KÜZDŐTÉR

Szédülés

Szerző: Willow West

Csukott szemhéjam mögött érzem, ahogy imbolyog a sötétség. Olyan érzés, mintha nem lennék ura az elmémnek. Mintha az álmaim is cseppfolyóssá válnának. Kinyitom a szemem. Mozog alattam az ágy, mozog a szoba. Próbálok egy pontra fókuszálni, hátha megáll körülöttem a világ. Nem mozdulok, várok, míg újra stabil lesz körülöttem a tér.
Szédülés. Ezért kerültem kórházba. Vizsgálgatnak, de senki sem tudja, mi bajom lehet.
Figyelem a steril fehér falakat a sötétben. Az orromat szúrja a fertőtlenítő kíméletlen fanyarsága, de hiába, mégsem nyomja el a betegségek évek alatt összetapadt szagát. Hallom a szobatársam egyenletes szuszogását és a kintről beszűrődő zajokat. Korán van, az ápolók még nem kezdték meg a reggeli vizitet. Valaki elhalad a szobánk előtt, az árnyéka bekúszik a csukott ajtó alatt. És ott marad. Nem az ember. Csak az árnyék. Felülök. Újabb imbolygás. Az árnyék mozog vajon, vagy csak a betegség játszik velem?
A kezem a párnába kapaszkodik. Várom, hogy fókuszáljon a szemem. Az egyik repedt padlólap sarkára függesztem a tekintetem. Kell egy stabil pont. Amikor végre megáll a szoba, újra az árnyékra nézek. Figyelem. Lassan kúszik a fal felé, mintha a hozzá tartozó személy közeledne felém, de nincs az ajtóban senki. Csak a sötét alak a padlón. Rettegéssel vegyes izgatottság lesz rajtam úrrá.
Nem rezzenek, csak nézem. Félek, hogy újra jön a szédülés. Félek, hogy az árny észrevesz. Mi lenne akkor? Szertefoszlana? Felém indulna?
Már a falon van, mintha állna ott valaki. Majd az éjszínű jelenés elválik a faltól, és a szobában lévő másik beteg lány ágya mellett ölt alakot. Fölé hajol, fekete árnyék takarja be a lány száját. Már csak a csukott szemét látom. Egy elfúló lélegzet hasít bele az éjszaka csendjébe.
Bennem reked a levegő. Csinálnom kell valamit, bár magam sem tudom, mit. Hirtelen állok fel, túl hirtelen. Megszédülök. Erősen és kérlelhetetlenül csúszik szét a valóság. A tekintetemmel egyetlen pontba kapaszkodom, ahogy imbolyogva elindulok. A kezem még mindig a párnát szorítja.
A zihálás egyre erősebb, a hörgésszerű hang bántja a fülemet. Mégis. Illik a sötéthez, ami lassan bekebelezi a lányt. Csodálat és félelem ölelkezik bennem, ahogy figyelem.
Az ágy mellett állok. A világ végre kikristályosodik. A fejemben lévő zúgás szűnni kezd. A szobatársamra nézek, nem látom az arcát. De nem a sötétség takarja el előlem, hanem egy párna hideg-fehér anyaga. Egy párna, amit az én kezem szorít.
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2017/12/08/szedules/
SHARE