TEL: 29 954 303 - E-MAIL: trivium@triviumnet.hu

Titkok

Szerző: Kereder Márk

Van egy titkom az ikertestvéremmel. Még nem mondtam el senkinek. Egyébként amióta csak emlékszem rá, az ikertestvéremmel sokat bunyóztunk. Ő is ugyanolyan akaratos volt, mint én. Ha kellett neki egy hely, erőszakosan addig lökdösött, addig helyezkedett, amíg keze, vagy lába el nem foglalta azt a pozíciót a térben, amit szeretett volna. Aztán én úsztam közelebb, én lökdöstem, taszigáltam, sokszor csak azért, hogy visszaadjam a „törődést”. Aztán engedtem, hadd bújjon közelebb a meleg magzatvízben. Amikor megunta a közelségem, pimaszul és erősen elrúgott magától. Kis idő múlva mindig visszabújt. Aztán én rúgtam el. Élveztük egymás heccelését. Sokszor annyira összerugdostuk egymást, hogy tisztára belesajdult a hasam és a mellkasom. Aztán simogattuk egymást. Néha egészen hosszan. Neki is tetszett, hogy a nagyon puha ujjaimmal és a még lágy körmeimmel vakargatom a hátát és a fenekét. Sokszor forgolódtunk direkt úgy, hogy homlokunk összeérjen. Ilyenkor éreztem selymes, meleg száját és láttam a homályban gyönyörű fekete bogárszemeit. Az nagyon tetszett nekem! Neki meg a hajam tetszett. Sokat fésülgette, simogatta parányi kezével. Én gyakran azzal szórakoztam, hogy ütögetem a körülöttem lévő szivacsos valamiket, ő meg mindig azzal hülyéskedett, hogy orrán beszívja, száján pedig kiköpi a langyos vizet. Ott a lebegésben sokat gondolkodtunk együtt, miért szűkül ennyire a tér. Nem tudtuk mire vélni, de nem is zavart különösebben minket, úgy legalább még közelebb kerültünk. Mindent tudtunk egymásról. Ugyanazok a viccek tetszettek nekem is, mint neki. Például ha a ruganyos fal, amihez olyan nagyon közel voltunk, hirtelen hideg, vagy meleg lett. Vagy ha majd’ egy egész napig vakító világosság lett, s minden élénk narancssárga és piros színben pompázott. Olyankor mindig nevettünk. Sokat nevettünk. Annyit, hogy az arcom is belefájdult. Boldog voltam.
Aztán egy nap, amikor már nagyon kevés hely maradt, valahogy az az érzésem támadt, hogy mennünk kell. Nem éreztem kényszernek, én is akartam.
– Gyere! – mondtam neki boldogan.
Ő megtorpant. Én visszanéztem rá. Nem értettem.
– Azt hiszem… azt hiszem én nem mehetek – válaszolta.
– Ne bomolj! Gyere már!
– Sajnos nem megy. Nem lehet. De tudod mit? Várok Rád! Megvárlak ott! Jó?
Erre már nem tudtam mit válaszolni, mert közben elindultam azon a hosszú, sötét alagúton, aminek a végén fény vakított.
Most, hogy 14 éves lettem, Anya azt mondta, már tudom kezelni a dolgot, nagyfiúvá értem, megsúgja hát a titkát, amúgy sem tudná tovább cipelni. Elmesélte, hogy volt egy egypetéjű ikertestvérem, aki születésemkor meghalt. Elsírta magát. Alig tudtam megvigasztalni. De nem mondtam meg neki, hogy ezt én már 14 éve tudom és hogy egyszer majd találkozunk. Nem kell sokat várnom, csak egyetlen életet. Ez meg az én titkom. Nem mondtam el neki akkor sem, ahogy azelőtt sem. Úgysem hinné el!
.

Kapcsolódó hozzászólások

  1. Hum Attila

    Üdv!

    Kedves Márk, a magzatok reális viselkedésétől (főleg, hogy egy idő után már nem nagyon tudnak mozogni szegények) és a történetben lévő tragédiától elvonatkoztatva a novella nagyon kedves módon ábrázolja a túlvilágképzetedet, azt gondolom így érdemes hinni ebben, kibővítve pedig mondhatjuk, hogy mindannyian testvérek vagyunk és találkozunk „odaát”.

    …ami tetszett…
    – bár ikres apukaként mondhatom, az egyik legnagyobb félelem, amikor az ember ikrek születését várja, hogy az egyikük visszafordul erről a világról, mindazonáltal itt nem a tragédiára van kiélezve a történet, hanem azon keresztül valami sokkal magasztosabb elképzelést mutat be.

    …ami kevésbé…
    – túl rövid a novella, hogy nagy hibái legyenek 🙂

  2. Kereder Márk

    Szia Csaba!
    Bevallom, nagyon „melegített” amit írtál! Na, nem kell rosszra gondolni! 🙂
    Szóval nagyon jól esett, köszönöm.
    Valaki cseten azt kérdezte, hogy igaz-e a történet. Természetesen nem. Erre az ő válasza, hogy: „Hála Istennek”. Sajnos akkor idő hiányában nem volt lehetőségem kifejteni, hogy: „sajnos”! Mert ez a „mű” pont arról szól, hogy találkozunk a „végén”. Pont, -nem is remény- hanem egyenesen bizonyosság: Fikció, hogy a „főhősben” bizonyosság van arra nézve, hogy tényleg van utána valami. Hogy a halál után várnak. Sajnos a történet nem igaz. Mert én ugyanis egy ilyen bizonyosság birtokában már biztos „nem itt lennék”. Mernék igazán jó és hasznos dolgokat csinálni. Mernék 100%-osan altruista életet élni. Kétségek között sajnos nem merek. Ez bűnöm.
    Egyébként: nem vagy kezdő. Aki olyat ír, mint te, az alapból nem kezdő. Az lépéselőnnyel kezd. Vigyázz erre az ajándékra és mivel nem a te érdemed, hanem KAPTAD a tehetséged, ne is szálljon a fejedbe! 😉
    De a válaszaidból sejtem, hogy ez nem opció a jövőre nézve.
    Üdv!

  3. Guti Csaba

    Szia Márk!
    Azt kell mondjam, hogy én épp az ilyen típusú novellákat szeretem leginkább. Amik az élet tragikumairól szólnak. El lehet rajta gondolkozni, át lehet élni.
    Egészen egyedi az ötlet, ami tovább növeli az értékét. Legalábbis, én nem igazán emlékszem hasonló történetekre.
    Tökéletesen kiegyezek a végével, önmagában is magával ragadja az embert, szerintem nincs szükség egyéb izgalmakra.
    Véleményem egy kezdő véleménye, de remélem szívesen olvastad!
    További jó írást kívánok!
    Üdv!

  4. Holzgethán Katalin

    Lenyűgöző írás. Úgy, ahogy van.

  5. Kereder Márk

    Köszönöm Gábor!
    Örülök, hogy elolvastad és köszönöm a véleményed! Még most is azt mondom: még beszélünk! 🙂 Remélem nagyon sokat! Üdv!

  6. Bacsai Gábor

    Márk, ez egész jó.
    Volt benne pár igeidő probléma, de ezeket kellő odafigyeléssel lehet javítani. 🙂
    Viszont az ötlet tök jó, és az ikrek jatszadozasát is marha jól elkaptad! h
    A befejezés nekem kicsit lapos volt,mert úgy vártam volna valami nagy dolgot… a Születés egyfajta csúcspontja a történetnek, és a vége még olyan, semmilyen. Összegezve az alap és mag a sztori jó és igéretes, de talán egy kis rebootot igényel. 🙂
    A véleményem szubjektív, hisz egy vagyok a többi olvasó közül 🙂

Hozzászólás

*