KÜZDŐTÉR

Titkok

Szerző: Kereder Márk

Van egy titkom az ikertestvéremmel. Még nem mondtam el senkinek. Egyébként amióta csak emlékszem rá, az ikertestvéremmel sokat bunyóztunk. Ő is ugyanolyan akaratos volt, mint én. Ha kellett neki egy hely, erőszakosan addig lökdösött, addig helyezkedett, amíg keze, vagy lába el nem foglalta azt a pozíciót a térben, amit szeretett volna. Aztán én úsztam közelebb, én lökdöstem, taszigáltam, sokszor csak azért, hogy visszaadjam a „törődést”. Aztán engedtem, hadd bújjon közelebb a meleg magzatvízben. Amikor megunta a közelségem, pimaszul és erősen elrúgott magától. Kis idő múlva mindig visszabújt. Aztán én rúgtam el. Élveztük egymás heccelését. Sokszor annyira összerugdostuk egymást, hogy tisztára belesajdult a hasam és a mellkasom. Aztán simogattuk egymást. Néha egészen hosszan. Neki is tetszett, hogy a nagyon puha ujjaimmal és a még lágy körmeimmel vakargatom a hátát és a fenekét. Sokszor forgolódtunk direkt úgy, hogy homlokunk összeérjen. Ilyenkor éreztem selymes, meleg száját és láttam a homályban gyönyörű fekete bogárszemeit. Az nagyon tetszett nekem! Neki meg a hajam tetszett. Sokat fésülgette, simogatta parányi kezével. Én gyakran azzal szórakoztam, hogy ütögetem a körülöttem lévő szivacsos valamiket, ő meg mindig azzal hülyéskedett, hogy orrán beszívja, száján pedig kiköpi a langyos vizet. Ott a lebegésben sokat gondolkodtunk együtt, miért szűkül ennyire a tér. Nem tudtuk mire vélni, de nem is zavart különösebben minket, úgy legalább még közelebb kerültünk. Mindent tudtunk egymásról. Ugyanazok a viccek tetszettek nekem is, mint neki. Például ha a ruganyos fal, amihez olyan nagyon közel voltunk, hirtelen hideg, vagy meleg lett. Vagy ha majd’ egy egész napig vakító világosság lett, s minden élénk narancssárga és piros színben pompázott. Olyankor mindig nevettünk. Sokat nevettünk. Annyit, hogy az arcom is belefájdult. Boldog voltam.
Aztán egy nap, amikor már nagyon kevés hely maradt, valahogy az az érzésem támadt, hogy mennünk kell. Nem éreztem kényszernek, én is akartam.
– Gyere! – mondtam neki boldogan.
Ő megtorpant. Én visszanéztem rá. Nem értettem.
– Azt hiszem… azt hiszem én nem mehetek – válaszolta.
– Ne bomolj! Gyere már!
– Sajnos nem megy. Nem lehet. De tudod mit? Várok Rád! Megvárlak ott! Jó?
Erre már nem tudtam mit válaszolni, mert közben elindultam azon a hosszú, sötét alagúton, aminek a végén fény vakított.
Most, hogy 14 éves lettem, Anya azt mondta, már tudom kezelni a dolgot, nagyfiúvá értem, megsúgja hát a titkát, amúgy sem tudná tovább cipelni. Elmesélte, hogy volt egy egypetéjű ikertestvérem, aki születésemkor meghalt. Elsírta magát. Alig tudtam megvigasztalni. De nem mondtam meg neki, hogy ezt én már 14 éve tudom és hogy egyszer majd találkozunk. Nem kell sokat várnom, csak egyetlen életet. Ez meg az én titkom. Nem mondtam el neki akkor sem, ahogy azelőtt sem. Úgysem hinné el!
.