KÜZDŐTÉR

Kísértés

Szerző: Galambos Tamás

Nem bírom tovább
hogy letépték szárnyaim
Nem bírom tovább
a menny kapuja bezárult
.
Nem hallod, nem féled
a soha visszanemtérést
nem tudod elképzelni
hogy a menny elsötétül
.
Fordítás forrása : WASP Heaven Hung in Black
.
Zaidirah a teherautóra szerelt kamerán keresztül nézte a várost. A látvány dühítette, és újra megerősítette abban, hogy jogos amit csinálnak. Úgy érezte, egy kép világosan elmond mindent arról, miért nem válogathatnak az eszközökben. A jármű közelében lepusztult épülettömbök, ócska ruhákban mászkáló emberek, akik csak hallomásból tudták, milyen az, ha a nép nem szenved hiányt az alapvető dolgokból. Ha lány nyugodtan kimehet az utcára sötétedés után, és nem akadozik a nethozzáférés. A távolban, a város közepén a szultán három kilométer magas, arany, jáde tornya emelkedett. A nő oda szerette volna leginkább eljuttatni a bombát, de tudta, hogy az esélytelen. Egyelőre. Előbb meg kell mutatni az embereknek, hogy a forradalom sikerrel járhat.
A kamera képén egy rendőrörs jelent meg. A rendőrörs. Ahol a nőt fiatal lány korában megkorbácsolták, mert lopott, miután a szultánátus törvénye megfosztotta az anyjától. Ahol visszaeső tolvajként levágták a jobb kezét, és az egyik szadista barom taperolta is előtte. Az emlékek hatására éktelen harag tüze lobbant a belsejében, de megfékezte a kitörését, higgadtnak és pontosnak kellett maradnia. Egy utasítással felülbírálta a jármű programját, és élesen jobbra fordította. A rendőrörs hátsó fala volt az utolsó, amit a kamera látott.
Egy percig feszült csend telepedett a teremre. Aztán megérkeztek az első drónfelvételek, amik a pusztítást mutatták, az örsből csak romok és füstfelhő maradt. Üdvrivalgás töltötte be a termet, pár forradalmár beleeresztett egy sorozatot az elhagyott épület plafonjába. A nő csatlakozott hozzájuk, ormótlan, csúnya műkezével megragadott egy géppisztolyt és golyók formájában eresztette ki a dühét. A harag tüze komor elégedettségnek adta át a helyét. Büszke volt magára, mert nemcsak a bomba célba juttatásában, de a robbanóanyag kotyvasztásában is kulcsszerepet játszott. Úgy gondolta, anyja büszke lenne rá, hogy az e-könyveiből ilyen jól megtanulta a kémiát. Viszont a robbantásért aligha dícsérné meg. Szegény, jóságos anyja megpróbált békés eszközökkel változtatni a rendszeren, tényfeltáró cikkeket írni. Válaszul koholt vádakkal meghurcolták, tönkre tették az életét, bebörtönözték. Őérte is küzdött, és minden más politikai fogolyért. Lehet, hogy néhány ártatlan ember is meghal a harcban, de ezreket fognak megmenteni, hősökként és mártírokként fognak emlékezni rájuk.
.
***
.
A vakító fehér fényekkel megvilágított, teljesen csendes szobában sörhasú, de alapvetően kellemes külsejű férfi jelent meg.
– A nevem Kamito Jamalul. Mindig szerettem a repülést, anyám féltett is, hogy egyszer ez visz a sírba. Tévedett. Te öltél meg! – mutatott a nőre.
Lépteket hallott a háta mögül. Megpördült, és egy csinos, hosszú hajú nőt pillantott meg.
– A nevem Izzati Asar. Egy kisfiú maradt utánam árván. – Gyereksírás hasított Zaidirah elméjébe, aztán a fiú kilépett a vakító fény függönyéből.
Zaidirah leküzdte a kisfiú iránt ébredt sajnálatot és dühösen kiáltott.
– A szultánt szolgáltátok!
– Szégyent hoztál a családra! – Megdöbbenten hallotta az anyja vádló hangját, aki látszólag a semmiből bukkant fel.
– Őt hagyjátok ki ebből! – üvöltötte. – Rohadékok, van pofátok pont őt felhasználni?
– Azért vetted el a mamám életét, mert a te anyád lecsukták? – kérdezte szipogva a fiú.
– Én milyen bosszút érdemelnék? – kérdezte keserűen Izzati. Meg akarta ölelni az elkeseredett fiút, de karjai szellemként átsiklottak rajta.
– Hagyjatok békén! Csak hitvány illúziók vagytok! A gazdátok milliónyi ember életét tette tönkre! Tudtátok, milyen ember, és elfogadtátok!
– Gyilkos! – sírta a gyerek, aztán a felnőttek kórusban visszhangozták. Kamitón és Izzatin lángok futottak végig, a hús leégett a csontjaikról, de üres szemgödrük továbbra is Zaidirah-ra szegeződött, aztán elszenesedett holttesttük megindult felé. A nő megpróbálta becsukni a szemét, kizárni a tudatából a rémeket.
– Ez csak lidércnyomás, rossz álom!
Hideg kezek értek a bőréhez. Lángnyelvek, vörösre égő bőr képe villant a nő retináján. A holtak a fülébe sziszegtek.
– Nem! Elég! – kiáltotta kétségbeesetten.
Megpróbált szembeszállni az élőholtakkal, de körmei nem tettek kárt bennük, az ütései lepattantak róluk. Az iszonyatos lények elszenesedett karjai először csak hozzáértek a nőhöz, aztán megtaszították. Puha padlóra zuhant, a holtak fölé magasodtak.
– Gyilkos! Gyilkos! – folytatódott a pokoli kántálás.
A nő hisztérikusan üvöltözve csapkodott, fogalma sem volt mennyi ideig. Végül kimerülten magzati pózba húzódott, görcsösen remgett a kétségbeeséstől.
A holtak egyszercsak eltűntek, a helyüket csend és szurokszerű sötétség vette át. Zaidirah először örült, hogy véget ért a rémlátomás. Kisvártatva azonban az ingerek teljes hiánya kezdte kínozni.
– Hall engem valaki? – Kiáltani akart, hogy megtörje a csendet, de néma maradt. Tapogatózni próbált, hozzáérni saját magához, mindhiába, puszta öntudattá redukálódott.
Ilyen lenne a vég, a halál?
Megpróbált elaludni, hogy megszabaduljon az örjítő tehetetlenségtől. Sokáig fészkelődött, forgolódott, legalábbis így érezte, annak ellenére, hogy testetlen szellemként létezett. Végül elvesztette az eszméletét.
.
***
.
Miután magához tért, először semmit nem látott, egyéb érzékeire kellett hagyatkoznia. Elektródasapkát viselt, a fejét kopaszra borotválták, hivatalosan azért, hogy minél jobban érintkezzenek az elektródák. Egy falnak támaszkodott, végtagjait és fejét párnázott gépkarok tartották, így akár aludhatott is állva. Rövid hálóinget viselt, a lába között egy csövet érzett, rájött, hogy katétert kapott.
Kinyílt egy ajtó, a nyíláson sápadt fény áramlott be. Kedves női hang szólalt meg.
– Itt Anya beszél. Az én feladatom megállapítani, érdemelsz e lehetőséget az újrakezdésre. Kérlek, Zaidirah, tekints a gondviselődnek. Elengedem a lábad és a fejed, a felsőtested még tartom, amíg nem áll helyre a mozgáskoordinációd.
Zaidirah némán felsorolt jópár szitkot, hogy merészeli Anyának nevezni magát a kínzója. A lába és feje szabaddá vált. Körözni kezdett a fejével, de ez is elég volt ahhoz, hogy megszédüljön. Az elektronikusan generált víziók utóhatásától nem szabadulhatott meg egykönnyen. Eszébe jutott, hogy az eljárást, aminek alávetették, fejmosásnak nevezték, agymosásnál jóval kevesebb volt, de kiváló eszköze az átnevelésnek. Zaidirah maga is megtapasztalta, hogy olyan érzés, mintha az ember fejét egy mosógépbe raknák és sokszor megforgatnák benne. Remélte, hogy immár visszatért a valóságba, és ez nem valami újfajta vízió.
– Először apró mozdulatokkal próbálkozz! – tanácsolta Anya.
Okulva az előző hibájából, Zaidirah jobbnak látta, ha megfogadja a tanácsot. Kóválygó feje lassan kitisztult, lábába visszatért az élet.
– Szólj, ha úgy érzed, elég jól vagy ahhoz, hogy megpróbálkozz a járással!
Zaidirah mindjárt mondta, hogy engedjék el. Amint a gépkarok eltávolodtak a testétől, tett pár óvatos lépést. Megbillent, gyorsan a legközelebbi falnak támaszkodott, hogy ne essen el.
– A padló puha, de nem szeretném, ha zuhanva érkeznél rá. Nem kell sietni…
– Nem kell engem babusgatni! – vágott vissza sértett büszkeséggel Zaidirah. Anya tettetett kedvessége és törődése még jobban idegesítette annál, mintha üvöltözött volna vele. Lehet, hogy a rabok jó részénél beválik a mézes-mázos hangnem, de nem nála. Tudta, hogy Anya valójában nem is ember, hanem egy kvantumkomputer egyik alprogramja, ami a kínzó látomásokat generálta a nő számára, felhasználva a forradalmárok által lelőtt repülőgép utasainak képét.
Felmérte a környezetét. Egy alacsony cellába zárták. A falak, a padló és a plafon is csillogóan fehér volt, fekete négyzethálóval, bántóan éles fények világítottak. A berendezés mindössze egy vízöblítéses vécéből, egy vízcsapból, egy zuhanykabinból és egy futópadból állt. A két hosszabb fal mentén összesen egy tucat keskeny ajtó sorakozott, csak az volt nyitva, amin át Zaidirah elhagyta a virtuális kínzókamrát. A mennyezet közepén félgömb alakú kamera figyelt, mellette kicsi, ráccsal védett szellőzőnyílást vágtak a plafonba. A cella egyik végén nagy, zárt ajtó, alján vékony, csukott nyílással. A nő össszeszedte magát, és először a falak mellett körbejárta a cellát, aztán középen sétált, végül ugrott is kettőt. A csaphoz ment, és mohón kortyolta a hideg vizet, kellett kiszáradt torkának.
– Úgy látom, megy ez – közölte Anya. – Ideje az edzésnek. Fontos, hogy az izmaid ne satnyuljanak el, kompenzálni kell a nevelő programmal eltöltött időt.
Zaidirah észrevette, hogy egy tálca gurul be a cellába a nagy ajtó nyílásán.
– Öltözz át, a hálóinget rakd a tálcára! Előttem felesleges szégyenlősködnöd.
Levette a hálóinget, és belebújt új ruháiba, rugalmas, fehér anyag feszült a testére második bőrként. Ha nem csúfították volna nagy fekete számok, a nő még el is fogadta volna otthoni viseletnek. A tálca kigurult a cellából.
– Állj a futópadra! Kényelmes tempóval indítok.
Zaidirah kezdetben lazán kocogott a futópadon, aztán Anya fokozatosan gyorsított. A nő nemsokára azon kapta magát, hogy izzad és nehezen kap levegőt. Biztos volt benne, hogy odakint ennél jóval többet is lazán kibírt, dühítette, hogy a fejmosás így legyengítette. Kényszerítette magát, hogy tovább és tovább fusson.
– Gyerünk, tudom, hogy többre is képes vagy!
Zaidirah hajtotta magát, mindent kipréselt sajgó izmaiból, míg végül kimerülten lerogyott, és lihegve elterült a padlón. A teste verítékben úszott, biztos volt benne, hogy hosszú ideig izomláza lesz.
– Egyelőre elég ennyi. Vetkőzz le, és zuhanyozz!
A tálca ismét begurult az ajtó nyílásán, egy hálóinget és tápanyagrudakat hozott.
A zuhanyrózsából áradó kellemes, meleg víz felfrissítette a nőt. Utána forró levegővel pillanatok alatt megszárították a testét. Magára húzta a hálóinget, egy perc alatt eltűntette a tápanyag rudakat, amik íztelenek voltak, de remélte, hogy legalább az éhségét csillapítják. A táplálék beindította a bélműködését, könnyített magán. Kezdte úgy érezni, ismét emberhez méltó életet él, ekkor azonban Anya utasította, hogy térjen vissza a függőleges ágyba, eljött az újabb nevelőprogram ideje.
Zaidirah megállt a virtuális kínzókamra ajtaja előtt, nem akart belépni. Borsódzott a háta a gondolatra, hogy újra meg újra átélje a rémségeket.
– Tégy úgy, ahogy mondtam! – szólította fel Anya.
– És ha nem? – kérdezte dühösen a nő.
– Abban az esetben jogom van hívni a drónjaimat és fizikai kényszert alkalmazni. Amennyiben valaki sorozatosan engedetlen, megvan rá a lehetőségem, hogy javíthatatlannak minősítsem. Ha az emberek is így látják, le kell állítanom az illető életfunkcióit – közölte szenvtelenül Anya.
Zaidirah elgondolkozott, talán ez lenne a legjobb? Ha az ország, ahol elfogták, kiadta volna a szultánátusnak, már levágták volna a fejét. Mártírrá válhatott volna, ahelyett, hogy hosszan szenvedne.
Anya nem hagyott neki választást. A szellőzőrács kinyílt, mögüle négy drón ereszkedett zümmögve a terembe. Sokkfegyverek szisszentek, a nő felüvöltött a fájdalomtól és összeesett. Alig érzékelte, hogy a drónok hosszú karjai megragadják, felemelik, és visszatuszkolják a kínzókamrába. A gépkarok megbilincselték a végtagjait, és ismét bekatéterezték. Elektródasapka tapadt a fejére, az ütőerébe fecskendezték az agy-számítógép kapcsolatot elősegítő kontrasztanyagot. Tudata lassan elvesztette a kapcsolatot a valósággal.
.
***
.
– Most mennem kell – a férfi szeretetteljesen felemelte és megölelte a kislányát.
– Ugye sietsz haza? – kérdezte a rózsaszín ruhás lány.
– Igen, édesem – felelte mosolyogva a férfi. Lerakta a lányt, és a kamerát tartó feleségére nézett. A kamera oldalra fordult, Zaidirah nem látott semmi érdemlegeset, de egy csókot érzett, a testén a vágy bizsergése futott végig. Ellépett az asszonytól még egyszer rámosolygott, elképzelte, hogy fog örülni, amikor este meghozza az ajándékot. Utána elhagyta a kicsi, de otthonosan berendezett szobát.
Tudta jól, hogy az apa nem fog visszatérni, mert hamarosan felrobban. A nő szíve megfájdult, ahogy a kislányra gondolt. A lánynak fizikailag nem esett baja, de örömteli várakozásából csalódás lett, valószínűleg még sokáig nem lesz képes megérteni, hogy apja nem jön vissza többé.
Annak idején olyan egyszerűnek tűnt minden. Elpusztul egy épület, vagy egy jármű, benne a szultánátus arctalan szolgáival. Ők azonban valójában hús-vér emberek voltak, érzésekkel, családdal, jó és rossz tulajdonságokkal. Mihez kellett volna kezdenie? Mellőzték azokat a módszereket, amik az áldozatmaximalizálásra törekedtek, mint a második világháború szőnyegbombázásai, vagy az utána jövő terrorháború merényletei. Precíz csapásokat intéztek fontos célpontok ellen. Fogadták volna el a zsarnokságot, ami újabb és újabb életek tömegét tette tönkre? Imádkozniuk kellett volna, hogy megváltozzon a helyzet? A múltat már nem lehetett megváltoztatni. A holtak lelkéért is felesleges könyörögni. Az élőkért azonban lehet fohászkodni. Nem a megbocsátásért, hanem azért, hogy enyhüljön a fájdalmuk. Tartozott nekik ennyivel.
.
***
.
A nő előtt ismét az anyja jelent meg.
– Tudtad, hogy a merényleteitek csak megnövelték a szultán támogatottságát? – kérdezte Zaidirah-át. – Hiteles, külföldi felmérések tanúskodnak erről.
– Hazugság! Az emberek be vannak szarva, nem merik elmondani, mit gondolnak valójában! – szorította ökölbe a kezét.
– Azt mondják, ha nem lettetek volna, a szultánátusnak ki kellett volna találni titeket. Így felléphet a rend védelmezőjének a szerepében. Az ellenzékiek elleni akciókkal elérték, hogy több komoly szervezet átváltott más országok adatmezőire. A ti tevékenységetek viszont jó igazolást adott a szultán pribékjeinek! – vádolta dühösen a lányát.
– Tűnj innen, te rohadt imposztor! – kiáltotta elkeseredetten Zaidirah. Az nem lehet, hogy hiába harcoltak, hiába vesztek oda ártatlanok! Végképp nem, hogy voltaképp a szultánt segítették! Nem és nem!
A tagadás falán azonban megjelentek az első repedések. Nem voltak vele a bajtársai, akik megerősítették volna a hiedelmeit, csak a szenvedés és fájdalom, amit ő okozott. Ami fekete-fehérnek tűnt, a szürke különböző árnyalataivá változott.
.
***
.
Az idő előrehaladtával a víziók egyre teljesebbé váltak, ahogy imposztor Anya egyre jobban kiismerte a nő agyhullámait. Az élőholtak száma több tucatnyira nőtt. Ahogy közeledtek, maró füstszag tódult Zaidirah orrába, aztán halott, féregjárta kezek ragadták meg a tagjait, magukkal vonszolták, és lángoló roncsokkal teli sírgödörbe dobták. Miután magához tért egy fejmosás után, percekig remegett a padlón fekve az átélt kíntól. Újra és újra végig kellett élnie minden család fájdalmát, akik elvesztettek valakit. Immár jobban ismerte őket, mint annak idején a közeli bajtársait.
Egy alkalommal viszontláthatta az egyik volt forradalmárt. Ahmad még utoljára eleresztett pár vaskos szitkot, mielőtt egy gép levágta a fejét. A nő szomorún részvétet nyilvánított exbajtársának. Régebben mélységesen tisztelte volna, amiért meghozta a végső áldozatot, de már nem volt biztos a dolgában.
Döbbenten látta, hogy a levágott fejet egy létfenntartó tartály csöveihez csatlakoztatják.
– Hosszasan fognak kísérletezni Ahmad agyán – világosította fel Anya. – Próbálják megfejteni, mitől lesz valaki bűnöző. Vagy talán azt, hogyan lehetne hallhatatlanná tenni az agyat, lemásolni a benne levő információt.
A nő egész testében megborzongott a hallottaktól. Ahmad fejetlen teste kieresztette a vizeletet és bélsarat. Zaidirah undorral elfordította a fejét. Ez lenne a dicső mártírhalál, amire korábban vágyott? Emberek tömegét látta, akik örvendeztek a kivégzést látva. Nyilván nem mutatták azokat, akik jobban utálták a szultánátust, mint egy terroristát, de így is megdöbbentő volt ilyen sok arcot látni.
És ha ez hazugság? És ha a korábbi élete volt hazugság? Anya tökélyre fejlesztette a víziókat, megkülönböztethetlenné váltak a való világtól. Bár lehet, csak azért gondolta így, mert a valóság egyetlen cellára szűkült. Anyát leszámítva senkivel sem beszélhetett. Azon kívül, amit Anya mutatott, abban sem lehetett már biztos, hogy létezik e még a külvilág. Egyetlen dolog volt sziklaszilárd támpont a számára, a szenvedés, és az egyre emésztőbbé váló bűntudat. Megkérte a kvantumkomputert, teremtsen egy imafüzért számára, hogy könnyíthessen a lelkén. Anya teljesítette a kérését.
A nő csak az ébredések és a kínzás ciklusain keresztül tudta számolni a napokat. Minden nap ezerszer is elmondta a fohászait, könyörgött, hogy valamilyen módon jóvátehesse a bűneit.
.
***
.
Egy alkalommal ébredés után megtört a rutin, Anya hosszan beszélt hozzá.
– Megtettem mindent, amire lehetőségem nyílt. Az őszinte megbánás a javadat szolgálja. Egy szemétfeldolgozó telepre fogsz kerülni, ami az emberi hulladékot is gyűjti Kelet-Ázsiából és Ausztráliából. Azokat, akiknek nem volt elég a nevelőprogram. Ötszáz éves büntetésed jó magaviselet esetén száz évre csökkentheted. Hetven éves korodra átkerülhetsz a rehabilitációra. Életed utolsó éveit kellemes körülmények közt, rács nélküli börtönben töltheted.
– Köszönöm! – kiáltotta meghatottan a nő.
Úgy gondolta, minden, még egy szemétdomb is csak jobb lehet ennél a helynél. Le fogja tölteni a megérdemelt büntetését a mocsokban, és talán egyszer képes lesz megbocsátani önmagának.
.