KÜZDŐTÉR

Ismeretlen Katona

Szerző: Bacsai Gábor

Illusztráció: Gracza Balázs
.
Édesanyám mindig azt mondogatta nekem, hogy keressek valami rendes, tisztességes munkát. Legyek pék, rendőr vagy mondjuk katona. Fiatal éveimben nem tudtam eldönteni, mit is akarok az élettől, illetve milyen szakmát válasszak. Próbáltam megfelelni otthon és számba vettem a lehetőségeket: a rendőröket általánosságban mindenki utálta, a pékek rohadt korán keltek, a katonák meg szigorú és merev rend szerint éltek. A továbbtanulásnál végül a katonai pályát választottam és az rendre és fegyelemre tanított. Ugyanakkor nem igazán tanultam hasznos dolgokat. A gyakorlatok és sok felkészülés végén hivatásos katona lettem. A céllövésben mindig is jeleskedtem, így mesterlövész vált belőlem. Elégedett voltam sorsom alakulásával, szállás bármelyik városban járt nekem, ahova átvezényeltek és egész tűrhető fizetést kaptam. Egy dolgot sajnáltam egész életemben, hogy nem kezdtem bele semmi hasznosba. Valami olyanba, ami komolyabb szellemi munkát igényel. Úgy éreztem, annál többre vagyok hivatott, minthogy egyszerű bakaként tengessem az életem. Hiányzott a nyüzsgés meg a kihívás. Sokáig kacérkodtam a kilépés gondolatával, azonban az élet, avagy a sors mindig közbeszólt és végül elpárolgott a lelkesedésem. A Magyar Honvédséget átalakították, a fegyveres állomány nagy része leszerelt, megszüntették a polgári személyek kötelező besorozását. A katonaság fénye megfakult, elvesztette nimbuszát.
Minden megváltozott, mikor Európára egy lehetséges világháború árnyéka vetült, elkezdődött az átszervezés és a toborzás. Magyarország az újabb hidegháború kezdetével először pártatlan maradt, de látva szomszédaink elkötelezettségét, az ország vezetői úgy döntöttek, hogy csatlakozunk a Koalícióhoz. Sajnos engem a kényelmes csongrádi laktanyából az ország másik végébe irányítottak át, ami nem volt ínyemre. A bükkszentkeresztesi rádiótorony még a rendszerváltás előttről maradt vissza, állítólag a ruszkik építették a második világháború után és ahogy a fegyverkezés szele megcsapta országunkat, minden stratégiai ponthoz őrséget vezényeltek. A mienk relatíve fontos volt, mert a Bükkben álló rádióantennák lefedték az ország észak-keleti részét. Más lapra tartozik, hogy az itt töltött szolgálat unalmas és eseménytelen volt. A bázist Magor ezredes irányította kemény kézzel és legjobb embere, Szabó százados mindig gondoskodott a fegyelem betartásáról. Sorjában követték egymást az egyhangú, szürke napok. A kutya se járt erre, alkalmanként felbukkant néhány eltévedt túrázó és ez a szokásosnál nagyobb izgalmat okozott. Szabadnapjainkat a közeli faluban és a bázis kantinjában töltöttük, ugrattuk és szórakoztattuk egymást és magunkat.
.
*
.
Éjfél is jóval elmúlt már, őrségben voltam a délnyugati toronyban. A szolgálat unalmasan telt. Nagyon hideg volt itt fenn a hegyekben és az egyenruhámra felhúzott télikabát se javított sokat a helyzeten. Elgémberedett tagokkal vártam, hogy jöjjön a váltás. Azzal ütöttem el az időt, hogy a denevéreket számoltam. Gyorsak, szinte észrevehetetlenek voltak ezek a kis emlősök a sötétség leple alatt, de a sok éjszakai szolgálat alatt rááll az ember szeme. Épp huszonötnél tartottam, mikor felcsattanó kutyaugatásra lettem figyelmes a néma csendben. A hang a tábor túloldaláról jött, Félix semmivel össze nem téveszthető acsarkodása bejárta a bázis területét. Nem tudtam mire vélni, hisz sose hallottam még a laktanya kedvencét ilyen hangot hallatni. A megtermett kaukázusi vadászkutyát még Magor ezredes hozta az Uralon túlról és azóta szolgált nálunk Félix. Keményebb az a kutya bármelyikünknél. Kevés olyan dolog volt a világon, amitől visszariadt volna. Múltkor alapkiképzés közben azzal példálóztunk az újoncoknak, hogy bezzeg Félixet medvevadászatra vitték a Kárpátokba, ők meg egy kerítést sem tudnak átugrani.
A csaholás és morgás egyre erősödött. Szerintem mindenki hallotta itt a állomáson, talán még a ’keresztesiek is lenn a völgyben. Adóvevőmön lejelentettem az eseményt – ahogy a szabályzat diktálja – és az utasítást meg sem várva elhagytam őrhelyemet, még ha hadbíróság elé is kerülhetek miatta. Végre történt valami a sok unalmasan töltött hónap után és nem akartam kimaradni belőle. Hajtott a kíváncsiság, ilyenkor valódi élménnyel ér fel a legkisebb izgalom is.
Félix hangját követve a tábor keleti részén megpillantottam a távolban az ismeretlen katonát. A kerítés túloldalán várt a sötétben, a gyertyánfák alatt. Megálltam lőtávolságban tőle, fegyveremet a vállamhoz szorítottam. Többször csendre intettem Félixet, mire a kutya megnyugodott. Jó katona volt.
– Állj, ki vagy? Emelje magasba a kezeit úgy, hogy láthassam! – kiáltottam rá és a sötétség visszaverte a hangom. Válasz nem jött, csak a szél süvöltött és az ágak zörögtek.
.
Az idegen szakadt és sárfoltos ruhájában inkább nézett ki holmi menekültnek, mint katonának. A rangjelzéseket a vállán később szúrtam ki, ahogy a reflektorok szórt fénye beterítette. Lassan magasba emelte a kezét és kilépett az árnyékból a fényre. Alacsony, napbarnított, középkorú férfi volt, fekete haja tele sárral, ruhái elnyűtt göncként lógtak rajta. Afféle eszelősnek tűnt, a szeme se állt jól. Mindezek ellenére látszott rajta, hogy katona. Hiába volt elnyűtt és koszos az egyenruhája, a körülmények dacára mozdulatai és egész fellépése olyan olajozott volt, mint amit az alapkiképzésen mi is tanultunk. Fegyvert nem láttam nála, de a katonai protokoll megkövetelte, hogy sakkban tartsam az éjszakai őrjárat érkezéséig. A századost és a többieket vártam, miközben szemmel tartottam a gyanúsítottat. Ki tudja, ki lehet?
Mindenfelé kósza híreket hallani a kaszárnyában, hogy a közel-keleti keresztes hadjáratok elbuktak és az Egyesített Keresztény Európai Koalíciós (EKEK) haderő visszavonulót fújt. A muszlimok Mauritániától Indonéziáig összefogtak és az Egyesült Keresztény Európa ellen fordultak. Újra hirdették a dzsihádot az öreg kontinens ellen. Szerződéses társaim csúf történeteket meséltek a bevetésekről, nem egy társuk mellettük halt meg golyóval vagy eltévedt srapnelszilánkkal a testében. Épp ezért vállaltak szolgálatot inkább nálunk. Nekik ez nyaralás volt az átélt borzalmak után, annak ellenére, hogy ott jobban kerestek. Zsoldosok voltak, sose kérdeztük őket a hadi múltjukról. Azonban a közös gyakorlatok összekovácsoltak minket, megismertük egymást. A kantinban egy idő után megnyíltak és mi, többiek csak hallgatunk a szívfacsaró történeteteket az emberi sorsról és az élet igazságtalanságairól.
– Не стреляйте, я свой! – Mondta, én meg bután bambultam. Néhány szavát értettem az ismeretlennek, de nem tudtam rá válaszolni. Nagyon régen volt már, mikor hallottam távárisül, de sose tanultam meg igazán. Igaz, az általános iskolában három évig tanítottak, aztán a következő évben már új szelek fújták országunk zászlaját, angolul tanultunk. Áprilisban elmaradt a Felszabadulás ünnepe és úttörő se lehettem. Nem tudtam jobbat, visszaszóltam neki a „világnyelven” és reménykedtem benne, hogy megértjük egymást.
– Stop there! Dont move or I will have to shoot!
Láthatóan nem értett meg engem és csak mondta tovább egyre hevesebben:
– Это маршал Степанов, впустите меня пожалуйста! Я к подполковнику Магору по служебным делам.
.
Sztyepanov – ízlelgettem a nevét magamban. Vajon ki ez a Sztyepanov és mi az istent keres itt a semmi közepén?
A velem szemben álló alak egyre inkább kezdett hasonlítani a hírekben hallott megjegyezhetetlen nevű, három-négy betűs rövidítések mögött álló vallási fanatistákra. Őrületben lobogó szemét látva minden joggal tartottam az ismeretlentől, aki a kerítés túlfelén várakozott. Magasba emelte mindkét kezét, de a szövegelést nem hagyta abba.
Ты не понял?! За мной следят…. и до полного распада осталось одиннадцать часов… – Valahol a mondata közepén heves gesztikulálásba kezdett, én meg majdnem elsütöttem a fegyvert a hirtelen mozdulatra. – Европа пала, а завтра к полудню нашему миру конец!
.
Ismerősen csengtek a szavak, rég nem hallottam már ezt a nyelvet, de nem emlékeztem rá. Néhány szó beugrott, azonban nem álltak össze mondattá. Dél. Világ. Óra. Vége. Borzasztó érzés volt, ezen pörgött az agyam egyfolytában.
– Подполковник Магор спас мою жизнь, и я хотел с ним лично попрощатся.
– Shut up! – ordítottam fel idegesen, felcsattanásomra Félix neki ugrott a kerítésnek és acsarkodni kezdett. Élet, barát – ugrottak be a szavak. Az, hogy sakkban tartsam a gyanúsítottat kevésbé érdekelt, mint amilyen pezsgően hatott rám az elfelejtett nyelv és a tudás, amit az idő elvett tőlem. A fegyvert továbbra is rászegeztem, de közben egy mondatot próbáltam megfogalmazni.
– Я немного говорю по-русски.
– Говоришь по-русски? Очень хорошо, тогда слушай меня внимательно! – fényszórók tűntek fel a sötétben és a kerítés túloldalán megérkezett az éjjeli őrjárat.
.
A többiek érkezése megtörte a kialakuló beszélgetést és miután a dzsipek lefékeztek, egy pillanatra síri csend lett. Az őrjárat katonái kipattantak a járművekből és trappolva vették körül az idegent. Újabb hat fegyvercső meredt az ismeretlen katonára. A rangidős tiszt csak ezután bukkant elő a terepjáróból.
Ránézett a gyanúsítottra és nyugtázta, hogy nem áll ellen. Ahogy engem meglátott, homlokára szaladt a szemöldöke. Odasétált hozzám és erős parancsoló hangon megszólított:
– Búza tizedes, maga mi a jóistenbüdöskurvafaszáért van itt? Miért hagyta el a posztját? – kérdezte mérgesen, majd pár szusszal később csillapodott a dühe és higgadtan folytatta – tájékoztatást kérek a kialakult helyzetről!
– Százados úrnak jelentem, – kezdtem és vigyázzba vágtam magam – az ismeretlen megközelítette a kerítést. Félix úgy kezdett ugatni, hogy személyesen szerettem volna meggyőződni a bázis biztonságáról, ezért hagytam el az őrhelyem. A kutya hangját követve találtam rá a gyanúsítottra, a fák alatt állt a sötétben. Felszólítottam a megállásra és az azonosításra, de nem beszélünk egy nyelvet. Azt hiszem, oroszul beszélhetett.
– Rendben van, köszönöm tizedes. Amiért elhagyta az őrhelyét, számítson büntetésre. Most pedig húzzon vissza az őrtoronyba, mi már kézben tartjuk az ügyet.
Tudtam, hogy lesz valami megrovás, de jobban érdekelt, hogy végre történt valami. Alig akart csillapodni a bennem buzgó adrenalin, miközben az orosz szavak birkóztak a szürkeállományom keveset használt felével. Visszafelé menet még hallottam, ahogy Szabó százados elbeszélget a fogollyal, meglepett a rangidős tiszt társalgás szintű nyelvtudása.
Az irigység sárga méregként futott rajtam végig, hogy lehet az, hogy Szabó így beszél oroszul? Állítása szerint, amióta az eszét tudja katona és máshoz nem ért. Én meg tanultam is a nyelvet és még sincs lövésem arról, hogy mit akart mondani ez férfi. Vagyis lenne, ha kezembe kapnék egy szótárat vagy az internetet. Dühösen ragadtam meg a mellettem kushadó kutyát és az óljához vittem és mikor odaértünk, az oldalsó barakk ablakából egy jutalom falatot adtam neki. Megérdemelte, hisz Félix nélkül az idegen – hogy is hívják? ja igen, Sztyepanov – akár észrevétlenül is bejuthatott volna a táborunkba. Meglapogattam a kutya oldalát és pár kedves szó után visszaindultam őrhelyemre.
.
*
.
Lustán másztam vissza a délnyugati toronyba és kezdtem neki újra a szolgálatnak. A fejemben még mindig az orosz szavak kavarogtak, marhára zavart a tudat, hogy már hallottam őket, de a jelentésükre nem emlékszem. Közben, hogy eltereljem a figyelmem a fegyveremet ellenőriztem. Megnyugvással töltött el mindig ez a folyamat. A puska makulátlan állapotban volt, de mivel majdnem használtam, így jobbnak láttam egy gyors karbantartást. Gyakorlott mozdulatokkal szedtem szét és miután mindent rendben találtam, ugyanolyan gyorsan raktam össze.
A főbejárati kapu szinte hangtalanul nyílt ki és a Bázis egyik terepjárója behajtott rajta, a másik kettő úgy néz ki tesz még pár kört a bázis körül. A páncélozott UNIMOG hatalmas zöld bogárként araszolt végig a kikövezett bekötőúton. Végig követtem az útját, szerencsére jól ráláttam az udvarra, ahol végül megállt. A kocsiból kiszálló társaim gyűrűjében állt a megbilincselt fogoly, Szabó százados pedig a Bázis központjába sietett. A katonák türelmesen vártak, míg a parancsnok vissza nem érkezik a pontos utasításokkal. Kezüket lazán automata fegyvereiken tartották, hogy ha kell, bármelyik pillanatban tudják használni.
Surrogó hangra lettem figyelmes és az éjszaka homályából öt repülő tárgy bontakozott ki az udvar felett. Hirtelen újra buzogni kezdett bennem az izgalom, micsoda nap! A fegyveremet a vállamhoz emeltem és becéloztam az egyik drónt. Közben a vállszíjamra rögzített adóvevőn lejelentettem az újabb eseményt
– Vezér egyesnek jelentkezik Torony hármas, vétel. Légi behatolók tűntek fel az udvarnál. Ismétlem, légi behatolók az udvarnál. Támadó pozíciót felvettem, várom a további utasításokat.
Izgulva vártam a visszajelzést majd recsegve megszólalt a kommunikációs port:
– Torony hármasnak, itt Vezér egyes. Hallottuk és nyugtáztuk. A behatoló gépek letapogatása már folyamatban van, egyelőre úgy fest, az Egyesült Európához tartoznak. Tartsa szemmel őket és csak és kizárólag támadás esetén avatkozzon közbe, érti Torony három?
– Értem Vezér egy. Torony három kiszáll.
A félméteres gépek játszi könnyedséggel lebegtek az udvar felett, pont ott, ahol a társaim által közrefogott ismeretlen katona volt. Négy rotor tartotta levegőben a drónokat, és szinte hangtalanok voltak. A belső világításban kirajzolódott szúnyogszerű testük és az apró fehér kereszt az oldalukon, a rájuk szerelt rakétákon pedig megcsillant a lámpák fénye.
– Az Egyesített Keresztény Európa gépesített felderítői vagyunk – hangzott az egyik drónból és lejjebb ereszkedett, hogy szemmagasságba kerüljön a katonákkal. Hangszórójából torzan és szaggatottan szólt az előre rögzített üzenet – Wilmart hadnagy vagyok az EKEK-től, öt percen belül elérik táborukat földi egységeink. Kérem várják meg türelmesen érkezésüket és a továbbiakat bízzák a Koalícióra.
Mintegy végszóra Szabó százados tért vissza a központi épületből fancsali ábrázattal. Látszott, hogy nem repes a hirtelen bonyodalom miatt és csak morog az orra alatt. Az alacsonyan lebegő Koalíciós drón a századosnak is eldarálta a mondandóját, aki a fejét vakarva hallgatta. Miután véget ért a diskurzus a gépesített egységgel, a fogolyhoz sietett és hevesen gesztikulálva magyarázott neki. Elmosolyodtam magamban, ritka látvány volt számomra a Méregzsákot dühösen látni. Mármint külsősként, általában szemtől-szembe történtek az ilyen dolgok és akkor az ember fia nem engedheti meg magának a vidámságot.
.
*
.
Kisvártatva az Egyesült Európa katonai járműve hangos fékcsikorgással megállt a kapu előtt. A kocsi tetején automatizált, nagykaliberű gépágyú volt, motorházán pedig ugyanolyan kis fehér kereszt, mint amilyent a drónok oldalán is láttam. Türelmetlenül dudáltak és a kapu nyílásával egyidőben már taposták a gázpedált. Az udvar közepén megálltak. Vegyvédelmi felszerelésbe öltözött katonák pattantak elő a jármű belsejéből, majd miután biztosították a terepet, felbukkant a vezetőjük. A makulátlan egyenruhás középkorú férfi olyan nyugodtan sétált az éjszakai hidegben a századoshoz, mintha egy rutin feladatot végezne. Pár perces szóváltás után a foglyot az autójukba ültették és a koalíciós tiszt kezet rázott Szabóval. Páncélozott autójuk nagyot kaparva indult meg, a drónok is felemelkedtek és eltűntek a csillagokkal tarkított égbolt sötétjében. Társaim elhagyták a területet és percek múlva semmi sem emlékeztetett a történtekre.
Unottan folytattam az őrséget, de közben agyam az átélt eseményeken zakatolt. Ki lehetett ez a katona és mit akart nekem mondani? Az sem lehet véletlen, hogy a Koalíció a semmiből itt termett az isten háta mögött a hegyen. Biztos voltam benne, hogy valami nagy dologra bukkantam, csak ennek a Sztepanovnak a szavai jutnának eszembe. Jobb ötletem nem lévén előkotortam egy összegyűrt papírt – rendszerint erre jegyzeteltem a focitippjeimet – a kabátom zsebéből. Megpróbáltam emlékezetből leírni pontosan, amit hallottam a kerítés mellett. Még pár óra és vége a szolgálatnak és utána járhatok az orosz szavak jelentésének.
Világosodott már, mire befejeztem az írást, sokat törtem a fejem, hogy pontosan lejegyezzem az elhangzottakat. A hajnal pírja földerengett az égalján és megérkezett a váltás. Minden őrszemet lecseréltek, kivéve engem. Társaim szánakozó pillantások közepette mentek el az őrtornyom alatt, én pedig fáradt arccal intettem nekik. Ezek szerint Szabó százados plusz órákkal büntetett kihágásom miatt. Nem volt mit tenni, a büntetés az büntetés.
.
A délelőtti szolgálatok talán még rosszabbak, mint az estiek. Nézni azt, ahogy a táborban zajlik az élet, – társaim alaki és erőnléti gyakorlatokat végeznek – én meg tétlenül kuksolok itt fent a toronyban. Reggeli után azt vettem észre, hogy megszaporodott a mozgás a hangárnál és előkerült a bázis szállítóhelikoptere. Feltöltötték üzemanyaggal és elvégezték rajta az alapvető vizsgálatokat. Furcsállottam a dolgot, mert az itt eltöltött két év alatt egy kezemen is meg tudtam volna számolni, hányszor láttam felszállni azt a vasszitakötőt. Nemsokára felbukkant a bázis teljes vezérkara és szemlét tartottak a gépnél. Innen úgy látszott, elégedettek voltak, mert miután mindent rendben találtak megjelent a pilóta és beindította a rotort. Miután minden magasrangú tiszt beszállt, a régi helikopter a magasba emelkedett és elrepült dél felé. Biztos valami fontos dolog történhetett, hogy minden fejes rajta volt. Ekkor megnyikordult a torony létrája és Szabó századost láttam felkapaszkodni rajta.
– Üdvözlöm, Búza tizedes!
– Erőt, egészséget százados úr! Minek köszönhettem a látogatását?
– Gondoltam elbeszélgetek önnel az éjszaka történtekről. Mit mondott magának az a fogoly, akit az este kaptunk el?
– Sztyepanov? – kérdeztem vissza és ahogy kimondtam a katona nevét, éreztem, hogy ez hiba volt.
– Igen, ő. Miért? Látott más valakit is? Különben meg honnan tudja a nevét?
– Megértettem uram! Régen az iskolában tanultam oroszul, de ma már alig emlékszem valamire. Az eseten felbuzdulva gondoltam felelevenítem a tudásom… – mondtam és lelkesen folytani akartam a gondolatmenetet, de Szabó a szavamba vágott.
– Nézze Búza tizedes, nem hiszem, hogy ez megfelelő alkalom, hogy nyelvet tanuljon. Biztos talál magának más, tartalmasabb hobbit. Visszatérve a fogolyra, mondott magának valamit a nevén kívül? Olyat, amit érdemes lenne tudom?
– Nem mondott, uram. Azaz mondott, de nem értettem meg. Angolra váltottam, amit meg ő nem beszélt. Ezután érkeztek meg önök és átvették a helyzet irányítását.
– Rendben van Búza tizedes. Egy dologra figyelmeztetem önt, ha legközelebb hősködni akar, azt ne itt tegye. A kocsmában vagy a faluban inkább. Ismeri a szabályokat, meg kell várnia az erősítést. Mit gondol, ha nem egy, hanem egy tucat fegyveresbe botlik, mi történt volna?
– … – némán hallgattam, erre nem tudtam mit mondani.
– Tudom, hogy jó ideje nem történt semmi, de nincs szükség meggondolatlan manőverekre. Ha véletlenül meghal itt nekem egy ilyen magánakcióban, mit mondok az ezredesnek és a családjának?
– …
– Gondolkozzon el ezen és felejtse el az este történteket és a hősködést is. Értve vagyok, Búza tizedes?
– Igen, százados úr!
– Jól van tizedes. Maga jó katona és úgy látom mindent megtesz, hogy jobb legyen, de nem magának kell megmenteni a hazát. Most pedig folytassa az őrködést!
– Igenis, uram!
– Apropó, ha végzett a szolgálattal, jelentkezzen Csizmadia doktornál rutinvizsgálatra. Ne mondja, hogy túl kemény vagyok önhöz, nemsokára leváltják és mehet pihenni.
– Köszönöm uram! – mondtam és míg a lefelé mászó tiszt hátát néztem, elkönyveltem magamban, hogy nem is olyan szemét ez a Szabó, mint ahogy mondják.
.
*
.
A váltás jóval tizenegy után érkezett. Kicsit mérges voltam, hogy a százados nem siette el, mert így túl hosszúra nyúlt az őrség. Barátságosan rámosolyogtam az engem váltó közlegényre, megveregettem a vállát és kitartást kívántam neki.
Valami nagyon nagy dolog történhetett, mert az egész tábor nyüzsgött körülöttem, ahogy az egészségügyi blokk felé mentem. A gyakorlatok még tartottak és a páncélozott szállítójárművekkel kiálltak a garázsból. Láthatóan nemcsak a havi karbantartás céljából.
.
Csizmadia doktor barátságos volt, mint mindig. A rutinvizsgálatok után még egyszer megtapogatta a nyakamat valahol a gégémnél. Furcsán néztem, de ő csak elégedetten bólintott és a kezembe nyomott három doboznyi bogyót.
– Mindent rendben találtam Búza tizedes, ezek itt jódtabletták – mondta – napi kettőt szedjen belőle, az új szabályzatnak megfelelően.
– Rendben van doki! Végeztünk?
– Igen, mehet a dolgára tizedes.
– Köszönöm szépen. Doki, nem tudja véletlenül mire föl ez a nagy készülődés odakint?
Csizmadia doktor arca egy pillanatra elfelhősödött és csak akkor válaszolt, mikor kisimultak a ráncai:
– Nézze Búza tizedes, ha jól tudom, hosszú szolgálat és izgalmas este áll ön mögött. Én azt javaslom, menjen pihenjen egyet. A százados majd tájékoztatja, ha elérkezik az ideje, én nem vagyok erre jogosult.
Elköszöntem a doktortól és a közös barakkba siettem. Magamhoz vettem a váltás ruhámat meg a telefonomat – persze a kutya se keresett – és elindultam zuhanyozni az alagsorba. A vízellátás meglehetősen szeszélyes a hegyekben, fürdésre csak az alsó szinten volt lehetőség. Nagyon vágytam már egy jó meleg fürdőre, hogy kihűlt testemet átmelegítsem végre. Közben azon gondolkodtam, hogy vajon mi lehet akkora esemény, ami így felbolygatja a bázisunk életét.
Az öltözőben szépen összehajtogattam az egyenruhámat és a padon hagytam, majd zuhanyozni indultam. Hirtelen megremegett a föld alattam és szekrényeknek tántorodtam. Elcsodálkozó képpel konstatáltam a rövid földrengést, a környéken még soha nem fordult elő ilyen. Szerencsére sikerült megkapaszkodnom az egyik szekrényben és miután befejeződött, elgondolkoztam mi legyen a továbbiakban. Felmehetnénk fontoskodni és segíteni, ha kell, de a fejemben elevenen éltek a százados szavai:
„Maga jó katona és úgy látom mindent megtesz, hogy jobb legyen, de nem magának kell megmenteni a hazát, felesleges hősködni” – ezek után nyugodt szívvel indultam zuhanyozni. Hosszan álltam a zuhany alatt, hagytam, hogy átjárja a forró víz átfázott testem minden porcikáját.
Miközben a hátamat töröltem, beugrottak az orosz szavak és a jegyzetem. Teljesen meg is feledkeztem róla. Úgy ahogy voltam törölközőben, kikerestem a papírost, amire jegyzeteltem és előkaptam a telefonom. Manapság minden mobil okos, így se perc alatt megnézheti az ember amire szüksége van. Persze szolgálat közben nem lehet nálunk, mert akkor elvonná a figyelmünket.
Érintésemre a telefon életre kelt, csatlakozott a központi szerverhez, majd automatikusan rákapcsolódott a vezetéknélküli hálózatra. A kereső egyből bejött, már csak a helyes szöveget kellett beírnom. Mindenáron a cirill betűket erőltette a találati lista, beletelt egy kis időbe, míg rátaláltam a fonetikus orosz fordítóra. Jegyzetem alapján beírtam a hallottakat és vártam mi lesz. Nagyon kíváncsi voltam, úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki épp most talált rá egy titokzatos kód megfejtésére. A lefordított szöveg hihetetlennek tűnt és ahogy megláttam le is fagytam. A kijelzőn az óra most váltott tizenkettőre.
Ekkor újra megremegett a föld, olyan iszonyatos erővel, hogy a barakk tartószerkezete fájdalmasan belenyikordult. Elvesztettem az egyensúlyom és elvágódtam, a kezemből kiesett a telefon. A mobil nagyot csattanva pattant meg a járólapon – tuti bepókhálósodott az előlap – gondoltam mielőtt a pad sarkát megfejeltem. Elsötétült az öltöző és földre estem. Nem láttam semmit a szemembe folyó vértől és szédültem. A sérülések dacára eszem még mindig a telefonon látott szövegen járt.
Holnap délben vége a világnak.
A barakk felettem sikoltva megadta magát a külső elemek tombolásának. A lezúduló omladék maga alá temette az alagsori fürdőt. A mennyezetről leszakadtak a neonlámpák és az öltözőszekrények dominó-szerűen eldőltek. Az egyik a lábamra esett és a fájdalom magamhoz térített. Próbáltam kiszabadulni, rángatóztam és küszködtem, aztán feladtam. Lehet jobb lesz, ha itt maradok a sötétben és várok. Ha igaz, amit a telefonon olvastam, akkor nem sietem el a szabadulásom, mert ki tudja mi vár fent.
.
.
Orosz szószedet:
.
1, Hello barát vagyok!
2, Sztyepanov tábornagy vagyok, kérlek engedj be. Magor alezredeshez jöttem hivatalos ügyben.
3, Nem érted, a nyomomban vannak és már csak 11 óra van hátra a teljes pusztulásig…
…Európa elesett, holnap délben vége a mostani világnak.
4, Magor alezredes megmentette az életemet és szerettem volna személyesen elbúcsúzni tőle.
5, Kicsit beszélek oroszul.
6, Beszélsz oroszul? Nagyon jó, akkor figyelj rám.
.
1. Не стреляйте, я свой!
2. Это маршал Степанов, впустите меня пожалуйста! Я к подполковнику Магору по служебным делам.
3. Ты не понял?! За мной следят…. и до полного распада осталось одиннадцать часов… Европа пала, а завтра к полудню нашему миру конец!
4. Подполковник Магор спас мою жизнь, и я хотел с ним лично попрощатся.
5. Я немного говорю по-русски.
6. Говоришь по-русски? Очень хорошо, тогда слушай меня внимательно!
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2017/10/20/ismeretlen-katona/
SHARE