KÜZDŐTÉR

A kandalló hidege

Szerző: Fer-Kai

Volt egyszer egy kályhásmester, akiről azt mesélték, hogy bárhová, bármiből meleget tud varázsolni. Kemencét készít a víz hátán feltorlódó jégtáblákból, kályhát rak a szélfútta hóhegyekből, kandallót épít a jégveremből is. Hetet-havat összehordtak az emberek, ám abban mindenki egyetértett, hogy Kálmánhoz hasonló mestert nem hordott még hátán a Föld.
Sokan megkeresték – egyre távolibb vidékekről, idegen országokból is. Mire észbe kapott, szinte csak hálni járt haza, de azt is egyre ritkábban. Bárhová ment, szívesen fogadták, mert melegséget vitt magával, és meleget hagyott maga után. Nem győzték magasztalni a munkáját, és őt magát. Akkor sem fukarkodtak az elismeréssel, amikor pénzre váltották.
Kálmán észrevette, hogy ha néhanapján hazalátogat, egyre hidegebb fogadja. Családján kevésbé látszott, hogy fáznának, hanem ő dideregve kuporgott a kandalló előtt, amelyet saját kezűleg épített. Még messzebb, még hosszabb ideig vállalt munkát, de miután kisütkérezte magát a távoli dicsőség fényében, még inkább vacogott az otthoni tűz mellett.
Közeledett a karácsony. Advent utolsó hetét már otthon töltötte, és úgy fázott, mint még soha. Úgy tűnt, mintha vékony jéghártyán keresztül látná, hogy felesége és a gyermekei szótlanul jönnek-mennek a házban, majd egész napra eltűnnek, hogy a pompásan kivilágított városban költsék a pénzt ajándékokra – amennyit csak akarnak.
Kálmán egyedül maradt. Tehetetlenül nézte a kandallóban pattogó tüzet, mely képtelen volt kifűteni a szobát. Rakta, csak rakta rá a fát, de hiába. Arra gondolt, hogy le kellene bontania a művét, és egy újat építeni helyette, amely meleget hoz az ünnepekre. Szokatlan fásultság bénította tagjait, miközben remegés rázta belülről. Látta, milyen szép a kandallója – csak épp a lényeg hiányzott belőle.
A szikrák egyre közelebb pattogtak hozzá, és apró tűzmanók váltak ki belőlük.
– Fázik a kályhásmester? – vihorásztak. – Hát ezen könnyen segíthetünk!
Még közelebb férkőztek hozzá, de ahelyett, hogy meleget hoztak volna, magukba szívták azt a keveset is, ami volt. Kálmán elhűlve látta, hogy deresek lettek a falak és a bútorok. A mennyezetről jégcsapok lógtak, s csepegve nőttek egyre nagyobbra. Jeges rémület szorította össze a szívét.
Az egyik tűzmanó, úgy látszik, megszánta:
– Pszt! Elárulom, hogyan tudsz meleget varázsolni a kandallódba.
– Ho-ho-ho-hogyan? – vacogott Kálmán.
– Dobd bele a szívedet, és égesd el! – mondta a manó, s szétpukkadt, mint egy buborék. A többiek követték a példáját, és a mester ismét egyedül maradt. Meglátszott a lehelete, miközben fagyott ajkaival szavakat próbált formálni:
– Mi-cso-cso-cso-da? So-ha-ha!
Tiltakozása úgy hangzott, mintha a tűzmanók kacarásztak volna rajta. Vagy inkább ő, saját magán?
Elmosolyodott. Furcsa módon, az ajkai most engedelmeskedtek – mintha enyhült volna a fagy. Feleségére gondolt, és a gyermekeire, akiket élőbbnek látott képzeletben, mint amikor itthon voltak. Szája szélesre húzódott, és minden, ami ezután következett, ebből a mosolyból táplálkozott. Benyúlt a kebelébe, gyengén lüktető szívét megfogta, és határozott mozdulattal beledobta a tűzbe.
A kályhásmester szíve lángra lobbant. Gyönyörű színekben pompázott, majd parázslani kezdett, mígnem elhamvadt. A hamuból egyszer csak szikraeső kezdett záporozni, és aranyfényben csillogó, apró angyalok lettek belőlük. Kálmán mellkasához röppentek, és csilingelő kacagással belevetették magukat. A kályhásmester nagy melegséget érzett, szinte kibírhatatlan forróságot. Reszketett, de már nem a hidegtől, hanem a kitörni készülő kacagástól. Kinyitotta a szoba ablakait, aztán az ajtóhoz sietett, és kabát nélkül kilépett a szabadba.
Advent utolsó napja volt. Az utca végén a felesége és a gyermekei közeledtek teli szatyrokkal, csomagokkal. Kezük-lábuk elgémberedett a hidegtől – alig várták, hogy hazaérjenek. Csodálkozva látták, hogy miközben Kálmán eléjük siet, hullámzón remeg a levegő körülötte.
.
Megosztás
Facebook
Facebook
RSS
Email
Google+
http://triviumnet.hu/2018/01/12/a-kandallo-hidege/
SHARE