KÜZDŐTÉR

Egy apokalipszis margójára

Szerző: Willow West

Az üvegnek nyomom a homlokom, és mélyet szívok a cigarettámból. Ez az utolsó, mit számít, ha bent szívom el, kint ezt már úgysem csinálhatom. Annyi zombis filmet láttam és poszt-apokaliptikus könyvet olvastam, de nem hittem volna, hogy egy olyan hétköznapi és egyszerű dolog dönti majd romba a világot és pusztítja ki az emberiséget, mint a veszettség. Mert így lesz, még ha most abba az illúzióba kapaszkodik is a világ, hogy van remény.
A klinikum előadáson tanultunk róla, és – bár elvileg csak az állatorvostan-hallgatóknak volt kötelező – velünk, kutya-fizioterapeuta hallgatókkal is megnézették a filmet, ami egy veszett emberről készült. Hogy megtanuljuk, hogy soha ne felejtsük el. Hogy óvatosak legyünk még akkor is, ha egy a millióhoz rá az esély.
Nem nálunk kezdődött, de hogy pontosan honnan indult, azt nem tudom. Itt volt védekezés, sőt állatoknál 90%-os volt a lefedettség. Ki gondolta volna, hogy máshol nem? Embert nem oltottak ugyan, csak állatokat. Nem volt védelem, de egy (költséges és fájdalmas) injekciós kezelés, vagyis gyógymód igen.
Amikor megjelent nálam az első beteg kutya, csak arra tudtam gondolni, hogy tessék, ilyen az én formám. De tettem, amit a protokoll megkövetelt, továbbítottam az esetet az állatorvosnak. Aztán egyszer csak tele lett az internet és minden más média is az ilyen esetekkel. És már nem csak állatokat, hanem embereket is érintett. De ez már nem az a vírus volt, amiről mi tanultunk. Gyorsabban fertőzött, hamarabb ölt, és persze kiszámíthatatlanabb is volt. Lappanghatott órákig, de hetekig is. Egy idő után a fertőzött országokban vesztegzárat rendeltek el, de ez az Európai Unióban lehetetlen volt. A határok szabadok voltak, és egy esetleges szükségállapot kihirdetésének még a lehetősége sem merült fel a kormányokban. Ha mégis, már késő volt.
Mindenki paranoiásnak tartott, amikor új fagyasztókat vettem, és elkezdtem tartós élelmiszereket bespájzolni a pincében. Csak autóval jártam dolgozni, és csak a legszükségesebb esetben hagytam csak el a lakást. Nem fogadtam új pácienseket, a régiek közül is csak a megbízhatóbbakat. Lili is egyre többet volt itthon az óvodából, de végleg kivenni nem volt lehetőségem. Talán azt kellett volna tenni. Feladni a munkámat, és a félretett pénzből élni, de akkor még nem gondoltam, hogy erre a helyzetre nem lesz megoldás. Minden egyes nap rettegve mentem a gyerekért, és aztán be is következett, amitől a legjobban féltem.
Hiába a szabály, hogy egy beteg gyerek nem járhat a csoportba, vagy az óvónő, vagy az egyik szülő nem vette ezt komolyan. Amikor Liliért mentem, és az óvónő szemébe néztem, már tudtam, hogy baj van. Az egyik kisfiú megharapta. Nagyon sajnálja, mondta, mintha már temetné a lányomat. Kérte, hogy többet ne vigyem.
Irgalmatlanul dühös lettem. A beteg gyereket korábban beengedték a csoportba, és ő, akin tünetek sem jelentek meg, már nem mehet. Nem tudtam, ki hibázott, és egy ponton túl már nem is érdekelt. Akkor csak azzal foglalkoztam, hogy minél előbb gyógyszert kapjon, ezért azonnal a kórházba rohantunk.
Nem sejtettem, hogy már soha többé nem jövünk ki onnan.
Amikor elmondtam, mi történt, azonnal elkülönítették Lilit. A tünetmentes, nyugodt hároméves kislányt. Nem értettem. Csak egy injekcióért mentünk, hiszen a vírus napokig nem okozhat tüneteket. Csak egy oltás kellett volna. Az orvos türelmesen végighallgatott, a megértéséről biztosított, de nem tudott segíteni.
Nincs náluk oltóanyag, mondta, mert hiánycikk.
Ez a protokoll. Karanténba kell helyezni. Az elkülönítő szoba plexiablakán keresztül figyeltem, ahogy játszik. Aranyos szoba volt, apró, de szerintem őt ez egyáltalán nem zavarta, hiszen elfoglalta magát.
Aztán hirtelen hisztizni és dühöngeni kezdett, minden különösebb ok nélkül. Be akartam menni megnyugtatni, de az orvos elkapta a kezem. Várjunk egy kicsit, mondta. Értetlenül néztem rá. Mégis mire várjak? Amíg kiderül, hogy fertőzött-e, felelte. Nem az, válaszoltam, csak egy nyűgös óvodás, aki haza akar menni. De nem engedtek be hozzá.
Csak álltam, én néztem, ahogy a vírus elhatalmasodik rajta. Ahogy a falakat üti, kiabál, és lassan elveszíti a kontrollt önmaga felett. Fogalmam sincs, meddig figyeltük a tombolást. Végül a sarokba kuporodott, és sírni kezdett. Azt ismételgette: az anyukámat akarom. Éreztem, hogy darabokra hasad a szívem. A kicsikém értem sír, és én nem teszek semmit. Milyen anya vagyok én?
Nem érdekelt, mi lesz a következménye, éreztem, ahogy mozdulok, ahogy leráztam magamról a visszatartó kezeket, és bementem hozzá. Azonnal az ölembe kuporodott. Még mindig sírt egy kicsit. Nem is éreztem, amikor megharapott. Mert ezen a ponton már nem számított. Tudtam, hogy nem fog meggyógyulni, és én sem kerülök már ki innen. De nélküle nem is akartam. Az ölemben ringattam, amíg a kis teste feladta a küzdelmet. Amikor már a vizet sem tudta meginni, mert kifolyt a szájából. Néha még suttogva azt motyogta, hogy annyira fáj, anya. Tudom, kicsim, simogattam meg a haját, mindjárt elmúlik.
Végül elmúlt. Mozdulatlanul tartottam az élettelen kis testet a karomban addig, amíg el nem vitték. Akkor egyedül maradtam.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el azóta. Napok, biztos, hogy napok. Az ablakpárkányon nyomom el a cigicsikket. Persze rám szóltak, hogy itt nem lehet dohányozni, de mivel már senki nem mert bejönni hozzám azért, hogy megakadályozzon, rágyújtottam. Nem jöttek dührohamok, de talán csak azért, mert már túlvagyok azon, hogy bármi miatt dühös legyek. Hogy bármi érdekeljen. Megyek már, kicsikém.
Lecsúszom a fal mellé, és egy apró mosoly kúszik az arcomra. Iszom egy korty vizet, és érzem, ahogy kifolyik a számból.
.