KÜZDŐTÉR

Macskahűség

Szerző: Guti Csaba

Ibi néni régóta élt egyedül. Nem. Nem úgy, ahogy mi gondoljuk. Hallunk egy számot, és rácsodálkozunk, hogy mennyit is kibír egy ember a társa nélkül, a hátrahagyott, üresen kongó életébe zárva. Ibi néni viszont nem években mérte a visszamaradt idejét, hanem magányos napokban, ki nem beszélt gondokban, meg nem osztott örömökben, fel nem szárított könnyekben, és torokba fojtott nevetésekben. Mindez mély barázdákat hasított a lelkébe, és lüktetve fájt, ha az idős hölgy emlékezni akart. Ha ezt érezte, sokkal többnek, és keservesebbnek tűnt ez az idő, mintha azt mondjuk, 19 év. Azóta minden délután kibotorkált arra a helyre, ahol a magukra maradottak emlékezni szoktak a holtakra. Ott kiadott magából mindent, ami utolsó látogatása óta történt vele. Elrebegte a sír felett a halk szavakat, legyenek azok jók, vagy akár rosszak.
Azon a délutánon is evégett érkezett az öreg hölgy a temetőbe. Apró, görcsös mozdulatokkal tisztította meg a repedezett fejfát, és egy rövid gereblyével rendbe tette a hantot. Volt egy-két makacs gyom, amiért mélyre kellett hajolnia, és ahogy így dolgozgatott, egyszer csak előtűnt az orgonabokor aljából egy apró, barna, bozontos macskafej. Az állatka nagy sárga szemekkel pislogott Ibi nénire, aki megijedt az előbukkanó jövevénytől, és hátrébb tántorodott néhány lépést. A macskakölyök azonban kitartott, és tovább figyelte az öreg cselédet. Pillantásában volt valami nyugodtság, és melegség, ahogy a szemeivel az emberre ránézett. Ibi néni arca, lágy mosolyra fakadt tőle.
– Szia, cica! Hát te mit csinálsz itt? Elkóboroltál, igaz?
Lassú mozdulattal lehajolt, hogy megsimogassa a macskát. A cirmos nem volt a dolog ellen, kimászott a bokorból, szemét lehunyva simult a meleg tenyér alá. Ahogy végigért rajta, gyorsan megfordult, hogy ismét alábújhasson egy puha simogatásnak. Türelmes macskakölyöknek tűnt, nem nyivákolt, csak épp élvezte azt, hogy törődnek vele.
– Látom jól nevelt kismacska vagy – mondta Ibi néni, és magához emelte.
A kisállat szelíden várta sorsát, megbízott az asszonyban, és halkan dorombolt neki. Apró bajszán pókháló ingázott, bundájába belekapaszkodott a bogáncs, szeme azonban tisztán ragyogott. Ibi néni lesimította róla a pókhálót, majd így szólt hozzá:
– Biztos errefelé van a gazdád, csak kalandra vágytál, és eltévedtél. Megyünk, megkeressük. Jó lesz?
Azzal a karjára fektette, és megindult a sírok között, hogy visszaadja gazdájának. A kismacska nagyokat pislogott rá, majd elterült a meleg húson. Később, mikor az asszonynak nehéz volt már tartania, berakta a kötényzsebbe. Így mentek tovább. Ibi néni a gereblyenyélre támaszkodva, a macska meg a zsebből kikandikálva. Eltelt az idő, mire végigjárták a temetőt, de senkinek nem volt ismerős ez a csapzott kis teremtés.
– Hát árva vagy, te szegény? – nézett rá nagy szemekkel Ibi néni, tekintetéből kisejlett azonban valami huncutság is. Titkon örült neki, hogy hazaviheti ezt a kismacskát, mert hát magára semmiképpen nem hagyhatta.
Azon a délutánon nem egyedül tért haza az idős hölgy, a fehérre meszelt, öreg, tornácos parasztházba, melynek oly régóta nem volt vendége már. A kötényzsebben ott gunnyasztott egy kismacska is, mely azóta szorgalmasan, és elégedetten dorombolt, mióta a ráncos, gondoskodó kezek odatették.
Az úton nagy, és öreg fák mellett mentek el, olyanok mellett, amilyenbe a cica korábban befészkelte magát. A cirmos végignézett rajtuk, de aztán nem gondolt velük többet. Valahol messzebb, az út végén, kiviláglott egy apró házikó, mely nagy szemekkel pillantott vissza az apró jövevényre. A kismacska megriadt tőle, és ijedten nézett az asszony barátságos arcára, aki csak haladt előre mosolyogva. A cica nem érthetett mindent, de az tudta, hogy annak a fehér háznak köze van ehhez a meleg tenyerű, szelíd asszonyhoz, és ebből úgy gondolta, hogy mindez jól van így. Megnyugodott. Nemsokára hazaértek. Haza, mert otthona lett ez a ház az udvarával, a fáival, és mindenével együtt, neki is. Nem félt már tőle cseppet sem, sőt megszerette egy pillantásra. Odaérve, Ibi néni selymesen szólt hozzá:
– Nézz jól körbe! Itt fogsz ezentúl lakni! – azzal hosszan végigsimított a bársonyos bundán.
– No, de még nevet nem is kaptál! – torpant meg az idős hölgy. Már pedig az minden magára valamit is adó macskakölyöknek kell, hogy legyen! Mindjárt kitalálok egyet neked, mert tudom, hogy hiába is kérdeznélek, nem árulnád el!
Azzal kivette a kötényzsebből, és ráncolt szemekkel vizsgálni kezdte az új jövevényt, nézegette, forgatta.
– Látom életerős bakmacska vagy, legyen a neved: Kandúr Bandi!
Valahogy mégsem egyezett minden, tovább ráncolta hát a homlokát a mama, és törte a fejét a macskanéven.
– Viszont a bundád olyan bozontos, mint a medvebocsé- ismerte fel a hasonlóságot. Tűnődött még néhány pillanatig Ibi néni, majd derült arccal vágta ki:
– Megvan! Legyél ezentúl Vackor András! Igen! Ez jó lesz!
Azzal, kusza mozdulatokkal megpaskolta a névadó alkalmából kis barátja fejét, aki aprót nyivákolt, és áldását adta becsületes nevére.
Kicsiny kuckót kapott Vackor András a fáskamra sarkában, meleg rongyokkal bélelt kis odút. A betevő falatot sem magának kellett megkeresnie, mert minden reggel langyos tejecske várta. Ez annál is inkább helyénvalónak tűnt, mert Ibi néni hamar kiismerte kis védence természetét, és megállapította, hogy a vadászat az egyáltalán nem illik hozzá. Igen nyugodt vérmérsékletű macska volt Vackor András, ki az egerek hajkurászását is inkább hivatalból, mintsem ösztönből tette. Arra azért odafigyelt a fiatal kandúr, hogy adjon jó hírére, és így nem engedte, hogy ezek a hosszúfarkú rágcsálók túlzottan belakják a házkörüli repedéseket. Így, ha elérkezettnek látta az időt, közéjük csapott.
Vackor András nagy értéke inkább abban rejlett, hogy szeretett mindent hosszadalmasan, és pontosan megfigyelni, tanulmányozni. Legyen az bármi, ami körülötte zajlott. Csak megállt mentében, és figyelő pillantásokkal vizsgálta azt, ami felkeltette érdeklődését. Ahogy a szél kócolta a hosszú fűszálakat, ahogy kergették egymást a falevelek, vagy, ahogy Ibi néni dolgozgatott, és szorgos kezeivel tett- vett maga körül.
Az idős hölgy is hamar felfigyelt arra, hogy mennyire érdeklődő kis kedvence. Épp borsót szedett, gyors mozdulatokkal fejtette le az indákról a termést, mikor a kismacska mellé ült, és nagy gonddal nézte a munkát. Két első tappancsát egymás mellé rakva, egyenes háttal, tekintetét egy pillanatra le sem véve a gyors mozgású kezekről. Mintha csak meg akarta volna érteni, mit csinál Ibi néni, elcsípni az emberek titkaiból egy morzsányit. Ibi néni el is mosolyodott rajta, és megsimogatta a macska okos kis fejét.
– No, mi az Vackor? Talán már holnap te akarod csinálni helyettem?
A kismacska persze nem adott választ, de volt valami emberi a pillantásában, amiben megnyugodhatott annak a szeme, aki azokba belenézett. Valami, amit úgy hívnak: hűség.
A napok általában így teltek. Talán nem is volt köztük különbség. Csupán a munka volt más, és az, hogy jobban haladtak a dolgok, mert volt valaki Ibi néni mellett, még ha az csak egy kismacska volt is. Többet mosolygott azokban a napokban az öreg hölgy, éltes lelke kivirult, mint ahogy az őszi földek pompáznak a napraforgóktól, melyek nagyobb szirmaikat ugyan eldobták már, de élénk sárga színnel még beragyogják a vidéket. Mígnem egyszer teljesen elszáradnak, és utolsó leveleiket is elejtik.
Egyszer Ibi néni életében is eljött ez a pillanat. Kora ősz volt, a macska bundájára apró cseppekben fészkelte rá magát a harmat, és a hideg szél mélyen a csontba harapott. A nap előjönni is lusta volt, szürke párnákba burkolózott.
– Brrrr – rázta meg magát Vackor András, mikor kidugta fejét a kuckójából. Olyan reggel volt, amit nem szeretett, de valami hajtotta, hogy ki kell bújnia meleg rongyai alól. Pár szökelléssel a tornácra ugrott, de most nem várta meleg tej, és simogatás. Most egyáltalán semmi se várta. Csak állt ott, és nem értette mi történik, mert ilyen még nem fordult elő. Mikor elunta a dolgot, leült, összegömbölyödött, és szundikálni próbált.
Sok idő telt el, de az ajtó nem nyílt ki. Végül felugrott az ablakpárkányra, és onnan nézett be, a részvétlen, sötét szobába. Eltökélt volt, és nem mozdult sehova.
A nap kétszer jött fel, és kétszer nyugodott le, mikor emberek jöttek lentről. Idegenek, ha úgy tetszik. A kismacska panaszos nyivákolással tudatta velük, hogy valami baj van, de az emberek nem figyeltek rá. Nyitották az ajtót, és Vackor András fürgén a nyílás felé rohant. Az idegenek közül az egyik ekkor rákiáltott.
– Hé, te macska! Nem mész innen!
Azzal az ajtónak támasztott seprűt a cica felé hajította. A seprű messze elkerülte Vackort, aki nem értette miért történik mindez, csak azt érezte, hogy a dologban gonoszság van. Felborzolt szőrrel fújt a hívatlan vendégekre, majd a bokrok alá menekült, és onnan figyelt tovább. A lépések lehalkultak, és az ajtó bezáródott.
Nemsokára egy fehér köpenyes ember érkezett, nagy vaskarimával az orrán, melyen ijesztően megcsillant a fény. A kismacska nem értette, miért akart azon a napon mindenki odajönni, abba a kis házba, ahol eddig csak ketten laktak, Ibi néni, és ő. Azt meg főleg nem értette, öreg gazdája miért nem jön elő, és védi meg attól a seprűt dobáló embertől. De mivel nem tehetett egyebet, ott maradt a bokor alatt, és figyelt tovább.
Hamarosan újabb emberek jöttek, és egy nagy fadobozt hoztak, mely kongott az ürességtől. Bevitték a házba. Eltelt annyi idő amennyi. Távozásukkor a vállukon hozták ki azt a faládát. Talán nehezebb volt, mint akkor, mikor oda bevitték. A kismacska nem tudta biztosan, de úgy érezte, hogy elvittek akkor valamit abból a házból, amitől az magányosabb, és szomorúbb lett.
Az utolsó ember bezárta maga után az ajtót. Vackor András hallgatta rejtekében az elhalkuló lépteket, majd a csendet, mely kongott utánuk. Sokáig nem mozdult onnan, végül kidugta az orrát, és végigjárta a házat. Az nem vigasztalta semmivel. A tejes tálkája üresen ásítozott, erről eszébe jutott mardosó éhsége. Elment hát, hogy utána nézzen az egereknek, akikkel már nem csak játékból hadakozott. Dolga végeztével azonban, minden este visszament a bokor alá, mert úgy gondolta, onnan rögvest meglátja, ha nyílik az ajtó, és Ibi néni kijön rajta.
Néha vetett egy pillantást a ház többi részére is. Minden változni látszott. Ablakait por lepte be, és a ház álmosan pislogott bele az elmúlásba, semmit nem várva a jövendőtől.
Elteltek napok, hetek, hónapok. Sokszor váltotta egymást a nap és a hold, a szél és eső, meleg, és velőt rázó hideg. S ahogy telt az idő, úgy lett Vackor András is egyre bozontosabb, csontosabb. Vágyott valakire, aki megtűri maga mellett. Vágyott egy puha húsra, amin békével elnyújtózhat, aminek dorombolhat, és ami simogatja. Erre gondolt, mikor összehúzta magát kemény vánkosán, és a szél durván beletúrt a bundájába.
Egy nap, nagyot nyikordult a kapu. Rég nem hallott, rozsdás sikoly hasított a ködös reggelbe. Újra idegenek jöttek a régi házhoz. Vackor András ijedten húzta össze magát, mert félt, hogy újra seprűvel akarják majd elzavarni. Hangos, vidám beszéd csordogált a bokor alá, apró lábak topogása, és boldog nevetés. A kismacskát, aki idő közben nagymacska lett, vonzották ezek a hangok, de nem mert előbújni.
Várt tovább, mígnem egy furcsa, színes, gömbölyű valami gurult be mellé. Borzolt szőrrel ugrott arrébb. Hirtelen két apró kéz nyitotta szét a bokrot. Egy szőke kislány kezei. A lányka csodálkozva fedezte fel, az ott lapuló macskát.
– Jé, egy kismacska! – kiáltotta boldogan.
– Szia, cica! Én Bogi vagyok, téged hogy hívnak?
Vackor András csak nézett rá, a régi, tiszta szemeivel. A kislány örömmel nyúlt feléje.
Furcsa érzés volt, ahogy azok a meleg, puha ujjacskák körbefogták bozontos testét. Talán, ha azt mondom, hogy boldog volt, és szomorú is egyben, akkor mesélem el legjobban, hogy is érezte magát akkor a macska. A találkozás, és a visszaemlékezés pillanatai voltak azok. Újra otthona lett a ház, nemcsak egy hely ahol lakhatott, és elbújhatott a hideg eső elől. Otthon. Ez egész mást jelent. Kötődést valakihez. Ugyanakkor szomorú is volt, mert mindezt már érezte egyszer, akkor, mikor a legboldogabb volt életében. Azok az idők viszont eltűntek. Vackor András nem tudta miért és hova, csak azt érezte, hogy hiányzott neki az az érzés.
Aztán egyszeriben ott termett ez a kislány, és a madarak irigykedve súgtak össze, mert nevetése az ő daluknál is ékesebb volt. Pillantása oly meleg, szeretetteljes, és huncut volt, amelyhez hasonlót talán egyszer látott a macska. Rég, nagyon rég.
Így esett az első találkozása Vackornak, Bogival. Ott a bokrok alatt, ahová az a színes, gömbölyű valami begurult.
Jó barátok lettek. Bogi sokat játszott a macskával, és szívesen simogatta hosszú órákon keresztül. A cica is szívesen időzött a kislánnyal, akinek, ha tanulnia kellett, a macska csak leült mellette, és csöndesen figyelte a kislányt. Néha, mikor így üldögélt, furcsa érzések törtek rá, régen elmúlt időkből, és ekkor halkan dorombolni kezdett. Csak ő emlékezett vissza a régi emlékekre, és az öreg, fehérre meszelt ház, melyet Vackor András, soha nem hagyott el.
.