TEL: 29 954 303 - E-MAIL: info@triviumnet.hu

Tüpapa illata

Fikció egy apai nagypapa emlékére

Szerző: Kereder Márk

Tüpapának hívtuk, megkülönböztetendő az egerszegi papától. A név eleje a Türje nevű zalai kisfaluból adódott, ahol apai nagyszüleim éltek.
Emlékszem Tüpapának mindig jellegzetes illata volt. Amikor látogatóban megjelent a panellakás ajtajában, én kisfiúként futottam elé, s magamhoz szorítottam a szeretett falusi papát, átöleltem nagy hordó-hasát, éreztem, hogy őt és a környező levegőt rendre ázott bőrkabát, füst és valami olyan misztikus illat lengte be, amiben benne voltak Türje mohás cserépfedéses házai, a falusi este szaga, papa kutyája és macskái, de még Tümamának és pacsulijának illata is. Nagyon szerettem Tüpapát. Csak azt bánom, hogy nem nőtt be a fejem lágya míg élt, hogy meg tudjam kérdezni dolgokról, beszélgetni Vele, mit gondol a világról, életről-halálról.
Amikor Tüpapa meghalt, megállt az idő. Pár világszív-dobbanás kimaradt, aztán lassan, kényszeredetten újra elkezdett forogni a végtelen időkerék. Elindult, de már egy másik, alternatív Univerzumban kattogva, egy kegyetlenebb, hideg, Tüpapa nélküli Kozmoszban. Tüpapa hiánya karcolta bele az életembe a legelső igazi fájdalmat. Aztán életem zajlott tovább, úgy-ahogy, jól-rosszul, ahogy kellett. Ahogy lehetett.
Majd jó pár év múlva – még én is alig hiszem – újra éreztem Tüpapa illatát. Éppen Budapesten voltunk öt éves Soma fiammal, siettünk valahova, valami akkor igen fontosnak vélt ügy érdekében loholtam vele kézen fogva a széles körút járdáján a tömegben. Gondolataimba temetkezve őrült tempóban vonszoltam magam után a fiúcskát. Egy zebrához érve csapta meg az orromat az ismerős illat. Hirtelen megtorpantam. Nem értettem, hogy lehet ez?!
Tüpapa? Lehetetlen!
Abban a pillanatban egy őrült robogott át a zebrán száguldó autóján. Felnéztem a lámpára. A gyalogosoknak piros volt a jelzés. A tömeg a járdán várakozott.
Nem kérdés: ha nem állok meg…
– Apa, miért sírsz? – kérdezte akkor Soma.
Nem tudtam válaszolni, csak magamhoz öleltem, szorítottam, s csak szorítottam a pici testecskét, közben pedig úgy hullottak a könnyeim, mintha muszáj lett volna. Somika csilingelő hangja hozott vissza a sivár értelembe:
– Apa… nagyon szorítasz.
Elengedtem. Mohón csókolgattam és össze-vissza könnyeztem a pici arcocskát.
A járókelők meg csak értetlenkedtek. De nem érdekelt különösebben.
Aznap, picit később sokat meséltem a fiamnak, milyen volt Tüpapa.
Este már otthon, mikor lefektettem Somikát, még egyszer megcsapott az illat. Azt gondolom, – nem is, inkább tudom – hogy megnézte akkor Somit a papa az ágyacskában. Némán, magamban zokogtam.
Éjjel a hitvesi ágyban, feleségem elalvása után a sötétbe suttogtam a kérdéseket:
– Tüpapa… Itt vagy? … Beszélgetünk?
A feketébe öltözött bútorok nem feleltek.
Azóta nem éreztem Tüpapa szagát.
Azt hiszem tettével – azon kívül, hogy másodszor is neki köszönhetem, hogy létezek, létezünk ezen a Földön, – leckét is kaptam Tőle.
Semmi sem olyan fontos, hogy kockáztassunk. Semmi sem olyan sürgős, hogy megöljük vele a jövőt. Már tudom, hogy a saját életéről senki sem késik le. A kapkodás a dolgok értelmetlen hajszolása az egyik legrosszabb, amit tehetünk. Bármi történik, hagyjunk időt a megélésére.
Tudom, hogy egyszer majd újra fogom érezni Tüpapa illatát. S már azt is tudom, hogy nem kell sietnem.
Tüpapa… ugye Te is ott leszel az alagút végén a fényben?… Tüpapa… aztán majd beszélgetünk, ugye?
.

Kapcsolódó hozzászólások

  1. Kereder Márk

    Szia!
    Szerintem meg aki a “Vasárnapok”-at megírta, az “irodalmár”, annak teljes joga van kritizálni! 🙂
    Köszönöm, hogy elolvastad és hogy leírtad a véleményed. A “majdnem-elütéses” jelenet nem tudom honnan lehet, nem konkretizálódott bennem a forrása. 🙂
    A történeteim “kitalálásának” folyamata – bármilyen meglepő még nekem is – számomra rejtély, nem tudom megmondani, hogy “találom ki”, egyszerűen összeáll. A vezérvonal természetesen általában megvan a tudatos szférában is, (ez a mondanivaló), de a további metódust még nem sikerült megfejtenem, bár sokat gondolkoztam rajta. Ezek a jobb (értsd.: általam jobbnak vélt) írásokra igaz.
    A minden szempontból tudatosan kitalált írásaim szerintem nem túl jók, természetesen olyanok is vannak. Azok “munka”.
    Az időzítés nem az én érdemem.
    A Triviumnak ameddig élek, hálás leszek!
    Üdv!

  2. Kereder Márk

    Én köszönöm, hogy elolvastad. 🙂

  3. Buncsi Barbara

    Gratulálok Márk! Köszönöm, hogy írásoddal visszahoztad nekem is Tüpapát, gondolatban elmentem Türjére a házba és megöleltem szeretett Nagyszüleinket.

  4. Guti Csaba

    Szia Márk!
    Azt kell mondjam, amivel legutóbb is kezdtem az általad írt novella jellemzését. Igazán tetszett! Nagyon szép írás, visszaemlékezés. Az időzítés is pontos.
    Minden benne van, amit valaki hiánya ébreszthet egy visszaemlékezéskor. Az érzelmek, amik dobálják magukat a csonka világ rideg falai között, amit a visszamaradottak éreznek a szeretett családtag hiányában.
    A fel nem tett kérdések, és a meg nem beszélt dolgok sokasága, melyek ugyancsak későn özönlenek elő tudatunkból- ezek is benne vannak.
    Maga a útjelző lámpánál történő jelenet mintha emlékeztetett volna másra, valahonnan régről, de sok történetet olvas az ember, lehet, hogy nem így van. Ha mégis, akkor is remekül illik a történetbe, és semmit nem von le az értékéből.
    A novella lezárása lefékezi az embert, és arra készteti, hogy pár percre letegyük a munkát, vagy az egyéb lényegtelen dolgokat, és átgondoljuk az üzenetet. Bizonyára sokan marasztaljuk el magunkat utána. Eléri a kívánt hatást.
    Továbbra is azt mondom, hogy nem vagyok irodalmár, talán kicsit bő lére eresztettem a dolgot, de nem akartam egyszerűen csak annyit írni, hogy szép.
    Gratulálok, üdvözlettel: Csaba

Hozzászólás

*

Solve : *
7 × 24 =