KÜZDŐTÉR

Karácsonyi fuvallat

Szerző: Guti Csaba

Kemény, zord idő telepedett akkoriban a tájra. Hideg hótakaró fedett mindent, csak egy éhes kisegér kaparászása hallatszott olykor-olykor a fehér dunna alatt. Az állatok aludtak dideregve vackukban, a fák leveleiket régen elengedve, kopaszon meredeztek az égig. Az emberek házaikban ücsörögtek napi gondjaik felett, ki-ki morzsolgatta gondolatait, nagyokat sóhajtva bele a világba. Az utcák felett csak a kéményfüstök tekeregtek, és apró lámpafények nyújtogatták vékonyka ujjaikat az üvegablakokon keresztül.
Aztán aznap megváltozott valami. Valami a levegőben. Volt benne valami meleg, valami lágy áramlás, olyan, ami eddig nem volt ott. Valami, ami el akart jutni mindenhová. Mindenkihez. Minden egyes emberhez. Valahonnan föntről indult ez a kis fuvallat, egyszer nagyon-nagyon régen, és ezen a napon mindig visszatért.
Akkor is így történt. Mikor felvirradt a Nap, az emberek érezték, hogy más lett valami. Megérezték a kis fuvallat simogatását. Mert az csak ment szelíden előre, mert dolga volt. Küldetése. Körbetekerte a fák törzseit, körbecikázott a házfalak között, bebújt a kéményen, és bekopogott az ajtókon. Lágy tenyerével megsimogatott mindent, és melegséget gyújtott a szívekben.
Csak egy lenge szellő volt, mégis ereje volt neki. Meleg kezeivel vezette maga után az embereket, ahogy egy anya irányítja botladozó gyermekét. Amerre járt, családok találtak egymásra, régen látott barátok köszöntötték egymást, ódon sértések hulltak a porba, hogy helyükbe férkőzzön a nevetés, az öröm, és a szeretet. Akkor nap a haragosok sem bosszantották egymást. Megálltak egy pillanatra, és azt gondolták, hogy ma nem mondhatnak rosszat a másikra. Ma nem. Az vétek volna. Majd elmondják holnap, vagy talán akkor sem. Talán felesleges volna bármikor is, hisz jó így.
– Így nagyon jó! – gondolták, és hagyták ezt a bűvös kis fuvallatot, hogy átmelegítse őket is. Tudták, hogy csak az érezheti ezt, aki ember. Aki igazán az!
A kis fuvallat eközben sem állt meg, melegített tovább, és terelgette maga előtt az embereket, hogy mindenki megérezze csodáját. Az emberek ragyogó arccal, és könnyes szemmel néztek egymásra. Nem szomorú könnyek voltak azok, hanem olyan boldogok, amelyekkel el lehetett volna zokogni egy egész életet. Úgy érezték visszakaptak valamit, amit a többi nap elvett tőlük. Valamit, amit nem is vesztettek el soha. Csak elfeledkeztek róla, vagy eltakarták a szürke mindennapok gondja-baja, keserűsége. Akkor megtalálták újra, övék volt ismét. Mindannyiuké.
– Ezután vigyáznunk kell rá, nem szabad elengednünk többé! – gondolták magukban. Így éreztek akkor. Nehéz mindezt pontosan leírni. Érezni kell.
Odalent a kisfaluban, a tompa fényű házikók megteltek, szikrával, ragyogással. Szívükben ott lángolt a szeretet, csodálatos tűzzel. Fénye lett ennek a napnak, és Ünnepnek nevezték el. Összegyűltek az emberek, énekeltek és, ima mellett mondtak hálát, hogy vannak egymásnak. Aki már nem lehetett ott velük, arra gyertyaláng mellett gondoltak. A mécses lángjában azok lelke pislákolt tovább.
A kisfalu egy eleven tűzzé vált, melyet egymás szeretete táplált. Lángja messzire elért, minden igaz emberhez, boldogságszikrákat szórt, és elégetett mindent, ami nem odavaló volt.
Bizony így volt ez akkor.
Így volt biztosan.

.

Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2017/12/22/karacsonyi-fuvallat/
SHARE