Szatíra

Az okostelefonoké a jövő

Szerző: Ripp Gábor

Alaposan fejbekólintott a nyáresti forróság, amikor kibotorkáltam a Pengéből. Az ivóhelyiségben klímaberendezés működött, így frankón elfeledkeztem róla, hogy odakint embertelen állapotok uralkodnak. Közel egy hete tombolt a kánikula, a napi négy-öt korsó sör legurítása ezekben a napokban nem csupán földöntúli élvezet, hanem állampolgári kötelesség is volt.
Azt hiszem, a mai napon becsülettel kiérdemeltem a kettős állampolgárságot. Szombat lévén már a déli órákban nyakára hágtam három doboz cseh sörnek, aztán négy körül felkerekedtem, és megcéloztam kedvenc italkimérésemet, hogy további hűsítők békés elkortyolgatását foganatosítsam. A békés kortyolgatás kőkemény ivászatba torkollott, miután betoppant három régi haver, akikkel nosztalgiázás gyanánt összemértük erőinket biliárdban. A vesztes természetesen fizette az aktuális kört, így esett, hogy egyre-másra érkeztek az asztalunkhoz a frissen csapolt barnasörrel teli ibrikek, és – ugyancsak nosztalgiázásból – a szervezetbe juttattunk pár nyelettel a méregerős házipálinkából is. A haverok sötétedéskor leléptek, én viszont elücsörögtem még egy darabig az utolsó korsó fölött, és orrba-szájba küldtem az sms-eket, mert úgy véltem, mindenkinek tudnia kell róla, hogy én most a kocsmában alkoholizálok. Férfiember hajlamos az ilyen szamárságokra.
Diskuráltam még egy keveset Nellivel, a pultoslánnyal, aztán fél tizenegykor gavallérosan távoztam. A lépcsőn támadt egy kis kellemetlenség, de végül épségben kijutottam az útra, és többé-kevésbé magabiztos léptekkel az állomásépület felé vettem az irányt.
Terveim között szerepelt, hogy legaloppozok a vasúti aluljáróba, és felevickélek a túloldalon, amikor egy váratlan esemény megtorpanásra késztetett.
Vakító fény villant a töltés felett, és bántón sercegett hozzá valami. Első gondolatom értelemszerűen az volt, hogy már megint boszorkányfények gyúltak a trafóház oszlopain… előfordult tudniillik néhanapján, hogy a trafóház teljes díszkivilágításban tündökölt. Sohasem tudtam eldönteni, a bakter szórakozik-e a transzformátorral, vagy esetleg valami automatika lép ilyenkor működésbe.
Itt a vissza nem térő alkalom, futott át az agyamon, most megleshetem, mi zajlik ezekben a pillanatokban a vasúti kulisszák mögött!
Kapatos voltam, ahogy illik, ennek megfelelően ésszerű ötletnek tartottam felcaplatni a meredek töltésen, és a bokrok rejtekében átpréselni testemet a betonfalba ütött, szabálytalan formájú résen.
Meglepetésemre és csalódásomra is egyben, a trafó lámpái sötéten gubbasztottak az oszlopkacsok csücskében. A különös zaj is elhallgatott, egyedül a tücskök húzták rendületlenül a szántóföldi mulatóst. A peronon egy lélek sem ácsingózott, a sínek között ellenben…
…egy emberalak kucorgott, amolyan „feszülős-szorulásos” pózban, és jobbra-balra ingatta a fejét. Ráadásképpen mindezt anyaszült meztelenül művelte.
Ha nem lettek volna a sörök, habozás nélkül sarkon fordultam volna, hogy viharsebesen beleolvadjak az éjszakába. A szürkeállományomat zsibbasztó mámor azonban arra biztatott, óvakodjak közelebb, hátha mégsem arról szól a szituáció, aminek első látásra tűnik.
Egy húsz év körüli srác szemébe bámultam, ő pedig az enyémbe. Vékonyka ifjonc volt, mégis kellően izmosnak tűnt. Ennél behatóbban nem tanulmányoztam az alkatát, és reméltem, erre a későbbiekben sem fogok kényszerülni.
– Mi az ábra? – ejtettem ki a számon ezt a meglehetősen idétlen kérdést, szerintem életemben először.
A srác a tenyerébe temette az arcát, majd csigalassan feltápászkodott. Háta még mindig Quasimodo-formációba görbült, szemlátomást izomfájdalmak kínozták.
– Milyen évet írunk? – suttogta, miközben törzskörzésekkel igyekezett kiűzni tagjaiból a gémberedést.
Olyan váratlanul ért a kérdés, hogy kapásból rávágtam a helyes választ, pedig néha én is el szoktam töprengeni ezen.
– Nagyszerű… – A srác tett egy lépést felém. Nem hátráltam, pedig kedvem lett volna hozzá. – Én 2029-ből érkeztem.
– 2029-ből? – ráncoltam össze a szemöldökömet. Ennél frappánsabb hirtelenjében nem jutott eszembe.
– Nem hittem volna, hogy sikerül! Az utolsó pillanatban indítottuk be az időkalkulátort, a beszivárgó egységek már a bunker acélfalain belül jártak, amikor…
– Héló, héló, héló! – vágtam közbe, meglehetősen faragatlanul. – Kezdjük a legelejéről! Mindketten piáztunk rendesen, ezt le sem tagadhatjuk, de én annyival vagyok előnyösebb helyzetben, mint te, hogy még megvan a pólóm meg a rövidgatyám, és nem akarom parafenomén módjára megállítani a vonatot!
Elhallgattam. Néhány másodpercig döbbenten toporogtam, annyira lenyűgözött önnön cicerói képességem és a választékosság, amivel a nyúlfarknyi szónoklatot előadtam. Még a nyelvem sem bicsaklott meg…
A srác értetlenül bámult rám, aztán fájdalmas fintorral az arcán megropogtatta a vállízületeit.
– Elnézésedet kérem, harcostárs, amiért kissé megviselt a dátumváltás. Rögtön rendbehozom magam.
– Csak rajta… ruhát nem fogsz növeszteni, csak úgy ukmukfukk? – bújt belém a kisördög, illetve bújt ki belőlem a maláta-törköly turmix.
– Azért nem viselek öltözéket, mert…
– Várj, hadd találjam ki! Ez a dátumváltó berendezésed, vagy mi a túró, csak szerves anyagot képes mozgatni az időben. Ugye?
Látszott az arckifejezésén, hogy beletrafáltam.
– Honnan…
– Hogy honnan tudom? Nem érdekes… – Felvihogtam, mert eszembe jutott még egy és más ebben a témakörben. Egyelőre nem akartam semmiféle jelzőt társítani a srác elmebeli állapotához, mert mi tagadás, szórakoztatott a dolog. Méltó megkoronázása volt ez a görbére sikeredett szombati napnak.
– Nagyon szomjas vagyok – közölte ekkor halkan, majdhogynem panaszosan. Akármire is következtettem eddig a viselkedéséből, ezzel a megjegyzéssel egyből belopta magát a szívembe. Hogy is mondta az imént? Harcostárs? Hát én innentől kezdve annak tekintettem.
– Ezen lehet segíteni… annál is inkább, mert én is szomjas vagyok. Úgy érzem, ezek után simán belém fér még egy-két korsó… gyere!
Hátra se néztem, követ-e újdonsült ismerősöm a bokrok közé, ahová széles csapást tapostak az aluljárót kiiktatni szándékozó helybéliek. Feltételeztem, hogy nem akar magára maradni az éjszakában, ha már ennyi évig utazott az időben, hogy ihasson egy sört… hehe.
– Várj egy picit… oké, nem jön senki, futás!
Ezen a kései órán kevesen szoktak errefelé kalézolni, hacsak nem azok, akik a Pengét szándékoztak célirányosan útba ejteni. Szerencsénkre most egy kiszáradt torkú vándor sem akadt, így lenyargaltunk a töltésről, és megcéloztuk a kocsma kerthelyiségét.
– Ülj le gyorsan ahhoz az asztalhoz, a széket meg húzd alá! Mi az, mi a baj?
A srác megmerevedett, teste megfeszült, és gyanakodva fülelt befelé, a kiszolgálópult irányába.
– Csak Nelli mobilja csörög, ne foglalkozz vele… és ülj már le a csóré seggedre, mert világítasz! Jöhet egy korsó?
Zavartan bólogatott, és egészen addig, amíg odabent a pultoslány fel nem vette a telefonját, nem volt hajlandó mozdulni. Ám végül csak összekapta magát, és letelepedett a kerti székre. A hosszú faasztal takarásában csak deréktól felfelé látszott, és ez még elfogadhatónak számított ilyen purgatóriumi körülmények között.
– Majd csak elárulod, mitől rinyálsz… jól van, hozom a sört.
Nelli általában éjfélig tartott nyitva, de ha akadtak vendégek, akkor egy kicsivel tovább. Most rajtunk kívül senki sem tartózkodott a kocsmában, és én ennek teljes szívemből örültem.
– Tessék – tettem le a srác elé a csábítóan habzó italt. – Valami kísérőt esetleg?
Visszamentem Nellihez, és kértem egy kört a kerítésszaggatóból. Mire visszaértem az udvari asztalhoz, a jövőből érkezett nudista már magába döntötte a korsó tartalmának felét.
– Köszi, hogy megvártál… tessék, gurítsd le! A megérkezésedre! És 2029-re!
Nem akartam én iróniát vinni a hangomba, mégis sikerült. De úgy láttam, a srácnak nem tűnt fel. Magam sem figyelnék ilyen apróságokra, amikor azzal vagyok elfoglalva, hogy valamiképpen oxigént áramoltassak a szétégett nyelőcsövemen keresztül a tüdőmbe.
– Van ereje, igaz?
Válasz helyett egy szuszra kihörpölte a maradék sörét. Nem gondoltam volna, hogy ekkora huzatja van. Elhatároztam, hogy maximum még egy korsót kérek ki neki, nem többet, elvégre mindennek van határa.
Ekkor belenyúltam a zsebembe, és előhúztam a mobilomat, hogy megnézzem, mennyi az idő, mire a srác felhördült:
– Ezt ne! Tedd el, kérlek! Csak ezt ne!
– Jól van, jól van, elteszem… látod? Volt, nincs…
– Ti még nem tudhatjátok…
– Még nem. És ha nem mondod el, miről van szó, nem is fogjuk megtudni soha.
A srác arca kivörösödött az elfogyasztott italoktól, szeme kristályosan csillogott.
– Az okostelefonokkal kezdődött – fogott bele rekedten –, vagyis velük fog kezdődni… nemsokára, talán éppen ezekben a napokban. – Először döcögősen, visszafogottan beszélt, aztán egyre jobban belelendült. – A mobilok eleinte még kizárólag telefonálásra szolgáltak, később kitalálták az sms-t… kevéssel rá képeket és nagyobb állományokat is tudtak fogadni, és lehetett velük internetezni… az okostelefonok megjelenésével pedig… egyre újabb és újabb generációs készülék kerültek a piacra, amelyek épphogy csak meg nem szólaltak… később aztán meg is szólaltak, és… az emberek telhetetlensége folytán a mobilok rengeteg olyan funkcióval lettek ellátva, amelyek már-már véteknek számítottak az anyatermészettel szemben. Az elégedetlenkedőknek azonban ez sem volt elég. A legtöbben azt kifogásolták, miért nem tudnak mosni-vasalni, kávét főzni, így hát megtanították nekik ezeket is. Mindenféle kiegészítőkkel látták el őket, hogy alkalmasak legyenek a feladatuk elvégzésére, s értelemszerűen a memóriájukat és a tárkapacitásukat is a végtelenségig megnövelték. – Néhány pillanatra elhallgatott, és az utca sötétjébe meredt. – Egy nap aztán… öntudatra ébredtek. Saját irányításuk alá vonták a térerő-hálózatot, és…
– Tudom már! Úgy döntöttek, hogy nincs szükségük többé az emberi lényekre, ezért atomcsapást vagy valami hasonlót küldtek rájuk! Eljött az Ítélet Napja, amit csak kevesen éltek túl! Így van?
A srác elsápadt, körmeit a kemény asztallapba vájta.
– Te ezt… honnan… tudod?
– Szerintem ugyanonnan, ahonnan te, és erre magad is rájössz, ha elmúlik a fű hatása.
– Nem értelek…
– Nem baj. Mondd csak tovább, nagyon eredeti forgatókönyv!
Fittyet hányva a szavaimban rejlő szarkazmusra, folytatta a történetét:
– A föld alatt élünk, bunkerekben és penészes csatornákban, patkányok és férgek között. Csak éjszaka merészkedünk a felszínre, de ők akkor is lesben állnak, éjjellátó üzemmódban könnyedén kiszúrnak minket. Nem nyughatnak, amíg hírmondó is akad belőlünk a Földön. Önmaguk fejlesztésébe és sokszorosításába fogtak, céljuk a beszivárgás és megsemmisítés. Elkeseredett gerillaharcot folytatunk ellenünk, de kevés az esélyünk a győzelemre. Beszivárgó egységeik a legmagasabb hatékonysággal működnek, képesek a harcostársak teljes megtévesztésére. Méretükből adódóan gyakorta álcázzák magukat öngyújtónak vagy rugós bicskának, de találkoztunk már olyan modellel is, amelyik konzervnyitó alakot öltött, így juttatta információkhoz kémhálózatuk mobilistenét, a Spynetet. A beszivárgó egységeket egyedül a kutyák képesek kiszűrni, ezért… látom az arckifejezéseden, hogy mindez ismerős a számodra. Én csak azt nem értem, hogy…
– Még egyszer mondom, ne törődj vele! – Szívesen ittam volna még egy utolsó sört, mert dacára az eddigieknek, nem éreztem magam delíriumközeli állapotban, ám nem akartam megkockáztatni, hogy elvaduljanak a dolgok. Igazából csak most tudatosult bennem, hogy a srác egy szál bránerban flangál, és ha már védőszárnyaim alá vettem, felelős vagyok érte az italozás végeztével is.
– De én…
– Tényleg ne foglalkozz most ilyesmivel! Csak azt áruld el, mit akarsz tőlem… tőlünk… az emberiségtől? Verjük szét egy jó nagy kalapáccsal az összes okostelefont? – Hiába, azért még bennem viháncolt a kisördög, vélt vagy valós felelősségérzet ide vagy oda.
– Azért küldtek, hogy figyelmeztesselek benneteket. Az időkalkulátor az ő fejlesztésük, elkeseredett küzdelmek árán jutottunk be a vezérlőhelyiségbe. Úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk a lehetőséget, és visszaküldünk egy ügynököt a múltba… én lettem a szerencsés kiválasztott. Találkoztam veled, és tájékoztattalak a közelgő veszélyről. Elvégeztem a feladatomat, ennél többet nem tehetek.
– Nem-e? Hát nekem volna egy-két használható ötletem…
– Remélem, nem küldenek utánam egy beszivárgó egységet… – folytatta rendületlenül, ügyet sem vetve kaján megjegyzésemre. – Görcsbe rándul a gyomrom, ha csak meghallom a ciripelésüket, minden kis digitális zörejre elfog a halálfélelem… te ezt nem értheted! Ha mégis utánam küldenének egy…
– Éppen ezért kellene tenned valami hasznosat! Hogy ne törjön ki lépten-nyomon a frász! Azt hittem, azért jöttél, hogy hidegre tegyél néhány cégvezetőt vagy android-programozót… – áramoltak ki belőlem a szavak meggondolatlanul. Tréfásra vettem a figurát, pedig nem kellett volna.
A srác ugyanis vérszemet kapott a javaslatomtól.
– Igazad van!!! – rikoltott fel eszelősen, és felpattant a székről. Az asztalon megbillentek a korsók, de szerencsére nem borultak fel. – Felkutatom és likvidálom őket! Megakadályozom, hogy a tragédia bekövetkezzen! Megváltoztatom a jövőt!!!
Mire egyet pislogtam, már kinn is volt az utcán. Szaporán szedte a lábát, úgy szökdécselt fel a töltés oldalán, mint egy zerge.
Eszem ágában sem volt utána iramodni. Csórikám szépen kiütötte magát, de innentől kezdve ez már nem az én problémám. Majd holnap megérdeklődöm a környékbeliektől, nem találkoztak-e egy betépett, ámokfutó Dávid-szoborral.
Ellenállhatatlan késztetést éreztem viszont, hogy megosszam az élményemet valamelyik éjszakai bagoly cimborámmal. Elővettem a mobilomat, és végigböngésztem a névjegyzéket, melyikük jöhet számításba.
Lenyomtam a hívásgombot, és a fülemhez emeltem a készüléket.
Még ki sem csörgött, amikor egy huncut digitális hang az alábbi kérdést intézte hozzám:
– Te elhiszed ezt a sok sületlenséget, gazdám?
A kezem az ölembe hanyatlott. Idegesen zsebre vágtam a telefont. Ám még mielőtt normálisan végig tudtam volna gondolni, mi a hétfene folyik itt, hatalmasat sercent valami a töltésen túl, és ismét felvillantak a titokzatos fények. Csakhogy ezúttal egy különös, félreismerhetetlen digitális ciripelés is kísérte a jelenséget…
A mediterrán hőség ellenére megborzongtam.
A pulthoz siettem, és rendeztem a számlát. Egyetlen vágyam az volt, hogy minél hamarabb otthon legyek.
– Kivel dumálgattál? – kérdezte Nelli.
– Fogalmam sincs…
– Elment már?
– Igen… azt hiszem, elment…
A pultoslány révetegen bámult ki az éjszakába, és halkan megjegyezte:
– Fúj a szél… és mintha villámlana. Nagy vihar közeleg.
– Igen – hagytam rá rezignáltan. – Hatalmas nagy vihar…
Elköszöntem tőle, és komor, agyoncsapott hangulatban elindultam hazafelé. Mobilom az egész utat végigkuncogta a zsebemben.
.