaliban lőtt sebbel mellkasán. Egy eszméletlen, összevert nő, keze mellett pisztoly. Őt a tizenkét éves gyermekük hívta ki eszméletlen anyja miatt. A kislány megijedhetett mikor megérkezett, mert leforrázta magát.
– Rendben nem nyúlunk semmihez, várunk…
– Letette aztán hozzám fordult, lehajolva fülembe suttogta: – ezek a pöttyök, a beégett lőpor nyoma soha nem fog elmúlni, – bekenem a legsötétebb fertőtlenítővel, – Jóddal, – az eltakarja a pöttyöket és vazelint kenek rá a kiszáradás ellen, bekötöm, – gennyezni, viszketni és fájni fog, – a vizsgálat végéig nem veheted le, ne is engedd, hogy levegyék, – nem szabad, hogy más orvos lássa, mert rögtön tudni fogják, hogy te lőttél. – Ha kell hisztizzél, hogy „nem akarok meghalni a fertőzés miatt, hívják doktor Jefimovicsot!” – Érted?
– Igen!
– Jó! – Édesanyád miatt ne aggódj, ő simán megússza, fel fogják menteni, még őrizetbe sem veszik, bár lehet, hogy benntartják a kórházban még egy-két napig, és amíg nem lesz kihallgatható állapotban őrt állítanak ajtaja elé.
– Biztos vagyok benne, hogy helytállsz, – ki fogod bírni és végre nyugodtan élhettek Édesanyáddal…
– Minden úgy történt ahogy Pan Doktor Igor Jefimovics mondta.
– Édesanyámat alig egy hét múlva felmentették Jogos védelmi helyzet. – Önvédelemből elkövetett emberölés. Szanatóriumba utalták, eleinte hetente látogattam, egészen kivirult. Engem még aznap a Keresztény Kisasszonyok Menedékébe vittek, a város másik végébe ahol soha nem jártam. – Nagyon szép környék. Hamar megszerettek az apácák, mert egy-két olvasás után meg tudtam jegyezni az imádságokat és szépen énekeltem. A többiek zsörtölődtek, panaszkodtak, hogy hideg a kőpadló, kemény a fekhely, meg az a rengeteg ájtatoskodás. Unalom és nyomor! Nincs TV és nincsenek fiúk! – Nekem a mennyország volt.
Talán három hónapja volt szanatóriumban az anyám, mikor a vasárnapi látogatáson egy férfival várt a társalgóban. Már tél volt, nem lehettünk kint. Sarokasztalhoz ültünk, kólát ittunk, amit vittem és süteményt ettünk, amit én sütöttem, azt mondta ízlik neki és a férfi is motyogott valamit. Joe-nak hívták. Vékony volt, alig magasabb anyámnál és szemüveges, – emlékszem elmosolyodtam, mert arra kellett gondolnom, hogy ezzel legalább elbír anyám, – ez nem tudja megverni.
– Mondták, hogy egy hét múlva együtt kezdenek új életet, talán össze is házasodnak és lakhatok velük. – Hogy Joe elektroműszerész és majd bérelnek egy lakást, – anya meg majd felszolgál valamelyik kocsmában…
– Akkor lett elegem.
– Hát igen, a részegekkel tudott bánni az igaz, – végül is apám sem verte halálra. – Mosolyogtam, – azt mondtam most már mennem kell. – Nem mondtam hova. Nekem fontos volt, hogy ne tudják hova, de végül is mindegy volt, mert soha nem kerestek.
Otthagytam őket az asztalnál, a Lisa nővértől kölcsönkért műanyagdoboz még félig volt almás és meggyes pitével – azt majszolták és fogták egymás kezét. – Akkor láttam anyámat utoljára.
.