Abszurd

A colewardi piteárus

Szerző: Quincey Triggs
.
Különös, áporodott szél fújt azon a reggelen, amikor Coleward girbegörbe, macskaköves utcáin felbukkant a piteárus. Az északi városkapun át érkezett, nyakában lószőr madzagon gyalult deszkából ácsolt ládikát tartott tele illatos, aranybarnára sült, ropogós pitével.
Emeralda asszonyság, a kocsmáros Archibald Greedy terebélyes hitvese épp szokásos piperéjét végezte az emeleti hálószobájában, amikor az ablakon át véletlenül meglátta az utcán settenkedő alakot. Ő legalábbis settenkedésként írta le a piteárus érkezését, amit később azzal magyarázott, hogy nem volt nála az okuláréja. Ám azon a reggelen az asszonyság attól tartva, hogy bűnöző szabadult a városkájukra, okuláré nélkül is tökéletesen megfigyelt mindent. Elővette rózsaszínű csatos füzetét, amibe a városiakról tett megfigyeléseit írta, és meglepően kalligrafikus írással bevéste, hogy „alacsony, tömzsi ember, olyan hosszú kecskeszakállal, mint amilyen Oscarnak Beannek van”. Rövid gondolkodás után még hozzátette, hogy „biceg, és a szeme gonosz tűzben ég”. Emeralda asszonyság akkor még nem ismerte a piteárust, csak azt látta belőle, amit látni akart, ezért gyorsan sót szórt a jobb kezével a bal vállán át. Később meggyőződéssel állította, ő már az első pillanatban tudta, hogy a piteárus gonosz szándékkal érkezett.
Másodikként Jonathan Bottle, a patikus és illatszerkészítő figyelt fel az idegen jövevényre, de ő Emeralda asszonnyal ellentétben azonnal tudta, hogy piteárus. Neki elég volt egy röpke pillantás a lószőr madzagon tartott ládikára és az aranybarna, ropogós pitékre. Azonmód vásárolt is néhányat belőlük.
A hír innentől gyorsan terjedt, és mire a nap delelőre hágott, nem volt olyan ember Coleward városában, aki ne hallott volna a piteárusról. Ez persze nem jelentette azt, hogy mindenki egyformán örült a hírnek. Gottfried Concock, a pék kifejezetten dühös lett a konkurencia felbukkanása miatt, és Margarita, a kikapós cukrászkisasszony sem repesett a boldogságtól. Ellenben Eugen Booms, a pedáns úri szabó, aki a csodálatos ruhakölteményei mellett rendkívüli módon vonzódott a frissen sült pitékhez is, már kora reggel vásárolt egy emberes méretű darabot. Később, amikor visszaemlékezett arra a pillanatra, nem tudta megmondani, miféle indíttatásból vett pitét egy idegentől, de belátta, hogy a bajok valóban akkor kezdődtek. Pedig a pite ízletes volt, rafináltan fűszerezett bárányhússal töltve, a szájban kellemesen szétolvadó, laktató. Eugen Booms megesküdött rá, hogy semmire sem gondolt evés közben, de azt azért leszögezte, hogy soha életében nem evett ahhoz fogható pitét.
Fertályórával később megcsendült a szabóműhely bejáratának csengettyűje, és belibegett – egyesek szerint inkább beslattyogott – Emeralda asszony, a kocsmáros terebélyes hitvese. Legújabb ruháját érkezett próbálni, immáron harmadszor, és emiatt nem volt éppen nyájas hangulatban. A ruha ugyanis mindig megfeszült a kelleténél teltebb csípőjén, és Eugen Booms hiába bizonygatta – eddig mindkét alkalommal –, hogy ő szabott rosszul, ezért egyedül őt terheli a felelősség, Emeralda asszony vigasztalhatatlan volt.
– Booms úr, higgye el, egész nap koplalok, alig csipegetek valamit, mégsem leszek karcsúbb – affektált kényeskedve. – Pedig még fogyasztó porokat is szedek.
Booms úr a megszokott „ugyan már, drága asszonyom, az ön karcsúságához semmi sem fogható” és az „a ruha még így is tökéletesen fest a csodás termetén” helyett nem átallotta megköszörülni a torkát, összevonni a szemöldökét, és a következőket mondani:
– Ha valaki egész nap csak süteményeket zabál, ne csodálkozzon, hogy úgy elhízik, mint egy malac.
Emeralda asszony hallotta a szavakat, látta, hogy azokat Booms úr ejtette ki a száján, csak épp nem értette őket. Több, mint ötven évet megélt már, de Coleward városában még soha senki nem merészelt ilyen hangon beszélni vele. Még maga Booms úr se. Addig a délelőttig.
A kimondott szavakat már nem lehetett visszaszívni, és bár Emeralda asszonyt a szélütés kerülgette, a legjobban mégis Booms úr volt meglepve. Érezte, hogy mozog a szája, hallotta is önmagát beszélni, mégis mintha valaki más mondta volna ki helyette azokat az átkozott szavakat.
Emeralda asszony méltatlankodva kirontott a szabóműhelyből, hogy azonnal a barátnőjéhez siessen, és jól kipanaszkodja magát. Booms úr pedig kiejtette kezéből az ollót, lerogyott a szófára, arcát a kezébe temette, és kis híján felzokogott. Tudta jól, hogy abban a percben veszítette el a legjobban fizető kuncsaftját.
.
***
.
Charlotte asszony, Jonathan Bottle patikus és illatszerkészítő hitvese Emeralda asszonnyal ellentétben egy cseppet sem volt terebélyes, némely megátalkodott rosszakarója szerint inkább egy kivénhedt botsáskára hasonlított. Általuk sem ismert okból mégis tökéletesen megértették egymást Emeralda asszonnyal, kiskoruk óta jó barátnők voltak. Az életről alkotott elképzelésük is tökéletesen különbözött, de a városiakat kibeszélni, pletykákat gyártani, és terjeszteni mindkettő egyformán jól tudott.
Mire Emeralda asszony berontott a patikába, és a karjánál fogva kiráncigálta onnan Charlotte barátnőjét, a fél város tudta, hogy miféle csúfság esett meg vele a szabóműhelyben. Maga Charlotte asszony is.
– Egyszerűen hallatlan! – közölte felháborodottan. – Talán azt képzeli magáról ez a Eugen Booms, hogy ő a Bolond?! Én mindig is kissé furcsának találtam.
– Most, hogy mondod, drágám, bevallom, már nekem is feltűnt az alattomos viselkedése, de eddig nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Gondolod, hogy elkapott valami agyi kórságot?
Másfél óra múltán, amikor töviről hegyire kibeszélték a borzalmas sértést, és megegyeztek, hogy nem hagyják megtorlatlanul, eldöntötték azt is, hogy vigasztalásul kipróbálják Jonathan Bottle legújabb, hölgyek részére készített szépítő arcpakolását. Amikor beléptek a patikába, és Charlotte megkörnyékezte az urát egy-egy tégely krém érdekében, a máskor oly szívélyes és készséges, udvarias ember megvetően lebiggyesztette a száját, majd gunyorosan felnevetett:
– Minek az neked, te, összeaszott perszóna?! A rusnyaságodon már csak a sárga föld segíthet.
Miután repülősóval sikerült magához téríteni Charlotte asszonyt, és felültetni az egyik székre, férjeura nem győzött mentegetőzni:
– Drága pimpóvirágom, szagosmügém, galagonyalevelem… meg tudsz bocsátani nekem? Valami ronda kórság bujkálhat bennem, bizonyára attól bolondult meg a nyelvem, hogy efféle ocsmányságot formált…
Charlotte asszony megbocsátott, de úgy döntött, csak másnap közli ezt az urával, addig hadd tépelődjön, hadd igyekezzen mindenféle kedveskedéssel jóvátenni a sértést.
Emeralda asszonynak még akkor is e különös jelent kóricált a fejében, amikor tohonya lépteivel hazafelé tartván a Vadgalamb utcában elhaladt az öreg piteárus mellett. Egyetlen pillantását se pazarolta az alacsony, tömzsi emberre, noha tudatával felfogta a jelenlétét, még orrát is megcsapta a piték ínycsiklandozó illata, de gondolatait annyira lekötötte a szabómester és a patikus szokatlan viselkedése, hogy eszébe sem jutott közelről szemügyre venni az öreget. Persze ha akkor tudta volna, hogy a szabómester és a patikus szokatlan viselkedése az öreg piteárushoz köthető, nem csak alaposan szemügyre veszi, de még a városi őrséget is kihívja rá. Így azonban lassú, tohonya lépteivel továbbhaladt, és figyelme lassanként az ebéd felé kezdett kalandozni.
.
***
.
Másnapra már az egész város ismerte a szabómester és a patikus esetét, és tudni vélték viselkedésük okát is. Ki ezt, ki pedig amazt, de abban egyetértettek, hogy ki kell vizsgálni az ügyet. Így hát a mindannyiuk által igen nagyra becsült, hajlott korú Sommerset bíró elé járultak, hogy igazságot tegyen, és megbüntesse a két gyalázatost.
Sommerset bíró nem ért rá, mert a szobájában a reggeli teája mellé épp egy frissen sült, jókora darab húsos pitén nyammogott a piteárus jóvoltából. Nem sietett a reggelivel, tudta, hogy a városiak úgysem tehetnek mást, megvárják, amíg végez. És miután végzett, még arra is maradt ideje, hogy reszketeg kezével töltsön magának egy pohárka gint, majd rövid tétovázás után még kettőt.
– Mi ez a nagy izgalom? – kérdezte, és fontosságának teljes tudatával körbehordozta tekintetét a teremben megjelenteken. A teremben megjelentek pedig egymás szavába vágva ecsetelték az előző nap történteket – mindenki mindent sokkal jobban tudott a többieknél –, ami nemhogy segítette volna, kifejezetten hátráltatta az ügy alapos megismerését. Miután Sommerset bíró elég időt eltöltött szenvtelen, türelmes hallgatással, jó néhányszor lesújtott a kalapácsával az asztalra, és öblös, rekedtes hangján felüvöltött:
– Moslékzabáló, mosdatlan csürhe! Aki nem bírja befogni a lepcses száját, takarodjon ki a teremből!
Velős szavai elérték a kívánt hatást, a teremben lévők mindegyike azon nyomban elhallgatott, és riadtan bámulta az egyébként szelídségéről és igazságosságáról híres agg bírót.
Sommerset bíró pedig, amikor felfogta, hogy mi hagyta el tiszteletreméltó száját, magába roskadt. Sem ő, sem senki más a teremben nem értette, mi történt, de kezdtek élni a gyanúperrel, hogy irdatlan galádság érte városukat. Előző nap a szabómester és a patikus, most meg a bíró?!
Mi történik itt?
Ki a felelős mindezért?
.
***
.
Guillaume Disdaine, a város polgármestere csak órákkal később értesült a történtekről, ő ugyanis nem volt jelen a teremben, ahol a bíró meghasonult önmagával. Helyette Rosalindával, a kalaposlánnyal töltötte idejét a lány padlásszobájában, mely titkos légyottjaik egyik kedvenc színhelye volt. A polgármester öregecske hitvese mit sem tudott a dologról, vagy ha tudott is, úgy tett, mintha nem tudna.
Guillaume Disdaine így csak akkor értesült az esetről, amikor már nem léphetett közbe, és ez felettébb nyugtalanította. Úgy döntött, ő maga veszi kézbe az ügyet, kihallgatásokat eszközöl, és kideríti, miféle aljas összeesküvés zajlik a háttérben. Okos ember lévén kidolgozott egy tervet, amit aztán lépésről lépésre követni kezdett.
Első lépésként azonnali hatállyal bezáratta a város négy kapuját, őröket állíttatott a fontosabb épületek elé, és felszólította Harryfax Crave-et, a város tiszteletreméltó orvosdoktorát, hogy alaposan vizsgálja meg a két szerencsétlent, a szabót és a patikust – az élemedett korú Sommerset bírót mégsem lehetett kitenni efféle afférnak –, és tegyen jelentést, amilyen hamar csak tud. Aztán elballagott Errant Bull városparancsnokhoz, és megkérte, hogy legyen segítségére a kihallgatások során. Bull parancsnok azonnal felfogta a helyzet kényes mivoltát, az altisztjét és jobb híján az egyik kapuőrét Disdaine polgármester rendelkezésére bocsájtotta.
A kihallgatások még abban az órában megkezdődtek, és Disdaine polgármester gondolatban gratulált önmagának a gyors és igen határozott cselekvésért. Meggyőződése volt, hogy már azzal közelebb kerülnek a rejtélyes esetek felderítéséhez, hogy a városiak tudnak a kihallgatásokról.
Elsőként a szabómesterhez kopogtatott be. A feldúlt embert felszólította, hogy nyugodjon meg, és minden részletre kiterjedően számoljon be az előző napjáról. Hánykor kelt, mit reggelizett, kivel beszélt, mi járt a fejében… semmit ne hagyjon ki.
Eugen Booms, miután megnyugodott valamelyest, készségesen és igen aprólékosan ecsetelni kezdte az előző napját, de a megaláztatás okozta szégyentől alig tudott gondolkodni.
– Higgye el, Disdaine uram, hogy legrosszabb álmaimban sem történt velem még hasonló sem – próbált valahogy kimosakodni. – Nagyra becsülöm Emeralda asszonyt, szántszándékkal sosem bántanám meg, nem vagyok becstelen ember.
– Jó, jó – dörmögött Disdaine tűnődve –, de mégiscsak megbántotta, nem tagadhatja!
– Persze hogy nem tagadhatom – tárta szét a karját a szabó tanácstalanul. – Eszemben sincs tagadni. Csak hát… roppant kínos nekem, ami történt, még most is a hatása alatt vagyok. Nézze, hogy reszket a kezem!
– Mondja el pontosan, hogy történt!
– Emeralda asszony a megbeszélt időpontban megérkezett a próbára. A ruhája már elkészült, csak néhány igazítást kellett végrehajtanom a csípőrészen a csodás selyemfonallal hímzett indamotívumok miatt, és a nyakánál az aranypettyes habos zsabó miatt, a derékvonalon pedig a…
– Térjen a lényegre! – állította meg a szóáradatot a polgármester. – A divat jelen állása nem lényeges az ügy szempontjából.
– Igen… valóban – ocsúdott fel a szabó. – Tehát Emeralda asszony megérkezett a próbára, én felsegítettem rá azt a remekbe szabott pliszírozott…. illetve felsegítettem rá a ruhát, hogy ellenőrizzem a méreteket, de sajnos… sajnos Emeralda asszony csípőjén kissé megfeszült, és… akkor arra gondoltam, megint én hibáztam, bocsánatot kell kérnem, de…
A szabómester az emlékek súlya alatt csaknem összeroppant. A könnyeivel küszködve lerogyott a székre.
– Azután mi történt?
– Mintha nem is én beszéltem volna. Az ajkaim mozogtak, a hang is elhagyta a torkom, még a nyelvem is a megfelelő állásban volt, mégsem úgy formálódtak a szavak, ahogy akartam. Esküszöm az élő Istenre, csak egyetlen pillanatra… csak egy villanás erejéig gondoltam arra, amit végül kimondtam. Fel sem fogtam… csak úgy… kicsúszott…
– Nem volt semmi előjele a dolognak?
– Semmi – rázta meg szomorkásan a fejét a szabómester, majd röpke pillanat múltával hozzátette: – Pedig többnyire megérzem, ha baj közelít, mert olyankor a derekamba beleáll a csúz.
Disdaine polgármester jól ismerte a szabót, ahogy mindenkit a városban. És ahogy mindenkivel, vele is jó barátságban volt. Tudta róla, hogy derék, becsületes ember, sosem tenne semmit, amivel árthatna másoknak, vagy a városka összetartó közösségének. Rövid gondolkodás után úgy határozott, nem firtatja tovább az ügyet. Megállapítást nyert, hogy a szabót csak egy röpke elmezavar tréfálta meg, és ha megköveti Emeralda asszonyt, elfelejthetik az egészet.
A patikussal még ennél is könnyebb dolga volt. Jonathan Bottle tanul ember lévén sokkal kifinomultabban látta a saját helyzetét, és meggyorsította a vizsgálatot azzal, hogy magára vállalta az összes felelősséget, és többször is bocsánatot kért a hitvesétől meggondolatlan szavaiért.
– Agyi vérkeringési zavar volt az oka, nem lehetett más – szögezte le kimérten. – El sem tudom mondani, mennyire imádom az én drága Charlotte-omat, álmomban sem jutna eszembe efféle módon megbántani.
– Egészen biztos benne? – firtatta a polgármester gyanakvóan.
– Természetesen! – méltatlankodott a patikus, de rövid gondolkodás után azért hozzátette: – Bevallanom, mielőtt kimondtam azokat a rettenetes szavakat, egyetlen villanás erejéig átfutott rajtam a gondolat… tényleg csak egy villanás erejéig, nem sejtettem, hogy ki fogom mondani őket. Én voltam a legjobban megdöbbenve, amikor mégis kimondtam. Gondolhatja!
Disdaine polgármester megkérdezte, hogy nem tapasztalt-e szokatlan testi tünetet, vagy rejtélyes előjelet, de a patikus nem emlékezett ilyesmikre, hacsak arra nem, hogy éjjel sárgásfakó udvara volt a Holdnak.
Disdaine polgármester kissé különösnek találta a két eset néhány vitathatatlanul hasonló momentumát, de mivel Sommerset bírót nem hallgathatta ki, és így nem szerezhetett újabb megerősítést, úgy döntött, egyelőre hivatali asztalfiókjába süllyeszti az ügyet, és csak akkor veszi elő újra, ha megismétlődik. Ez utóbbitól nem tartott, de azzal is tisztában volt, hogy az ördög nem alszik. Még Coleward városában sem.
.
***
.
A következő két nap viszonylagos nyugalomban telt, ha leszámítjuk, hogy az órásmester kisfia ellopott két almát a kalmár feleségétől. Az órásmester miután példásan megbüntette renitenskedő gyermekét, megkövette a kalmár feleségét visszaszolgáltatva neki a megmaradt másfél almát, és mindenki ment a dolgára. Coleward városában nem volt szokás a haragtartás, ahogy a sértegetés sem – ez a Bolond kiváltsága volt –, ezért a kalmár felesége nem csak nem mondott csúnyákat az órásmester kisfiára, de még csak nem is gondolt rá. De ha gondolt is, minden erejével igyekezett féken tartani a nyelvét.
Az élet a szokásos medrében folyt, mindenki tette, amihez értett, néhányan azt is, amihez nem, de ezen senki sem akadt fenn. A szabó ruhákat szabott, a patikus különböző szereket kotyvasztott, a bíró ítéleteket hozott kisebb-nagyobb perekben, a polgármester ismét minden idejét a szertelen, ám rendkívül szemrevaló kalaposlányra fordította, a kocsmáros hitvese és a patikus hitvese pedig túljutva a szörnyű megrázkódtatáson ismét belemerült a városiak magánügyeinek kitárgyalásába.
Egyetlen ember volt csak a városban, aki úgy vélte, az események még korántsem értek véget, sőt még csak most jön a java. Ő volt Nyurga Jack, a város közkedvelt bolondja, aki szinte minden idejét a főtéren, a templom lépcsőjén töltötte semmittevéssel nem kevés hasznot húzva a városiak adakozó természetéből. Jack semmiben sem szenvedett hiányt, és ezért mindössze annyit kellett tennie, hogy néha megnevettette a városiakat. Jack pedig jól végezte a dolgát, minden nap az emberek fejére olvasta gyalázatos viselkedésüket. Mégsem haragudott rá senki, hiszen ő volt a város bolondja, ő megtehette.
Kétnapnyi nyugalom után a harmadik napon azután kitört a pánik Coleward városában.
A reggel ugyanúgy indult, ahogy általában szokott: a lámpaoltogatók leoltották a lámpákat, az utcaseprők összeseperték a szemetet, a tejes kivitte a még gőzölgő tejet a megrendelőinek, a pék kinyitotta üzlete ajtaját, hogy a frissen sült kenyér illata belenghesse a város zegzugos utcáit. És az alacsony, tömzsi, kecskeszakállas vándor piteárus is felbukkant frissen sült pitéivel Colewardban, noha a városkapuk még mindig zárva voltak. Ez utóbbi tény azonban akkor még senkinek sem tűnt fel.
A botrány és vele együtt a pánik kora délután tört ki. Coleward csaknem összes lakója esküvőre készült, és emiatt nagy volt a sürgésforgás a város utcáin. A gyerekek színes szalagokkal és virágokkal díszítették a házak kapuit, a férfiak asztalokat és padokat hordtak a főtérre, az asszonyok sütöttek-főztek, az orgonista pedig a templomban gyakorolta a mise alatt eljátszandó zsoltárokat. Addig rendjén mentek a dolgok, amíg meg nem jelentek a házasulandók, hogy áldást kérjenek frigyükre Weakling tiszteletestől. A szokásjog alapján a tiszteletes a templom ajtajában várakozott a párra, s miután eléje járultak, és az áldást megkapták, a városiakkal együtt bevonultak az oltárhoz.
A szokásjog alapján általában így történtek a dolgok, ám azon a délutánon Coleward városára lecsapott az ördög. A zöldhályogtól fél szemére megvakult Adelaide néne, a postamester kilencven éves anyósa később égre-földre esküdözött, hogy abban az órában látta az ördögöt a város felett lebegni vérben forgó szemmel, tüzet okádva.
– Gyermekeim, ma megjelentetek Isten színe előtt, hogy áldást kérjetek frigyetekre – kezdte beszédét a tiszteletes – te, Matthew, a király nyugalmazott adószedője, és te, Alinda, a harangozó ifjú, hajadon leánya…
Weakling tiszteletes idáig jutott a beszédében, amikor arcát elöntötte a pír. Köhintett párat, megigazgatta reverendáját, felvonta egyik szemöldökét, és tűnődve maga elé bámult. – Megjelentetek Isten színe előtt, hogy áldást kérjetek a… – próbálta folytatni a beszédét, de ismét belesült. – Te Matthew, és te, Alinda…
– Atyám, jól van? – kérdezte a sekrestyés aggódva. – Hozzak egy pohár vizet?
– Jól vagyok… természetesen. Mindjárt… mindjárt folytatom. Tehát, te Matthew…
Aztán a következő pillanatban magasra tartotta a mutató ujját, és dörgedelmes hangon felkiáltott:
– Te, Matthew Bedington, a király nyugalmazott adószedője, vén kujon létedre nem átallod megrontani eme ifjú, még hamvas lelkű hajadont? Hogy merészelsz Isten színe előtt ekkora gyalázatot elkövetni?!
Még sosem volt olyan halotti csend Colewardban, mint azon a délutánon a tiszteletes rettenetes szavait követően. A madarak abbahagyták a csivitelést, a legyek a zümmögést, és még a felhők is megtorpantak az égen. Később a jelenlévők többsége eskü alatt vallotta, abban a pillanatban azt hitték, rájuk szakad az ég, bár néhányuk fejében szöget ütött egy kósza gondolat is, hogy talán kapcsolat lehet a szabó, a patikus és a bíró különös viselkedésével, de Nyurga Jacket kivéve senki sem jutott el a végkövetkeztetésig.
Weakling tiszteletes, épp úgy, ahogy két nappal előtte Sommerset bíró, meghasonult önmagával. Nyomban levetette reverendáját, és futárral elküldte lemondását a püspök úrnak. Matthew Bedington, a nyugalmazott adószedő szélütést kapott, ifjú jegyese, Alinda viszont egy új lehetőséget, hogy megtalálja élete igazi párját.
A városiak ismét összegyűltek a Bíróságon, hogy meghányják-vessék e legújabb szörnyűséget.
– Ezt nem tűrhetjük tovább – kiáltották többen is. – Valakinek most már tennie kell valamit!
– Kinek és mit? – firtatták mások.
– Nyugodjanak meg, emberek! – vette át a szót Disdaine polgármester. – Még nem tudom, hogy valaki megátalkodottan gonosz tréfát űz velünk, vagy a vesztünket akarja, de ígérem, hogy a végére járok! Ehhez azonban a segítségükre is szükségem lesz.
A városiak zúgolódtak.
– Mit kellene tennünk?
– Mondják el, hogy az elmúlt napokban tapasztaltak-e valami rendkívülit, valami szokatlant a rokonaiknál vagy a szomszédainknál!
A városiak még jobban zúgolódtak.
– Mit képzel, polgármester úr, talán leskelődjünk a rokonaink és a szomszédaink után?!
Ekkor Nyurga Jack egyetlen lendületes ugrással a bírói pulpituson termett, és felkiáltott:
– Kedves barátaim, hát nem ezt csináljátok minden nap? Egymás után leskelődtök, aztán kibeszélitek a titkokat. Pletykáltok, rágalmaztok és hazudoztok, amióta csak világ a világ.
– Hallgass, bolond! – intették le néhányan. – Most nem vagyunk kíváncsiak rád.
– Ne üsd bele az orrod a mi dolgainkba! – figyelmeztették mások.
– Ostobák vagytok, önteltek, álszentek! – folytatta Nyurga Jack rendületlenül, miközben a szeme sarkában huncut fény csillogott. Csapzott haja a szemébe lógott csibészes kinézetet kölcsönözve neki. – Becsukjátok a szemeteket, mert nem akartok látni, becsukjátok a fületeket, mert nem akartok hallani, a mocskos szátokon keresztül azonban egyfolytában ömlik a sok hazugság. Nem szégyellitek magatokat?!
A városiak nagyobb része mosolyogva hallgatta Nyurga Jack szónoklatát, kisebb részük sértődötten, de voltak olyanok is, akik felháborodtak ekkora merészség láttán.
– Miért beszélsz így rólunk, kinek képzeled magad?
– Ostoba fajankó!
– Hagyjátok békén, hiszen bolond! – intették le őket a többiek.
Másfél órával később, amikor néhányan beszámoltak arról, amit valójában nem láttak, kiderült, hogy az elmúlt két nap sem telt el események nélkül, csak éppen nem verték nagydobra őket, mert attól tartottak, hogy csúfot űznek belőlük a többiek.
Hortenzia von Schmuck, az órásmester idegen földről a városba származott némileg kancsal hitvese előző nap fel akarta újítani ruhatárát, ezért betért Rosalinda kalapüzletébe. A kalapcsodák próbálgatása azonban csúfos kudarcba fulladt, mert Rosalinda azt átallotta mondani Hortenzia asszonyságnak, hogy úgy áll rajta az a kalap, mintha a kutya szájából ráncigálták volna ki.
Mary Louise, a galamblelkű, ám kissé lóarcú postáskisasszony arról számolt be, hogy Josh, a pék legénye rosszéletű cafkának nevezte, mert nem volt hajlandó megelőlegezni neki a levélbélyeget.
Timothy Bailey, az agglegény tanító hosszas tépelődés után pedig arra az esetre emlékezett vissza, amikor Adolphus Moss, a cipész a saját műhelyében vérig sértette őt azzal, hogy bütykösnek nyilvánította a lábát csupán azért, mert szóvá tette neki, hogy a cipő nyomja az öregujját.
– Jól van, emberek! – dörzsölgette össze tenyerét elégedetten a polgármester. – Ez már valami. Innen már elindulhatunk. Jonas, minden szót lejegyzett?
Jonas, a polgármester segédje bólintott, miközben összeszedegette jegyzetfüzetének széthullott lapjait, és sorba rendezgette őket.
– Minden egyes szót, polgármester uram.
– Akkor most azt javaslom, mindannyian menjenek haza, zárkózzanak be, és ne beszéljenek senkivel. Én és néhány hozzáértő emberem az éjjel kinyomozzuk, miféle aljasság történik szeretett városunkban. Ígérem, hogy e galádság nem marad megtorlatlanul!
.
***
.
Guillaume Disdaine, a polgármester, Harryfax Crave, az orvosdoktor, Errant Bull, a városparancsnok és Zach Scribe a Colewardi Hírmondó főszerkesztője éjszakára bezárkózott a sekrestyébe, hogy megtárgyalják az eseményeket, rájöjjenek, miféle szándék rejtőzhet a háttérben, és ők mit tehetnek ellene. Minden, birtokukba jutott tényt meg kell vizsgálniuk, majd tiszta, világos következtetéssel el kell jutniuk a megoldáshoz. Ehhez a városiak beszámolóit, saját, sok éves tapasztalataikat és a képzelőerejüket szándékoztak felhasználni. A város megszokott rendjét felrúgó események nem csak a jelenre, hanem a jövőre nézve is sok veszélyt rejtettek, és ezt nekik minden eszközzel meg kellett akadályozniuk.
Harryfax Crave, az orvosdoktor beszámolt a vizsgálatairól, amiket a szabómesteren és a patikuson végzett. Leszámítva, hogy a szabómester reumában és köszvényben szenved, nincs semmi baja. A patikus meg olyan egészséges, amilyet Crave doktor a hosszú praxisa alatt még sosem látott.
– Nyilván azoktól a szerektől ilyen egészséges, amiket ő maga kutyul – hozta meg a végkövetkeztetését. – Legközelebb én is kérek tőle valamit az aranyeremre.
– Tehát semmi kézzelfogható eredményre nem jutott? – kérdezte a polgármester.
– Semmire – vonta meg a vállát a doktor.
– És maga – fordult ekkor a parancsnokhoz –, talált kiindulópontot, egyezést, közös hátteret… vagy valami hasonlót az esetek között?
Mielőtt a városparancsnok megrázta volna a fejét, Zach Scribe közbeszólt:
– Én találtam.
– Valóban? – élénkültek fel a többiek. – Mit talált?
– Átolvastam a beszámolókat, és nem tagadom, a saját szakállamra nyomozgattam is egy kicsit az elmúlt napokban…
– És?
– Mindössze egyetlen közös pontot találtam. – Zach Scribe jelentőségteljesen elhallgatott, és diadalittasan körbepillantott.
– Bökje már ki! – intett türelmetlenül a polgármester. – Ne borzolja tovább az idegeinket!
– Azokon a bizonyos napokon mindegyikük evett pitét.
– Micsodát?
– Pitét.
A polgármester, az orvos és a parancsnok úgy bámulta a főszerkesztőt, mintha félkegyelmű lenne.
– Ez minden? – kérdezték unottan.
Zach Scribe nem törődött a gúnyos pillantásokkal és az ajakbiggyesztésekkel.
– Teljesen egyértelmű a helyzet, és tökéletesen kitölti a hézagokat a kirakós játékunkban.
A polgármester megrökönyödve figyelte.
– Miféle hézagokról és kirakósokról karattyol itt nekünk?!
– A bajok akkor kezdődtek, amikor Colewardban megjelent a piteárus, és a városiak ettek a pitéiből.
A polgármester felnevetett.
– Ostobaságokat beszél, barátom, máskor inkább gondolkodjon.
Zach Scribe hümmögött néhányat.
– Én szoktam, kipróbálhatnák maguk is.
– Figyeljen ide! – magyarázott a polgármester kimérten. – Én is ettem azokból a pitékből, és gondolom, maga is, ahogy a doktor úr és a parancsnok úr is. Rendkívül finomak azok a piték, remélem, holnap reggel is vehetek párat!
– Egészen biztos vagyok benne, hogy vehet, a kérdés csupán az, hogy honnan valók.
– Ezt hogy érti?
– A piteárus négy nappal ezelőtt bukkant fel a városban, ám másnap éppen az ön parancsára bezárták a kapukat. Azóta egy lélek se jöhetett be, és nem is mehetett ki. Természetesen ő sem. Akkor honnan szerzi be a pitéit? Maguk szerint ez nem különös?
Ezen aztán alaposan elgondolkodtak.
A polgármester rájött, hogy valóban zárva vannak a kapuk, mégpedig azért, mert ő elfelejtette feloldani a zárlatot, és igen, valóban különös, hogy a piteárusnak mégis minden reggel tele van a ládikája finomabbnál finomabb, frissebbnél frissebb pitével.
– De hát ki ez az ember? – kérdezte tétován. – Ismeri valamelyikük?
– Valószínűleg kém – tűnődött a városparancsnok. – Ki akarja fürkészni a titkainkat.
– Miféle titkainkat? – csodálkozott a polgármester. – Nekünk nincsenek titkaink.
– Nyilván mérget rakott a pitéibe – tromfolt rá a doktor. – Ki akarja irtani a város lakosságát.
– Ugyan, akkor már halottak lennénk. Valami másnak kell itt lennie, valami roppant agyafúrt szándéknak. Talán ki akar játszani bennünket egymás ellen…
– Kövezzenek meg – kezdte a főszerkesztő –, de meggyőződésem, hogy a piteárust vagy az ördög küldte, vagy ő maga az ördög. A lelkünkre pályázik.
A többiek meglepetten kapták fel a fejüket a főszerkesztőtől szokatlan következtetést hallván. Valahol a gondolataik zűrzavaros sűrűjében már őket is megbirizgálta az ötlet, ha csak futólag is. Egy valami azonban nem hagyta nyugton őket.
– Mi mindannyian ettünk azokból a pitékből – morfondírozott a polgármester –, mégsem bolondultunk meg, ahogy a szabó, a patikus, a bíró, a tisztelendő úr és a többi városi ember. Miért?
– Nem tudom, mit rejtenek a piték, de úgy vélem, csak rövid ideig van hatásuk – felelte a főszerkesztő. – Ha valaki éppen azalatt beszél egy másik emberrel, nem tudja türtőztetni magát, és olyasmiket mond neki, amit egyébként normális állapotában sosem tenne. Maguk talán… és persze én is, egyedül voltunk azalatt az idő alatt, amíg ettünk, és amíg a méreg hatott, így nem derülhetett ki, hogy ránk is hatott.
A többiek bólintottak.
– Lehet benne igazság.
Két órával később, amikor már minden lehetséges körülményt meghánytak-vetettek, arra a következtetésre jutottak, hogy ez az egyetlen magyarázat arra, ami a városban történik. Azonban nagyon óvatosan kell eljárniuk, ha át akarják húzni az ördög számításait. Rá kell bizonyítaniuk a tettét, majd elűzni a városból örökre. Ezért úgy határoztak, hogy reggel megkeresik a piteárust, vásárolnak tőle pitét, elviszik a patikusoz, és megkérik, elemezze ki az összetevőit. Keressen benne mérget, vagy bódító szereket, amik ezt a szörnyű hatást váltják ki az embereknél. Persze a legnagyobb titokban.
A következő lépés a vizsgálat eredményétől függ.
.
***
.
Másnap reggel Guillaume Disdaine és Zach Scribe felkerekedett, hogy megkeresse a piteárust, és vásároljon tőle néhány jóképű pitét, majd a patikushoz vigye elemzésre. Ám hiába járták be Coleward összes utcáit, tereit, még a sikátorokba is bekukkantottak, nem találták az öreg piteárust. Mintha csak megérezte volna a vesztét a galád, és elmenekült Colewardból.
De hogyan? A városkapuk még mindig zárva voltak.
Lehet, hogy az egyik cinkosa bújtatja?
Mire a nap delelőre hágott, annak ellenére, hogy a polgármester kifejezetten kérte a titoktartást, a városiak tudomást szereztek a gyanúról, és egymás között zaklatottan tárgyalták az eseményeket vadabbnál vadabb elméleteket gyártva.
Eugen Booms, a szabó visszaemlékezett arra a pillanatra, amikor szájához emelte az első pitét. Váratlanul még az is eszébe jutott, hogy ő már akkor sejtette, hogy nincs minden rendben a piteárussal. Erre rátromfolt Emeralda asszony, aki az ablakból látta a piteárus settenkedését, és feltűnt neki a kecskeszakálla is, ami épp olyan volt, mint Oscar Beané.
A városiak egymás után jöttek rá, hogy az elmúlt napokban szinte mindegyikük találkozott a piteárussal, és vásárolt tőle pitét. Szinte kivétel nélkül mindegyikük úgy gondolta, első látásra gyanús volt az öreg, de a csodás pitéknek nem tudtak ellenállni.
Innentől már nem volt megállás. Viszálykodók bocsátották meg egymásnak régi sérelmeiket, asszonyok uruknak a hűtlenséget, kereskedők a lopásokat, mesterek az inasaik lustaságát, minden vitát és pletykát, ami felzaklatta a város életét. Hiszen ezekről nem ők tehetnek, nekik semmi közük hozzá, a piteárus bűne!
A polgármester délben ismét összehívatta a városiakat, és arra kérte őket, legyenek nagyon óvatosak. Ha meglátják a piteárust, tegyenek úgy, mintha semmiről sem tudnának, nehogy gyanút fogjon, és elszeleljen, mielőtt megbüntethetnék. Valaki vegyen tőle egy pitét, és vigye el a patikushoz, aki majd alaposan kielemzi, így megtudhatják, miféle méreg okozta az elmúlt napok zűrzavarát.
A városiak elégedetten bólogattak, és megtapsolták a polgármestert.
Csupán egyetlen ember fejezte ki kétségeit az események nem várt fordulatával kapcsolatban, Nyurga Jack, a város bolondja.
– Szégyentelenek! – kiáltotta felháborodottan. – Nem átallotok meghurcolni egy szerencsétlent csak azért, hogy mentségeket találjatok gyalázatos viselkedésetekre?! Egytől egyik hazugok vagytok, és csalók.
– Fogd be a szád, bolond! – kiáltotta néhány városi. – Most nem osztottunk neked lapot.
– Ostobák vagytok, és képmutatók – folytatta Nyurga Jack. Tőle szokatlan módon nem vigyorgott, és a szemében sem gyúltak huncut fények. – Tényleg azt hiszitek, hogy bűneiteket ráhúzhatjátok egy idegenre, aki csupán néhány garast szeretne keresni a városunkban? Miért vádoljátok? Hiszen egyikőtök se ismeri!
– Épp erről van szó – vetette közbe a polgármester. – Egyikünk se ismeri, egyikünk se tudja, ki fia-borja, és miféle szándékkal érkezett a városunkba. Csak egy jöttment.
– Azzal a szándékkal érkezett, hogy eladja a pitéit – felelte Jack. – Mi másért?
– Tökkelütött vagy, Jack fiam – legyintett a polgármester. – Most inkább hallgass el!
Ám Nyurga Jack nem hagyta annyiban a dolgot.
– Amíg a pitéit zabáltátok, miért nem jutott eszetekbe, hogy feltegyétek magatoknak ezeket a kérdéseket? Nem kérdőjeleztétek meg sem őt, sem a pitéit. Természetesnek vettétek, hogy kiszolgál benneteket, bármikor a rendelkezésetekre áll.
– Ő egy piteárus, az a dolga, hogy pitéket áruljon – hallatszott a tömegből egy tétova hang.
– Pontosan! – csapott le Nyurga Jack egyre dühösebben. – Neki az a dolga, hogy pitéket áruljon, nektek meg az, hogy megvegyétek tőle, és nem az, hogy minden bűnötök, alávalóságotok és gazemberségetek miatt felelőssé tegyétek. Ezek a ti bűneitek, nem az övéi.
– Fogd be a szád! – kiáltották többen is, de olyan is akadt, aki egyenesen karcert emlegetett.
– Be kellene zárni a bolondot, hogy észhez térjen…
– Túl nagy lett a szája…
– Nagyon kinyílt a csipája…
– Ne törődjetek a Bolonddal! – intette csendre a tömeget a polgármester. – Most sokkal fontosabb dolgunk van. Menjetek, keressétek meg a piteárust, de legyetek óvatosak, nehogy gyanút fogjon!
.
***
.
Alkonyatra, mire a nap a városfalak mögé süllyedt, a nagy jövés-menés sikerrel járt, a városiak megtalálták a piteárust, és vettek tőle pitét, majd a pitéket elvitték a patikushoz elemzésre. Mindegyikük.
Jonathan Bottle az első pitéknek még örült, biztos volt benne, hogy a nagy mennyiségű megvizsgálandó anyagban sikerül megtalálnia a méreg nyomait, az ötvenediknél már morózus lett, a százkilencvenediknél pedig kis híján megütötte a guta, mert már lépni sem tudott a patikát elárasztó temérdek pitétől.
– Édes Istenem, hát mit vétettem? Miért büntetsz ily szörnyű módon?
A munkát azonban lelkiismeretesen és pontosan elvégezte. A pitéket egyenként apró darabokra vágta, és különféle vegyszerekkel alaposan kielemezte. Aztán jelentést tett a elvégzett munkáról.
A polgármester, a doktor, a parancsnok és a főszerkesztő később úgy emlékezett vissza arra az órára, mint életük legrémesebb időszakára, amit talán sosem lesznek képesek elfelejteni.
– Hogyhogy semmi? – tette fel a kérdést a polgármester.
– Semmi – felelte a patikus. – A pitékben nem volt semmi.
– Még töltelék sem? – firtatta a parancsnok csodálkozva.
– Töltelék természetesen volt. Korianderrel, tárkonnyal, sóval, borssal, balzsamecettel fűszerezett ropogós birkahús, mustáros-mézes rókagombával töltött csirkecomb aszalt szilvával, gyenge marhaszegy vajban sült zöldbabbal, articsókával és fokhagymával, málnás-szedres vegyes gyümölcslekvár szezámmaggal, dióval…
– Elég! – vágott közbe a polgármester, miközben hatalmasakat nyelt. A nyála csaknem kicsordul a szája szegletén. – Azt mondja meg, hogy talált-e a pitékben valamilyen mérget!
– Nem találtam.
– Semmit?
– Semmit.
– És mi van az ismeretlen mérgekkel?
– Polgármester úr, én minden mérget ismerek, és biztosíthatom róla, ha nem találtam közülük egyet sem a pitékben, akkor nem is voltak bennük.
A polgármester elgondolkodott e szörnyű hír hallatán.
– Elképzelhetőnek találja, hogy csak ezekben a pitékben nem volt méreg, de az előzőekben igen?
A patikus megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs, hogy az előzőekben volt-e, azokat már nem tudjuk megvizsgálni, mert az emberek megették, és megemésztették őket. Hacsak nem vizsgáljuk meg a…
Erre a lehetőségre mindannyian gyorsan és határozottan megrázták a fejüket.
Mire a városra ráborult az éj, a polgármester, a doktor, a parancsnok és a főszerkesztő megegyezett abban, hogy a helyzet kritikussá vált, és azonnal meg kell tenniük a megfelelő lépéseket. Nincs más választásuk, elő kell vezettetni a piteárust, és addig kell vallatni, amíg el nem árulja galád szándékát. Ezért hát a polgármester ismételten összedoboltatta a városiakat a főtérre, akik meg is jelentek majdnem teljes létszámmal. Még a kisgyerekek és az öregek is ott tolongtak, csak a csecsemőket és a súlyos betegeket hagyták otthon.
– Figyeljenek, emberek! – kezdte beszédét a polgármester. – A piteárust még ma éjjel elő kell állíttatnunk, és ki kell vallatnunk, hogy megtudjuk, miért tör az életünkre.
– Így igaz! – kiáltották néhányan. – Helyesen beszél!
– El kell kapni, és megbüntetni! – tromfoltak rá mások. – Megérdemli a gazember!
– Az egy gyilkos! – ordította valaki a tömegből. – Nyakazzák le!
A városiak annyira felhergelték magukat, oly nagy izgalomba jöttek, hogy a polgármester és a parancsnok csak nagy nehézségek árán bírta lecsillapítani őket.
– Senki ne próbáljon önkényeskedni! – figyelmeztetett a polgármester. – Aki megtalálja a piteárust, azonnal kísérje be a városparancsnokságra, de egy ujjal se nyúljon hozzá.
– Végezni kell vele… – hallatszott egy bátortalan hang a tömegből.
– Senki sem nyúlhat hozzá! – kiáltott ekkor a parancsnok is. – Aki ellenszegül, a karcerba kerül.
– Nem győzöm elégszer mondani, hogy legyenek óvatosak – vette át a szót ismét a polgármester –, mivel a piteárus erős, nagydarab ember, ellenállhat a letartóztatásnak, és komoly sérüléseket okozhat.
A tömeg ekkor egy csapásra elnémult. Páran zavartan összenéztek, mások megvakargatták a fejük búbját.
– Még hogy nagydarab, erős ember – zúgolódtak. – Olyan mint a piszkafa, nyeszlett, görbe hátú…
– Miket beszéltek, sült bolondok? – kiáltott valaki gúnyosan. – Alacsony, puhány, kopasz emberke…
– Okuláréja van és kecskeszakálla…
– Dehogy van neki! Nemezkalpagot visel, az álla csupasz… még fiatal ember…
– Púpos, és sánta… csonka kezű…
– Olyan, mintha karót nyelt volna, fakó bőrű, beteges…
A polgármester és a parancsnok zavartan pislogott egymásra. Nem értették, mi ütött az emberekbe, hiszen mindannyian látták a piteárust, mégis egészen másként festik le.
Ekkor előugrott Nyurga Jack.
– Mindannyian tévedtek. A piteárus öreg ember, hajlott hátú, lassú léptű, szomorú tekintetű, halk szavú…
– Honnan tudod, hogy halk szavú? – csapott le a polgármester. – Mikor beszéltél vele?
– Minden nap beszélek vele. Eldiskurálgatunk az élet dolgairól…
– Úgy, szóval te rejtegeted! Azonnal mondd meg, hogy hol van!
– Dehogy mondom! Semmi közötök hozzá!
A városiak ismét zúgolódni kezdtek, néhányan nem átallották megcibálni a bolond Jack kopottas ruháját.
Feldúlt hangok hallatszottak a tömegből:
– Fogjátok el a bolondot! Összejátszik a piteárussal.
– A bolond a piteárus cimborája…
– Akasztófára vele!
A parancsnok kénytelen volt kivezényelni a városi őrséget a tömeg megfékezésére, mert tartott tőle, hogy felindultságukban még a végén meglincselik a bolondot.
– Nyugodjanak meg, emberek! – intette őket a polgármester kivörösödött arccal. – Bármilyen is a piteárus külseje, aki felismeri, kísérje be a parancsnokságra!
Az emberek szétszéledtek, hogy keresztül-kasul bejárják a város minden zegét-zugát, és akár a föld alól is előkerítsék a gyalázatos piteárust. Fáklyákat ragadtak, és az utcakereszteződésekben hatalmas tüzeket raktak, hogy a sikátorokból, kapualjakból és rejtett bemélyedésekből elűzzék az árnyékokat.
Valahonnan csak elő kell kerülnie a piteárusnak, nem válhatott köddé!
Átkutatták a házakat a pincétől a padlásig, benéztek a kanálisokba, kéményekbe, lóistállókba, kemencékbe még a halottasház koporsóiba is. Megcsapolták a boros és sörös hordókat, szétvagdosták a gabonás zsákokat, felborították a tejeskannákat, szétdúlták a zöldséges és gyümölcsös ládákat, az állatok abrakát felgyújtották, amitől lángra kapott néhány épület, alig bírták eloltani.
Nyurga Jack közben letelepedett a templomlépcsőre, onnan figyelte, ahogy az emberek tönkreteszik a városukat. A zsebéből elővett egy zacskó napraforgó magot, azt eszegette komótosan.
Hajnal felé, amikor már nem maradt egyetlen talpalatnyi hely sem a városban, amit ne kutattak volna át, ne dúltak volna fel, és ne tettek volna tönkre, valakinek eszébe jutott, hogy maradt egy hely, ahova még nem néztek be. A templomba.
Az is különös volt, hogy noha Nyurga Jack védelmébe vette a piteárust, egyszer sem próbálta akadályozni a keresését, és túlzott nyugalommal ücsörgött a templom lépcsőjén. Többen látni vélték, hogy éjjel többször is megelégedetten pillantott a templom kapujára, miközben a szája szegletében gúnyos mosoly bujkált.
– Biztosan a templomban rejtette el a nyavalyás!
– Menjünk, keressük meg!
Ám ekkor előlépett a tiszteletes úr, és rájuk kiáltott:
– Megbolondultatok?! Nem törhettek be a templomba, az rettenetes, megbocsáthatatlan bűn lenne!
– Maga csak hallgasson, tiszteletes úr! – kiáltották többen is. – Maga már leszerepelt.
Azzal megindultak felfelé a lépcsőn a templom kapujához. Ott szembetalálták magukat Nyurga Jackkel, egy pillanatra meg is torpantak a láttán, de a tömeg nyomása előtt nem volt akadály. Elsöpörték őt is, és csak áradtak befelé, mint a zabolázatlan folyó a síkságon. Felforgattak, és összetörtek mindent, ami eléjük került, és csak a szerencsén múlott, hogy fáklyáikkal nem gyújtották fel az oltárt.
– Nincs itt…
– Itt sincs…
– És itt sincs… – hallatszott innen-onnan. – Meglógott a szégyentelen.
Ekkor valakinek eszébe jutott, hogy csak egyetlen úton menekülhetett előlük, mégpedig a harangtoronyba. Ott egészen biztosan elkapják.
A tömeg elindult felfelé a keskeny lépcsőn, ám Nyurga Jack eléjük vágott, megpróbálta feltartóztatni őket.
– Ne bántsátok a piteárust! Ő semmiről sem tehet.
Ám az emberekkel már nem lehetett szót érteni.
– Takarodj előlünk!
– Csapjátok le!
– Lökjétek félre!
– Most már biztos, hogy ott rejtegeti a gazembert…
Nyurga Jacket félretaszították, és egymást taposva felcsörtettek a lépcsőn. Az a néhány ember, aki elfért a harang körül a szélfútta toronyban, megütközve torpant meg a látványtól, ami eléjük tárult. A korlát mellett elszórva megtalálták a piteárus néhány holmiját, de a piteárust magát nem.
Azt már egyikük sem látta, hogy Nyurga Jack szája szegletében megjelent egy elégedett mosoly.
– Ez a nemezkalpagja… – csodálkozott a kosárfonó.
– Ez az okuláréja… – jegyezte meg a harangozó.
– Ez a kabátja… – közölte a mészáros.
– Ez meg a ládája… még melegek a piték… – élénkült fel a cukrászlegény.
A döbbenettől néhány percig szótlanul álltak, aztán a cipészinas bátortalanul megszólalt:
– Lehet, hogy levetette magát a toronyból?
A harangozó, akinek szerencsére nem volt tériszonya, és ott ácsorgott a többiek között, áthajolt a korláton, és lepillantott a torony tövébe.
– Akkor alant heverne összetörve, de nincs ott egy teremtett lélek se.
– Lehet, hogy lemászott a falon?
– Képtelenség! A torony fala olyan sima, mint az üveg.
– Akkor talán elrepült… – jegyezte meg a kosárfonó. – Azt mondtátok, hogy ő az ördög… vagy mifene.
Ezen kis ideig gondolkodtak, hümmögtek is hozzá, aztán tétován megrázták a fejüket.
Ekkor a mészáros megjegyezte:
– Kár érte… nagyon finomak voltak a pitéi.
Néhány perccel később, amikor felfogták, hogy valami rettenetes és visszafordíthatatlan esemény részesei lettek, lehajtott fejjel ácsorogtak még egy darabig a harangtoronyban. El sem tudták képzelni, hogy hova tűnt onnan a piteárus, mert az volt az egyetlen hely, ahova menekülhetett, és a holmijai is bizonyítják, hogy ott járt. De ha nem vetette le magát a mélybe, a falon se mászott le, és nem is repült el, akkor csak egy megoldás volt, ám azt egyikük sem merte kimondani.
Hiába a késői megbánás, a lassan bimbózó lelkiismeret, a piteárus örökre elenyészett valahol a légben, a harangtorony és a utca kövezete között félúton. Ám amikor valami nagy gyalázat és gorombaság esik meg Colewardban, egyesek a mai napig is hallani vélik gúnyos kacaját, ahogy hosszan visszhangzik a szélben.
 .
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2017/11/02/a-colewardi-pitearus/
SHARE