KÜZDŐTÉR

Tüpapa illata

Fikció egy apai nagypapa emlékére

Szerző: Kereder Márk

Tüpapának hívtuk, megkülönböztetendő az egerszegi papától. A név eleje a Türje nevű zalai kisfaluból adódott, ahol apai nagyszüleim éltek.
Emlékszem Tüpapának mindig jellegzetes illata volt. Amikor látogatóban megjelent a panellakás ajtajában, én kisfiúként futottam elé, s magamhoz szorítottam a szeretett falusi papát, átöleltem nagy hordó-hasát, éreztem, hogy őt és a környező levegőt rendre ázott bőrkabát, füst és valami olyan misztikus illat lengte be, amiben benne voltak Türje mohás cserépfedéses házai, a falusi este szaga, papa kutyája és macskái, de még Tümamának és pacsulijának illata is. Nagyon szerettem Tüpapát. Csak azt bánom, hogy nem nőtt be a fejem lágya míg élt, hogy meg tudjam kérdezni dolgokról, beszélgetni Vele, mit gondol a világról, életről-halálról.
Amikor Tüpapa meghalt, megállt az idő. Pár világszív-dobbanás kimaradt, aztán lassan, kényszeredetten újra elkezdett forogni a végtelen időkerék. Elindult, de már egy másik, alternatív Univerzumban kattogva, egy kegyetlenebb, hideg, Tüpapa nélküli Kozmoszban. Tüpapa hiánya karcolta bele az életembe a legelső igazi fájdalmat. Aztán életem zajlott tovább, úgy-ahogy, jól-rosszul, ahogy kellett. Ahogy lehetett.
Majd jó pár év múlva – még én is alig hiszem – újra éreztem Tüpapa illatát. Éppen Budapesten voltunk öt éves Soma fiammal, siettünk valahova, valami akkor igen fontosnak vélt ügy érdekében loholtam vele kézen fogva a széles körút járdáján a tömegben. Gondolataimba temetkezve őrült tempóban vonszoltam magam után a fiúcskát. Egy zebrához érve csapta meg az orromat az ismerős illat. Hirtelen megtorpantam. Nem értettem, hogy lehet ez?!
Tüpapa? Lehetetlen!
Abban a pillanatban egy őrült robogott át a zebrán száguldó autóján. Felnéztem a lámpára. A gyalogosoknak piros volt a jelzés. A tömeg a járdán várakozott.
Nem kérdés: ha nem állok meg…
– Apa, miért sírsz? – kérdezte akkor Soma.
Nem tudtam válaszolni, csak magamhoz öleltem, szorítottam, s csak szorítottam a pici testecskét, közben pedig úgy hullottak a könnyeim, mintha muszáj lett volna. Somika csilingelő hangja hozott vissza a sivár értelembe:
– Apa… nagyon szorítasz.
Elengedtem. Mohón csókolgattam és össze-vissza könnyeztem a pici arcocskát.
A járókelők meg csak értetlenkedtek. De nem érdekelt különösebben.
Aznap, picit később sokat meséltem a fiamnak, milyen volt Tüpapa.
Este már otthon, mikor lefektettem Somikát, még egyszer megcsapott az illat. Azt gondolom, – nem is, inkább tudom – hogy megnézte akkor Somit a papa az ágyacskában. Némán, magamban zokogtam.
Éjjel a hitvesi ágyban, feleségem elalvása után a sötétbe suttogtam a kérdéseket:
– Tüpapa… Itt vagy? … Beszélgetünk?
A feketébe öltözött bútorok nem feleltek.
Azóta nem éreztem Tüpapa szagát.
Azt hiszem tettével – azon kívül, hogy másodszor is neki köszönhetem, hogy létezek, létezünk ezen a Földön, – leckét is kaptam Tőle.
Semmi sem olyan fontos, hogy kockáztassunk. Semmi sem olyan sürgős, hogy megöljük vele a jövőt. Már tudom, hogy a saját életéről senki sem késik le. A kapkodás a dolgok értelmetlen hajszolása az egyik legrosszabb, amit tehetünk. Bármi történik, hagyjunk időt a megélésére.
Tudom, hogy egyszer majd újra fogom érezni Tüpapa illatát. S már azt is tudom, hogy nem kell sietnem.
Tüpapa… ugye Te is ott leszel az alagút végén a fényben?… Tüpapa… aztán majd beszélgetünk, ugye?
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2017/11/01/tupapa-illata/
SHARE