KÜZDŐTÉR

Beázás – Javított

Szerző: C.C. Brown

Javított verzió
.
Arra ébredek, hogy víz csepeg az arcomra a plafonról. Lerúgom magamról a takarót, a súlyából érzem, hogy már jó ideje csepeghet. Káromkodva botorkálok a villanykapcsolóhoz, mert tök sötét van. Egy percre fény önti el a szobát. Látom a lakktól lekopott parketta feketés szélét, ahogy a vizet szomjasan magába szívja, majd hirtelen nagyot durranva robban szét a villanykörte, szikrázva hullik alá akár egy apró tűzijáték. Az ágy mellett vannak a ruháim, így kénytelen vagyok visszamenni és megkockáztatni, hogy a meztelen talpamba üvegszilánkok kerüljenek. Úgy lépkedek, mintha tudnám, hogy hol vannak az égő darabjai, ám mielőtt az ágyhoz érnék, éles fájdalom hasít a lábujjamba, ahogy a szilánk felrepeszti a vékony bőrt.
– Hogyazazúristenit! – kiabálom felfelé, és nagyot csapok a vizes ágyra. Olyan, mintha valaki odapisilt volna. Az öngyújtót lekapom az éjjeliszekrényről, majd pislákoló fényénél, lábfejem kitekerve próbálom megtalálni a bőrömbe ékelődött üvegdarabot. Végigsimítom a bőrt, és az ujjam is elvágom, amikor megtalálom. Dühösen tépem ki bosszúságom egyik okozóját. Papírzsebkendőt szorítok rá, majd ráhúzom a zoknim, úgy bújok a nadrágomba és a cipőmbe. Szitkozódva magamra rántom az ingem, és már bátrabban vágok át a sötét szobán, egyenesen az előszoba ajtóig. Felrántom, és a halványan megvilágított lépcsőházban elindulok a fölöttem lévő emeletre. Közben azon gondolkozom, hogy mit fog szólni a fekete fiú, amikor reggel hazaér, és meglátja, hogy minden csuromvíz a lakásában.
Mondjuk, nem én tehetek róla, de akkor is úgy érzem, mintha az én hibám lenne. Már bánom, hogy bekéredzkedtem hozzá éjszakára. De egyetlen hostel sem volt ilyen későn nyitva, ő meg az ötödik sör után hátba vágott, úgy mondta, “Sean, barátom, aludj nálam, nem lesz semmi gond! Éjjeliőr vagyok egy építkezésen. Holnap keresel magadnak majd valamit.” Két dolcsit kért, nem rossz üzlet. Erre pont most történik ez a francos beázás…
A valaha kékre festett kopott ajtó alól is folyik a víz. Mit csinálnak ezek? Elmentek nyaralni, és nyitva felejtették a csapot? Dörömbölni kezdek. Jókora festékdarab hullik le az ajtóról, az öklömre is tapad belőle. Semmi válasz, de a mellette lévő ajtón kilép egy rózsaszín pongyolás öregasszony hajcsavarókkal megspékelve, és rám vakkant, hogy mit képzelek? Mutatom a vizet a lábam alatt, az meg vállat von, majd becsapja az ajtót. Persze, nem az ő arcára csordogál a nikotintól sárga plafonról a másik lakás mocskain átfolyó víz, hanem az enyémbe.
Újra dörömbölök, majd próbaképp elfordítom az ajtó gombját, s az enged. Beszólok, hátha valaki előbújik. Nem mennék be szívesen, ha valami kétszáz kilós izomagy lépne a szűk előszoba folyosóján elém, de mivel senki nem válaszol, továbbmegyek. Lábam alatt tocsog a víz, keresem a forrást, ahonnan előtör. A lakás elrendezése ugyanaz mint a fekete srácé. Látom, hogy a fürdőszoba ajtó alatt vékony csíkban kiszüremlik a fény. Bekiabálok, hogy van-e ott valaki, de senki nem válaszol, azonban hallom, hogy a csapból folyamatosan csobog a víz, folyik tovább az ajtó alatt egészen az edzőcipőm fehér orráig. Most veszem észre, hogy színe van a víznek, mégpedig enyhén rózsaszínes, vagy inkább piros. Nem gondolkozom tovább, hanem benyitok. Egy apró vézna lány fekszik ruhástul a kádban, körülötte minden csupa vér. A lány hullafehér, talán már nem is él, de azért odapattanok, kirántom a vízből az élettelennek tűnő testet. A súlya akár egy gyereké, de látszik az arcán, hogy már közelebb van a harminchoz, mint a húszhoz. A szobába viszem. Lerugdosom a sörösdobozokat az ágyról, ráfektetem, majd felkattintom a villanyt. A csuklóján néhány centiméteres vágás éktelenkedik, ahonnan még mindig folyik a vér. A köntöse ott lóg az ágy egyik szélén, kirántom belőle a vékony övet, a csuklójára kötözöm, hogy megszűnjön a vérzés. Kezét magasba emelem, hogy még véletlenül se folyjon több vér ki ebből a testből, végül az öv másik végét a falilámpa tartójára kötöm. Most úgy néz ki mint valami szexuális játékot játszottunk volna, ami rosszul sült el.
Körülnézek, és felfedezem a telefont az asztalon. Tárcsázom a 911-et, dadogva elmesélem, hogy mi történt, de amikor a pontos címet kérdezik, akkor elakadok, mert fogalmam sincs. Mondom a diszpécsernek, hogy várjon egy percet, és átrohanok a hajcsavarós öregasszonyhoz. Az először nem nyit ajtót de kitartó vagyok, úgyhogy résnyire nyitja, a biztonsági lánc mögül néz mit akarok. Kérdezem a címet, az meg gyanúsan méreget, majd végül elmondja. Meg sem várom, hogy befejezze, már rohanok is vissza a telefonhoz. Miután elhadarom a címet azt mondják, nézzem meg, hogy él e még a hölgy. Ráteszem a nyakára az ujjam, ahogy a diszpécser mondja, de nem érzek semmit, bár ideges is vagyok, a saját vérem lüktetését inkább érzem az ujjamban, a karomban, a fejemben. Aztán kifújom a levegőt, újra odateszem mindkét ujjam a nyaki ütőérre, vagyis ahol sejtem, és érzek valami enyhe lüktetést. Gyorsan mondom, hogy igen úgy néz ki, hogy még él. Erre azt mondja, hogy igyekeznek, majd leteszi a kagylót.
Most eszmélek csak fel, hogy még csobog a víz a fürdőszobában. Berohanok, elzárom a csapot, majd visszamegyek a lányhoz. Körülnézek a szegényes kis szobában. Semmi extra. Vasalódeszka, magnó, tévé, néhány felbontatlan sör, sok üres doboz mellette. Üveghamutartóban csikkek bűzlenek. Megakad a szemem egy fényképen az asztalon, egy sörösdoboz alatt. Kiszedem, lefejtem róla a ráragadt dobozt. Fény alá tartom. A lány van rajta, kicsit élénkebb színben mint most, kezében apró karamell színű kislány, mellette fekete bőrű pasas pózol. Úgy néznek ki, mint egy család. Lehet, hogy elhagyta a nőt a pasas, de hol a gyerek?
Átmegyek a másik szobába, ami tele van ruhákkal, bőröndökkel. Egy összecsukható gyerekágy van a szoba sarkában, egyik szélén hosszú fülű nyúl lóg le. Hol vannak már a mentősök? Idegesen járkálok fel alá a szobában, mire végre meghallom a mentő hangját. A kék villogás bevilágítja az egész utcát.
Felrántom az ajtót, mikor meghallom, hogy a lift megáll. Hagyom, hogy a szobába vonuljon a három mentős a felszerelésével. Húsz perc sem telik el, a lány már a hordágyon, bekötözve.
– Szerencséje van, hogy megtaláltad! – mondja az egyik pasas – Alig maradt benne élet.
– Mi lesz vele? – kérdezem.
– Kap vért, hamarosan jobban lesz…testileg – húzza el a száját – A fiúja vagy? – néz végig rajtam.
– Nem, én csak a szomszédból izé… ismerős.
– Értem. Akkor nem tehetsz róla – veregeti meg a vállam, én meg hülyén vigyorgok. Elmennek. Kilépek utánuk a lakásból. Az öregasszony kinéz, kérdezi, hogy meghalt-e a lány. Mondom, hogy nem. Azt mondja, pedig talán jobb lett volna neki. Két napja, hogy azonosítania kellett a barátját, és a kislányát, akik autóbalesetben meghaltak.
.
A novellára korrektúra készült.
Megtalálható az oldalsó menüsávban a „Korrektúrák” menüpontban:
http://triviumnet.hu/beazas-korrektura/

.

Eredeti verzió
.
Arra ébredek, hogy csepeg a víz az arcomra a plafonról. Lerúgom magamról a takarót a súlyából érzem, hogy már egy ideje csepereghet. Káromkodva odabotorkálok a villanykapcsolóhoz, mert tök sötét van. Egy percre fény önti el a szobát látom a lakktól lekopott parketta feketés szélét ahogy a vizet szomjasan magába szívja, majd hirtelen nagyot durran a villanykörte és szikrázva hullik alá a sötét szobában, akár egy apró tűzijáték. Az ágy mellett vannak a ruháim így kénytelen vagyok visszamenni és megkockáztatom, hogy a meztelen talpamba üveg szilánkok kerüljenek. Úgy lépkedek lábujjhegyen mintha tudnám hol vannak az égő darabjai de mielőtt az ágyhoz érnék egy éles fájdalom fut át a talpamon ahogy a szilánk felrepeszti a vékony bőrt.
– Hogyazazúristenit! – Kiabálom felfelé és nagyot csapok a vizes ágyra. Olyan mintha valaki odapisilt volna. Az öngyújtót lekapom az éjjeliszekrényről, a pislákoló fénynél jóga pózban valahogy felfelé fordítom a lábam, hogy lássam hol a szilánk. Persze semmit nem látok, csak a vércsíkot ahogy utat vág magának a talpam redői között. Végigsimítom a bőrt, most az ujjam is elvágom amikor megtalálom. Dühösen tépem ki. Papírzsebkendőt szorítok rá majd ráhúzom a zoknim úgy bújok a nadrágomba és a cipőmbe. Persze az is teljesen vizes. Káromkodva rántom magamra az ingem és már bátrabban vágok át a sötét szobán, egyenesen az előszoba ajtóig amit felrántok majd a halványan megvilágított lépcsőházban elindulok a fölöttem lévő emeletre, közben azon gondolkozom, hogy mit fog szólni a fekete fiú, ha reggel hazaér és meglátja, hogy minden csuromvíz a lakásában. Mondjuk nem én tehetek róla, de akkor is úgy érzem mintha az én hibám lenne, már bánom, hogy bekéredzkedtem hozzá éjszakára. De egyetlen hostel sem volt már ilyen későn nyitva ő meg öt sör után azt mondta, “haver gyere hozzám, nem lesz semmi gond! Éjjeliőr vagyok egy építkezésen. Holnap keresel magadnak majd valamit.” Két dolcsit kért, nem rossz üzlet. Erre összevizezem az ágyát… A valaha kékre festett kopott ajtó alól is folyik a víz. Mi az francot csinálnak ezek? Elmentek nyaralni és nyitva felejtették a csapot? Dörömbölni kezdek. Jókora festék darab hullik le az ajtóról, az öklömre is tapad belőle. Feketén virít az előző festés a foltban. Semmi válasz, de a mellette lévő ajtón kilép egy rózsaszín pongyolás öregasszony hajcsavarókkal megspékelve és rám vakkant, hogy mit képzelek? Mutatom a vizet a lábam alatt, az meg vállat von majd becsapja az ajtót. Persze, nem az ő arcára csordogál a nikotintól sárga plafonról a másik lakás mocskain átfolyó víz hanem az enyémbe. Dörömbölök újra majd próbaképp elfordítom az ajtó gombját s az enged. Beszólok, hátha valaki előbújik. Nem mennék be szívesen ha valami kétszáz kilós izomagy lépne a szűk előszoba folyosóján elém, de mivel senki nem válaszol tovább megyek. Lábam alatt tocsog a víz, keresem a forrást ahonnan előtör. A lakás elrendezése ugyanaz mint a fekete srácé. Látom a fürdőszoba ajtó alatt vékony csíkban kiszüremlik a fény. Bekiabálok, hogy van-e ott valaki de senki nem válaszol, azonban hallom, hogy a csapból folyamatosan csobog a víz, folyik tovább az ajtó alatt egészen az edzőcipőm fehér orráig. Most veszem észre, hogy színe van a víznek mégpedig enyhén rózsaszínes, vagy inkább piros.Nem gondolkozom tovább, hanem benyitok. Egy apró vézna lány fekszik ruhástul a kádban, körülötte minden csupa vér ami lassan szivárog a víz alól a felmetszett csuklójából. A lány hulla fehér, talán már nem is él, de azért odapattanok, kirántom a vízből az élettelen testet. A súlya akár egy gyereké, de látszik az arcán hogy már közelebb van a harminchoz mint a húszhoz. Berohanok vele a szobába, lerugdosom a sörös dobozokat az ágyról, ráfektetem majd felkattintom a villanyt. A köntöse ott lóg az ágy egyik szélén, kirántom belőle a vékony övet, a csuklójára kötözöm, hogy megszűnjön a vérzés. Felemelem, hogy még véletlenül se folyjon több vér ki ebből a testből végül az öv másik végét a falilámpa tartójára kötöm. Most úgy néz ki mint valami szexuális játékot játszottunk volna ami rosszul sült el. Körülnézek, felfedezem a telefont az asztalon. Tárcsázom a 911-et, dadogva elmesélem, hogy mi történt de amikor a pontos címet kérdezik akkor elakadok, mert fogalmam sincs. Mondom a nőnek, hogy várjon egy percet, átrohanok az öregasszonyhoz. Az először nem nyit ajtót de kitartó vagyok, úgyhogy résnyire nyitja, a biztonsági lánc mögül néz mit akarok. Kérdezem a címet az meg gyanúsan méreget majd végül elmondja. Meg sem várom, hogy befejezze már rohanok is vissza a telefonhoz. Szerencsére megvártak a vonal másik végén, és miután elhadarom a címet azt mondják nézzem meg, hogy él e még a hölgy. Ráteszem a nyakára az ujjam ahogy a mentős mondja, de nem érzek semmit, bár ideges is vagyok a saját vérem lüktetését inkább érzem az ujjamban, a karomban a fejemben. Aztán kifújom a levegőt, újra odateszem mindkét ujjam a nyaki ütőérre, vagyis ahol sejtem és érzek valami enyhe lüktetést. Gyorsan mondom, hogy igen úgy néz ki, hogy még él. Erre azt mondja, hogy igyekeznek majd leteszi a kagylót. Most eszmélek csak fel, hogy még csobog a víz a fürdőszobában, berohanok, elzárom majd visszamegyek a lányhoz. Körülnézek a szegényes kis szobában. Semmi extra, vasaló deszka, magnó, tévé néhány felbontatlan sör, sok üres doboz mellette. Üveghamutartóban csikkek bűzlenek. Egy fényképen akad meg a szemem az asztalon az egyik sörösdoboz alatt. Kiszedem, lefejtem róla a ráragadt dobozt. Fény alá tartom. A lány van rajta, kicsit élénkebb színben mint most, kezében apró karamell színű kislány, mellette fekete bőrű pasas pózol. Úgy néznek ki mint egy család. Lehet, hogy elhagyta a nőt a pasas, de hol a gyerek? Átmegyek a másik szobába, tele van ruhákkal, bőröndökkel, egy összecsukható gyerekágy a szoba sarkában, egyik szélén hosszú fülű nyúl lóg le. Hol vannak már a mentősök? Idegesen járkálok fel alá a szobában végre meghallom a mentő hangját, a kék villogót a ház bejáratánál ami bevilágítja az egész utcát. Felrántom az ajtót mikor hallom a liftet megállni, hagyom, hogy a szobába vonuljon a három mentős a felszerelésével. Húsz perc sem telik bele a lány már a hordágyon, bekötözve.
– Szerencséje van, hogy megtaláltad! – mondja az egyik pasas – Alig maradt benne élet.
– Mi lesz vele? – kérdezem.
– Kap vért, hamarosan jobban lesz…testileg. – húzza el a száját – A fiúja vagy? – néz végig rajtam.
– Nem, én csak a szomszédból izé…ismerős
– Értem. Akkor nem tehetsz róla – veregeti meg a vállam én meg hülyén vigyorgok. Elmennek. Kilépek utánuk a lakásból. Az öregasszony kinéz, kérdezi, hogy meghalt-e a lány. Mondom, hogy nem. Azt mondja, pedig talán jobb lett volna neki. Két napja, hogy azonosítania kellett a barátját és a kislányát akik autó balesetben meghaltak.
.
.
.
.
.
.