KÜZDŐTÉR

Üzenet a Pokolból

Szerző: Kereder Márk

– Csak kétszázezer… Naná, hogy ma is lehúztam ennyivel, mégis mit gondoltál Juli? Ingyen tartom oda egy ilyen vén trógernek?… Persze, még mit nem! A hülye vén farok! – harsogta a nő a mobiltelefonba, miközben széles mozdulatokkal gesztikulálva, lendületes iramban sietett a Nagykörút kora délutáni forgatagában.
Gyors lépteit tűsarkak erőteljes kopogása és émelyítően édes illattornádó kísérte. A járókelők már messziről látták a jelenséget, s felkészültek a csörtére, amit a középkorú hölgyemény vágtató lendülete idézett a rend szerinti tömegben. Sietve álltak el útjából, csak ennek volt köszönhető, hogy nem ütköztek egymásnak. Közben a nő tovább préselte a fülére tapadt eszközbe indulatos mondanivalóját:
– Mit nyúztam, Juli, a barom fejét, mire megdobott ennyivel! Mondtam neki, hogy velem ezt nem csinálhatja! Mert elköltözök! Ami jár, az jár! Tudod, hogy nekem kell a luxus. Én nem vagyok szánalmas melós, bogaram! Nem annak születtem! Tudod, hogy mennyi gempa elmegy arra, hogy így nézek ki! Értük csinálom, Juli! Aztán meg itt sóherkedik a kis proli. Minek néz? Egy riherongy szajhának? Mi vagyok én, kurva? – a nőből áradó szófolyam itt megtorpant, a lépések kissé lassultak.
Az akaratlanul kimondott szavak ott lebegtek a bágyadt délutáni napsütésben a tömeg feje fölött. Senki sem volt, aki leakassza őket. Így azok néhány pillanat múlva szépen elhalványultak, majd a semmibe tűntek. A lépések ismét sűrűsödni kezdtek, s az élénkvörös rúzstól fénylő gyönyörű, érzéki száj hozzátette:
– Ne válaszolj, Juli, szépen kérlek, mert szétbarmol az ideg!… Ez meg mi a franc? – érkezett egy forgalmas kereszteződés gyalogátkelőhelyéhez a nő.
– Hát ez… várjál Julcsikám, közelebb megyek – vágott keresztül az éppen zöld jelzésen. – Milyen út is ez? József körút-Népszínház sarok. Mi ez az étterem? Ez tegnap még tuti nem volt itt, dögöljek meg… mindennap erre megyek. Itt egy Meki volt! – torpant meg a járdán a vendéglő előtt.
– Julcsikám! Naraku, vagy mi a szar – nézett a bejárat feletti díszes feliratra. – Meg valami kínai betűk… Valami sárga kajálda lehet… De elég puccos… valami sárkányok, vagy mi a gyíkok tekeregnek aranyból a falon. Na! Végre valami nekem való! – tette hozzá elismerően.
A Blaha környékét úgy ismerte, mint a tenyerét, ezért nem értette a dolgot, hogy lehet itt egy ilyen puccos étterem, amit még sosem látott?!
– Julcsi! – kiáltott idegesen a penge-lapos, nagyméretű készülékbe. – Ja, jó, már azt hittem eltűntél. Nem szeretem, ha eltűnnek! Tudod jól! Nekem kellenek az emberek – nyugodott meg.
– Szóval, Julcsikám – folytatta az egyoldalú beszélgetést – alig akart adni! Fú, anyám, mit küzdöttem megint. Én nem ehhez vagyok szokva – mondta egyfolytában, miközben benyitott a keleti luxusétterem díszes homlokzatának csillogó üvegajtaján az előtérbe.
A viszonylag szűk helyiségben nem volt senki. A nő próbált belesni a következő kétszárnyú ajtón, de annak tejüveg felülete nem engedte láttatni a további belső teret. Közben folytatta a monológot a vonal túloldalán lévő hallgatóságának:
– Juli, ez elég csillivilli, azt hiszem dobok egy tofut. Marha éhes vagyok! Hol van már valaki? Hahóóóóó! – kiáltott az ajtó felé a nő.
Akkor az alábbi feliratot vette észre egy állványon lévő táblán:
Üdvözöljük a Naraku-ban. Kérem itt várjon, míg Kollégánk megérkezik, s bekíséri.
– Te Juli, ezek megváratnak, nincs itt senki. Nem szeretem az ilyet! Na mindegy, hamarosan jönnek talán… vagyis ajánlom nekik – harsogta még mindig füléhez tapadt eszközbe.
– Te, Julcsi, van itt egy vendégkönyv – nyúlt az apró, igen díszesen kimunkált keleti asztalkán fekvő tűzpiros, vaskos könyvhöz. A borítón a „Vendégkönyv, üzenetek az érkezőknek” szerepelt.
Fél kézzel felnyitotta, másikban a telefont tartotta. A legutolsó bejegyzéshez lapozott. Hangosan olvasni kezdte:
– „Kérlek ne menj be!
Inkább a mennybe!
Életed legyen érték,
Istened legyen mérték!
Fordulj meg és változtass!
Kérlek el ne kárhoztass!”
Juli, mi ez a kreténség? Várj, lerakom, jönnek, Légy elérhető! Hallod? Majd beszélünk! – nyomta végre ki a nő a mobilt, ugyanis csoszogó hangot hallott.
Pár másodperc múlva megjelent a nyíló üvegajtóban egy alacsony, keleties arcvonású, harcsabajszos középkorú figura díszes, hosszú tóga- vagy köpenyfélében.
– Iszten hoszta, ördög viszi! – üdvözölte jókedvűen, láthatóan tréfás szándékkal a férfi az új vendéget.
– Mi ez a hely? Tegnap ez még nem volt itt! – mondta fennhangon köszönés helyett a nő.
– Kéremcépen! Esz a Naraku. Nem cudja mit jelent Naraku japánéze, ugye? – válaszolta igen erős akcentussal a férfi.
– Nem. Nemrég nyitott?
– ÓÓÓ Kedveszem! Már őszidők óta itt van. Cak nem látta! Elfedte a cemét a cöbbi üszlet. De a lényeg, hoty Ön moszt itt van. Mert itt kell lennie, Kedvesz! Hisz a Végcetben?
– Mi van? Marha éhes vagyok! Van hely?
– ÓÓ Kedvesz! Nálunk mincig van hely! Az egész hely az Öné lec, Kedvesz!
– Na! Engem nehogy egy üres terembe ültess! Nem szeretem, ha egyedül vagyok! Szóval csak vigyél be, adj egy asztalt! Okés Japó? Meg tudod oldani? – a fölényeskedő hangnem gőgösségét nem lehetett nem észre venni.
– Cermészecesen. Itt a cendég elmondja, mit nem ceret, mi pedig annak megcelelően celekszünk.
– Köszike…
– Ne köcönje – vágott közbe a férfi – esz a colgunk. – s hajolt szinte a földig, bal keze közel a padlót érte, miközben félre állva, jobbjával az ajtót tartva beengedte maga előtt a hölgyet az étterembe.
A belső tér tágas volt, a falakon óriási képek virágzó cseresznyefákat, bambuszerdőt, pandákat, vízeséseket ábrázoltak keleti stílusban, visszafogott, elegáns ízléssel. A képek között meghatározott ütemenként díszes talapzaton tekergő, vicsorgó aranysárkányok rögzültek a szobrok időnélküli mozdulatlanságába. A mennyezetig érő alkotások feltűnően élethűek voltak, mintha most léptek volna ki valamelyik keleti mondából, s valami varázslat folytán váltak volna az örökkévalóság tanúivá. A teremben ritkásan elhelyezett asztaloknál néhány, szemmel láthatóan módosabb ember étkezett, társalgott. Beszélgetéseik halk moraja megtöltötte az atmoszférát.
– Fú, király! Marha elegáns. Ez kell nekem! – dicsért a nő.
– Mi mindent megceszünk a vendégeinkért. – hajolt újra meg a férfi – Cesszék ide ülni Kedvesz – mutatott egy asztalhoz.
A nő leült.
– Mit ajánlasz? Mit csináltok a legjobban? – kérdezte.
– Cudom ajánlani önnek a „Cavaszi szalátát mézesz tofuval”.
– Az jó. Tofu. Jöhet. De duplát! Marha éhes vagyok.
– Annyit hoszok Kedvesz, meg sze cudja enni – hajolt meg újra a férfi, s hátrálva eltűnt a helyiség egyik bejáratánál, mely szemben volt azzal ahol bejöttek.
A nő körbenézett. Arra gondolt, most van egy kis ideje. Fújhat egy picit. Megérdemli. Szemügyre vette a helyiséget. Az irányítottan megvilágított gyönyörű festmények, a megdöbbentően aprólékosan kidolgozott aranysárkányok szinte megbabonázták. Az ablaktalan, tágas helyiség minden vonatkozásban a pompa és a luxus magas minőségeit képviselte. A terem két kijárattal rendelkezett, egyik, amelyen beléptek, s egy másik, amelyben kisvártatva a keleti férfi is megjelent, kezében egy hatalmas gőzölgő tállal.
– Parancoljon – rakta a nő elé a hatalmas adag, mesterien tálalt tofut.
Tógája rejtekéből elővett egy vaskos, tűzpiros könyvet, melyet a nő elé csúsztatott.
„Vendégkönyv, üzenetek az érkezőknek”
– Kéremcépen… írjon a cendégkönyvbe, hogy mászok is olvaszhasszák… amit ide ír, asz kint lesz asz előcérben… ott még van cálasztász, be akarnak-e cönni – s rakott egy díszes arany töltőtollat a könyv kemény fedlapjára a férfi.
– Köszi Japó.
– Nem foncos moszt írni, lesz még ideje.
– Köszi Japó, majd írok, most ennék – válaszolta türelmetlenül a nő, s túrt villájával a hatalmas adag közepébe. – Marha éhes vagyok!
– Okész. Moszt hagyom gondolkodni… asz idő végcelen – hajolt földig a férfi majd ahol bejött, távozott a helyiségből.
„Mi? Mi a szart beszél ez a Japó? Furi a fószer, bameg” – merült gondolataiba a nő, miközben tömte magába az ízletes ételt.
Rágott, szürcsölt, zabált. A tofu mennyei volt. Minden szervet megmozgatott, illata, íze pokolian jó volt, az érzékek telítődtek a gyönyörrel, melyet nyújtott. A nő elveszett benne, élvezte az anyag minden aspektusát, halmazállapotát, lágyságát, szaftosságát, ízét, aromáját, textúráját. Az étel megtöltötte arcüregét, selymesen simogatta szenzorait, orgazmus-nagy gyönyör foglalta el minden kifelé és befelé irányuló nézőpontját. Mintha teste erre a tofura lett volna teremtve és ez a tofu lett volna e létezés célja, a gyönyör, a létezéssel megcélzott kiteljesedés. A száj, nyelv, ízlelőbimbók, gyomor, mint befogadó, a tofu, mint tökéletes, hibáktól mentes befogadott. A háromszög pontosan beleillett a gyermekjáték háromszög alakú lyukába, a négyzet a négyzetbe, kör a körbe. A tökéletes megfeleltetés.
Aztán a totális aktusba merült lény lassan érzékelni kezdte. Már vagy húsz perce habzsolt, mire mélyen belül kezdett egy baljós érzés körvonalazódni a lelkében. Nem telítődik. Az étvágy nem csillapodik. Ugyanolyan marha-éhes, mint amikor elkezdte. A tál tofu pedig ugyanúgy tele van.
„Mi a szent szar van?” – kérdezte magától a nő. Akkor döbbent rá, hogy egy ideje már a körülötte lévő, beszélgető és étkező emberek hangját sem hallja. Nem tudta, mikor némult el a terem.
Önkívületi zabálásából felocsúdva körbenézett. Senki sem volt a teremben. Szafttól csöpögő, tömött szájával kapkodta a fejét ide-oda.
„Hol vannak? Mi a pokol ez?”
Felugrott az asztaltól. Nem érdekelte, mennyire szalonképes, vagy mennyire csinál hülyét magából, rohant a kijárat tejüveg ajtaja felé. Zilálva lökte ki a dupla ajtószárnyakat. Ott ugyanolyan üres helyiséget talált, mint amiben volt. Rohant a következőhöz. Ott is minden tekintetben azonos helyiség következett. Viharzott a következőhöz: szintúgy ugyanaz a terem. Visszafordult, átrobogott az iménti helyiségeken oda, ahonnan elindult. Most a másik kijárat következett. Térdre rogyott, mikor meglátta, hogy ott is ugyanaz a terem van, mint amiből elindult. Ugyanazok az asztalok, szobrok, festmények és az egyik asztalon ugyanaz a tál tavaszi saláta mézes tofuval, amiből ugyanúgy nem hiányzott egy falat sem. És sehol egy lélek.
.
*
.
Papadzsó a maga hatalmas termetével még a kétszárnyú üvegajtónak is kihívást jelentett. A kigyúrt, bőven két méter fölötti férfi csak lehajtott fejjel tudott belépni a Naraku előterébe. Konstatálta, hogy nincs a helyiségben senki, már ment is volna beljebb, mikor meglátta az apró, díszesen kimunkált keleti asztalkán fekvő tűzpiros, vaskos vendégkönyvet. Nem szokott olvasni, mégis, most, hogy itt ez a furcsa hely, amire nem is emlékezett, egy hirtelen gondolattól vezérelve belelapozott. Az utolsó bejegyzésnél ütötte fel, olvasni kezdte:
„Az idő múlását már nem tudom számon tartani. Azt tudom, hogy egyik irányba 325, másik irányba pedig asszem 214, vagy 215 teremnyit mentem, amikor abbahagytam. Nincs vége. Itt rekedtem. Nincs itt egy kurva ember sem!!!! A tofut már nem bírom. Nem telítődök és nem ürítek. Állandóan marha-éhes vagyok bassza meg!!!! Asszem nem öregszem. Ez amúgy jó lenne, de itt ki a rohadt Istent érdekel? Hogy meddig tart????? Nem tudom!!! Azt hiszem, ez valóban a pokol. A személyre szabott, saját, fasza kis poklom. Amíg megteheted, addig menj, fuss el és élj jól! Kérlek!!!”
– Ki az a gyíkarc, aki ilyen őrültségeket ír egy vendégkönyvbe? Nem is értem bameg… – mondta félhangosan a férfi.
– Helóóóó! Van itt valami csicska? – kiabálta aztán a belső ajtón túlra.
– Azonnal, uram! – hallatszott a válasz bentről, s csoszogás kíséretében egy alacsony, keleties arcvonású, harcsabajszos középkorú férfi jelent meg díszes, hosszú tóga- vagy köpenyfélében.
– Né’ má’ egy sárgaszolga!
– Colgálatára uram – hajolt meg mélyen a japán férfi.
– Van valami fasza kaja nálatok, sárgaszolga?
– Cermécetesen. Mit parancol az úr?
– Baszott éhes vagyok, bármit, de ne hal, vagy valami rákos polip legyen! Irtózok tőlük! Utálom a vizet és mindent szart, ami onnan van! Nagyon utálom a vizet. Érted szolga?
– Értem. Kétcége sze legyen, itt mindenki aszt kapja, ami jár neki!
– Jól van, csicskáztasd magad, Papadzsó éhes.
– Colgálatára uram! – hajolt meg újra a japán férfi.
– Nektek még a szemetek sem áll jól! Egyet jegyezz meg sárgaszolga: a pesti éjszaka mindig a mienk marad, mert mi itthon vagyunk, érted, sárga? – lépett oda felfelé tartott mutatóujjal az izomtömeg az alacsony emberhez.
– Értem. Parancoljon uram – hajolt szinte a földig a japán férfi, bal keze közel a padlót érte, miközben félre állva, jobbjával az ajtót tartva beengedte maga előtt az izomkolosszust az étterembe, akit tocsogós lépteivel együtt elnyelt a kétszárnyú üvegajtó mögötti tér. A csukódó ajtószárnyak alól víz kígyózott elő, s gyűlt pocsolyává a padlón, s az előtér újra üres lett, várva a következő betérőt.
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2018/01/04/uzenet-a-pokolbol/
SHARE