KÜZDŐTÉR

A halál arcai

Szerző: Guti Csaba

Gyermekként sokat nézegettem a szobám ablakából az éjszakai, sötét égboltot. Próbáltam megfejteni egymáshoz simuló árnyait, ahogy a Hold rávetült az éj fekete leheletére. Valahol ezüstös volt, valahol koromfekete, máshol kék színben süllyedt a tájra.
– Talán mindenhol másmilyen az éjszaka – gondoltam gyerekfejjel. Úgy képzeltem, hogy ahol ezüstporos holdfényben alszik az est, ott alatta szerelmesek az emberek, táncolnak, vagy a családjukkal vannak. Ahol kékes égbolt fedi a horizontot, ott csodák történnek. Mesébe illő dolgok, varázslatok. Ahová viszont nem süt be fénye, ott vacognak a lelkek, és fáznak a csontok. Igen. Ott szomorú dolgok keserítik, az alattuk megbújókat. Nem vágyik oda ember.
Egy nap korán lett vége a tanításnak, és én nem siettem haza. Úgy döntöttem, a hosszabb úton megyek. Azon, amelyiket mindig kerültem, mert a legvégén egy temető volt.
Izzadt a tenyerem, ahogy bekanyarodtam arra az útra, de mégsem fordultam vissza. Látni akartam milyen a halál, amitől mindenki fél. Érezni akartam belőle valamit, vagy csak elmenni a temploma előtt, megtudni, hol lakozik, és mit hagy maga után. Nem tudom miért akartam ezt akkor annyira, csak éreztem belül, hogy arra kell, hogy menjek.
Sokat koptatott, öreg út volt az, ahol a halál lakott. Emlékszem, csak néztem a cipőm orrát, és alattam a vén macskakövek szinte felnyögtek, ahogy fiatal gyermekként végigmentem rajtuk. Nem ehhez voltak szokva, azok a tompa fényű, vak kavicsok. Nem szerették, hogy rajtuk járok. Egy ideig hallgattam tompa nyögéseiket, majd valami hozzákeveredett az ütemes zajhoz. Valami távoli nesz.
Szemeimmel elengedtem tarka cipőfűzőimet, és a hang irányába emeltem a tekintetem. Már messziről láttam, hogy sokan állnak az út végén. Ott, ahol a temetőnek lennie kellett. Sok fekete ruhás, lassú mozgású ember. Ezt a sok embert nagy, csupasz ágú diófák figyelték fölülről. Minden meztelen águk, egy-egy néma fohász volt az ég felé, az Istenhez. Minden apró gallyuk, egy-egy lélekért szónokolt.
Lassítottam lépteimen. Nem tudom miért, talán arra gondolhattam, hogy ilyen helyen nem illik rohanni. Utólag visszagondolva, azonban arra jutottam, hogy valójában féltem akkor, és ott. Féltem, hogy a halál előugrik a csupasz ágú fák törzse mögül, vagy valamelyik fekete ruhás ember kabátja alól, és gonoszul az arcomba vicsorog. Éreztem, hogy így lehet, ha nem vigyázok. Ilyennek képzeltem el akkoriban, minden élet megrontóját, a kegyetlen halált.
Vigyáztam a pillanat csöndjére, lábaimat hangtalanul raktam magam elé. Nem akartam zajt csapni, más gyászába beletaposni. Az eső apró cseppekkel mosta az élet porát valaki után, akinek az útja itt ért véget. A hideg víz csak áztatott, és elfedte a földet, hogy még nyomok se maradjanak a kifáradt test után, csak a gyász.
Odaértem. A hideg szél végignyalta arcomat, amibe szinte belezsibbadtam. Megkapaszkodtam a rozsdás vaskerítésbe. Fakó arccal bámultam előre, nyitott ajkaimmal hárfázott a hideg. Csak néztem befelé, illetlenül, mert soha nem láttam még olyat. Láttam azt a sok szomorú embert, akik körbeálltak valamit. A szél őket is bántotta, az eső őket is áztatta. Nagy eső lett addigra. A kövér cseppek szikrázva pattantak szét a macskaköveken, szinte feljajdult miattuk a föld, ahogy az verte őket. Láttam már nagy esőt sokszor, mégis ez valahogy más volt. Jobban fáztam benne. A gyászolók arcán kiült a fájdalom, belülről marták őket a könnyek. Az eső, – a szomorú, vigasztalhatatlan eső.
Láttam, ahogy egy feketébe burkolózott, töpörödött asszony ráborult a koporsóra, és szívszaggatva siratja, szólítgatja azt, akit a koporsófödél örökre elválaszt tőle. Felszisszentem, ahogy ezt láttam. Ekkor valaki az utolsó sorból hátrafordult, és rám nézett. Pillantása nem volt haragos, de én mégis elszégyelltem magam. Lassan megfordultam, és elindultam onnan. Hazafelé arra gondoltam, hogy a halál szomorú, és kegyetlen. Soha többé nem akarom látni!
Aznap este nem tudtam elaludni, és megint az ablakban nézegettem az égboltot. Kövér felhők pöffeszkedtek rajta, bár már nem esett akkor. A feltisztult részeken csillagok jelentek meg, s akkor egy közülük sebesen elindult lefelé, íves kanyarulatban. Hosszú csíkot húzva maga után ért földet, épp ott, ahol a temető volt. Megborzongtam. Arra gondoltam, hogy biztosan a révész jött – akiről apám egykoron mesélt – azért az emberért, akit aznap búcsúztattak a temetőben. Felsegíti bárkájába a megfáradt lelket, kinek itt nincs már dolga, majd elhajózik vele egy távoli világba. – Így történik bizonyosan! – gondoltam.
Aztán telt az idő, növögettem, erősödtem. Ereimben tombolt a vér, úgy éreztem, mindenre képes vagyok. Ha akartam volna, vállaimra kapom a világot, és messzire hajítom. Nem féltem a haláltól, úgy gondoltam, nem érhet el engem. Nem is próbál utánam nyúlni, csontos, rideg ujjaival, inkább az öreg, aszott életeket gyűri maga alá, mert csak azokkal bír el. Szánalmasnak tartottam. Sokszor megkísértettem fiatalon, ingereltem, a szemébe nevettem, de ő mindannyiszor elfordult előlem, ám arcán mindvégig ott maradt egy hamiskás mosoly. Tudta, hogy egyszer majd visszaüt. S az fájni fog sokáig nekem, talán soha el nem múlik.
Igaza lett. Emlékszem, amikor a nagymamámat gyászoltuk. Először nem értettem a dolgot. Nem értettem, mi az, hogy nincs többé, nem tudtam mi következik ezután. Csak ültem, és néztem a testvéreimet, akik idősebbek voltak nálam. Néztem, ahogy sírnak. S nem értettem, hogy én miért nem könnyezek velük együtt. Csak hetek múlva érett meg bennem a gyász, mikor rágondoltam a nagyszülőmre, és éreztem, hogy nagyon hiányzik. Tudtam azt is, hogy bánatomon nem tud segíteni senki. Az első könnyeim akkor eredtek el, a halál miatt.
Felnőttként beláttam, hogy a kaszás jelen van mindenütt, és nem válogat. Sajnálkozva néztem azokat, akiket kerülgetett, és aggódtam azokért, akik körülöttem voltak.
Ahogy öregedtem, egyre többet találkoztam vele. Sokakat elvett mellőlem. Családtagokat, barátokat, ismerősöket. De engem békén hagyott, hosszú életet adott, lehet azért, hogy kínozzon, és hogy megmutassa, hogy korán nevettem ki én, akkor régen. Pedig ő nagy, és hatalmas, s a végén úgy is ő győz. Mindig csak ő.
Mire teljesen megvénültem, és mindenem fájt, alig maradt valamim, csak a múltam. Mégis az fájt a legjobban. Olykor unokáim elsuhantak mellettem, és mosolyogva mondták, hogy ne szomorkodjak, mert egyszer jobb lesz. Én csak bólogattam, nem is meséltem nekik el soha, hogy mennyi minden fájhat a múltból, ha azok egyszer az ember eszébe jutnak.
Gyötrelmes volt mindennap a sajgó tagjaim tompa fájdalmát érezni, bántott öreg testem kiszolgáltatottsága, és a lüktető emlékek keveréke. Nem okozott örömet semmi. Sem a tavasz illata, sem a szikrázó napfény, sem az unokáim nevetése. Menni akartam innen. Menni innen örökre.
Éjszakánként, miután leoltottam a villanyt, elképzeltem, hogy a halál ott áll az ágyam mellett, és engem méreget. Én próbáltam rábeszélni, hogy vigyen magával, ne hagyja, hogy kínjaim tovább rágcsálják csontjaimat. Akartam, hogy megváltson nyomoromból. A halál azonban tovasurrant mellőlem, hideg szele megborzongatta az arcomat, és eggyé vált a sötétséggel. Magam maradtam ágyamban, és virrasztottam tovább. Elkezdtem haragudni a halálra, aki cserbenhagyott engem. Mindig mást ragadott el, olyasvalakit, akit szerintem nem kellett volna. Én csak csóváltam a fejem, azt mondogatva, hogy miért nem én kellettem neki? Meddig kell még egy ilyen vénembernek élnie?
Olykor esténként kinéztem az ablakon, és kerestem a hullócsillagot, amelyen a révész felém közeledik, de az este mindannyiszor komor volt és sötét. Fekete testtel feküdt rá az éjszakára, s nem akart tőlem semmit.
Aztán egy nap úgy éreztem, hogy távolodik tőlem az élet, s vele együtt minden, ami eddig nekem megmaradt. Tudtam, hogy nem élhetek soká. Vártam rá már régóta, hogy így legyen, de akkor mégsem a lassú, nyugodt átkelés érzését éreztem. Nyugtalanított a sok itt hagyott dolog, az el nem végzett feladatok, a sok búcsú nélkül eltávolodott ember, szertefoszlott illatok, elkeseredett ízek, soha vissza nem térő emlékek. Mind ott kavargott előttem, és én tehetetlenül néztem őket. Megijedtem.
Eszembe jutott az unokáim nevetése.
– Óh, azok az angyali kacajok! Csak talán még egyszer hallhatnám őket!
– Még egyszer foghatnám a fiam kezét, és elmondhatnám neki, hogy jó fiú volt!
– Oly régóta nem néztem a napba, nem hallgattam a madarak énekét! S talán nem álmodtam végig, az összes álmomat!
Az igazság az, hogy régóta nem éltem igazán! Csak a szívem dobogott, mert én legbelül csak az elkerülhetetlenre vártam. Igen! Sok időt rohasztottam így el azzal, hogy hívtam magamhoz a halált.
Aztán mikor végre itt állt mellettem, akkor nem vágytam már rá! Legszívesebben elbújtam volna előle! De sajnos ilyen hely nem létezik. Szemem ijedten meredt aszott koponyájára, mikor szembenéztem vele.
– Hívtál, hát itt vagyok! – hörögte az, túlvilági hangom.
Szólni akartam, mégsem tudtam mondani semmit. Nem tudtam mondani neki azt, hogy: – várj még! Ne most! Csak egy napot, egy órát adj még! Ha nem többet, csak egy percet! Dolgom van még!
De a halál akkor sem volt kegyes hozzám, mint ahogy soha, ahányszor is kértem, hogy az legyen!
Láttam, hogy valami elvakítja a szemem világát. Valami fényesség, föntről az égből, ahol az Isten lakik. Apró neszeket hallgattam még, olyannak tűntek, mintha evezőcsapások lettek volna. Valaki jött felém.
Ezután mindezt eltakarta a halál, mely megállt előttem, és fölém hajolt. Még láttam, hogy fogai előtűnnek rothadó szájából. Nevetése megrezegtette a velőt a csontomban. Nevetett, mert most is, mint mindig, ő nyert.
Mindig csak ő…
.