Thriller

A Hold Könnye

Szerző: Eve Rigel

Percek óta figyelem a szemben térdeplő embert, ahogy a földre terített, szakadozott térkép fölé hajol. Nem látok a fejébe, így csak sejtem, hogy miben mesterkedik, és ez rettegéssel tölt el.
Hideg van, mégis izzadok. A homlokomról szemembe csorgó izzadtság félig megvakít, nyelőcsövem ég a folyamatosan visszanyelt hányadéktól. Kezeimet szorosan egymásba kulcsolom, hogy elrejtsem a reszketést.
Nem bírom sokáig!
Óriási hibát követtem el, hogy belementem az ostoba játékba. Tudnom kellett volna, hogy még senki nem jött ki élve ebből az átkozott labirintusból. Miért pont én lennék az első? Én sem vagyok különb a sok kapzsi balfácántól, aki hagyta magát befűzni.
Istenem, megfulladok! Nem mozog a mellkasom!
Lélegezz! Lassan… még egyszer! Gyerünk! Megy ez… csak lassan!
Ez az ember meg akar ölni. Biztos vagyok benne. Látszik a szemén, hogy megőrült. Vörös haja kócos, az arca felpuffadt, szeme vérben forog, és úgy villog, mint egy vadállatnak a sötétben.
Miért van itt ilyen sötét? Van még fáklya, vagy ez az utolsó?
Istenem! Nem lehet kibírni! A szám olyan száraz, mint a tapló. A nyelvem megdagadt, mindjárt kibukik a számon.
Most megint rám néz.
Óvatosan magam alá húzom a lábam, hogy felugorhassak, ha rám támad.
– Számításaim szerint itt jobbra kell kanyarodnunk, aztán kétszer balra… – közli velem.
Milyen furcsán néz!
Nehogy közelebb jöjjön!
– Mi baj? – kérdi fürkészőn. – Nem érzed jól magad, barátom?
Milyen mély a hangja! És milyen távoli!
Nem veszem be ezeket a mézes-mázos szavakat! Vigyáznom kell! Nem veheti észre, hogy tudom, miben mesterkedik. Lassan, érthetően kell beszélnem!
– Minden… rendben.
– Sápadt vagy! Kevés itt a levegő… no meg a füst is…
– Semmi baj! – vágom rá gyorsan. – Kibírom. – Még bólintok is hozzá.
Nagyon jó! Csak így tovább! El kell altatnom a gyanakvását.
– Akkor szedelőzködjünk, és haladjunk tovább! Már nincs sok hátra.
Még hogy nincs sok hátra! Abból bizony nem eszel, amit kifőztél ellenem!
– Én megyek előre, de ne lépj szorosan a nyomomba! Ha véletlenül csapdába lépnék, nem muszáj neked is odaveszned!
Nevet.
Persze, hogy nevet! De az nevet, aki utoljára nevet!
Itt megy előttem. Milyen visszataszító! Hájas teste remeg a fáklya fényében. Eltorlaszolja az egész járatot. Most megint megáll. Lehajol.
Mi… mit néz?
– Itt valami nem tetszik – jelenti ki, és visszafordul.
Büdös fenéket nem! Csak azt akarod, hogy eléd kerüljek, hogy aztán fejbe vághass!
– A térkép szerint itt jobbra egy leágazásnak kellene lennie, aztán innentől kezdve meredeken emelkednie a járatnak. Ehelyett itt balra kanyarodik, és lejt.
Megint letérdel, szétteríti a térképet.
– Tartsd a fáklyát! Újra át kell néznem az egészet! Lehet, hogy valamit nem vettünk észre.
Olcsó trükk, de én nem… nem veszem be!
– Ez az! Itt egy halvány vonal… Látod? Itt, ahol kikopott ez a vacak… – felém mutatja a térképet. – Vissza kell mennünk néhány métert a másik elágazásig! Ott kanyarodunk majd jobbra.
Megint rám néz, megint nagyon, nagyon furcsán néz. Vigyáznom kell! Csak úgy menekülhetek meg, ha nem veszi észre, hogy tudom.
– Figyelj rám, barátom! Látom, hogy félsz, de hidd el, nincs okod rá! Mi leszünk az elsők, akiknek sikerül végigmenni az elátkozott labirintuson. Miénk lesz az a csodálatos gyémánt.
– Már második napja itt bolyongunk… még senkinek sem sikerült – közlöm tétován.
Beszéltetnem kell! El kell terelnem a figyelmét!
– A többiek ostobák voltak. Nem készültek fel arra, ami várt rájuk. Még térképük sem volt. Azt hitték, hogy csak végigtrappolnak itt, és a végén, amikor kijönnek belőle, övék lesz a nyeremény. De én felkészültem… van térképem.
– Honnan… honnan van az a térkép?
– A nagyapám hagyta rám. Ő is a nagyapjától örökölte… több száz éves pergamen. Az a mesterember készítette, akit hatszáz évvel ezelőtt megbíztak a labirintus építésével. Senki sem tud róla. Így mi vagyunk az egyetlenek, akinek valóban van esélye végigmenni ezen az úton.
– Miért nevezik elátkozott labirintusnak?
Milyen furcsán néz rám! Mintha csodálkozna.
– Éppen most mondtam el – felel lassan. – Még senkinek sem sikerült végigmenni rajta. Senki sem találta meg a kijáratot, és így nem nyerte el a gyémántot… Ez a verseny nem egészen tisztességes, de nem muszáj jelentkezni rá! Aki nem bírja ki, hogy napokon keresztül étlen-szomjan, mindössze néhány fáklyával eltemesse magát a hegy gyomrába, szaladjon vissza az anyukájához, és ne kezdjen ilyen embert próbáló feladatba!
– Én… én nem bírom… a bezártságot.
Miért bámul ez ilyen furcsán?!
– És ezt csak most mondod?! Akkor kellett volna jelezned, amikor kisorsoltak minket egymás mellé!
– Nincs… baj… tudom kezelni. Nincs semmi baj!
– Ezt nem lehet kezelni, legfeljebb elnyomhatod a tüneteket. Megörültem neked, amikor láttam, hogy te leszel a társam. Életerős fiatalember vagy. Magas, izmos, mint egy bivaly. Épp olyan, mint az unokaöcsém. Ugyanaz a fekete haj, napbarnított bőr…
Mit akar ez belém beszélni?
– …de most nem tetszik az arcszíned. Szürke.
– Kevés a levegő.
– Már közel járunk. Ki kell bírnod! Tudod jól, hogy csak együtt szabadulhatunk ki innen. Szükségünk van egymásra!
Persze, hogy szüksége van rám. Egyedül nem bírt volna eljutni idáig. Most már biztos, hogy meg akar ölni! Mégpedig a kijárat előtt. És akkor övé lehet a Hold Könnye. Majd biztosan azt hazudja, hogy baleset ért. Lezuhantam valamelyik szakadékba, vagy elcsúsztam, és bevertem a fejem…
De én résen leszek! Engem nem lehet csak úgy átverni! Figyelni fogom, minden mozdulatát. Amikor majd rám támad, én leszek a gyorsabb.
Megint előttem halad. Szűkül a járat, és emelkedik.
Megfulladok! Megint nem kapok levegőt. Olyan a mellkasom, mintha abroncs szorítaná.
– Ez az! Itt vagyunk! – kiált nevetve.
A járatból egy óriási csarnokba lépünk. A teteje és oldalfalai nem látszanak a sötétben, a fáklya fénye nem hatol el odáig, csak sejteni lehet a hatalmas teret körülöttünk.
Iszonyú a szag. Öklendezni kezdek. Az izzadtság a hátamhoz tapasztja a kabátot.
– Valahol ott van a kijárat. – Felfelé meresztgeti a szemét. – Fel kell másznunk oda!
– Le kell ülnöm… egy kis időre. Nem bírom tartani magam… remegnek a lábaim.
– Erre nincs időnk! – Közelebb jön hozzám. – Állj fel! Már itt vagyunk a végén. Most nem adhatod fel!
Felállok.
Nem engedhetem közel, és nem kerülhet a hátam mögé. Most már nagyon óvatosnak kell lennem!
Még egy kis levegőt!
Szemem előtt lila karikák ugrálnak. Torkomat füst fojtogatja.
Nem bírom!
– Gyere! Itt a fal mellett ezek a lépcsőfokok éppen odavezetnek fel. Már csak néhány perc.
Óvatosan haladok a nyomában. Figyelem a mozdulatait. Valami recseg a lábam alatt. Megbotlottam.
– Istenem! – kiált rémülten, és lefelé világít a fáklyával.
Én is lenézek. A lábam alatt emberi csontok összevisszasága. Félig lerohadt hús, múmiaszerűre aszalódott, kitekeredett testek.
Felfelé világít.
– Onnan zuhantak le a szerencsétlenek. Több száz év áldozatai. Vakmerők, akik azt képzelték bátrabbak és okosabbak mindenkinél.
Félrehajolok, és hagyom, hogy feltörjön belőlem a visszafojtott rettegés. A nyakam begörcsöl az erőlködéstől, a szemem könnybe lábad. Fél térdre rogyok, aztán beletenyerelek a hányadékomba.
Közelebb lép, fölém hajol.
Felugrok.
Nem engedhetem közel!
– Jobban vagy? – kérdezi, és bámul.
Milyen őrült a tekintete!
A fáklya fénye imbolygó árnyékokat vet a falra és a lépcsőre.
Most látom csak, milyen hatalmas ez az ember! Biztosan sokkal erősebb, mint én. De engem nem győz le. Én ügyesebb vagyok.
– Induljunk! Ott fent van a szabadulás, csak fel kell másznunk oda! Tarts ki!
Nem mozdulok.
Csak menjen szépen előre! Majd lassan követem, távolról.
Meredek a lépcső és síkos, alig bírok mászni.
Vigyáznom kell, nehogy lezuhanjak én is oda, azok közé a borzasztó csontok közé!
Öklendezni kezdek megint.
Nem… nem szabad erre gondolnom! Fel fogok jutni!
Felnézek.
Itt mászik előttem, időnként hátra világít. Azt nézi, megvagyok-e még.
Nem zuhanok le. Azért se!
A kezem nedves. Vérzik. Valahova beütöttem. A lábam megcsúszik a sziklán, elvesztem az egyensúlyomat. Iszonyú erővel kapaszkodom, mire újra megtalálom a talpam alatt a lépcsőfokot. Hátamat csípi az izzadtság. Hajam a szemembe lóg. Köhögnöm kell.
Talán órák telnek el, mire felérünk végre a sziklaperemre.
Most itt áll előttem, és néz. Milyen eszelős a tekintete!
Istenem! Most kell nagyon figyelnem!
– Itt vagyunk hát végre! – kiált és mosolyog.
Ez csak farkas mosoly.
Ha tudnád, hogy én tudom!
– Barátom! Itt állunk a kijárat előtt. A térkép szerint csak ezt a hatalmas sziklát kell elmozdítanunk, és mögötte… mögötte ott a csodálatos külvilág. És a gyönyörű Hold Könnye.
Ez az ember megtébolyodott. Hogy ugrál, és sír!
Most rám néz. Közelebb lép. A fáklyát magasra emeli.
Most akar megölni!
Hátra ugrok.
– Vigyázz! – kiált rám. – Keskeny a perem…
Még mindig jön. Felém lendíti a fáklyát.
– Nézd! A peremen állsz. Még egy lépés és…
Most!
Elkapom a karját, kiejti a fáklyát. Magamhoz rántom. Közel az arca, hatalmasak a szemei, világítanak a sötétben. Szörnyű szaga van!
Ez az ember büdös!
Félreugrok, és ellököm.
Hang nélkül merül el a fekete mélységben.
.
Végre!
Megkönnyebbülök. Megszűnt az abroncs szorítása a mellkasomon.
Felemelem a fáklyát, felnevetek.
Sikerül túljárnom az eszén! Mégiscsak én voltam az ügyesebb. Farkastörvény. Ha nem én ölöm meg, akkor ő ölt volna meg engem.
Itt vagyok a kijáratnál. Itt ez a hatalmas szikla. Csak félre kell húznom, és szabad vagyok! Újra láthatom az eget, a napfény, a Holdat. A Hold Könnyét!
Leteszem a földre a fáklyát, és a sziklának feszülök. De nem bírom!
Még egyszer próbálom. Nem mozdul.
Ezt egyedül nem bírom eltolni. Most mit csináljak?
Újra nekiveselkedem. Nem megy!
Felemelem a fáklyát.
Mi ez a vésett szöveg a szikla falán?
.
„Mi értelme van a kincsnek, vagyonnak, ha nincs, akivel megoszd örömeit?”
.
Arrébb lépek, valamiben megbotlom, leejtem a fáklyát. Óvatosan leereszkedem a fal tövébe. Valami megreccsen alattam, kitapogatom.
Csontok.
Felnevetek.
Keserű a nyálam.
Lehunyom a szemem.
Csodálatos színekben pompázik körülöttem minden…
Balzsamos a levegő, égető a napfény…
Végre megpihenhetek!
.