KÜZDŐTÉR

Vasárnapok

Szerző: Guti Csaba

Imre minden vasárnap meglátogatja ezt a helyet. Vasárnap, mert egy ilyen napon halt meg az apja. Általában a késő délutáni órákat választja, mert olyankor kevesen keresik fel a temetőkertet. Varázsa van ennek a napszaknak így őszre fordulván, ahogy a korai szürkület dohos kabátjával ráborul a sírokkal teli emlékhelyre, szorosan a földhöz tapasztva a hangokat, és emlékeket. A csönd az úr. Épp csak a szél süvítése hallatszik, ahogy hűvös tenyerével végigsimítja a fejfákat, vagy megrezegteti a fák ágait, valamiféle ódon, melankolikus muzsikát játszva.
Imre gyalog érkezik, lassú, megfontolt léptekkel, mereven előre nézve, rezzenéstelen arccal. Már útközben megkezdi a visszaemlékezést. Legtöbbször nem marad sokáig, ez annak is köszönhető, hogy nem beszél senkivel. Hiába jár ide fél évtizede, senki nem tudja a nevét, mert ő sem kíváncsi másokéra. A maga keresztjét hordozza, tegye hát azt mindenki a sajátjával – gondolja.
Kiérkezvén lehajol, és a tábla mögé nyúlva előveszi a seprűt. Megtisztítja a sírt, az egy hét alatt ráfújt homoktól, és falevéltől. Majd kiönti a vázából a vizet, feltölti frissel, és a kertből szedett virágokat gondosan belehelyezi. A munka része ezzel kész is. Vannak alkalmak azonban, amikor ettől tovább marad. Ezek a szomorúbb napok. A teher ilyenkor mázsás súllyal nehezedik a vállára, gerincét szinte roppanásig görbítve. Imre szeretne alatta felnyögni, de nincs hozzá ereje. Csak egy kormos sóhaj száll fel lelke mélyéből, hogy észrevétlenül belebújjon a ködbe.
Ráncos, homályos szemekkel nézi a feliratot. Kovács Imre – így hívták, csakúgy, mint őt – élt 68 évet. A halkan elmormolt szavak felrázzák odabent a gyászt, ahogy sorra kibetűzte őket. Közben elered az eső, de nem bánja. Legalább nem látják a fák, hogy könnyezik. Csak ő tud különbséget tenni. Az eső megindul a homlokáról, és bejárva minden barázdát, tisztára mossa az arcát. Könnyei viszont a lelke mélyéről indulnak, sziklaként gördülnek le róla, és ahol földet érnek, ott fű többé már nem terem. Újra átél mindent. Szomorúan tekint vissza a múltba, melyből elkeseredetten próbál kimászni, mint egy csúszós, sötét veremből.
Zavarosak az emlékei, nem is tudja, hol kezdődött. Talán úgy pontosabb, hogy apjával soha nem volt jó a kapcsolata. Édesanyját nem ismerte, ha az apját kérdezte róla, az néhány mogorva szó után bezárkózott. Később megtudta, hogy anyja fiatalon szülte, és miután világra hozta őt, egy délután felkerekedett, és soha többé nem látta senki. Az apja ezután egyedül nevelte gyermekét, mert nem bízott többé nőben, örökké magában cipelte a keserűséget. Telt-múlt az idő, teltek a gyermekévek is vidám délutánok, zsúrok, és mesék nélkül. Az apja néha felöntött a garatra, és összefüggéstelenül beszélt hűségről, felelősségről, és kárhozatról. Imre ilyenkor félrehúzódott, és szégyellte magát, mert azt hitte, hogy az apja rá haragszik. De akárhogy kutatott az emlékei között, nem talált semmit, amiért így kellett volna, hogy legyen. Aztán megerősödött, és elfogadta, hogy a dolgok nem változnak. Keveset beszélt az apjával, csak amit muszáj volt, és azt sem szívesen. Amilyen korán tudott, munkát vállalt a szomszéd városban, így már csak hétvégenként járt haza, vagy még akkor sem. Arra gondolt, hogy talán a külön töltött napok sokasága miatt, felértékelődnek majd a közös órák. De nem javult semmi köztük. Az apja magányos volt, hogy már a fia sincs mellette, és még többet ivott. Imre pedig úgy gondolta, ha az apja, az ő hazatértekor sem képes józan maradni, akkor nincs miért meglátogatnia, így még ritkábban ment.
Azon a délutánon is abból lett a baj, hogy elhallgatták egymás elől az érzéseiket. Imre unottan, rosszkedvűen ült autóba.
– Ez is csak egy olyan nap lesz – gondolta, ahogy nagy lendülettel becsapta a rozsdás kocsiajtót. Az autó köhögve, unszolásra indult, mint egy ízületes, öreg test. Majd füstös sóhajt krákogott az égig, és nyögdécselve elgurult. Az úton lehullott falevelek kergetőztek, csupaszon hagyva a meredező fákat, utolsó pillanataikat nélkülük töltve el. Arrébb, koszos házak tűntek fel, udvaraikon üresen ásítozó, rozsdás hintákkal. Fent az égen madarak vonultak magasan, csak magukra gondolva, egyedül hagyva a tájat. Az ősznek súlya volt, pöffeszkedve ráterpeszkedett az ember lelkére. Az idős kezek remegve kapaszkodtak támaszba.
Az öreg autó poros, gazzal telenőtt bekötőútra ért. Megérkeztek. Imre szánakozva, dühösen nézett végig az elhanyagolt portára. Pedig nem akart róla tudomást venni. Tudta, hogy úgy kellett volna, hogy elfogadja, ahogy van. De már a következő képet képzelte el maga előtt: a részeg apját. S ez elkeserítette. Sajnos nem csalódott. Ahogy kiszállt az autóból, és a ház felé ment, meglátta, ahogy az apja ittasan tántorgott a konyhában. A fiút elragadta a düh, és nem tudott uralkodni magán. Dühösen vágta be az ajtót, megmarkolta apja vállát, és vicsorogva kérdezte tőle, miért ivott megint annyit, mikor tudta, hogy jön. Az öreg visszalökte azzal a válasszal, hogy:
– Nem értesz te semmit!
Imrén még inkább elhatalmasodott az indulat, s immár akkorát taszított az apján, hogy az öreg test elterült a padlón. A ház feszültséggel lett tele. A hangos szavaktól megremegtek az ablakok. Az utolsó fénypászmák félve fordultak el, nem akartak látni semmit. A ház mélyéből felvisított a harag, minden egyebet elnyomva. A másodpercek élesen koppantak a remegő idegeknek.
Imre két lépéssel a földön fekvő apja fölé lépett, lehajolt hozzá, és az arcába ordította, hogy ezt tovább nem csinálja, szégyelli, hogy ő az apja, és többé ne várja haza! Aztán nem mozdult tovább, egy láthatatlan kéz lefogta karjait.
Ekkor eltört köztük valami. Dermedten figyelték egymást, hogy ez hogyan is történhetett meg. A pillanatok megnyúltak, hogy hintázni tudjanak rajtuk a kiokádott szavak. Imre arcán furcsa játékot játszottak az idegek, de megszólalni nem bírt. Csak nézte az apja arcát, amelyen a ráncok, mintha magukba szívták volna az életet. A nehéz szavak rákövesedtek Imre torkára. Pedig érezte, ha még most kimondaná azokat, talán helyre lehetne hozni a dolgokat. De makacs volt, büszke, és gyenge, így könnyebb volt autóba ülni, és elhajtani.
Később kiderült, hogy ekkor látta utoljára az apját. Most már szívesen kimondaná az akkor elmulasztott szavakat, és úgy gondolja, hogy utolsó óráján az apja is erre gondolt, amikor őt hívta, a magára maradt lelkek éjszakáján. A fiú, aki közben megöregedett, visszaköltözött a régi házba, és vezekel. Rendbe hozta apja kunyhóját cserépről-cserépre, tégláról-téglára, szülője emlékének adózva. Még egy facsemetét is ültetett a ház elé, hogy életet csempésszen a vén, korhadt falak közé.
Olykor, amikor a tornácon ül, és az eget kémleli, reménykedik, hogy őt is ugyanígy figyelik föntről. Úgy elmondaná, hogy ő már megbánt mindent, és tényleg rendbe tenné a dolgokat, ha lenne rá alkalma. Úgy, ahogy ezt a házat is. Hosszú sóhajokba csomagolja kérését, és útnak ereszti egy reményfonálon, melyet szívének húrjaihoz köt meg. Ám csalfa szelek kerekednek, zsiványak, kergék, amik akármikor elszakíthatják a gyenge fonalat. Imre sosem tudhatja biztosan, hogy feljut – e, az üzenete az égbe. Csak áll a tornácon, és fátyolos szemmel meredezik a messzeségbe, ajkai imát darálnak hangtalanul. Majd amikor eljön az idő, kimegy a temetőbe, és vezekel. Minden vasárnap vezekel. Az elmúlt időre gondol, a csúffá tett napokra, és a bűntudatra, mely örök társa immár.
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2017/10/26/vasarnapok/
SHARE