KÜZDŐTÉR

Mint szél hátán a toll

Szerző: Bacsai Gábor

A schtriga, vagy másképp striga, illetve strix, az egyik legveszélyesebb és legfélelmetesebb élőholt lény, mellyel a vadászok szembeszállhatnak. A strigák eredete még mindig rejtély, úgy tűnik, hogy valami hatalmas átok az, amely a halott nőket ilyen szörnyekké változtatja át. Néhányan azt mondják, hogy a gonosz, kegyetlen és bűnös nőknél – mint a boszorkányok, vagy gyilkosok – van arra esély, hogy strigává váljanak. Mások azt állítják, hogy az átok az idő előtt meghalt gyermekeket sújtja – akik házasságtörés, vagy vérfertőzés kapcsán születtek. Egy dolog biztos, e női halottak minden teliholdkor feltámadnak sírjukból és az élőkre vadásznak.
(részlet Jürgen von Bensa tanításából, valahol a Fekete-erdő mélyén)

*

A fonó ajtaja sóhajtva kinyílt, a beáradó késő őszi szél felkavarta a kosarakban a kenderszöszt és összekuszálta a fonalak szálait a belépő férfi nyomán. A petróleumlámpák tompa fényében a jövevény szakadt, viseltes ruhájában inkább holmi útszéli kódisnak nézett ki, mint vadásznak. Azonban az oldalára szíjazott dupla penge minden kétséget eloszlatott kilétét illetően. Az ébenhajú idegen két héttel ezelőtt érkezett a faluba, jelenléte és kérdései csak fokozták a Radványt megülő baljós hangulatot. Rég elfeledett titkok, évtizedek szégyenteljes hordaléka vetődött felszínre nyomozása során. Senki sem csodálkozott, mikor a jövevénynek egyik napról a másikra nyoma veszett.
.
1.
.
Rezzenéstelen arccal hajítottam a levágott fejet a terem közepére. Az alvadt vérrel borított torz csonk többször megpattant a padlón, majd megállapodott a fonó közepén.
– Oh! Irgalom atyja ne hagyj el! – nyögte egy asszony.
Az összegyűlt nők ijedtükben összerezzentek, tisztességben megőszült asszonyok eltakarták az ifjabb lányok szemét. A látvány egyszerre volt földöntúli és visszataszító. A fonóban tapintani lehetett a feszültséget, mindenki a terem közepére meredt. A testétől megfosztott, rothadó fej félig madár-, félig emberszerű volt. Csapzott, csimbókokban lógó vörös haja, akár az oszmán zászló. A ráncos női vonások alatti száj és csőr keveréke néma sikolyra torzult élete utolsó percében. Az átváltozás sosem befejeződött be. Három szívdobbanásnyit kivártam, majd halkan megszólaltam.
– Radványiak! Az életeteket és jövőtöket megkeserítő striga halott! Falutok megmenekült a kárhozattól és a pusztulástól!
A bent lévők megkönnyebbülten sóhajtottak fel és halk duruzsolásba kezdtek. Hangosan szólni senki sem mert, csak árgus szemekkel bámultak rám.
– A jegyző merre van? – kérdeztem hangomat megemelve. – Elszámolnék vele a járandóságom végett!
Jobbszélen, a faragott padon ülő nők közül, egy csuparánc vénasszony kapott észbe leghamarabb.
– Nagyuram, ilyenkor a jegyző már alszik, de ha kívánod, felébresztem és…
– Menj! – szakítottam félbe. – Szót se többet, nyomban kerítsed elő azt a hájas gazembert!
– Egy pillanat türelmét kérem. – mondta az asszony és rojtos vállkendőjét a torz fejre terítette.
– Megyek és felkeltem jegyző urunkat. Kend is biztos átfagyott a hosszú úton, a leányok mindjárt adnak egy stampedli lélekmelegítőt a ládafiából, és gondoskodnak valami harapnivalóról is estebéd gyanánt, hogy ne teljen unalmasan a várakozás.
.
2.
.
Sosem dicsekszem azzal senkinek, hogy pénzért szörnyekre vadászom. Kedvemre való, mert gyakorta van benne kihívás és izgalom. Mindig is távoli vidékekre vágytam, olyan hősi harcokra, ahol nevet, címet és birtokot szerezhetek magamnak és családomnak. Álmaimat hamar összetörte a nyers valóság. Az életem sajnos nem úgy alakult, mint ahogy azt régen elképzeltem. Olyan helyeken jártam – túl a Monarchia határain – amikről csak a kobzosok énekelnek a nagyobb kocsmákban és fogadókban, de mindezek ellenére mégsem mondhattam szerencsésnek magam. Az országokról – Itália, Frankhon és Poroszország – ahol megfordultam, az itteni parasztok talán nem is tudják, hogy léteznek. Forrófejű ifjúként beálltam zsoldosnak, és harcoltam mindenkivel, aki a hűbéruram ellen volt: a Kárpátok bércein fosztogató tatár hordákkal küzdöttem, és a seregből évek múlva a Rajna-menti megtorló rajtaütést egyes-egyedül csak én éltem túl. A Fekete-erdőben bujdosva nem hittem, hogy megmenekedem ép bőrrel, és ha nincs Jürgen von Bensa, akkor valószínűleg odaveszek a sűrűben egy kóbor éjlidérc karmában. A keményfejű német lovag megmentett, és kitanított a maga módján. A vele töltött évek alatt szereztem a testemet borító hegek túlnyomó részét – tőle, hogy a fene vigye el! Ha nem akart volna annyira bosszút állni Hermész Rendjén, akkor a mai napig együtt kóborolnánk, és sosem térek vissza Magyarhonba. Be jó életem lenne!
Elhessegettem a múlt keserédes emlékeit. Mohón beleharaptam az elém tett cipóba és kolbászba. A helyi ízek jólesően borsosak voltak, kellemesen csiklandozták a torkomat, az utóbbi hetek koplalása után szinte habzsoltam. Fárasztó hajszán voltam túl, és közeledett az idő, hogy végre istenesen kipihenhessem magam. Talán még a nyakára hághatok annak a fehérpénznek is, amit az a sunyi képű jegyző helyezett kilátásba a kezdet kezdetén.
A szomszédos megyében éppen végeztem a megbízásommal, egy kísértetté fakult mosónőt helyeztem örök nyugalomra, mikor a helyi bírótól hírét vettem, hogy Radványban is felbukkant a Gonosz. Szentségtelen, földöntúli erő keseríti meg a falubeliek életét. Több se kellett, egyből tudtam, hogy pénz áll a házhoz.
Utam során úgy szedtem össze az elszórt félmondatok morzsáit, mint aratás után a verebek a magokat a tarlóról. Egy görögtől megtudtam, hogy a falujában könnyebben bűnbe esnek az emberek. Ifjú legények lesznek öngyilkosok a szerelem miatt, és tisztességes, jóravaló férfiak keresik felebarátaik asszonyának társaságát. A Bárczi nemzetség birtokának számító Radványi-erdőben az úri vadászatok, sőt a vadállományt dézsmáló tűzvörös bundájú naprókák hajtása is elmaradt. Az útszéli fogadókban pedig mindenfelé ördöngösségről és boszorkányságról pusmogtak az atyafiak. A kocsmai pletykák szerint a varjak annyira elszemtelenedtek és megszaporodtak Radvány határában, hogy megtámadták a tehénnél kisebb állatokat. Ezt nehezen hittem el, mert tódítottak ezek, ha kellett, ha nem, csak essen le nekik egy pohárka veres bakator. Állítólag magának a tizedet szedő decimátornak és kíséretének is meggyűlt velük a baja. Ha viszont igaz, amit mondanak, akkor egy lesivel vagy egy strigával lesz dolgom Radvány falujában. Mesterem elmondásából már tudtam, hogy mindkettő vérszomjas bestia, egyik kutya, másik eb. Tengelyt akasztani velük nem épp a legszerencsésebb dolog. Akárhogy is, a hírek hallatán felpezsdült a vérem és talán örökké sovány erszényem is megtelhet a munka végeztével.
Az ősz derekán jártunk, a tél már próbálgatta erejét: a nappali esőzések feláztatták a vidéket, az estelente feltámadó hideg szél megdermesztette a földeket, reggelre a táj deres köntösbe öltözött. Az utazás az isten háta mögötti faluba elviselhetetlenül hosszúra nyúlt, lévén hogy nemegyszer a lovam mellett kutyagoltam, nehogy leghűbb társam lábát törje a csúszós utakon.
Mikor elértem a falu határát jelző ágasfát, szörnyű gyanú lopta be magát szívembe. Sötét fellegek gyülekeztek a község felett, regnáló királyként ülve meg a horizontot. A határban fekvő szántóföldek egy része megművelve, míg a többi ugarként, parlagon hevert. Az út mentén jegenyék magasodtak. Annyi varjú ült rajtuk, hogy a fák sötétlettek tőlük. Első látásra megfeketedett lombkoronának véltem őket, de a krampácsmadarak károgását nem lehetett semmivel összetéveszteni. A tél hírnökeinek felbukkanása még korai volt, csak később derült ki, hogy egész más okból van ennyi halálmadár a falu határában. Hangos lamentálásukkal mintha kivívták volna az ég haragját, szél kerekedett a semmiből és kövér vízcseppek koppantak kalapomon, ahogy kesely lovam hátán beügettem Radványba.
.
3.
.
A kicsiny falu tényleg olyan volt, mint amilyennek az atyafiak lefestették. Kisebb-nagyobb vályogházak mentén poroszkáltunk egészen a templomtérig, ahol három nagyobb épület állt: a faluháza, a templom – legalábbis a rajta lévő görbe kereszt erre utalt -, végül egy díszes faragásokkal ékített ház, ahol valószínűleg a falu elöljárója lakhatott.
Érkezésem jókora feltűnést keltett Radványban, hisz nem mindennap látnak fegyverest a faluban. Elnyűtt gúnyába bújt asszonyok és maszatos arcú gyerekek jöttek elő a házakból, érdeklődve lesték minden mozdulatom. Az idősebbek csak némán bólintottak, ahogy elkaptuk egymás tekintetét. A gyerekek azonban ott ugráltak körülöttem, a lovam majd’ megbokrosodott tőlük. Mindenféléről kérdezgettek, de válaszra se méltattam őket. Kiválasztottam a legtalpraesettebbet és megtudakoltam tőle, hogy estére hol hajthatnám álomra a fejem. A fiú azt mondta, hogy ugyan fogadó nincs a faluban, de az öreg takács jó pénzért kiadja átutazóknak használaton kívüli műhelyét. Odavetettem egy garast a gyereknek, és útbaigazítása alapján könnyen odataláltam a roskatag portához.
Az eső jobban rákezdett, én pedig hamar megalkudtam az ősz takáccsal, idősebb Somorjai Jánossal. Tisztes kort megélt mesteremberként nem kért és nem beszélt sokat. Nem is kellett neki, mert ahogy megemlítettem látogatásom célját, az arcán átfutó árnyék többet jelentett minden szónál. Nem mondott semmit a történtekről, ám megígérte, hogy szól az elöljárónak.
A gondterhelt arcú jegyző nem sokkal az esti harangszó után bukkant fel az ajtó előtt. A sunyi képű alak az éjszakai hideg ellenére úgy izzadt, mint a hazugok a templomban. Pár bátorító szó, és egy kis kerítésszaggató után belekezdett vég nélküli litániájába, hogy ez a falu milyen rendes, ők mindig befizették a tizedet, és a bárónak is rendszeresen küldtek ajándékot. Mondta volna tovább is, de látványosan ásítottam egyet, és rögtön a tárgyra tért.
A javasasszonyt – aki hét nyarat töltött a falu szolgálatában – a múlt héten meggyilkolták. Hamar híre ment, hogy a idősebb Pörge fiú lehet a tettes. Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. A galád érezvén, hogy szorul a kapca, az erdőbe menekült és bottal üthették a nyomát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy megannyi gyilkost és latort kerítettem pandúrkézre, mostanra már elegem lett a törvényen kívüliek üldözéséből. Mikor rákérdeztem a jegyzőnél, hogy miért is kell az én segítségem – mert, hogy én más dolgokat is hallottam -, pár kitérő válasz után színt vallott: a megölt javasasszony teste másnapra eltűnt a templomkerti halottveremből, pedig személyesen vitték le két megbízható legénnyel. Hitetlenkedve kérdeztem, hogy nincs-e még valami, amiről tudnom kellene. Meg kell hagyni, a jegyző nyakas ember volt. Hímezett-hámozott, majd nagy nehezen kinyögte: Rebekának, a javasasszonynak talán köze lehetett ahhoz, hogy a Sinkóék lánya összeszűrte a levet a falu kasznárjával. Az is meglehet, – legalábbis a rossz nyelvek szerint – hogy annak a gyerekét hordta a szíve alatt, nem a férjuráét – a Pörge Daniét. Mint kiderült, Rebeka sok fehérszemélyt boronált össze idegen férfiakkal. Míg férjeik a földeken húzták az igát, a helybéli asszonyok titokban gyakran jártak hozzá. Azt, hogy miről esett szó köztük, és mi történt valójában, csak Bekka anyó és az őt felkereső nő tudhatta.
A jegyző történetében pár apró részlet nem stimmelt, és a fizetség se ütötte meg az elvárható mértéket. A beígért tíz ezüsttallér nem tűnt olyan kecsegtetőnek, mint amilyen nehéznek a munka ígérkezett.
.
4.
.
A nyíló ajtón keresztül beömlő hideg szél megzavarta merengésemet. A jegyzőt vártam a fizetséggel – a hasas erszénnyel, hogy végre pihenni térjek, mert hosszú és fárasztó vadászat volt mögöttem. Estebédemből odasandítván, meglepődve láttam, hogy férfiak, és férfikorba lépő suhancok érkeztek a fonóba.
– Adjon isten jóuram! – kiáltotta az egyikük. Csúf, vörhenyes képpel verte meg a jó isten szegényt. – Azt hallottuk, elkapta a boszorkányt, igaz-e?
– Úgy biza! Ott van a bizonyság középen – mondtam rágás közben, és a kendővel letakart fej felé mutattam. Kínos lassúsággal nyúltam a mézes bor felé. Tudtam, hogy a vadászatra és a történtekre sokkal kíváncsibbak, mint a szörny tetemének egy darabjára. Különben mi az öreg isten haragjáért jöttek volna ide a fonóba éjnek idején? Nagyot kortyoltam a borból, és leraktam az ónpoharat. Árgus szemek követték minden mozdulatomat, egyre többen érkeztek, végül már az egész falu itt volt. Míg a legények egy része a striga trófeáját vizslatta, addig a többiek lecövekeltek előttem, és alig várták, hogy belekezdjek a történetbe.
– Elmeséled nagyuram, hogy végeztél a beste jószággal? Mi lett a Danival? – kérdezték egymás szavába vágva.
– El én, ha kapok valami erősebbet, mint ez az asszonybor. Töviről-hegyire elsorolom az egész históriát. Addigra tán még a drága jegyző urunk is megérkezik a fizetségemmel.
Míg a szatócs nagyobbik fia jobb féle itókáért futott, magamban átgondoltam a történetet. Muszáj volt mérlegelnem, mit kötök a helyiek orrára. Ha túl sokat az a baj, ha túl keveset az is baj.
.
5.
.
Érkezésem másnapján elbeszélgettem házigazdámmal az élet dolgairól, a munkáról és arról, hogy ki merre lakik a faluban. A früstök végén azt is megtudtam, hol találom a javasasszony, Rebeka kunyhóját.
Elsőnek mindenképp a gyilkos lator házát akartam felkeresni. A falu végén, a szántóföldek határában laktak. Az utolsó sarkon befordulva megtorpantam, mert megláttam a ház asszonyát, Terkát, amint éppen hosszú, szerelmes csókot vált egy nagybajúszú férfivel a tornácon. Nem hiába tartja a mondás, hogy uratlan jószág ebeknek prédája.
A kasznár – csak ő lehetett – hosszú, barna kabátjával ugyan próbálta elfedni a pongyolában lévő fehérnépet, de bárki láthatta mit csinálnak a Pörge ház ajtajában. Míg hosszan, zavartalanul enyelegtek, addig jobban szemügyre vehettem a férfit. Fényesre suvickolt csizmájában, élére vasalt zöld pantallójában, nemesre hajazott. Szinte sajnáltam ezt a Pörge Danit. Szegény ördög, a maga kis tudatlan világában boldog lehetett volna, ha nem ragaszkodik ehhez a némberhez. Házasságkötése Terkával, lett bukásának kezdete. Számtalan háborúság és házipatvar után betelt nála a pohár, puskát ragadott, és mivel szerette asszonyát, tehetetlen dühében minden baja okozóját, Rebekát lőtte le. Az vesse Danira az első követ, aki nem így cselekedett volna. A bosszú csalóka öröme jólesik, ám sose gyógyír a lélek kínjára. Miután kitudódott a gyilkosság, a többi falusi haragjától tartva az erdőbe menekült. Minderre a sarkon állva döbbentem rá, ahogy csókolózni láttam a feleségét a kasznárral.
Megvártam míg a férfi távozik és szerét ejtettem, hogy találkozzam Terkával. Beszélgetésünk rövid és tartalmas volt, mindent megtudtam, amire kíváncsi voltam. Közben velem is addig kacérkodott, amíg csak a bölcsőben fekvő kisded fel nem sírt. Velejéig romlott, elkényeztetett fehérszemélyként viselkedett. A szemén, a mozgásán látszott, hogy eleddig mindent megkapott az életében, amit megkívánt. Ezek után nem csodálkoztam rajta, hogy a szegény paraszt mellett egy módosabb férfira is kivetette a hálóját. A magtár vezetője – a kasznár – többet tud nyújtani egy ilyen asszonynak és a gyereknek, mint egy földműves. Azt pedig, hogy kitől volt a gyerek, csak Terka és a jó isten tudta. Meg persze a javasasszony, Rebeka.
Pörgéék háza után Rebeka omladozó viskója következett. A falubeliek közül nem akadt olyan, aki öt lépésnél jobban meg merte volna közelíteni, féltek a halott átkától. A jegyző boszorkánynak, gonosz hatalmakkal paktáló nőszemélynek állította be és ha ez valóban így van, akkor megtalálom a nyomait.
Por és a pókháló lepte be a mindenes helyiségként szolgáló egyetlen szobát. Az asztalon repedt anyagedények és fakanalak sorakoztak, a gerendáról szárított gyógyfűvek és madárcsontok lógtak. Mindenütt szétdobált, véres ruhák, rongyok hevertek. Egyértelműen járt itt valaki, egy nagyobb lábnyom látszott a porban, és a széttúrt holmik is erre utaltak. Azonban semmi áruló jelet nem találtam, miszerint Belzebub vagy bármilyen boszorkánykör vazallusa lett volna. Nagy kutakodásomban a frászt hozta rám egy iromba fekete macska, ami fújva ugrott le az almárium tetejéről, mert megzavartam álmát. A nyomában lehulló könyv a fejemen csattan, ha nem hajolok el előle. A kopott borítójú, egérrágta almanach felkeltette érdeklődésemet, és belelapozva felszaladt a szemöldököm. Az Unaussprechlichen Kulten viharvert kiadását tartottam a kezemben. Írója, Friedrich von Junzt évtizedekkel ezelőtt máglyán végezte boszorkányság miatt. Még egykori mesterem, Jürgen mesélt róla, mikor együtt kóboroltunk a Fekete-erdő mélyén. A tarisznyámba süllyesztettem a könyvet, és kétségekkel a szívemben távoztam a házból.
Végezetül a templomkerti halottvermet kerestem fel, ahonnan nyomtalanul eltűnt Rebeka holtteste. Előre féltem attól, mit fogok találni.
Kele atya segítőkészen állt rendelkezésemre, és hosszúra nyúló beszélgetésünk során sok mindent megtudtam a faluról, a benne lakókról és magáról Rebekáról. Szerinte minden radványi egytől-egyig elveszett lélek volt, és a pap buzgólkodása nélkül már rég elkárhoztak volna. A javasasszony viszont nem sok vizet zavart, még a vasárnapi istentiszteletekre is eljárt. Halála megrázta a falut, és testét a tetemre hívásig a halottverembe helyezték. Azonban az telihold idején rejtélyes körülmények között, nyomtalanul eltűnt. Társalgásunk végeztével kinyitotta a földbe süllyesztett ajtót az egyetlen kulccsal, ami éjjel-nappal a nyakában lógott. Előre mentem a helyiségbe, és amivel ott szembesültem, attól felfordult a gyomrom. A feltáruló ajtón dög-, és rothadásszag áradt ki, a hirtelen támadt fényre a sötétből tépett tollú varjak kaptak szárnyra. A madarak veszettül károgva felemelkedtek a fagyos levegőbe, és még sokáig köröztek a magasban. A veremben két rothadó holttest várt. Torzonborz, ritkás hajuk rálógott a lecsupaszított koponyafőre, üres, fekete szemgödrükkel szinte vádlón néztek ránk. Bőrüket és húsukat kikezdték a bezárt madarak.
– Oh! Irgalom atyja ne hagyj el! – suttogta elcsukló hangon az atya, és keresztet vetett. Megingott, utánakaptam, és nekem kellett feltámogatnom a friss levegőre, hogy visszatérjen belé az élet. Mikor elmúlt a sápadtsága, és remegése is alábbhagyott, erőt vett magán, és újra lejött velem. A halottakat ruhájuk alapján ismerte csak fel, hisz templomszolga volt a két tzigán. A gyilkosság után ők cipelték a verembe a javasasszonyt. Tetemükre találván meglepődött, hisz úgy tudta, rokonlátogatóba készültek Bárcra. A jelek szerint szegény ördögök nem jutottak messzire. Megvizsgáltam a holttesteken éktelenkedő sebeket, láthatóan erős karmoktól származtak. Az egyik legény markát szétfeszítve fekete szőrcsomót találtam. Gyanúm beigazolódott, Rebeka strigaként tért vissza holtából!
.
6.
.
Nem telt bele öt minutum, és két üveg bor meg egy jóféle pálinka volt előttem. Addigra körém gyűlt a falu apraja-nagyja. Foggal húztam ki a dugót, és nagyot kortyoltam a szeszből. Csípősen égette végig a garatom, és kellemes melegséggel töltött el. Elismerően bólintottam a sihedernek, aki a pálinkát hozta. Kényelembe helyeztem magam a kemencesutban, és nekikezdtem…
A Radványi erdő nem volt sem sűrű, sem sötét, mint ahogy azt a gyerekmesékben mondják. Inkább tüskés bokrok és kopár fák ritkás keveréke. Ráncos kalapú taplógombák és elsárgult varangyfű fedte az erdő talaját. Az első nap végére megtanultam járni a lábamra tapadt sárkoloncokkal. Felmásztam egy hatalmas tölgy hegyébe, hogy onnan vegyem szemügyre a környéket. A szürke fák úgy meredtek az égbe, mint a feltámadó holtak sírból előtörő keze. Szerencsére a fák már megszabadultak lombruhájuktól, így elég messzire elláthattam. Az erdő egyhangúságát felváltotta a távolban sötétlő hegy. A komor sziklái között eredő patak kacskaringózva szelte ketté a Radványi-erdő szürke foltját. Innen fentről minden békésnek és nyugodtnak látszott, de a hegy lábánál köröző fekete madarak sokasága aggasztónak tűnt. Lemásztam a fáról, és elindultam arra, amerre a varjúcsapatot láttam. Ha sejtésem nem csal, akkor a madarak Dani nyomában vannak. Engem csak néhány holló kísért utamon. Az istenátkák úgy rikácsoltak, mintha akasztott ember fölött köröztek volna.
Kora délután egy vadászlak bukkant elő az elszórtan álló fák takarásából. Afféle nemesi kúriára hasonlított, csak jóval kisebb volt. Teljesen elhagyatottnak látszott. Az ámbitusra elsárgult levelek hullottak, a hátsó gazdasági udvart elszáradt kóró borította. Úgy döntöttem, hogy a főbejárat felől megyek be a házba. Egy pillanatra megtorpantam, ahogy megláttam a veranda szemöldökfájára szögezett friss denevértetemet. Igaz, hogy a gonosz szellemek távoltartására használták, itt mégis baljós előjelnek hatott.
Egy árva, teremtett lelket sem találtam bent. A tűzhelyben széttúrt feketés-szürke hamu, az asztalon félbehagyott kosztolás maradéka hevert. A penész és a rothadás még nem kezdte meg áldásos tevékenységét, ebből arra következtettem, hogy pár napnál nem lehet régebbi. Az egyenetlen deszkapadlót tollak, kiszáradt madárcsontok fedték és minden egyes lépésnél rőzseként ropogtak a lábam alatt. A falakat egérrágta, hímzett kárpitok, kitömött állatok trófeái, és a Bárczi család nemesi zászlói borították. Átkutattam a helyiségeket, éles szememnek és ördögi szerencsémnek köszönhetően észrevettem egy rejtett padlásfeljárót. Felmentem a lajtorján, a tető résein beszűrődő fényben lábnyomokat láttam az évtizedes porban.
A nyomok egy oldalt álló szúette komódhoz vezettek, viseltes, vérfoltos ruhákat találtam benne. Sejtésem beigazolódott. Pörgéék legidősebb fia itt járt, és talán el is töltött pár éjszakát a vadászházban. Ha szerencsém van, a ruháján maradt haj vagy szőrszál. Valami, ami hozzá tartozik. Vigyázva levittem a ruhadarabokat, és módszeresen átnéztem. Megörültem, mikor hosszú, fekete hajszálakat és néhány szőrszálat fedeztem fel a durva jobbágying egyik ráncában. Farkasmosolyra húzódott a szám. Ha meglesz Dani, akkor meglesz a striga is!
Kint a nap nyugodni tért, jobbnak láttam reggelre hagyni az indulást. Vizet húztam a kútról, utána ajtót-ablakot bezártam. Sót hintettem a lehetséges bejáratok elé és jól megraktam a kandallót. Kardjaimat – az acélt és az ezüstöt – az asztal mellé támasztottam, és nekiálltam a főzet elkészítésének. Egy kondérban felraktam főni a talált madárcsontokat, sárgásvirágú varjúszemmel, fehér levelű mirtusszal és bíbor maszlaggal elegyítve.
Az asztalon hagyott kenyérből törtem egy darabot, kikapartam a belét, bevizeztem, és egybegyúrtam a talált szőr- és hajszálakkal. A masszát a főzetbe mártottam, és a gőzölgő gombócot az asztalra tettem. Közepébe egy pénzérmét és három varjútollat tűztem. Ősi igéket mormoltam, és a követés jelét írtam a levegőbe. Azt az egyszerű fürkészvarázst olvastam rá, amit a mesteremtől tanultam. A vadászok profán mágiája nem vetekedhet sem Hermész szakrális grimoirejaival, sem a káiniták ösztönből jövő vérmágiájával, de eleddig mindig bevált. Apró trükkök voltak ezek, amik megkönnyítették a dolgomat. Holnap reggelre a kapcsolat létrejön, a pénzérme elvezet Danihoz és a strigához. Dolgom végeztével kényelmes meditációs pózba helyezkedtem, és vártam…
A boszorkányok órájában úgy lehűlt a levegő, hogy a leheletem is meglátszott a hirtelen beállt hidegben. A parázsló tűz egy szemvillanás alatt kihunyt. Úgy pattantam fel, mint akit kígyó mart meg. Fegyvereim a kezembe ugrottak, és harcra készem vártam kísértőmet, a strigát. Tudtam, hogy eljön értem!
A szoba távolabbi sarka felől rekedtes hang kélt:
– Kár volt, kár idejönnöd, ébenhajú! Nem tehetsz semmit már, se te, se senki más nem állhat a bosszúm útjába! A lator Pörge már a karmaim között van, és nemsokára sorra kerül Radvány is.
Megelégeltem a szavait és két elszánt ugrással az árny mellett termettem, meglendítettem mindkét pengémet…
.
7.
.
– Mi történt ezután? – kérdezte egy férfi a fonóban összejöttek közül.
– Rebeka szelleme volt az?
– Mondd tovább, vadász!
Elmosolyodtam, éreztem, hogy a hallgatósággal kezd kialakulni egyfajta kapocs, ami összefűz minket az éj hátralevő részében. Hirtelen előre hajoltam a kemence félhomályából, hegek szabdalta ábrázatom megtette kellő hatását. Egyesek hátra hőköltek, míg mások ijedten felszisszentek.
– Kíváncsiak vagytok, mi történt a vadászházban? – Szétnéztem és egy korty borral megnedvesítettem kiszáradt ajkam.
A rongyos tömeg élete legszebb perceit élte át, magammal vittem őket egy olyan világba, ami eleddig csak az álmaikban létezett. Egyöntetű morajlás futott végig a fonóban. Persze, hogy tudni akarták, hisz itták minden egyes szavam.
Sűrű, sötét este volt és az éjjeli madarak hangján kívül semmit sem hallottam. Az éjközépkor feltámadt hideg, és a rekedtes hang a padlót borító csontokból, tollakból formálódott torz árnyalak felől jött. Nem hagytam, hogy befejezze mondandóját, rátámadtam. Acélpengém átsuhant a testén anélkül, hogy megsebezte volna, ám az ezüst csontba vágott. Nyakszirtnél érte a csapás, és a gerincén trónoló madárkoponya messzire repült. Ellenfelem megingott, a semmiből velőtrázó sikoly harsant, amitől megfagyott az ereimben a vér.
– Ezzel még nincs vége ébenhajú! Hallod?! Nincs még vége …!
A csontok és madártollak egyvelege a földre hullott, a jelenés semmivé foszlott. Ma éjjel győzelmet arattam a gonosz striga lelke felett, de éreztem, hogy a következő összecsapás alkalmával sokkal nehezebb dolgom lesz. Hiába vártam visszatértére, az éjjel már csak sötétet, és csendet tartogatott.
A hajnal első pírjával útnak indultam, hamar elmaradt mögöttem a vadászlak. A kopár erdő megritkult, bozótos dombok vették át az uralmat az elsárgult varangyfű borította terepen. Csobogást hallottam, és nemsokára egy patak partjára értem. Fertályórával később találtam egy keskeny pallót, ami átvezetett a túlpartra.
A deszkák minden lépésnél nagyot reccsentek a lábam alatt, de hál’istennek kitartottak. Zsebemben felmelegedett a megbűvölt érme. Megálltam és gyanakodva szétnéztem. A pallótól nem messze, egy apró tisztáson az avar feltúrva hevert. Az is lehet, hogy a szél fújta szét, ám a melegedő érme mást sejtetett.
Alapvető vadásztechnikával – ami nem volt több, mint egyszerű légzésgyakorlat – kiélesítettem érzékeimet. Látásom, szaglásom, mi több a hallásom is olyan kifinomult lett, hogy akár a vadászkopókat is megszégyeníthettem volna. Ennek köszönhetően észrevettem a vérfoltokat, majd nem sokkal utána az avar alatt egy szakadt, véres kabátujjat találtam. Itt valaki megsebesült, tán még meg is halt. A levegőben éreztem a halál szagát, régi ismerősöm a csatamezőkről. Az érme még mindig langyos volt, tehát Daninak még életben kellett lennie. Akkor vajon ki lehetett a bujdosó betyár következő áldozata?
Összpontosítottam, és vadászkutya módjára szimatoltam a rongyot. A világ kékes árnyalatba borult a szemem előtt, és a vérszag testet öltött. Öles sávként húzódott innen a palló közepéig. A vörös csíkot követve újra a pallón voltam, de a középen megszakadt a nyom. Tehát a dulakodás után az áldozat menekülni próbált, Dani a pallón utolérte és a patakba taszajtotta. Egyetlen bizonyítékom a barna kabátfoszlány volt, amit jobb híján a zsebem mélyére süllyesztettem. Akármi legyek, ha ez nem a kasznár kabátjából való…
Az erdő csendjét lövések hosszan visszhangzó zaja verte fel. Felkaptam a fejem, és futásnak eredtem. Kitartott még a fortélyom, és majdnem pontosan be tudtam határolni, hogy merről jött a hang. Lóhalálában rohantam árkon-bokron keresztül. Kifulladva, izzadtan érkeztem meg egy újabb gyilkosság helyszínére.
.
8.
.
Meredek kaptató mellett találtam rá a görög élettelen testére. Hanyagul kifosztott hullája az egyik bokor tövében hevert, és csak míves csizmája kandikált ki az ágak alól. A harcsabajszú férfit a hátán érte a lövés. Kiforgatott zsebei és a mellette heverő málha tartalma arról árulkodott, hogy a tettes sietett. Magamhoz vettem a kereskedő értékesebbnek látszó portékáit. Ha visszaérek a faluba, majd utánajárok, vannak-e rokonai.
Nem tudtam mire vélni a lator újabb kegyetlen tettét. Miért esett áldozatul ez a szegény kereskedő? Tán csak nem ismerte fel Danit?!
Summáztam magamban az utóbbi napok eseményeit és arra a következtetésre jutottam, hogy Pörge végleg megzavarodott. Tetteire nem lehet más magyarázat. Vagy… – jutott eszembe egy másik lehetőség, amit eddig kihagytam a számításból. Elméjét uralma alá hajtotta a striga, ezért nem volt ura tetteinek. Esztelen ámokfutását végiggondolva, ez a magyarázat sokkal ésszerűbbnek tűnt. Elmélkedésemből a varjak panaszos károgása mozdított ki. Egy gyertyán-, és jegenyefák szegélyezte úton dél felé vettem az irányt. Felfelé tartva észrevettem, hogy a zsebemben lapuló érme kihűlt. Dani sorsa megpecsételődött!
Délutánra elértem egy kis tisztás, mely a hegyoldal egy nagyobb kiszögelésén bújt meg, tüskés bokrok és lombtalan fák ölelték körül. Észre se vettem volna, ha nem hallom meg azt az istentelen nagy madárricsajt. Hollók, varjak és szarkák százai festették feketére a tisztást. Középen egy kiszáradt fa állt, egyik ágán magányos holttest himbálózott a feltámadó szélben. Szegény Pörge Danit elborították a húsából lakmározó madarak. Élettelen teste olyan fekete volt tőlük, mint a pince mélyén lapuló ászkák.
A fáradtságtól minden porcikám sajgott, de ha nem szedem össze minden erőmet, könnyen Dani mellé kerülhetek! Éreztem, hogy ez a tisztás lesz a végső csata helyszíne. Széles bőrövemre fűztem a zsákomban rejtegetett, kincsnek számító bombákat – Szánum, Holdpor és a Táncoló Csillag -, pont ilyen alkalmakra tartogattam őket. Majd elővettem utolsó fiola serkentőmet. A Fecske keserű íze végigfolyt a garatomon, felpezsdült a vérem, az élet visszatért belém. Eddigi fáradtságom a múlté lett, és az úton szerzett varrasodó sebeim is behegedtek. A holmimat egy halomban raktam, és kivont ezüstkarddal léptem a tisztásra.
A madarak felkapták fejüket, és veszett rikácsolásba kezdtek, mintegy jelezve, hogy nem kívánatos idegen érkezett. Nem sokat teketóriáztam, első bombámat, a Szánumot közéjük vetettem. Mindent elemésztő lángok csaptak fel, a puskapor és a sárkánykő keveréke megolvasztotta a kvarcot is. Elszenesedett madártetemeket emelt magasba a robbanás ereje, megperzselt tollaik kavarogtak a szélben. A bestia vérfagyasztó üvöltésétől megnyílt a föld, és a hasadékban felbukkant vörös, loboncos feje. Olybá tűnt, mintha magából a pokolból mászna elő. Kihasználva helyzeti előnyömet, két gyors ugrással közelebb kerültem, és hozzávágtam a Táncoló Csillagot. Behunytam a szemem, kivártam három szívdobbanásnyit, míg bombám vakító fénye enyhül, aztán rátámadtam a szörnyetegre. A vakon kikászálódó szörny négy könyökhossz magas lehetett. Szőrös, hordószerű teste, és félelmetesen hosszú kezei voltak. Egykori emberi mivoltára csak kócos, vörös lobonca emlékeztetett.
Első, kétkezes vágásommal hatalmas darabot kanyarítottam ki a földből előbújó striga hátából, megölni azonban nem tudtam. Második, végzetesnek szánt csapásom a levegőt hasította ketté, mert lábam elakadt egy madárdögben. A striga haránt vágású kígyószeme szűkre húzódott, ahogy észrevett.
– Ébenhajú! Itt a leszámolás ideje! – felém csapott és minden gyorsaságomra szükség volt, hogy elkerüljem hosszú kezeit. Karmai hatalmas árkot hasítottak a földbe, következő ütése nyomán pedig megfeketedett madártetemek váltak zúzott hamuvá. Hátrább táncoltam, és vártam… Vártam az újabb támadást, és a lehetőséget a visszavágásra. Következő ütésénél szerencsém volt, magasba emelt karja alatt átgurulva ismét a dög háta mögé kerültem. Minden erőmet beleadva fejmagasságban meglendítettem a kardom. A penge belehasított a striga nyakába, és csontropogó hangok kíséretében lefejeztem. Halálsikolyától az akasztottat ellepő madarak szárnyra kaptak, és őrült körtáncba kezdtek az égen. Veszett károgásukkal sem tudták megakadályozni a hordószerű test hanyatlását. A striga lefejezett torzója megingott, majd hátra dőlt, és fekete vért fröcskölve rángatózott a tisztás üveggé égett földjén.
– Győztem! A striga nincs többé!
.
9.
.
Történetem befejeződött, de a szájtátó falusiak még mindig a hatása alatt voltak. Szinte hallottam a gondolataikat…
– Hogy lehet az, hogy egy ilyen szörnyet, mint Rebeka befogadtunk a falunkba?
– Ez a rusnya képű megmentett minket!
– Micsoda hős, egyszer én is ilyen akarok lenni!
– Az ébenhajú az utolsó garasig megérdemeli a jutalmát!
– Én meg majdnem a javasasszonyhoz mentem, hogy segítsen…
Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, a meleg sutban ülve teljesen elmacskásodtam. Felálltam, az emberek nagy része rajongó pillantásokkal nézett rám. Látszott rajtuk, hogy a történtek után befogadtak maguk közé. Néhányan odajöttek hozzám, megveregették a vállam és paroláztak velem. Mintegy végszóra nyílt a fonó ajtaja, és betoppant az álmos szemű jegyző. Zilált és morózus volt, a ruhák csálén lógtak rajta, de nekem nem az számított, hogy néz ki. A kezében szorongatott erszényt szuggeráltam. Első pillantásra is elég laposnak tűnt.
– Á, jegyző uram! Hát maga merre járt? Lekéste az egész mulatságot!
– Megbocsássa nagyjóuram, több időbe tellett összeszedjem a fizetségét, mint gondótam vót.
– Na ne mondja… Innen nézve meglehetősen sovánkának tűnik az az erszény. Tán csak nem a szemével hizlalgatta eddig? – kérdeztem kajánul.
A falusiak felnevettek és megvető pillantásokat vetettek a kínosan mosolygó jegyzőre. Az intett a kezével, erre elhalkult a nevetés.
– Vadász uram, értem én a viccet, csak nem szeressem, ha az én kontómra megyen. Gyöjjön csak ide az úr, oszt dióhéjba foglalja csak össze, hogy is vót ez.
– Kívánsága – kezdtem, és úgy meghajoltam előtte, ahogy azt a Napkirály udvarában szokták – számomra parancs. – Újra kitört nevetés és a kövér disznó arca elsötétült. Most nem nevetett… már nem.
Befejeztem a komédiázást, a nép kellőképp kiszórakozta magát. A tragédiát, ami velük történt, csak egy kis komolytalanság oldhatta. Így legalább nem úgy emlékeznek rám, hogy csak egy gyilkos vagyok. Mindent összevetve tényleg az voltam. A pénzre szükségem volt, és ahhoz a boszorkány feje kellett. Így, vagy úgy.
Oldalamra csatoltam fegyvereimet és megindultam az elöljáró felé. A falusiak úgy váltak szét előttem, ahogy Mózes előtt a Vörös-tenger. A jegyző szeme megtelt félelemmel. Tudom, rémísztő alak vagyok, az összképen sebhelyes ábrázatom, és sáros ruhám se javított sokat. A kezében tartott erszény felé nyúltam, de…
– Ácsi nagyuram! Honnét tudjam, hogy a szörny tényleg megdeglett és nem gyün vissza?
Rafinált disznó volt ez a jegyző, verje meg a jó isten. Látszott rajta, hogy nem szeret pénzt kiadni a markából, és nem bízik ez senkiben.
– Nade jegyző uram, a többieknek már töviről-hegyire elmeséltem, mi történt… Kérdezze csak meg őket. Pörge Dani egy kiszáradt fa ágán végezte a hegyoldalban, mostanra már a varjak lakomája. Hosszú és nehéz csatában isten segedelmével legyőztem a szörnyet, bizonyságul elhoztam a fejét. Ott van ni! – mutattam a letakart strigafejre.
A falusiak helyeslően morogtak, nekem adtak igazat. A jegyző, jutalmammal a kezében, tétován megindult a trófea felé.
– Aztán vigyázzon ám jegyző uram! – szóltam utána – Tudta, hogy az ilyen bestiák még legyőzve, holtukban is rontást hoznak arra, aki éltükben ártott nekik? Elég egy pillanatra a holt szemekbe nézni vagy csak megérinteni a dögöt. Ha megfogad egy jó utolsó tanácsot, én a maga helyében tűzre vetném azt a dögfejet, majd a hamvait elásnám egy kőrisfa tövében!
Az elöljáró tekintete elfelhősödött, felváltva nézett a falusiakra és rám. Nagyot sóhajtott, és elernyedő kezéből földre hullott a zacskó.
– Köszönöm jegyző uram! Áldja meg kendet a jó isten nagylelkűségéért! – lehajoltam, zsebre vágtam az erszényt és szó nélkül kifordultam a fonóból.
Sebbel-lobbal összeszedtem maradék holmimat a takács műhelyében. Az asztalon otthagytam egy tallért. Lehet, zsivány vagyok, de az öreg megérdemeli, hogy kifizessem a szállást. A sötétben az istállóba indultam, felszerszámoztam a lovam, hogy a kelő hold már ne találjon a radványi porfészekben.
– Ha arra adnám a fejem, egész jó igric válhatna belőlem – gondoltam ügetés közben és sarkam a ló véknyába vágtam. – Gyorsabban Kese, gyorsabban!
Nem akartam megvárni, hogy fény derüljön a szélhámosságomra. Vajon ki lesz a legbátrabb a falusiak között? Melyikük meri először megfogni a hamis strigafejet? Igaz, jóféle enyvet főztem, de az öreg madártollak hamar elengednek és lehullanak a koponyáról.
.
10.
.
Már eltelt egy hónap a radványi eset óta és olyan hírek kaptak szárnyra, hogy a határvidéki falu szó szerint eltűnt a föld színéről. Az emberek isten büntetését vagy boszorkányságot sejtettek mögötte. Ahogy hírét vettem a szóbeszédnek, megnyugodtam, hogy engem nem hoztak összefüggésbe a történtekkel. Ottjártamra az ég világon semmi sem utalt. Örömömben ellátogattam a város egyetlen bordélyába – a Vágy Virágaiba – egy kis szórakozásra. Vörös hajú lányt választottam Rebeka emlékére. Felmentünk az emeleti szobába, kellemesen telt vele az idő. Iza megdolgozott a pénzéért és mikor már csak egymás karjaiban hevertünk, beszélgetni kezdtük. Azaz inkább ő kérdezősködött, miközben régi sebhelyeimet simogatta puha, rózsaszín ujjaival.
– …és mondd, te tényleg szörnyekre vadászol?
– Jobbára igen. Tudod Iza, néha ehhez elég csak a külcsín – kottyantottam el magam.
– Ezt, hogy érted?
– Ahogy mondom. Néha elég csak azt mondani, hogy megöltem, miközben… – hagytam félbe a mondatot.
– Szóval csaló vagy? – meredt rám számonkérően a lány. – Hazudsz azoknak, akik megbíznak benned? Rád bízzák a sorsukat, sőt az életüket is, számukra te vagy az utolsó remény. Hogy teheted? Hogy tudsz elszámolni a lelkiismereteddel?
– Hmm, meglepően könnyen. Itt a pénz a lényeg! Ha nem garasoskodnának annyit, akkor talán vakmerőbb lennék, de pár napi betevőért minek vigyem vásárra a bőröm? Akik hősre vágynak, azoknak ritkán telik rá, ezért a többségnek be kell érnie a magamfajtával.
A lány értetlen arckifejezését látva gondoltam, elmesélem neki legutóbbi megbízásom történetét.
– Nemrég Radványban volt dolgom… Ugye hallottad, mit beszélnek az emberek arról a helyről?
– Igen, itt is pletykáltak ezt-azt a lányok.
– Egy striga – azaz élőhalott boszorkány – tartotta rettegésben azt a falut. Engem béreltek fel, hogy vessek véget a szörny földi létének. Miután körbejártam a porfészket és elbeszélgettem a helyiekkel, sok érdekes dolgot tudtam meg a néhai javasasszonyról és mesterkedéseiről. A radványi pap nyáját okolta a sokasodó bajokért, szerinte többüknek feketébb volt a lelke, mint Rebekáé. Ezt bizonyította az öregasszony könyve is, amit később a kunyhójában találtam. A falubeliek mindegyszálig benne voltak, sokkal tartoztak neki. Megesett lányok és asszonyok magzatainak elhajtása, haragosok szemmel verése, lábasjószágok terméketlenné tétele ráolvasással és főzetekkel – a vén banya mindent lejegyzett, amire csak felfogadták. Nem tudta, hogy ez a könyv idegen kézbe kerülve felfedi a falu sötét múltját. Olaj volt a tűzre, hogy a szörnyre kitűzött vérdíj kevéske volt, de végül így is úgy is a zsebembe vándorolt. Ehhez csak egy hihető mese kellett, némi enyv és madártoll. Látnod kellett volna az arcukat, mikor elsoroltam nekik, hogy öltem meg strigát! Olyan történetet kanyarítottam, hogy magam is meglepődtem rajta.
– és…és…és… mi lesz veled, ha ennek híre megy? Mindenki megtudja, hogy csak egy csaló, hazug alak vagy!
– Nem, ez a hír nem fog szárnyra kapni – mondtam sejtelmesen, kibontakoztam az öleléséből és a nyitott ablak melletti komódhoz mentem. Felöltöztem és oldalamra csatoltam a fegyvereimet.
– Miért? – kérdezte megszeppenve.
– Azért drága, mert aki tudott róla, már nem él. Sem, akik felbéreltek a szörny ellen, sem akinek meséltem róla nagy őszinteségemben – lassan húztam ki hosszú tőrömet a tokjából. A lány szeme riadtan csillogott, egy hang nem jött ki a torkán. Károgás ütötte meg a fülem kintről, megint azok az átkozott varjak! Radvány óta a nyomomban vannak.
– Most még két ember tudja az én kicsiny titkom és mindkettő itt van, ebben a szobában. Sajnos csak egy fog távozni élve innen. Gondolom, sejted ki? Nem kellett volna ilyen kíváncsinak lenned, csak bajt szül, ha mindenbe beleütnöd azt a kis fitos orrocskád.
Miközben tőrrel a kezemben felé tartottam, egyre erősödő nyomásként nehezedett rám a striga akarata. Engedelmeskednem kellett a tudatomat uraló hatalomnak, a késztetés ellenállhatatlan volt. Fekete varjútollakat sodort be az odakint feltámadó szél a kivágódó ablakon. Iza élete úgy szállt el, mint szél hátán a toll.
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2017/10/09/mint-szel-hatan-a-toll/
SHARE